Nagyon sok ordító, általánosító közhelyet leírtak már arról, hogy milyen is volt a járvány alatt létezni, szóval remélem nem baj, ha itt van még egy: az utóbbi pár hónapban többé-kevésbé ugyanazt az érzést élte át mindenki a világon. Volt legalább egy hónapnyi intenzív bizonytalanság, amikor a lakáson kívüli világ rémisztő volt, egy ismeretlen ember érintése félelmetes, és annyit néztük a Fertőzést, hogy már meg lehetett azon lepődni, hogy Gwyneth Paltrow a való világban még életben van. A helyzet aztán radikálisan eltérő lett a világ különböző pontjain, Budapest utcáin például csak pár maszk emlékeztet arra napközben, hogy itt bármi is történt, miközben az Egyesült Államok bizonyos részein soha nem volt még ilyen fokú fertőzöttség. A vírus narratívái elkezdtek szétszálazódni, de azzal az egy hónappal mindenkinek ugyanúgy meg kellett küzdenie.

És erről az egy hónapról szól a Homemade, a Netflix rövidfilm-válogatása, amin a világ filmgyártásának művészfilmes krémje próbált megbirkózni azzal, amivel mindenki más is, a különbség csak az, hogy ők ezt kamerával csinálták végig.

A karanténbeli alkotás szintén az utóbbi hónapok közhelye lett, és a Homemade előtt is készült már olyan projekt, amiben híres rendezőket trombitáltak össze, hogy dolgozzák fel az otthonlétet, készített rövidfilmet Enyedi Ildikó és Bucsi Réka is. Ami a Homemade óriási előnye, hogy sikerült olyan filmrendezőket nagy mennyiségben összehozni, akik tökéletesen kielégítik az ember művészfilmes vágyait. Mert miközben el voltunk árasztva végtelen mennyiségű új tartalommal az utóbbi hónapokban, és blockbustereket is tudtunk otthon nézni, a klasszikus, művészibb igényű, kísérletezősebb történetmesélést hanyagolni kellett. Nem tudtunk elmenni a Művész moziba, filmfesztiválokra, filmhetekre, különleges vetítésekre, és habár például az új, Cinego nevű magyar streamingfelület próbálta kompenzálni a hiányt, kevés volt az új film. (Kivételek: Az első áruló, Nyelés, Békeidő.)

A 17, egyenként 8-10 perces kisfilmből álló Homemade pedig ki tud elégíteni minden igényt, mert egyrészt olyan nagyágyúk adtak hozzá kisfilmeket, mint Paolo Sorrentino, Pablo Larraín, vagy Kristen Stewart (teljes lista a keretesben), másrészt pedig még a legrosszabb, legnézhetetlenebb epizódban is van legalább egy dolog, amiért úgy érezzük, érdemes volt végignézni. A válogatást többek között Larraín kezdeményezte, és a rendezők válogatásánál tényleg próbálták az összes kontinenst megmutatni, a végeredmény pedig nem csak a privilégizált, luxusban tengődő alkotók nyünnyögését mutatja be, hála a jó istennek. Ahogy a Netflix is írja a felületén, a kisfilmeket bármilyen sorrendben meg lehet nézni, nem muszáj sorban menni. Én a majdnem két és fél órát egyhuzamban néztem végig, és ez nagyon sokat adott az élményhez.

Az élmény pedig tényleg az, hogy itt van egy csomó iszonyatosan tehetséges rendező, akik nem engedelmeskedtek annak a cikknek, amiben azt írtuk, hogy nem muszáj kreatívnak lenni a karanténban, hanem változó tehetséggel, és még változóbb lehetőségekkel, de feldolgoztak egy globális eseményt a saját szemszögükből. Általában amúgy is ezt csinálják, hiszen ezért elismert filmrendezők, de a karantén (amit szintén változó szigorúsággal tartottak be) tökéletlensége még ad egy plusz réteget a munkáikhoz. A telefonoknak néha szörnyű a képük, a kamera beremeg, a hang néha recseg, a lakáson pedig legtöbbször látszik, hogy sebtiben tettek rendet benne. Minden filmet egy pici leírás követ, amiben az alkotó elmondja, hogyan és kikkel forgatott, van olyan, ahol egy komplett stáb volt, szigorúan betartva a távolságtartást, de volt olyan is, hogy egy rendező egymagában csinált mindent, a négy fal között.

A legtöbben a családjaikat használták fel szereplőknek, vagy éppen stábnak, de voltak olyanok is, akik egy baráti társasággal voltak karanténban, és nahát, éppen ott dekkolt velük Christopher Abbott, a Csajokból ismert színész. De van olyan is, akinek azért irtó mázli, hogy egy profi színész a párja, Maggie Gyllenhaal például abból az óriási előnyből indult, hogy az elismerésre méltó szakállat növesztett Peter Sarsgaardot instruálhatta arra, hogy legyen szíves, a film kedvéért szexeljen egy fával. Jól sikerült instruálni.

A Homemade papíron borzasztó ötletnek tűnhet, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a nagy részük tök szórakoztató film lett, már ha a szórakoztatás alatt a melankóliát is értjük. Vannak egyértelműen kiemelkedő epizódok, mint például a válogatás kétségtelenül legjobbja, Pablo Larraín (Jackie, Ema) kisfilmje, amiben egy hősszerelmes, idősotthonban élő férfi felhívja Skype-on a régi, elhagyott szerelmét, hogy elbúcsúzzon tőle, és még azért egy kicsit megpróbáljon online incselkedni is vele egyet. Szörnyen lehangolónak hangzik, de a végére hirtelen teljesen más lesz belőle, mint ahogy elkezdődik, és ehhez csak tökéletes színészek, tökéletes mondatok, és pár számítógép kellett. Sebastian Lelio (Egy fantasztikus nő) musicalt készített, amit egy otthon egyedül tengődő, szinte non-stop takarító nő ad elő. Ladj Ly pedig a saját, Nyomorultak című filmjéből fogott egy karaktert, és készített egy kvázi folytatást az Oscar-jelölt drámának, amiben egy drónnal bejárunk egy szegényebb, főleg bevándorlók által lakott francia lakótelepet, az ablakokon át pedig látjuk azokat, amiket itthon is láthattunk: távoktatás kisgyerekekkel, házastársi erőszak, a tetőkön pedig a nagy semmittevés. Antonio Campos (Simon Killer) egy hátborzongató horrorfilmet készített abból, hogy egy furcsa, meztelen idegent beengednek a házukba. Maggie Gyllenhaal a már említett férjét írta bele egy posztapokaliptikus történetbe egy magányos, fákkal szexelő emberről, Kristen Stewart pedig saját magáról forgatott, ahogy éppen kezd meghülyülni, és azt sem tudja, álmodik, ébren van, reggel van Los Angelesben vagy este, az agya meg képtelen leállni. Ana Lily Amirpour bringázik egyet LA hátborzongatóan kihalt utcáin, miközben Cate Blanchett úgy narrálja az eseményeket, mintha egy gyerekkönyvet olvasna fel. Lehet, hogy ha egyszer el kell majd magyarázni egy pár éves kisgyereknek, hogy milyen volt az, amikor bezárt a világ, akkor elég lesz csak a legutolsó kisfilmet megmutatni. Vagy ha csak a bizarrságot kell érzékeltetni, akkor ott van Paolo Sorrentino filmje, amiben a pápa és a brit királynő (igazából két integető dísz) kerül együtt karanténba, és újranézik mindig Az új pápát.

Vannak, akik a legkézenfekvőbb alanyokhoz nyúltak: a saját családjukhoz. Az Oscar-jelölt operatőr, Rachel Morrison a gyerekeiről forgatott impresszionista kisfilmet, filmes üzenetet küldött nekik, amiben reméli, hogy minden jól fog elsülni. A kemény, férfias filmjeiről ismert David Mackenzie (Hell Or High Water) most a 16 éves lányára figyel, aki éli a karanténos mindennapjait Glasgow-ban, és pityeregve mondja el a kamera közelében, hogy azt hitte, 16 éves korára már több minden lesz a háta mögött. A Csavard be, mint Beckham-et rendező Gurinder Chadha pedig klasszikus értelemben vett inspirációs dokumentumfilmet készített a családjáról, amit megfojtana a negédesség, ha nem éppen egy felső-középosztálybeli, szikh családról lenne szó, ahol a családi szokások és tradíciók is bekeverednek az összezártságba.

Viszont nem minden sül el a legjobban, a Kafarnaum készítői, Nadine Labaki és Khaled Mouzanar egyszerűen felvették, hogy a karantén sokadik napján a kislányuk bemegy az apuka dolgozószobájába, és percekig összefüggéstelenül monologizál, majd erre rápakoltak pár olyan vizuális filtert, amit egy jóízlésű baráti társaság leszavazna egy hétvégi, iszogatós videócseten is. De ha nehéz is elviselni ezt a kisfilmet, akkor is belelátunk elismert alkotók mindennapjaiba, és én pont így képzelem azt is, hogy egy kislány elméje megzökken soktíz napnyi bezártság után. A Kínában született, Észak-Amerikában dolgozó, de jelenleg a felesége mexikói otthonában karanténozó Johnny Ma sem a legszebb filmet készítette a napjairól, de a szándéka, hogy rég nem látott, elidegenedett édesanyjának üzenjen, szép, úgy meg főképp, hogy a közeledés gesztusaként a filmje egy gombócrecepttel ér véget.

Szóval a Homemade simán a leírás alapján egy művészkedős köldöknézésnek tűnhet, de az egészét véve egyáltalán nem az, hanem szép krónikája annak a korszaknak, amit reményeink szerint magunk mögött tudhatunk, legalábbis Magyarországon. Én is emlékszem, amikor úgy járt az agyam, mint Kristen Stewartnak, úgy morfondíroztam a gyümölcsök fertőtlenítésén, ahogy azt a Lelio-kisfilmben teszi a főszereplő, vagy úgy bringáztam a töküres Budapesten az út közepén, mint Aminpour filmjében teszik ezt a Hollywood Boulevardon. Most már meg is lehet majd nézni, és visszaemlékezni, hónapokkal, évekkel, évtizedekkel később.

A Homemade június 30-tól érhető el a Netflixen.