Míg a német női tornacsapat tagjai teljes testet takaró dresszben mutatják be gyakorlataikat a jelenleg is zajló tokiói olimpián, hogy a sportágat övező szexizmus ellen fellépjenek, az 1912-es stockholmi olimpián az okozott botrányt, hogy több úszónő testhezálló trikófürdőruhában jelent meg, dekoltált felsőrésszel.

Akkor ez skandallumnak számított, később ez lett a divat Európában, ami adott munkát az erkölcscsőszöknek bőséggel. Ők a fürdőzést sem átallották megzavarni, hogy lemérjék a hacuka hosszát: amennyiben pedig eltért a szabványtól, elzárás vagy pénzbüntetés járt érte.

A fürdőruha idővel egyre többet mutatott meg és szerepe inkább a test szépségének hirdetéséről szólt, az úszás, a sport ténye másodlagos volt. Az egyre zsugorodó szettek viselői régi divatlapokat mustrálgatva vélhetően elhűltek, hogy valaha a női fürdőruhák szegélyébe aranyos kis ólomsúlyokat varrtak, nehogy a ruhadarab a víz felszínére emelkedjen, és ezáltal feltárulkozzon a női test. Innen még nagy utat kellett megtenni a bikiniig, ami 1946-ban robbant be Louis Réard ruhatervező jóvoltából, de ez az idő is eljött.

Miközben a férfi fürdőruha is mutatott alakváltozásokat. Míg a századforduló elején a magasított derekú, trikóval kombinált, dressz -szerű fürdőnadrágok jelentették a sikkes öltözetet fürdőzéshez, az ötvenes-hatvanas évek viselete a fecske lett, majd a sportolók divatját átvette a lakosság, hogy a feszes, fenékhez cuppanó úszógatyákat a szörfnadrágok kövessék a sorban.

A Magyar Távirati Iroda képeit nézegetve mindenki egy kicsit magára ismer és talán szívesen megmártózik abban a medencében, aminek a vízét ugyan már rég leeresztették, de az emlékeinkben még élénken él, azzal a nyárral együtt, amikor a legjobb formánkat hoztuk, – fürdőruhában.