Index Vakbarát Hírportál

A véres flitteres ruha meg a cirkuszi gumiember szomorú históriája

május 19., 20:29 Módosítva: 2024.05.20 19:55

Az a nap van, amikor vér, sírás és botrány is lesz a cirkuszban. Olyan dolgot teszek a manézsban, amire eddig még soha nem volt példa. Félek, hogy alaptalan dicsekvésnek tűnik, amit állítok, pedig higgyetek nekem, minden szavam igaz, s mire a végére értek a történetemnek, megértitek, a világ nem olyan, mint amilyennek eddig hittétek.

Gumiember vagyok, vagyis olyan artista, aki különösen hajlékony, s ezzel a képességével szórakoztat másokat a cirkuszban. Gyakran mondják rám azt is, hogy guminő, de ezt a kifejezést többnyire kikérem magamnak, ugyanis félreérthető. Maradjunk tehát abban, hogy gumiemberként keresem a kenyeremet, s mások szerint is kiemelkedően jó vagyok abban, amit csinálok. Éppen ezért váratlanul ért, amikor a minap a cirkuszigazgató magához hívatott, és közölte velem, hogy szedhetem a sátorfámat, ha valami nagy dobással nem állok elő a következő előadáson. Miféle nagy dobással?, értetlenkedtem, hiszen előző nap az összecsomózott lábam nagyujjával kontaktlencsét cseréltem öt másodperc alatt a porondon, majd szintén a lábujjaim segítségével, hason fekve, kifordított vállakkal, hátrakötözött kezekkel, bekötött szemmel, a lábaimmal dupla csomót kötve a testemen pár perc alatt megnyírtam a közeli iskola 1. c osztályának összes tanulóját. A nézők őrjöngtek, hatalmas sikert arattam. Ennek ellenére a cirkuszigazgató még látványosabb show-t követelt. Ha a jövő héten nem állsz elő valami utánozhatatlan műsorral, lecseréllek, megértetted?, üvöltötte, és kirohant az irodából. Később tudtam meg, hogy már ki is szemelte az utódomat, aki tíz évvel fiatalabb és jóval befolyásolhatóbb, mint én.

Miután három nap és három éjjel törtem a fejemet, aztán pedig egy egész nap gyakoroltam, ma úgy érzem, készen állok a nagy mutatványra. Az igazgató hiába próbálta kiszedni belőlem a részleteket, nem adtam be a derekam. Arra kértem, bízzon bennem, higgye el, hogy amit ma este bemutatok, megváltoztatja a Föld forgását, de legalábbis mindannyian meggazdagszunk belőle.

A porondmester megint azon az idegesítő fejhangon konferál, amit akkor használ, ha izgatott, amikor igazán tétje van annak, ami következik. Legutóbb akkor hallottam így beszélni, amikor az oroszlánunk leharapta az idomár orrát. Meggyőződésem, hogy az egész fejét leharapta volna, ha eljut addig a produkció, hogy a nyaka bekerüljön az állat fogai közé, ami az eredeti terv volt. Az oroszlánt ugyanis megzavarta a nézőtéren megszólaló halálsikoly, ami egy mobiltelefon csengőhangja volt. Nekiugrott az idomárnak, és leharapta az orrát. Másnap az igazgató azt nyilatkozta, ilyen még soha nem fordult elő működése alatt. Az állatot elaltatták, az idomárnak pedig fájdalomdíjul kifizettek egy élethű orrimplantátumot. Szerintem jól járt, mert a műorr sokkal jobban állt neki, mint az eredeti.

Szóval a porondmester most is éppen azon az idegesítő hangon konferál be engem, mint annak idején az oroszlánidomárt. Talán az igazgató elmondta neki, hogy sosem látott dologra készülök. Nagy rajtam a nyomás, de nem izgulok, alaposan átgondoltam a produkciómat. A főpróba remekül ment, az egészet felvettem videóra, visszanéztem, és magam sem akartam elhinni, mennyire jó vagyok.

Lassan besétálok a manézsba. A reflektor rám szegeződik, mindenhol sötét van. Olyan, mintha egyedül lennék a világűrben, de én tudom, hogy háromezer ember bámulja minden mozdulatomat. A mai előadásra különösen szép és szexi ruhát vettem fel. Minden csupa flitter, elöl és a hátán is mélyen kivágott, pontosan követi a testem vonalát, minden apró részletet megmutat. Bemelegítésként csinálok néhány szokványos trükköt, tekergek, összecsomózom magam, meg hasonlók. A közönség már ezt is óriási tapssal jutalmazza. Aztán kézbe veszem a mikrofont, és megkérem a nézőket, mindenki maradjon csendben. Akkor se tapsoljanak, ha valami szokatlanul elképesztőt látnak, mondom nekik, aztán leülök egy kényelmes fotelba. A lábaimat felhúzom, aztán átteszem a vállamon. A közönség pisszenés nélkül nézi, ami történik. Ezután a porondmester egy óriásplakát méretű képet tol be a manézsba, amelyen egy idős hölgy mosolyog. Ő a gumiemberünk édesanyja, mondja a mikrofonba. Jól nézzék meg, mert fontos szerepe lesz a produkcióban.

Olyan meggyőződéssel állítja, mintha tudná, mi következik. Pedig nem is sejti, neki sem árultam el, mit fogok csinálni. Az óriásfotó mellett kitekeredett pózban ülök, és várom, hogy megérkezzen a jel, hogy kezdhetem a produkciómat. A jel ezúttal nem az igazgatótól vagy a porondmestertől jön, hanem valahonnan fentről. Egy ismeretlen dimenzióból, egy olyan helyről, amelyet én is csak tegnap óta ismerek. Azt hiszem, angyalok lakják, úgy képzelem, ők is gumiemberek voltak, mielőtt meghaltak, és felkerültek a mennyországba. A jel megérkezik. Erősen koncentrálok, görcsölni kezdek, hasogat a fejem, egész testemben remegek. Hallom, hogy egy éteri hang azt mondja, nyomjak. Megteszem. Pár másodperc, és újszülöttsírás tölti be a manézst. Kibogozom a testem, felállok, és magasba emelem a gyereket, akit az imént szültem. A porondmester hangja remeg, amikor felszólítja a közönséget, hogy még ne tapsoljanak, ugyanis nem ért véget a produkció. Az újszülött hirtelen növekedni kezd a karjaimban. Leteszem, lábra áll. Copfos kislány lesz belőle, integet, és puszit dobál a közönségnek. Másodpercek alatt tinédzserré fejlődik, aztán fiatal lánnyá, negyvenes nővé, majd anyámmá alakul, éppúgy néz ki, mint a mellettem lévő óriásposzteren.

A közönségben ülők többsége ekkor érti meg, hogy az imént saját anyámat szültem meg a porondon. Ováció és tapsvihar következik. Szerényen mosolygok, aztán kézbe veszem a mikrofont. Megköszönöm a tapsot, és arra kérem a közönséget, csendesedjenek el, mert újabb mutatvány következik, ami még az előzőnél is nagyobb dobás lesz. A mikrofonért ezúttal nem a porondmester, hanem maga az igazgató jön be a színpadra. Mielőtt távozik, a fülembe súgja, jó műsorszámot raktam össze, de nehogy azt higgyem, hogy anyámnak fizet ezért a semmi kis szerepért.

Újfent a manézs közepén állok a reflektorfényben. Izzadok, remegek, nehezen bírok koncentrálni. Azt szuggerálom magamnak, hogy semmi gond nem lesz, hiszen tegnap este egyszer már sikerült megcsinálnom azt, amire most is készülök. S ha ez sikerül, megmarad az állásom, sőt egy sokkal menőbb cirkuszhoz is elszerződhetek jóval több pénzért. Mi több, világhírű leszek, könyveket írnak rólam, filmek készülnek az életemről. Ismét leülök, felveszem az előző pózt, amiben anyámat megszültem. A jel máris érkezik: nyomj!, mondja valaki. És én megteszem, úgy erőlködöm, mint még soha életemben. Hosszú másodpercek telnek el, mire újabb csecsemősírás hangzik fel a porondon. A reflektor anyámra szegeződik, aki újszülöttet szoptat. Kicsikém, mondja hangosan, hát megszülettél? A manézst fényár önti el. Anyám mellett egy flitteres ruha hever a színpadon. Vérfoltos. A közönség pisszenni sem mer. Valaki tapsolni kezd, aztán a többiek is követik. Az igazgató berohan a porondra, megfogja anyám vállát, és rázni kezdi. Ez meg mi a fene?!, ordítja. Hová tűnt a gumiemberem? Anyám felemeli a karjában tartott csecsemőt, és azt mondja: hát itt van, most szülte meg magát, nem látta az igazgató úr?

Tovább

A kényszerházasság elől menekülő apácáktól a sárkányrepülőző nővérekig

május 12., 15:33 Módosítva: 2024.05.13 12:58

Az apácák olyan nők, akik fogadalmat tettek arra, hogy vallásuknak szentelik az életüket. Maga az apáca kifejezés a latin abbatissa, apátnő szóból ered, és eredetileg a zárda főnöknőjét jelentette. Az apácák, akik zárt női közösségben, rendszerint zárdában élnek, nemcsak a keresztény (katolikus, ortodox keresztény, anglikán, evangélikus) felekezetekben, hanem a buddhista és dzsainista vallásban is jelen vannak.

A női rendek élete – a férfiszerzetesrendekhez hasonlóan – azokon a regulákon alapult, amelyeket a bencés rend alapítója, Nursiai Szent Benedek írt le még a VI. század első felében. Benedek megszüntette a korábbi remeteség és szerzetesség felemás állapotát, a szerzetesek önkényes vándorlását, és behozta a szerzetesi fogadalmakat. Regulája utasításokat tartalmazott az istentiszteletre, a szerzetesi alázatra, engedelmességre, hallgatásra, az újoncok felvételére, az apátválasztásra, a kolostori javak kezelésére és egyáltalán a mindennapi életre. A rendek napirendjét az „imádkozzál és dolgozzál” elv foglalta keretbe.

A középkor női szerzetesközösségei közül ismerjük a bencés apácákat és a veszprémvölgyi görög kolostor lakóit. A későbbi századokban a női szerzetességet ciszterci és domonkos apácák, klarissza nővérek képviselték, akik világtól elzárt kolostori életet éltek, mindennapjaik imával és közös munkával teltek. Közeledve a XX. századhoz, a női rendek elkezdtek specializálódni: az angolkisasszonyok vagy az iskolanővérek tanítórendeket, az annunciáta nővérek vagy a szatmári irgalmas nővérek betegápoló rendeket, míg a jó pásztor nővérek és a Jézus szíve népleányai a szociális munka iránt elkötelezett rendeket hoztak létre. A hagyományos zárdai rendiség a sarutlan kármelita nővérek vagy az örökimádó nővérek közösségeiben élt tovább.

Hogy évszázadokkal ezelőtt miért jelentkeztek oly sokan önként szerzetesrendekbe, Shulamith Shahar A negyedik rend című könyvében azzal magyarázza, hogy a zárdák viszonylagos biztonságot nyújtottak a nők számára. Zárdába menekültek azok, akik nem akartak belépni egy elrendezett, kedvük ellenére való házasságba; azok, akik féltek az akkoriban sokszor halállal végződő gyermekszüléstől vagy a szintén jellemző újraházasodási kényszertől.

Manapság a fogadalom hátterében kevesebb a kényszerítőerő, ugyanakkor hosszabb is a procedúra: a felvétel után előjelöltség következik, és az igazi szerzetesi élet a noviciátussal veszi kezdetét. A juniorátusi időszak az első fogadalomtól a nővér örök fogadalmáig tart. A Jézus Isteni Szívéről Nevezett Karmelita Nővéreknél rendes körülmények között az örök fogadalmat az első fogadalom után öt évvel teszik le a nővérek.

A szerzetesnők reggel hatkor már talpon vannak, a napot imádsággal kezdik, majd következik a reggeli. Napjaik gerince a közösen végzett zsolozsma és a napi egy óra személyes imádság. Közösen imádkoznak délben, és este együtt mondják az esti imádságot és a kompletóriumot, azaz a napi zsolozsma utolsó részét. A vacsorát mindig közösen költik el, a délelőttök és a délutánok a fix napirendi pontokon túl munkával telnek.

Ezzel együtt a mai apácák élete alig összehasonlítható az elmúlt századok merev zárdai világával. A munka és imádság mellett sokan filmeket néznek, kertészkednek, sportolnak, sőt van, aki sárkányrepülőzik. Akik pedig letették az első fogadalmukat, okostelefonozhatnak, igaz, az internetidő szigorúan képzési szakaszokhoz kötött.

Tovább

A pálcikaemberré vált politikus

május 5., 11:40 Módosítva: 2024.05.07 06:30

Kéne egy szlogen! Ezt kiáltotta a politikus, majd amikor meglátta titkára elképedt arcát, a tenyerét is összecsapta. Gyorsan, gyorsan, olyan kellene, amit idézhetnek tőlem, odaírják a plakátomra, az újságok címként használhatnák. A titkár köhintett, kétszer is, próbálta elmagyarázni, hogy a szlogenek veszélyesek. Olyanok, mint vödörbe mert kútvíz, csak frissen oltják a szomjat.

Ha már mindenkit megitattam, senkit nem érdekel, mi lesz a maradékkal, felelte a politikus. Nem tudsz valami régi mottót, bölcsességet, ami illenék hozzám, kérdezte éneklő hangon, majd plakátpózba merevedve folytatta: olyat, ami évezredek óta sem poshadt meg.

„Milyen nevetséges, világ idegenje az, aki az élet dolgai közül bármin is csodálkozik”, jegyezte meg a titkár halkan, mintha csak magának mondaná. Nem szlogennek szánta, kicsúszott a száján. A politikus felhagyott a pózolással. Az ég felé nézett, és így szólt: na, valami ilyesmire gondoltam, csak ez bonyolult, gondolkozni kell rajta, s még az is lehet, nincs is értelme. Tudod, folytatta, a jó  olyan, ami felülemelkedik mindenen, felülről láttatja a dolgokat.

A titkár nem szólt, tárcsázott, valakivel beszélt, majd üzenetet pötyögött a mobiltelefonján. Miután végzett, a politikushoz fordult. Azt hiszem, tudom, mondta, mire van szüksége, uram. Vegye a kabátját, hűvös lesz. Indulunk, a sajtó is ott lesz. A baráti. Azok mihasznák, jegyezte meg a politikus, annyi agyuk sincs, hogy egy normális kérdést feltegyenek. Ha nem tőlünk kapnák a fizetésüket, a másik oldalon ácsingóznának. A politikus dühösen legyintett, fejében mottófoszlányok kavarogtak, de semmi használhatót nem tudott összekaparni.

„Írni és olvasni nem taníthatsz addig mást, míg téged meg nem tanítottak”, mondta a titkár halkan, majd elárulta, hová tartanak. A politikus vigyorgott. Az ötlet tetszett neki, nagyon is, csak az a szlogen, az hiányzott a fejéből.

Az autó a város közepén állt meg, egy park frissen lekaszált területén. A napkorong a házak kontúrja fölött izzott, súrlófényei mindent aranyló színbe öltöztettek. A park közepén egy hőlégballon gömbje bólogatott, rajta a párt logója, a politikus fotója és neve. Ezt meg mikor csináltad, ujjongott a politikus. Megveregette a titkár vállát, és úgy fordult kamarák felé, akár egy színész. Állát felszegte, kissé oldalra tartotta, a szebbik profilját mutatta a lencséknek. Már csak egy idézhető szlogen kellene, sziszegte a titkár felé, mire az így szólt: „Ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”

Hosszú, közölte a politikus, nagyon is, a hőlégballonra sem férne fel, majd egy odakészített kislétra segítségével beszállt a ballonkosárba. Odabent megkapaszkodott, és rögtönzött beszédet intézett az időközben összegyűlt tömegnek.

A vakuk villogtak, a kamerák forogtak. A politikus arról szónokolt, hogy a dolgokat mindig felülről kell látni, teljes egészében, mert aki elvész a részletekben, az sosem nyújthat segítő kezet a rászorultaknak. A politikus beszédének ennél a pontjánál a titkárára nézett, de az a fejét rázta. Ez így még kevés, jelezte kezével, majd alig hallhatóan ezt mondta: „A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik, mint ahogy nem volt jó, mikor felszállt.” 

A hőlégballon ebben a pillanatban elemelkedett a földtől. Lassan indult, a kosárból a politikus integetett. Emelkedett, hogy mindenre még jobban ráláthasson. Rá erre a parkra, rá a városa, az egész országra. Egyre hangosabban szónokolt, ahogyan a gömb a magasba vitte, a végén szinte ordított. A titkár intett neki, hogy hagyja abba, egy ponton túl már minden szó felesleges. Utazzon, élvezze az emelkedést, kapjon rálátást a dolgok lényegére.

Tovább

A balerina, akinek hajnalra eltűnt a jobb lába

április 28., 20:32 Módosítva: 2024.05.01 08:39

Balettcipőt adtak rám, és rózsaszín tütüt. A hajamat szoros kontyba fonták, és erős sminket kaptam. Jóval élénkebb a rúzsom is, mint általában a színpadon. Olyan szép, súgja keresztanyám az egyik nagynéném fülébe, miközben rám csukják a koporsót. Csak harmincéves voltam, amikor leestem a színpadról, és a nyakamat törtem. Baleset, írták a rendőrségi jegyzőkönyvbe. A nézőtéren kétszáz ember nézte végig, ahogy meghalok, nem lehetett kétség afelől, hogy mi történt. Látványos befejezés – a jegyek árát nem fizették vissza, mert már csak öt perc volt hátra a balettelőadásból. A darabot másnap újra játszották, főszerepben a legjobb barátnőmmel, az előző napi közönség ajándékjegyeket kapott, nehogy rossz hírét vigyék a színháznak.

Egy hete ülök a kirakatban. A testem hideg és merev, a szám lila. Csak akkor jöttem rá, hogy nem halott, hanem próbababa vagyok, amikor rám adták ezt a rémes zöld ruhát, és árcédulát tűztek a mellemre. Egy hónapja, hogy eltemettek – nem tudom, minek köszönhető, hogy próbababaként kellett visszatérnem a helyre, ahol meghaltam. Egészen pontosan a színházzal szemben lévő ruhabolt kirakatába kerültem. Hét napja nézem, ahogy a barátaim ki-be járkálnak a színházba, köztük a legjobb barátnőm, akivel együtt voltunk a színpadon, amikor a baleset történt. Leginkább őt viselte meg a halálom. Mély depresszióba zuhant, és a temetés óta nem beszél. Azt mondják, mutista lett a sokk hatására. Hogy mindezt honnan tudom?

Halálom után egy érdekes helyre kerültem. Olyan állapotban voltam, amiről korábban sosem olvastam, pedig életemben sok könyv megfordult a kezemben, amely a halál utáni élettel foglalkozott. Egy üvegkalitkába raktak, amelyből tisztán láttam, mi történik életben maradt szeretteimmel a színházban, ahol meghaltam. Ültem azon a fura helyen, nem ettem, nem ittam, csak bámultam a többieket. Tulajdonképpen jól éreztem magam, csak az a rémes rózsaszín tütü zavart, amit a temetés után sem vehettem le. Láttam, ahogy lezárják a nyomozást arra hivatkozva, hogy tánc közben megcsúsztam, és amiatt zuhantam le a színpadról. Azt írták a jegyzőkönyvbe, hogy senki nem tehető felelőssé az eset miatt. Ilyen máskor is történt már, nyilatkozta az igazgató a lapoknak, majd azt is hozzátette, ebben az esetben az volt a baj, hogy nagyon rosszul estem. A többieknek, akik korábban kerültek hasonló helyzetbe, maximum a kezük vagy a lábuk tört el, de nekem a nyakam. Ki számított erre?, tette fel a kérdést az igazgató, majd tovább lapozgatta az asztalán heverő önéletrajzokat.

Végignéztem, ahogy a barátnőm, akivel egy lakásban éltünk, teljesen kikészült a halálom miatt. Folyamatosan sírt, majd egyszer csak elnémult. Azóta sem hajlandó senkivel beszélni. Még szerencse, hogy balerina, így szavak nélkül is dolgozhat. Igaz, a színházban nem nézik jó szemmel az állapotát, a rendező többször ráparancsolt, menjen pszichológushoz, de egyelőre nem fordult szakemberhez. Ez egyébként furcsa, mert amíg éltem, folyamatosan pszichológushoz szaladt minden kis semmiséggel. Féltem, hiszen olyan ő nekem, mint a testvérem. Tíz éve ismerjük egymást, jóban, rosszban kitartottunk egymás mellett, segítettünk a másiknak, ha kellett, és egy lakást béreltünk, hogy osztozzunk a költségeken. Még a pasijaink is barátok voltak, sőt egyszer ikrekkel jártunk. Sokszor nevettünk ezen. Csupán egy dologban különböztünk. Míg én magas és karcsú voltam, szinte minden erőfeszítés nélkül, a barátnőmnek állandóan koplalni kellett, hogy megőrizhesse alakját.

Néhány hete még a munkája is veszélybe került, ugyanis öt kilót hízott egy hónap alatt. Egyébként ez okozta a vesztét is, nem ő kapta meg az egyik darab főszerepét, amit korábban neki ígértek. Mindenki tudta, ő is, hogy én csak a B opció voltam. Egyébként éppen ennek a darabnak a premierjén estem le a színpadról. A barátságunk őszinteségét és tisztaságát az is jól példázta, hogy miután nem kapta meg a főszerepet, beajánlott engem maga helyett. Sokat segített a felkészülésben, én meg neki a fogyókúrájában. Soha nem volt tökéletesebb barátom, mint ő, nem csodálkozom rajta, hogy kikészítette a halálom.

Egy hete ülök a kirakatban ebben a rémes zöld ruhában, mellemen az árcédulával. Vajon mi lehetett a Jóisten célja, amikor ide száműzött? Ráadásul teljesen kopasz vagyok, a számat pedig lilára pingálták. Úgy nézek ki, mint egy ízléstelenül felöltöztetett hulla. Ráadásul a kirakat egyik oldala tükrös, így kénytelen vagyok magamat bámulni a nap huszonnégy órájában.

Néhány perccel ezelőtt megtapasztaltam, hogy a próbababák is képesek bóbiskolni. Tűsarkú cipők kopogására ébredek. A kirakat előtt a barátnőm áll, és engem néz. Ösztönösen mosolyognék és integetnék, hogy jelezzem, én vagyok az, de nem tudok megmozdulni. Miért csodálkozom ezen, hiszen csak egy fröccsöntött tárgy vagyok. A szája sarkában mintha mosoly bujkálna. Ennek örülök, hiszen egy hónapja csak bánatosnak látom. Talán történt vele valami jó dolog a mai napon? Lehet, hogy felkeresett egy pszichológust? Bármi is legyen, ami jobb kedvre derítette, boldoggá tesz, hiszen ő volt az egyik legfontosabb személy az életemben. Bár csak még egyszer megölelhetném. Koncentrálok, emlékszem, a filmekben hasonló helyzetekben a szellem képes kapcsolatot teremteni a szeretteivel. Talán nekem is sikerül. Erősen összpontosítok. Semmi. Hogy is lehetek annyira hülye, hogy hiszek a filmeknek?

Az eladónőnek a boltban melege lehet, mert bekapcsolta a ventilátort. Ráadásul pont rám irányította. Az erős huzat a zöld ruhám alá kap, és fellebbenti a szoknyámat. Most látom először, hogy jobb műanyag térdemen ott virít a jellegzetes amorf anyajegy, amit életemben annyira utáltam és takargattam. Ösztönösen nyúlnék a szoknyám után, de a kezem nem mozdul. Láthatóan a barátnőm is felfigyelt az anyajegyre, mert hirtelen zavartan viselkedik. Mintha a szeme is remegne, a száját harapdálja, és a táskájában keresgél. Egy pillanat múlva rágyújt, pedig itt tilos dohányozni.

Na mi az?, kérdi, és erősen a szemembe néz. Feltámadtál, hogy bosszút állj? Nehogy azt hidd, hogy félek tőled! Nem értem, miről beszél, mintha nem is ő lenne. A szemében furcsa csillogást látok. Rádöbbentél, hogy én tettelek el láb alól, és most visszajöttél kísérteni? Most mit bámulsz azokkal az üvegszemekkel? Tényleg nem jöttél rá, hogy én löktelek le a színpadról? Csak nem gondoltad, hogy átadom neked a helyemet a színházban is? Nem elég, hogy a jobb pasikat mindig elvetted tőlem? Miattad lettem kényszeres evő, miattad hízom folyamatosan. Tíz éve készülök arra, hogy eltakarítsalak az utamból. Most végre összejött. Annyira naiv vagy, tényleg azt hitted, hagyom, hogy jobb legyél nálam? Senki nem gyanakszik, soha nem fog kiderülni, hogy miattam haltál meg! Most pedig velem jössz!, mondja, és röhög.

Tovább

Először a madarak hulltak le az égről...

április 26., 09:47 Módosítva: 2024.04.27 10:23

Sarà perché ti amo, lalalala... Paolo teli torokból ordított énekelt, és arra gondolt, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől, aki tud olaszul, és persze magyarul is, hogy mit jelent. Úgy sejtette, mivel a dal boldogsággal töltötte el, olyasmiről szólhat, hogy az élet szép. Vagy valami ilyesmi.

Pál 1982-ben, a labdarúgó-világbajnokság után lett Paolo. Rajongott az olasz fociért. Amikor Olaszország aranyérmet nyert Spanyolországban, nem tudott másról beszélni, csakis Paolo Rossiról, a vébé olasz gólkirályáról, aki a döntőben is betalált a hálóba, majd jött Tardelli és Altobelli, a németek pedig mindössze egyetlen góllal tudtak válaszolni, Breitner jóvoltából. Paolo elhatározta, hogy megtanul olaszul, kamionjával úgyis folyton úton van, de mindig csak a dalokig jutott. Az ülésre tett régi magnó húzta a szalagot, mégse bánta, saját válogatást hallgatott.

Odakint a táj ridegnek és lakatlannak tűnt, de Paolo amúgy sem tudott volna elmerülni sivárságában, a kátyúk miatt észnél kellett lennie. A kamion, ahogyan ő is, az államé volt. Igaz, a vállalat a vasat jobban féltette, mint őt. Sofőrt könnyebb találni. A kamion az értékes, munkaeszköz. Olyan, mint földeknek a traktor, téesznek a tehén, rendőrnek a gumibot.

Paolo élelmiszert vitt Kijevbe, ott kirakodott, aludt keveset, és indult tovább. Sietett, mert bár a Szovjetunióban mindenfelé Lenin-szobrok álltak, a falakra festett képeken a kéz sarlót és kalapácsot markolt, ám a nép, amelynek lelke akkora, mint a végtelenbe nyújtózó róna, amely az esti napfényben a vöröslő horizonton is túlfut, megtartotta régi szokásait, ünnepeit. Paolo még az ortodox húsvét beköszönte előtt haza akart indulni, így szombaton, 1986. április 26-án korán kelt. Menetlevele szerint észak felé tartott, Babrujszkba, gumiköpenyért. Elégedetten állapította meg, hogy nagyszombaton nincs nagy forgalom.

Jó tempóban haladt, a Csernobil felé vezető úton azonban félreállították. Jó ideig rostokolt, miközben mellette katonai konvojok sora húzott el. Úgy robogtak a járművek, olyan lendülettel, mintha kitört volna a háború, majd néhány óra múlva az egyik parancsnoki autó megállt a kamion mellett. Egy tányérsapkás tiszt azt magyarázta, már amennyire Paolóval szót lehetett érteni, hogy vissza kell fordulnia, a kordonon biztosan nem jut át. Paolo hiába magyarázta, hogy neki Babrujszkban van dolga, de talán mert Paolo nem beszélt jól oroszul, a tiszt meg egy szót sem értett magyarul, viszont állt mellette néhány állig felfegyverkezett katona, Paolo úgy döntött, visszafordul Kijevbe. Ott majd jelentkezik a cég kirendeltségén, aztán úgyis lesz valami.

Indított, irányba állt. Neki, végül is, mindegy. A kazetta B oldalán a 4. számhoz tekert, kedvenc dalához... Sarà perché ti amo, Sarà perché ti amo, lalalala, lalalala... S miközben Paolo énekelt, és a kátyúkat kerülgette, arra gondolt, hogy az élet szép, és tényleg az. A nagy boldogságban észre sem vette, hogy odakint valami megváltozott.

Először a madarak hulltak le az égről...

Tovább

Rock, falak, nyulak

április 21., 11:20 Módosítva: 2024.04.22 13:54

1982-t írhattunk. Gimnáziumi rajzóra volt, szokásosan unalmas tespedés, amikor a Gyuri bedobta, hogy van egy új Pink Floyd-lemeze, és óra után hallgassunk bele. Gyuri megbízható zenei delaer volt, nála hallgattunk először Sex Pistolst, Clasht, David Bowie-t, Ramonest, Wire-t, Cheap Tricket, Styxet, Pink Floydot.

A gimnázium legfelső szintjén, a női wc-ben játszotta le egy kazettás magnón az új szerzeményt. Lázadó kamaszként azonnal ütött mindannyiunknak a refrén:

Hey! Teachers! Leave them kids alone!
All in all it's just another brick in the wall
All in all you're just another brick in the wall

­*
A 80-as évek elején az NDK-ban nyaralni reálisabb volt, mint Ibizán. A berlini szállásunktól 3 percre állt az Antifaschistischer Schutzwall. Az egyik családi séta arra vezetett, tinédzserként walkmannel a fejemen nem igazán érintett meg a látvány, de a miértek ott dübörögtek a vakáció hátralévő napjain. Mivel egy vizsga miatt nem tudtam a családdal hazatérni, a berlini reptéren adtak le szüleim. Talán ha előre tudják, hogy kamasz gyereküket a német határőrök a nemi szervek kézzel történő markáns, de állítólag szabályszerű vizsgálatának teszik ki, inkább gyalog indítanak útnak hazafelé.

­*

A 80-as évek végén sokáig a tárcámban hordtam egy verset. Nagy Gáspár: Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeményéről nemcsak az ELTE-n, de szakadt borozók félhomályában is órákon, heteken, hónapokon át tartott az elemző beszelgetés.

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI

Nagy Imre kivégzett miniszterelnök monogramjának ez a nyomatékos kiemelése egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek egyszerre volt „égbe tiport metafora” és mítoszteremtésre alkalmas fejbekólintás. Körbeölelte a kádári hatalom három T-vel bezárt falai közt a beavatottak körét, emléket állított a legendás hősnek.

­*
A falat, amely bennünket, magyarokat elválasztott a szabad világtól, vasfüggönynek hívták. A történelemkönyvek szerint 1989. május 2-án kezdődött a lebontása az osztrák–magyar határon, és ugyanezen év júniusában fejeződött be, amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a kamerák előtt átvágták az egyik utolsó szakaszt. Ennek hatására széles körben terjedtek olyan információk, amelyek szerint Ausztria és a szabad világ könnyen elérhető a menekülők számára. A magyar határőrség azonban továbbra is feltartóztatta a határsértőket, sőt bevezették a „mélységi” ellenőrzést, amellyel a lehetséges menekülőket fordítottak vissza a tágabb határtérségből is. Közben a határtól nem messze, különböző magyarországi táborokban nagy létszámban gyűltek össze olyan keletnémet állampolgárok, akik „szabad levegőre vágytak”, vagy legalább a 40 éve nem látott rokon megölelésére megfelelőnek ítélték a pillanatot. Aztán amikor háromórányi időtartamra szimbolikusan megnyílt Szentmargitbánya és Sopronkőhida között a határ, a keletnémet családegyesítési vágy erősebb lett minden politikai elképzelésnél, pláne hogy a határőrök inkább hátat fordítottak az eseménynek. A magyar kormány végül szeptember 9-én döntött úgy, hogy ideiglenes jelleggel felfüggeszti az 1969-ben kötött magyar–NDK megállapodás határátlépésre vonatkozó pontjait. Ezzel elhárult a jogi akadály, így az NDK polgárait minden olyan államba kiengedték Magyarországról, amelyek engedélyezték be- vagy átutazásukat. Pár évvel később, az esemény egyik évfordulóján a magyar külügyminisztérium a szögesdrót egy darabkájával ajándékozott meg.

Tovább

Hullámsírba vesztek, de csak a testük

április 14., 12:26 Módosítva: 2024.04.16 09:57
40

Fogytán a tintám, alig maradt belőle, remélem, a történet végére érek. Leírom, mert ha elmesélném, tudom, senki nem hinné el. Ezt amúgy már ezerszer elmondtam, újságíróknak is, de ők is csak úgy tettek, mint a legtöbben: meghallgatták, kifizették a sörömet, a whiskymet, ki mire hívott meg, aztán távoztak. Azt sem mondták, hogy viszlát. Felálltak az asztaltól, és eltűntek az életemből. A történetet, persze, magukkal vitték, és úgy őrzik, mint holtak az öröklét titkát.

A nevem D. Drem Bron. Kereskedő vagyok. Amikor kérdik, mit veszek vagy adok, azt felelem, lelkeket. Ezen először jót nevetnek, vállon veregetnek, még egy kört, kérdik a csaposra mutatva, én meg sosem mondok nemet. Két pohárral később már furcsán néznek rám, méregetnek, látszik rajtuk, hiszik is, meg nem is, amit mondok, de inkább nem. A kíváncsiság azonban olyan, mint a szomjúság. Ha nem enyhíted, folyton gyötör. Így hát iszom a söreiket, ők meg a szavaimat.

Sokféléről mesélek, régi történetekről, sorsokról, utazásokról, soha nem múló szerelmekről, de mind közül az érdekli őket a legjobban, amikor 1912. április 14. 23 óra 40 perc, valamint 1912. április 15. hajnali 2 óra 20 perc között megmentettem néhány lelket. Persze, mindenki felkapja a fejét, hogy jól hallották-e, hogy valóban egy 1912-es történetről mesélek, de már megszoktam, hogy az emberek többnyire csak arra kérdeznek vissza, amit jól hallottak, arra sosem, amit nem értenek. Azt felelem, hogy a dátum stimmel, ahogyan a történet is. A számokat illetően ugyan vannak bizonytalanságok, mert furcsa módon senki nem tudja, hányan vesztek oda, miután a Titanic elsüllyedt, ám mivel én ott voltam, amikor mindez megtörtént, pontosan tudom, hogy 1518 esetben kellett eljárnom. Szigorú könyvelést vezetek, elképzelhetetlen, hogy nálam egy szerződés elkallódjon.

A zavar, amit ilyenkor a velem szemben ülők arcán látok, ahhoz hasonlatos, mint amikor valakit komplett bolondnak néznek. Elkerekedett szemmel bámulnak a pohár mögül. Tekintetük fátyolos, a szemkontaktust kerülik, folyton a kijáratot vagy a mosdó ajtaját vizslatják. Aztán felállnak, komótosan, mint akinek amúgy mindegy, éppen mi történik körülöttük. Szabadkoznak, hogy nekik most, ugye, és hogy sürgős, de hálásak, mert megértő vagyok. Én meg belekortyolok a sörbe, párlatot szürcsölök, a hasábburgonyát szószba mártom. Persze, menjenek csak. Aki marad, annak tovább mesélek.

Elmagyarázom, hogy lelket menteni könnyű. Ekkor az asztalra teszem, felütöm végtelen oldalszámú, kívülről nézve vékonyka könyvemet. Illedelmesen megkérdem a velem szemben ülő nevét, majd a megfelelő oldalhoz lapozok. Fölolvasom, amit a könyvben látok: nevet, születési és halálozási dátumot. Ha kérik, azt is, mi a halál oka. Ezt követően mindig csönd támad. Szeretném azt mondani, hogy síri, de ez azért túlzás volna. Kínos.

Megjegyzem, mielőtt a Titanic 1912. április 3-án, nem sokkal éjfél előtt megérkezett volna Southamptonba, az utasok között már jó néhány szerződést megkötöttem. Az emberek, különösen akkor, ha hosszú útra mennek, szeretik magukat bebiztosítani. Ez amúgy érthető is, még akkor is, hogy mindebből csakis a haláluk esetén élveznek bármit is. Amikor ehhez a részhez érek, ismét el kell magyaráznom, hogy mivel is foglalkozom. Lelkekkel kereskedem. A test, a fizikai, a porhüvely nem érdekel. Azzal nem tudok mit kezdeni. A lélek az, ami számomra értékes. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy az emberek halála után mi történik a lélekkel.

A munkám lényegét legkönnyebben úgy értik meg, hogy rávilágítok bizonyos ismert vagy kevésbé ismert összefüggésekre. Ilyen az például, hogy vannak vallások, amelyek szerint a lélek vándorol. De nagyon nem mindegy, hogy hová. Persze rögtön azzal jönnek, hogy csak ne a pokolba, és az sem volna szerencsés, hogy valahol a köztes térben ragadnának. Na, itt jövök én, a lélekmentő a képbe. El tudom intézni, hogy a lélek jó helyre kerüljön. Ehhez nem kell mást tenni, csak kérni kell. Fizetni sem szükséges. Nálam a pénzzel nem mennek sokra. Az italt elfogadom, olykor ételt is, de igazából ezek sem fontosak.

Tovább

A Concorde tündöklése és bukása

április 7., 10:54 Módosítva: 2024.04.09 17:24
18

Szuromi Tihamér pesti sajtómunkás már kora gyermekkorától kezdve nagy-nagy csodálója volt a repülőgépeknek, avagy újságírói zsargonnal élve, ami – mint legtöbb esetben – megfelel a Hernádi Miklós-féle Közhelyszótár valamelyik szófordulatának, a „gépmadaraknak”. Noha Tihi, mert így becézték kollégái a lelkes hírlapírót, rövidlátó volt, és tériszonytól is szenvedett, semmi nem gátolta meg abban a kedvtelésében, hogy a földről, illetve szökő- és ünnepnapokon a ferihegyi reptér kilátóteraszáról hosszasan ámulja a gépek fel- és leszállását.

1992 áprilisában éppen a szerkesztőségben verte a klaviatúrát, pontosabban: a bal és a jobb mutatóujjával igyekezett eltalálni a betűket, amúgy egészen jó hatékonysággal, amikor megállt mögötte rovatvezetője, Petur bá', aki azon nyomban beinvitálta a szobájába. – Tihikém, itt van egy jó zsíroskenyér-túra – vágott a dolgok közepébe az idős zsurnaliszta –, elmehetsz Luxemburgba a Malév első luxemburgi járatával. Három nap, két éjszaka, jól fogod magad érezni.

Tihi homlokát már a repülés gondolatától hideg verejték lepte el, de lányos zavarában azonnal igent mondott. Akkor még sejtelme sem volt arról, mire vállalkozott. A repülőtér betonján egy szerény külsejű gép várakozott, úgy másfél tucat újságíróval. Abszolút homogén társaság verődött össze, a levegő megszállottjai, akik gondolkodás nélkül oda-vissza vágták a világ összes repülőgépének összes paraméterét. Ott volt köztük például a híradós Eplényi, a légi felvételek nagymestere, akit a legenda szerint az övénél fogva tartottak vissza a helikopter ajtajában, hogy minél jobb képeket készítsen a Tihanyi-félszigetről. Aztán már jó messziről lehetett hallani Imre Rezső dörmögését, aki pár év múlva fényes karriert futott, azaz repült be a kereskedelmi tévézésben. Vajas Zsolti, utóbb a legnagyobb magyarországi repülési magazin redakciójának vezetője csak szerényen álldogált a sok nagyhangú kolléga között.

 – Ezzel utazunk? – fagyott le a Jak–40-est meglátva Szuromi. Ezzel, bizony, vágták rá többen is. Jó kis gép ez, mondta egyikük, három darab kétáramú gázturbinás sugárhajtóművel megy nyolc kilométer magasságban, hatszáz kilométeres sebességgel. – Nem akárki, Alekszandr Ivcsenko tervezte a gázturbinás sugárhajtóművet – jegyezte meg miheztartás végett egy másik szakíró.

 – Te jó ég, hova kerültem? – nézett körül kétségbeesetten Tihi, aki észre sem vette, de három napig egy intenzív gyorstalpaló repülőgép-tanfolyam résztvevőjévé vált. Nemcsak a Jak–40-esekről, hanem a Tupoljevekről, Antonovokról és Boeingekről is tömték a fejét.

A legtöbb szó mégis a Concorde-gépekről esett. Akkor még évekkel előtte voltunk annak a szörnyű katasztrófának, amikor 2000. július 25-én az Air France 4590-es New York-i járata két perccel a felszállás után a Hotelissimo nevű szállodára zuhant a francia főváros Gonesse nevű külvárosában. A tragédiát az utasok közül senki sem élte túl, és a szállodában tartózkodók közül is négyen az életüket vesztették. A baleset megpecsételte a szuperszonikus utasszállító további karrierjét.

Tovább

Egy tabáni gesztenyefa könnyei

március 31., 12:48 Módosítva: 2024.04.02 16:40
2

Életemben először loptam. Egy kórházból egy tolókocsit, hogy a végstádiumos apámat hazavihessem. Két nappal később szól, hogy vissza akar menni. Szédül, nem érzi biztonságban magát. Fenn, a Jánosban, majd a doktornő segít. Hittünk benne. Ő jobban, mi inkább az élethez való ragaszkodásában. Ahogy rám néz, tudom, hogy innen nincs visszaút. A teste itt marad. Kinn a folyosón tolókocsis, amputált lábú betegtárs szívja rendületlenül az egyik utolsó cigijét. Jobban ragaszkodik 50 éves szokásához, mint e földi léthez.

Azon a héten jelentkeztem először jógaórára. 25 év után ismét. Vajon milyen lesz? Mi történt bennem az elmúlt negyedszáz év alatt? Megvan mindenem: az anyagi világ elégedetté tett, család, munka, ház, bankszámla. Minden szépen csillog, lájkok és szmájlik tömkelege a környezetemtől. De 40-egynehány év után valami léket kapott bennem...

***

Ott ülünk az ágya mellett, anyám és én. Hozzá tartozunk, hozzá és a kórházhoz, mintha időtlen idők során mi koptattuk volna el a folyosó metlakiját, és miattunk pattogott volna le a festék szinte minden székről. Tiszta semmi színe van mindennek: a lepedő is, a folyosó is, a doktornők arca is előírásszerű. Minden a rendről, a milliméterre kiszámított, fertőtlenítőszagú szabályokról, a summa cum laude segítségnyújtásról szól. Az ápolónőnek akarok adni egy ötezrest, de nem fogadja el, azt mondja, mindent megtesz, segít, azért van itt.

A hosszú évek utáni első órából csak két dolog maradt meg: az izzadás és a légzés. Tudtam, hogy ez utóbbi mindennek az alapja, de miért ilyen nehéz ez most? Hogy a levegőt lehetőleg mindig orron át szívjam a tüdőbe. És próbáljak csak erre figyelni? Az első pár gyakorlat alatt remekül megy, aztán zihálva, hevesebben. Azt mondják: a kilégzés és a belégzés lehetőleg minél egyenletesebb legyen; de erőltetni semmit sem célszerű. Hagyom a zihálást, nem gondolok rá. Máshol járok.

***

Egyedül megy ki a vécére, az ötlépésnyi távolságot húsz perc alatt teszi meg. De nem akarja, hogy segítsünk. Büszke, és erősnek akar látszani. Arról beszél, hogy a legjobb barátjával 30-40 évvel ezelőtt a Tabánban, a nagy gesztenyefa alatt, hogyan tervezték a jövőt. A történettől elfárad, becsukja a szemét. Koncentrál. A szomszéd ágyon Tibor most jött haza Brazíliából Joao de Deustól. Mutatja a lábát, amit Isten Jánosától kapott vissza. Rá tud állni, hajlik, alkalmas újra a sétára. El kell menni Brazíliába – csak ezt szajkózza –, hogy visszakapjuk a mozgásunkat, a szabadságunkat, az életünket. Odabenn apám a hátán fekszik. 66 év után már csak a hátán fekszik. Csonttá soványodott testén pizsama és az 50. születésnapjára kapott óra van. Mintha el lehetne még késni valahonnan.

Savasana, nyitva a szemem. A hátamon fekszem, mozdulatlanul. Belülre kell figyeljek. Az agyam dörömböl, ki akar törni. Egy tabáni gesztenyefára gondolok. Vajon miért egy régi barátság romantikus estéjét akarta megosztani velem? Beszélgethettünk volna unokákról, örökségről, cége sorsáról, de nem. Az anyagi világ végessége ott fenn a Jánosban túl nyilvánvaló, itt lenn a jógaterembe behallatszó szirénázások közt meg elérhetetlen. A környező világ boldogsága rövid időre szól, hamar elszáll. Két percet adnak, de ez most a légzés helyrebillentéséhez sem elég, nemhogy ezekre a kérdésekre.

***

Szabályosan lélegzik, de aprókat. Majd zihálva, hevesebben. Aztán megint aprókat. Figyeljük csendben. Tibor azt mondja, hogy a légzés kulcsfontosságú, felkel, és a folyosón rágyújt. Tüdőosztályon az ilyen főbenjáró bűn. Utánamegyek, azt mondja, tiszteli apámat, mert abba tudta hagyni, de neki nem megy. Minek éljek, ha már ezt se szabad? – kérdezi szinte magától. Legalább érzem még valaminek az ízét – teszi hozzá.

Azért jógázom, mert vigyázni akarok a testemre. Megismerni belülről is. Uralni akarom a vérnyomásom, az itt-ott fellépő, előjövő fájdalmakat, a stresszt. Leginkább persze önmagamat, a János kórházba húzó gondolataimat. Tudatoson ellazulnék, regenerálódnék. A jógaterem előszobájában ülő hölgy szerint megfiatalodom minden alkalommal. Belülről is? – kérdezném szívem szerint, de csak nézek bambán kifelé magamból.

***

Szombat este már nem tudunk szót váltani. A doktornő engedélyt kér a morfiumadag emelésére, mi csak bólintunk. Csak akkor megyünk el mellőle, amikor a látogatók számára zárják a kórházat. A kapuból még visszaszaladok, megfogom az infúziósorozatoktól kék kézfejét. Csukott szemmel néz a plafon egy pici pontjára, messze járhat. Résnyire kinyitottam a szobában lévő ablakot. Menjen, ha mehet. Utoljára láttam.

Trikanasana, avagy a kedvenc gyakorlatom. A test, a szellem és a lélek hármas egysége van benne, vagy tán a születés, élet, halál hármasa? Vagy inkább a múlt, jelen, jövő ritmikája? Pilinszky szerint a szeretetre született ember állandó élménye, hogy nem szeretik eléggé, vagy nem engedik igazán szeretni, s ennek bár enyhítjük fájdalmát, az ellentmondását a földi létünkben feloldani nem tudjuk. Hiszen szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földi létünkben.

***

Tovább

Szex a test tetején

március 24., 15:24 Módosítva: 2024.03.25 14:56
6

Kávé, azaz Komor Vilmos köztudomásúlag a legstílusosabb üzletkötő a cégnél vagy a házban, de lehet, hogy az egész városban. Mindig öltönyt hord, ehhez a rendelkezésére áll néhány téli, nyári és átmeneti időszakra való elegáns szett is. A zakó alatt természetesen mellényt visel, ingei kifogástalanok, nyakkendői artisztikusak, cipői diszkréten drágák. Vastag szivarokat szív, ha olyan alkalom adódik. Alkoholt szintén ilyenkor fogyaszt. Mértékkel és ragaszkodva a minőséghez. Mindezen külső leplek egy középmagas, enyhén túlsúlyos testet ékesítenek. Arcát gondosan borotválja, nem túl tolakodó, de azért hangsúlyos férfiparfmmel teszi a szaglószervek számára is egyértelművé, hogy nem akárkiről van itt szó.

Modorát illetően leginkább a nyájas jelző a legmegfelelőbb. Természetesen nem tökéletes ember, sőt a szó hétköznap használatos értelmében talán kicsit gonosznak tűnik, legalábbis ami a munkamódszereit illeti. Bármit is árul ügyfeleinek, legyen szó biztosításról, üdülési jogról vagy – mint ez korábban gyakran megesett – különféle, piramisrendszerben forgalmazott termékekről, ellenállhatatlan kedvességével, együttérző intelligenciájával, folyamatos igenekre épülő tárgyalási technikájával szinte biztosra mehet.

Tehetsége különösen telefonon lenyűgöző. Gyakran előfordul, hogy a cég ifjabb alkalmazottai öntudatlanul is körbeállják Kávé asztalát, és áhitatosan gyönyörködnek verbális mutatványaiban. Ilyenkor a hanghordozása is megváltozik, a fiatalok definíciója szerint előveszi a „kislányhangját”, és szinte már a vonalas telefonon keresztül is látható könnyeket ejtve követi mélységes együttérzéssel az aktuális ügyfél problémáit.

Miután azok egy részét megoldja az épp forgalmazott termék eladásával, leteszi a telefont, és csibészes arckifejezést öltve rikkant fel: „Ez a paraszt is megvót.”

Ha nagyon elégedett, néha mindezt részletesen is kifejti: „Kifogva, kibelezve, megsütve, megéve és alul kinyomva.”

Egy ideje azonban mintha valami megváltozott volna körülötte. Barátai – ha vannak ilyenek –, továbbá tisztelői, rajongói, valamint ellenfelei is tapasztalták, hogy Kávé már nem a régi. Néha kifejezetten kedves, sőt előzékeny munkatársaival. Érezhetően ritkábban gúnyolta ki tapasztalatlan, kezdő kollégáit is. Az pedig már-már ijesztő, hogy az ügyfelek horogra akasztása után sem lehetett feltétlenül érezni rajta a rá korábban oly jellemző kegyetlen vadászi örömöt.

Egy újonc lány szúrta ki, hogy Kávé sohasem elhanyagolt frizurája az utóbbi időben gyakorlatilag naprakésszé vált. Mintha hetente hatszor járna fodrászhoz. A fogyasztóvadász-szakma ifjú titánjai számára egyértelmű volt, hogy példaképük összes titkát ismerni akarják, és azt is tőle tanulták, hogy a sikerhez vezető úton erkölcsi skrupulusnak helye nincs.

Szó szerint a nyomába eredtek, hátha kiszúrják, ki rejtőzik Kávé idegesítően tartós boldogsága mögött. Nem is volt nehéz a titkos ügynöki munka, gyorsan kiderült, hogy a mester valóban hetente háromszor-négyszer egy bizonyos fodrászüzletben tölti ideje jelentős részét.

A kis lakótelepi egység látszólag semmi különös okot nem szolgáltatott arra, hogy a dandy hírében álló Kávé ilyen módon tüntesse ki figyelmével, ezért másnap négy rangidős munkatárs körbevette, és nekiszögezték a kérdést: Te egy fodrász csajjal jársz?

Kávé pironkodás nélkül, sőt szinte büszkén jelentette ki, hogy igen. De nem úgy, hanem úgy, hogy rátalált a világ legjobb fejmosó varázslójára, aki nemcsak mossa, masszírozza, hanem már-már a szexualitást is legyőző érzéki élményben részesíti szerencsés vendégeit a fejbőrükön át.

Az iroda férfi munkatársai közül többen kipróbálták a csodálatos fejmosást, és senki sem csalódott. A kis üzlet forgalma jelentősen fellendült, ám Kávé ettől nem lett boldogabb, sőt néha kifejezetten gondterheltnek tűnt.

Egy idő múlva aztán eltűnt a varázskezű és külsőre is vonzó lány a fodrászatból. Kolléganői elmondták, hogy férjhez ment, és élete új irányban folytatódik. Azt ők sem tudták pontosan, hogy merrefelé. Kávé sem segítette feloldani a rejtélyt, azt mondta, nem érdekelt a fodrászatban, így a fejápoló-hivatás mégoly elhivatott képviselőinek szakmai útjáról sem tájékozott.

Tovább

Amikor Isten a Coca Colát Pepsivé változtatta

március 17., 13:09 Módosítva: 2024.03.20 17:23
38

A hiéna végigsöpört a tájon. Láthatatlansága erejében rejlett, abban, hogy egymaga képes volt átlátni a végtelent. Kinyitotta a kaput. És érezte, teljes testében, az inaiban, az izmaiban, a szövetekben, hogy még nem volt ilyen boldog soha, mióta véget ért a nagy háború.

Nem ő volt a test szabadsága, nem ő volt a tettek szabadsága, de még csak a belső szabadság sem. A semmittevés volt, akaratnélküliség, a kötelesség tudatának hiánya.. Az édes semmittevés. A dolce far niente. A minden feladása, a saját céljaink feladása, a nincs holnap, nincs tegnap, csak mindig ugyanaz a kibaszott nap, ahogy Janis mondta, két Southern Comfort között félúton valahol. Mint az erdők madarai. A halottak temessék el a halottakat.

A szabadság csak annyit jelent, hogy nincs már vesztenivalód. Nem akart, soha nem is akart, és most már mindörökké nem is akar máshol és máskor lenni, ugyanis érezte, teljes átéléssel, teljes bizonyossággal érezte, hogy most minden, azaz MINDEN megtörténhet. A megtalálásban, a rátaláltságban, a felismerésben maradni szakadatlanul. Ebben rejlik a lehetséges minden – a szabadság az, amikor megszabadulunk, végtelenül és véghetetlenül megszabadulunk önképünktől. Ha a keretek között találod meg a szabadságod, az is szabadság. Mert te választottad.

Már régóta gleccserré vált az élet. Tulaldonképpen jégben állunk. A jég arisztokráciája fenn lebeg az égben; elméletek tartják egyben, elméletek tartják kikezdhetetlen valóságban. És vérré fagy az ideológia. A történetet nem bűvölte újra. És az érzés a hatókör körül forgá. Avagy úgy döntött, hogy ő lesz a jelleg. Az ellentétek elrendeződése látszék. Folyékony volt. Folyékony most is ám. A láthatlanságtól elszökni feladat. Felmérhetetlenség. Árnyék. Virradatvalóság. A hiéna ott ült a bokszban, szemben a kalapossal. Körülötte a kopottság. A hatalomvesztés végessége. Körülötte a feltorlódott múltból szőtt jelen.

Látod ezt itt? – mutatott körbe a kalapos egy olyan széles, olyan harsány, olyan lendületes gesztussal, mintha az egész világot, vagy legalábbis a világról az emberi történelem során alkotott számos képzetet akarta volna elsöpörni. Minden, amit az ember valaha is közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott – mondta. Nézz csak körül. Nézz körül. Alaposan. A lehető legnagyobb, legjelentőségteljesebb alapossággal. Azt hiszed, egy szimbólumban ülünk. Azt hiszed, egy manipulatív csapdában. Nem, nem, nem. Tévedés. Közel van, de tévedés. És tudod, te is nagyon jól tudod, hogy a féligazságok veszélyesebbek a hazugságoknál. Az igaz a hamis egyik mozzanata. A teljességben ülünk. A kimondott totalitásban. Belül vagyunk. Érted, belül. A kitörés szabadsága, a kiszabadulás halványan derengő esélye nélkül, .... Nincsenek olyan nagyobb arányú, fontos és dinamikus társadalmi formák, amelyek valamilyen aspektusban a kapitalizmushoz képest külsők. Nem lehetsz, mert semmi nincsen kívül a rendszeren. Érzed? Érzed a bőrödön, a pórusaidban, a gyomrodban, érzed valahol hátul a gerinced mélyén? Hát nem ártana.

Unalmasnak hangzott. Csupa szabványfrázis, csupa maradványként visszahullott tiltakozás, önmagában csupán a tiltakozás kedvéért, hogy visszhangozzon valami az ürességben. Emellett az egész világ olyan kopott volt, mintha hozzászürkült volna a érzéseihez, mintha hozzászürkült volna a valósághoz, a fakó színek visszhangjához az élettelenségben sodródó falak között. De hogy észre ne vegyék, hogy fel ne torlódjon, hogy valóságként való felismertetése csupán valahol a háttérben maradhasson némileg megszilárdultan, valami méltóságot akart adni neki. Valami méltóságot az olcsóságnak, valami méltóságot a kopott háttereknek, méltóságot a méltóságnélküliségnek anélkül, hogy elveszítené a megtépázott illúzióikat. A fogyasztás méltóságát. Ha egyszer már semmi más nem maradt.

Szembe vele a kalapos tovább mondta, tovább beszélt, mintha lenne jelentése, mintha jelentene valamit az, amit mond. A kapitalizmusról. Itt egy integrált rendszerről van szó. Az a fontos, hogy ami önálló, autonóm, szubjektív, szuverén cselekedetnek tűnik, az maga is produkálja azt a termelésből, és cseréből, és gondolkodásból, és kreativitásból összeálló totális rendszert, amelyben benne van az igaz mozzanata, de ez immár csak mozzanata a hamisnak. Nem figyelt rá. Híján volt a figyelemnek. Valahogy teljesen kiszáradt belőle. Hát nem érted? Végleg nem érted? Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata, mondta a kalapos, miközben valami teljességgel visszafojtott csalódottsággal felemelte a fejét. Egy kicsit, mintha haragudott volna. Persze nemsokára mintha elfújták volna.

Tovább

Halott ember a neoncsövön

március 10., 11:18 Módosítva: 2024.03.11 11:30
1

Eltűnt, ellopták vagy tán megszökött? Néztem a plafont, fények villogtak az üvegablakon túl, fehér foltok forogtak, akár a ringlispíl, örömtáncukat járták ismeretlen lények. Halott apám cigarettára gyújtott a szomszédos üzlet neonfeliratának tetején ülve. A csikket saját halántékán nyomta el. Lasszót készített, felém dobta, megpróbált elkapni a nyitott ablakon keresztül. A testem megrándult, olyan apróra húztam össze magam, hogy ne találhasson el a kötél. A fehér lepedőn végül már csak akkora voltam, mint egy véletlenül odaejtett, jelentéktelen folt.

Vénát szúrtak. Műanyag köldökzsinórként kötött össze az állványra felakasztott, egyre fonnyadó zacskóval a karomból kivezetett vékony cső. Mintha cseppenként érkezett volna az agyamig a felismerés, hogy ő már nincs velem, egyedül fekszem itt, a kórházi ágyon. De egyáltalán mikor és hogyan kerültem ide? Félelmemben üvölteni akartam, de a hang megkötött a torkomban. Aztán jöttek a látogatók, mesélték: összeestem az utcán, úgy hoztak be. Semmi nem derengett az elmúlt napok történéseiből. Az viszont egyre tisztábban rémlett, hogy amikor elindultam otthonról, ő még velem volt.

 Azt terveztem, félórára leugrom az uszodába. Egész nap hajtottam, intéztem az étterem ügyeit. Felejteni akartam arra a harminc percre, csak magammal foglalkozni. Tegnap végre helyére került az üzlet új neve is: „Az a félóra”. Vörös neoncsövek mívesen meghajlítva hirdették, hogy ezen a helyen mindenkinek jár legalább harmincpercnyi kikapcsolódás, no és egy finom ebéd. Egyesek szerint az effajta neonfelirat már kiment a divatból, de én ragaszkodtam hozzá, mert a gyerekkoromat idézte. Nagyapámék utcájában számos bolt üzemelt, mindegyik ajtaja felett színes neoncsövek mutatták, hogy melyikben mit árulnak. Álltam, és bámultam a szivárványszínben szikrázó éjszakát. Tudtam, ha felnövök, nekem is lesz egy üzletem színes neonfelirattal.

Minden napom ugyanúgy telt, mióta megvettem az éttermet. Kevés haszon, sok munka. A személyzetet egy hónapig tudtam megtartani. Jól dolgoztak, de nem bírtam őket fizetni. Miután magamra maradtam, majdnem beleszakadtam a temérdek munkába. Két barátom megsajnált, felajánlották, ingyen besegítenek, amíg helyrejönnek a dolgaim. Folyt rólunk a veríték az ezerfokos konyhában, éjszaka, álmomban krumplik és répák dobálták a síromra a fekete földet. A pszichológus azt javasolta, lopjak magamnak mindennap egy félórát, mielőtt végérvényesen összeroppanok. Igaza lett, ez a napi félóra gyökeresen megváltoztatta az életemet. A barátom lett, a játszótársam, a terapeutám, a tanítóm, a gyóntatóm, a szeretőm. És végül az éttermem neve is.

Új életem első napján rettegtem, mihez kezdek majd azzal a harminc perccel. Se anyám, se apám nem tanított meg a lazításra. Anyámat a stressz, apámat egy hirtelen jött szívroham vitte el. Se félóra, se intimitás nem volt az életükben. Hároméves koromig a dadát hittem szülőanyámnak. A szüleim ugyan szerettek, csak idejük nem volt rám, mire felnőttem, és valójában megismerhettük volna egymást, ők meghaltak. Még a haláluk napján sem voltam velük. Úgy éreztem, haraggal a szívükben távoztak, főként apám, aki hiába erőltette, nem lettem ügyvéd, mint ő, és nem vettem át tőle az irodáját sem.

Miután közelebbi kapcsolatba kerültem a napi félórámmal, bűntudat kezdett gyötörni. Új életem második napján kimentem a temetőbe a szüleim sírjához. Selyemakácok hullámoztak, láthatatlan szellemek hangját hallottam, ahogy kérdőre vontak: hol voltál eddig? Percekig bolyongtam, amíg megtaláltam a családi kriptát. Égett az arcom a szégyentől. 

Új életem harmadik napján felfedeztem egy padot a temető közelében, éppen szemben egy lakóteleppel. Egy csenevész, kókadt levelű facsemete meghalni készült mellette. Leültem, fél liter vizet töltöttem a szenvedő növény tövére. Az órámra pillantottam, amely szerint még huszonöt percem maradt a pihenésre szánt félórámból. A panelházak ablakai pislogni kezdtek, ahogy sötétedett. Női árnyak kavarták a vacsorát, asztalra rakták a szeretettel készített ételt. Mások csókolóztak, civakodtak, gyereket tettek rácsos ágyba. S aztán hirtelen kigyulladt egy neonfelirat a lakótelep szélén álló épületen. „Bűnbocsánat” – ezt hirdették a sárgás fényű betűk, majd felvillant egy újabb fénycső, ezúttal egy fényes feszület formájában. Közelebb merészkedtem az épülethez, s ekkor értettem meg, hogy ez a hely valamiféle templom, vagy inkább imaház. Sosem láttam még csak hasonlót sem. Olyan volt az egész, mintha valami szürreális filmbe cseppentem volna. Igehirdetés, neonfelirattal. Vajon ehhez mit szólt volna Jézus?

Ma vasárnap van, ezt mondta J., amikor elém tette a celofánba csomagolt franciakrémest. Mondtam neki, hogy a simát szeretem, de állította, csak ez volt abban a kis cukrászdában, ahová úgy szeretünk járni. Ha ma vasárnap van, akkor egy teljes hét kiesett az emlékezetemből, állapítottam meg. Amikor az uszodába indultam, biztosan hétfő volt. Ezt onnan tudom, hogy mindig hétfőn szerelmeskedünk J.-vel, pontosan egy félórát. Csak egyszer hagytuk ki, amikor J. kórházban volt vesegörccsel.

Tovább

Kettőt jobbra, kettőt balra

március 3., 15:23 Módosítva: 2024.03.06 08:00
31

Füst a zene, a kultúrház nagyterme kaptárként zsong. A parkett pulzál, a tömeg darabosan mozog. Káosznak tűnik, mégis ütemre megy a kettőt jobbra, kettőt balra, vagy még ez is összevissza, ringó nádas a plafon felé nyújtott karok sokasága. Odafent diszkógömb tükörlapkáin törik darabokra fény és hangulat. A hangfal ordít, a fiúk üvöltenek, a lányok felszegett állal, teli torokból éneklik, hogy „ha szombat este táncol, fejre áll az egész világ. / Minden mozdulata lángol, Travoltának érzi magát”.

Boldogság ez is. Izzadt, csapzott, felajzott, vággyal teli. Neotonos neonfényben fürdik az est, úvében villannak fogsorok és ruhára tapadt szöszök. A látvány beleég a retinába, így marad meg örökre a kiöltözött kamaszkor.

A fal mellett, az egymás mellé tolt széksor végén magányos árnyék ül. Talpa a földön, bal lábfeje ritmusra emelkedik, süllyed. Légdobos is lehetne, vibráló ujjai miatt meg zongorista. Hangtalanul énekel, a dallamot dúdolja, és közben a parketten táncoló Verát bámulja. A lány karcsú alakja fel-felvillan a tömegben, olykor mintha a sarok felé nézne, de ezt csak az árnyék gondolja így. Reméli.

Bécikém, itt az idő, huppan az árnyék mellé Karesz. Kigombolt inge alatt a teste gőzölög. Zihálva beszél, szinte ordít, és az árnyék pontosan tudja, hogy Karesz mit akar. Nem kérem le, üvölti vissza, és érzi, a hangja remeg. Ám Karesz nem tágít, az árnyék vállára támaszkodva magyarázza, hogy Sanyi egy senki, azt hiszi, hogy ő Pierre Cosso a Házibuliból; mondjuk, hasonlít rá, tény, de akkor is csak egy bunkó.

Az árnyék hálás a szavakért. Sanyiról tudna ennél rosszabbakat is mondani, mégsem mozdul. Karesz a fejét vakarja, hanyatt dől, majd valami olyasmiről értekezik, minden második szavát érteni, hogy a szerelemben az a jó és a rossz, igen, így, egyszerre, hogy a bátrakat még bátrabbá teszi, a gyávákat meg gyávábbá. Ő viszont tudja, mi a gyávaság ellenszere, különösen, ha a barátságról van szó. Merthogy a szerelemnél nincsen komolyabb dolog ezen a világon.

Ezt mondja Karesz, aki nem éppen úgy néz ki, mint Sanyi, akit az istenek alighanem kifejezetten azért teremtettek, hogy a nők még csak véletlenül se vehessék le róla a szemüket, és hívhatnák akár Adonisznak is. Karesz az árnyékra néz, majd Sanyira, megint az árnyékra, aztán így szól: lehet, ezt még megbánom, de érted teszem, barátom.

Az árnyék nyúlna Karesz után, de a fiú eltűnik a tömegben. A következő pillanatban megbomlik a táncrend. A káosz közepén, ott, ahol Vera és Sanyi táncol, kozmosszá formálódik a tér. Mindennek helye lesz. A táncolókból formálódó körnek és a középen egymásnak feszülő két alaknak. A hangfalakból üvölt a refrén, „Mikor szombat este táncol, szikrázik a szemüvege”... Sanyi és Karesz ritmusra üti egymást, az univerzum jó koreográfus, a dal végére pedig a kidobólegények is megjelennek a parketten.

A kibontakozó görög dráma sok nézőt vonz. A zene elnémul, a fények kigyulladnak. Kareszt és Sanyit ujjongó sorfal között vezetik ki a teremből. A dídzsé olyasmit hörög röhögve a mikrofonba, hogy elnézést az intermezzóért, a táncest folytatódik, s hogy a kedélyek megnyugodjanak, következzen egy szívhez szóló nóta.

Tovább

A meggyilkolt álrendőr és a titokzatos fojtogató

február 25., 13:03 Módosítva: 2024.02.29 16:53
10

Mi lehet az a fekete-fehér szalag a hulla nyakán? Közelebb furakodtam hozzá. Felé hajoltam. A nyelve oldalra kilógott, a szeme kigúvadt. Mindenki menjen innen, hogy került ide ennyi ember?! – ordította egy rendőr, majd egyre több egyenruhás került elő, és oszlatni kezdték a tömeget. Én még mindig a hulla mellett álltam, és a fekete-fehér szalagot bámultam. Egyértelműnek tűnt, hogy megfojtották.

A téren három rendőrautó, két mentő és egy tűzoltóautó sorakozott, a bámészkodók száma egyre nőtt. Mindenki azt kérdezte a másiktól, mit látott, mit hallott, mi történt valójában. Egy asszony úgy tudta, kutya szaladt át az úttesten. Amikor a sofőr fékezett, hogy megmentse az ebet, minden irányból belerohantak. Egy másik verzió szerint a sofőr részeg volt, és elaludt vezetés közben, így ment neki az előtte lévő kocsinak, ami aztán megpördült, és további járműveket tört össze. Azt, hogy mi történt valójában, senki sem tudta hitelesen elmondani. Azt viszont mindenki tudta, hogy a tömegszerencsétlenség mérlege egy halott, két súlyos és egy könnyebb sérült. Ez utóbbi nem ült egyik autóban sem, ám bámészkodás közben elesett a tömegben, valaki a kezére lépett, és eltörött az ujja. Kórházba vitték, ahol újságírók faggatták mint a tömegszerencsétlenség túlélőjét. Ő meg csak mesélt és mesélt.

Olyanok is akadtak, akik azt állították, egy előre be nem jelentett rendőrségi akció zárult szerencsétlenséggel, és sem kutya, sem részeg sofőr nem okozott tömegkarambolt a téren. Ők azt is tagadták, hogy valaki meghalt a tragédiában, pedig én magam is láttam a holttestet. Miközben a tömegben ácsorogtam, hogy minél több részletet begyűjthessek az esti cikkemhez, beszéltem egy hórihorgas férfival, aki eleinte nem akart nyilatkozni az esetről, de amikor megtudta, hogy fotó is készül róla, a farzsebéből elővett fésűvel komótosan megfésülködött, begombolta hosszú szövetkabátját, megigazította nyakkendőjét, majd hatalmas mosolyt villantott. Megkértem, hogy ne vigyorogjon, mégiscsak olyan cikkhez készül a felvétel, amiben egy tömegszerencsétlenség vagy félresikerült rendőrségi akció részleteit boncolgatjuk.

Ekkor még nem lehetett tudni, pontosan mi is történt a téren, és hogyan halt meg az addigra már kordonnal körbekerített férfi. Tagadnom azt sem érdemes, hogy amikor az egyik rendőrtől megkérdeztem, azonosították-e már a halott férfit, rám mordult: ki mondta nekem, hogy hímnemű egyénről van szó? Erre visszavágtam, hogy a saját szememmel láttam a szerencsétlen elhunytat. Nana, mondta, majd azt javasolta, amíg nem beszélünk az elhunyt hozzátartozóival, és ki nem derül, ő minek vallotta magát, addig az efféle nemi megkülönböztetéstől tartózkodjak.

Szóval a hórihorgas ember pózolt egy keveset, aztán megeredt a nyelve. Elmesélte, hogy egy kövér, rendőrruhát viselő személy elbújt a téren, és azt leste, melyik autóst tudja rajtakapni valamilyen szabálytalanságon. A zebrát bámulta. Egy idő után a gyalogátkelőhöz sétált, a kezében akkor már festékesvödör és ecset volt. Gondosan körbenézett, majd a zebrát koromfeketére festette. Csak a járda mellett hagyott meg két csíkot, egy fehéret és egy feketét. Azután visszavonult búvóhelyére, az egyik szobor mögé, és tovább figyelt. Egyszer csak megjelent egy kék autó, amit azonnal megállított.

– Jó megfigyelő vagyok, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, miért kapcsolták le azt a szerencsétlent – magyarázta a hórihorgas ember, majd kivett a zsebéből egy kiscsibét, megsimogatta, beszélt hozzá, aztán visszatette a zsebébe. Mire megkérdezhettem volna, nem fullad-e meg az a kis jószág a kabátjában, már folytatta is az élménybeszámolót. – A rendőrruhás kiszállította a sofőrt a kék autóból, és számonkérte, miért nem állt meg a zebra előtt, és miért nem engedte át a gyalogost. A fiatalember tiltakozott, hogy ő bizony nem követett el efféle szabálytalanságot, hiszen itt nincs zebra, csupán egy nagy fekete négyzet.

Amikor a hórihorgas elérkezett beszámolója ezen pontjához, hirtelen mellettünk termett egy törpe öregasszony, és nekiszegezte a kérdést a hórihorgas fazonnak: a rendőrruhás személy kövér volt, és az egyik füle nagyobb, mint a másik? A hórihorgas ember egy pillanatra a semmibe révedt, majd azt mondta: pontosan olyan volt, honnan tudja? A törpe öregasszony a neccéből előhúzott egy kis sámlit, felállt rá, és a hórihorgas ember bal kabátzsebébe nyúlt. Kivette a kiscsibét, és közben azt állította, ő volt az, aki pár perce felhívta telefonon, és elmesélt neki mindent részletesen, mivel tudta, hogy a kövér rendőrruhás ember a törpe öregasszony fogadott fia, akivel már gyerekkorában is rendszeresen meggyűlt a baja.

– Már az iskolában is sok gond volt vele – panaszkodott az öregasszony fogadott fiára. – Pedig mi mindent megtettünk, hogy ember legyen belőle. De hiába. Főleg a kék autós embereket utálja, mert gyerekkorában volt egy hasonló színű biciklije, amit annyira leharcolt a túlsúlya miatt, hogy a kerékpár egyszer megunta a hajszát, és megszökött tőle. Ő persze megsértődött, és ezt követően minden kék járművet és annak vezetőjét ki akarta csinálni. De nem ez az egyetlen problémája. Az egyetlen szerelme tavaly szakított vele. Tudja, hol? Egy zebra előtt, amikor épp a zöld jelzésre vártak. A lány átment a zebrán, a fiam a túloldalon ragadt. Azóta gyűlöli a zebrákat, mindet feketére festi. Ráadásul mindezt lopott rendőregyenruhában, hogy azt higgyék, hivatalosan jár el, amikor eltünteti a gyalogátkelőt.

– És mi történt azután, hogy a kék autó sofőrje nem ismerte el a szabálytalanságot? – faggattam a hórihorgas embert. Közbeszólásommal a törpe öregasszonyba fojtottam a szót, aki közben letelepedett a kis sámlira, és nyögött, hogy fáj a dereka meg a lába.

– A kövér álrendőrnek egyre vörösebb lett a feje – folytatta a férfi. – Hajtogatta, hogy ezért megfizetsz, te szemét, és azt is mondta, hogy börtönbe záratja a sofőrt, a kék autóját meg elviteti a bontóba. A veszekedésre megjelent egy őrnagy, aki számonkérte a kövér álrendőrt, sőt megfenyegette, ha még egy zebrát lefest, és nem veszi le az egyenruhát, bíróság elé állítják. Ekkor már egyre többen voltak a téren, mindenki az ordítozókat figyelte. Még a csibém is kikukucskált a zsebemből, pedig sosem szokott nyilvános helyen előbújni. A kövér álrendőr tovább üvöltözött, rázta az öklét, s ekkor hirtelen elkezdett felfúvódni. Minden egyes kimondott szó levegőt pumpált a testébe. Hirtelen felemelkedett, lebegett a lefestett zebra felett. A turisták elővették a mobiltelefonjukat, szelfiztek, lájvoltak, egyesek tapsoltak, és azt kiabálták: magasabbra, még magasabbra! De a felfúvódott ember egy idő után nem emelkedett tovább, hanem zuhanni kezdett, egyenesen a fekete zebrára puffant. Vergődött, kapálózott, mint aki szabadulni szeretne valami szorításból. Mire a turisták közt ácsorgó orvos odarohant hozzá, már halott volt. A nyakára hurkoltak egy fekete és egy fehér zsinórt, amitől megfulladt.

Tovább

Amikor erőállapota felől érdeklődtem, elmosolyodott

február 18., 16:55 Módosítva: 2024.02.22 10:05
21

Ellenőriztem mindkettőnk oxigénkészletét, és kiszámítottam az áramlás adagolási arányát. Úgy látszott, hogy minden rendben van. Tendzing valószínűleg az oxigénkészülékében keletkezett zavar következtében meglehetősen lassan mozgott, de biztos lábbal mászott, és most ez volt a fő dolog. Amikor erőállapota felől érdeklődtem, válasz helyett elmosolyodott, és a gerinc felé intett. A percenkénti háromliteres adagolással olyan jól haladtunk, hogy elhatároztam, ha kell, percenként 2 literre csökkentem az áramlást, megnyújtva ezzel kitartásunk határát.

A gerinc úgy emelkedett tovább, mint odáig. Jobb felől óriási párkányok, bal felől meredek sziklalejtők. A keskeny havas csíkon folytattam a lépcsővágást. A gerinc jobb felé kanyarodott, és sejtelmünk sem volt arról, hol lehet a tető. Amint az egyik nagy szikla hátára feljutottunk, mögüle új, még magasabb emelkedett a szemünk elé. Múlt az idő, és a gerincnek mintha sohasem akart volna vége szakadni. Egy szakaszon, ahol a gerinc hajlásszöge kicsit csökkent, megpróbáltam egyedül mászóvas segítségével előrejutni, anélkül, hogy lépcsőket vágnék. Ettől időnyereséget reméltem, de hamarosan ráeszméltem, hogy a nagy magasságban ezeken a meredek lejtőkön nagyon csekély a biztonságunk, s ezután ismét nekiláttam a lépcsővágásnak. Most már némi fáradtságot kezdtem érezni. Két órán át szakadatlanul lépcsőket vágtam, és már Tendzing is igen lassan mozgott. Amint egy újabb szögletet megkerülve megint lépcsőfokokat kellett vágnom, fásultan gondoltam arra, vajon meddig bírjuk még ezt a nehéz munkát. Első lendületünk már lelohadt, és komor, elszánt küzdelemmé vált. Ekkor egyszerre észrevettem, hogy ahelyett, hogy egyhangúan, folyton emelkednék előttünk a gerinc, élesen egyenesebbre hajlik, és túl rajta, messze lenn megpillantottam az északi csúcsot és a Rongbuk-gleccsert. Fölfelé néztem, és láttam, hogy a keskeny havas gerinc egyenesen egy hófödte tetőhöz ível. Még néhány csapás a jégcsákánnyal a szilárd hóba − és fenn álltunk a csúcson. 

Kezet szorítottunk, azután átöleltük egymást, és vidáman csapkodtuk egymás hátát, míg majd elakadt a lélegzetünk. 11 óra 30 perc volt. A gerinc megmászása két és fél órába került, de úgy tetszett, mintha élethossziglan tartott volna. Kikapcsoltam az oxigént, és levettem készülékemet. Magammal hoztam színes filmmel töltött fényképezőgépemet az ingem alá rejtve, hogy ne hűljön át. Most elővettem, és megörökítettem Tendzinget a csúcson állva, magasra emelve a csákányát, amelyről kis zászlók sora lengett az Egyesült Nemzetek, Nagy-Britannia, Nepál és India színeivel.

Tovább

Cipő a Holdon

február 11., 12:25 Módosítva: 2024.02.12 13:42

Munn Lajos nagyon régóta nem érezte magát otthon ezen a földön. Először a spenót miatt lett számára gyanús, hogy valami nincs rendben. Képtelen volt a szájába venni azt a büdös zöld kenőcsöt, amiről a szülei állították, hogy finom és egészséges. Egész teste, idegrendszere tagadta ezt, bár akkor még elhitte, hogy a felnőtteknek mindig igazuk van. Amikor az édesanyjánál hagyományosabb nevelési elveket valló szomszéd házaspár tanácsára apja némi lelki és némi fizikai erőszakkal mégis rávette, hogy kóstolja meg, a második kanál után úgy terítette szét az asztal környékén a belediktált anyagot, mint egy megújuló erőforrásokkal működő négyéves festékszóró.

Az óvodában is idegennek érezte magát. Addigra rádöbbent, hogy a felnőttek túlméretes világa mellett létezik egy olyan közeg, melyben a gyerekek mozognak otthonosan, de ő ezt is nehezen megközelíthetőnek találta. Igyekezett ellesni, hogyan csinálják, de mindig úgy érezte, hogy betolakodó, jó esetben megtűrt személy a homokozóban tevékenykedő, csúszdázó és fogócskázó, hozzá hasonló méretű idegen lények között.

Iskolás korára egyre tudatosabban törekedett arra, hogy feltűnés nélkül vegyüljön a bennszülöttekkel. Elleste a szabályokat, rájött néhány összefüggésre, meglepően ügyesen álcázta a benne rejlő idegent. Lettek kis cimborái, akikkel együtt rosszalkodhatott, és már az alsó tagozatban túlesett az első halálosan komoly és ugyanennyire reménytelen szerelmen is. Szerencsére egy lányba zúgott bele, és ezt az irányultságát később is megtartotta. Kora tizenévesen már pontosan tudta, hogy számtalan dologra kell figyelnie egy idegennek, talán kémnek ahhoz, hogy ne bukjon le. Ha csak lehet, érdemes tehát minél több ponton illeszkedni a társadalmilag elfogadott normákhoz.

Tinédzserként már meg is fogalmazta, hogy ő földönkívüli, de arra képtelen volt rájönni, honnan és miért kerülhetett ide. A körülötte élő földlakók szerencsére elég egyszerű lényeknek bizonyultak, bár néha alig kerülte el a lebukást. Az első veszélyes kalandját az idegen nyelvi oktatás miatt kellett átélnie. Arrafelé, ahol ő cseperedett, a földet többnyire fődnek, a boltot bótnak, a holdat hódnak ejtették.

Amikor az osztályban megtanulták az égitestek angol elnevezéseit, hamar eszébe jutott egy vicces osztálytársának, hogy az ő vezetéknevét is le lehet fordítani. Pillanatok alatt Hód lett a bece- vagy csúfneve. Az csak kicsit zavarta, amikor a kényszeresen humorizáló Kalmár heteken át röhögve érdeklődött tőle, mitől is ilyen szépek a fogai. Nem örült neki, hogy egy idióta animált fogkrémreklám révén űznek belőle gúnyt, de az addigra már jól kialakult beolvadási technikát alkalmazva különféle vicces válaszokkal reagált.

Az már jobban megviselte, amikor az amerikai holdra szállásról tanultak. Kalmár a tesióra előtt elrikkantotta magát, hogy ő Louis Armstrong, és most jön a Hódra szállás. Szerencsére jött a tanár is, és hamar kikászálódhatott a Kalmár vezényletére ráugráló fiúk hónaljszagú halma alól.

Óra után ellentámadásba ment át, és az öltözőben meglehetős sikerrel alázta meg Kalmárt. Könnyedén tette nevetségessé, hiszen a tréfamester összekeverte a híres jazztrombitást az idegen égitesten sétáló egyik földlakóval, akinek a szülei a Neil keresztnevet adták. Az 1969-es holdséta másik résztvevője, egy bizonyos Buzz Aldrin neve is alkalmat adott néhány kevéssé szellemes és egyáltalán nem píszi tréfára, de a kamasz fiúk között akkor még ez elment. Michael Collinst megkímélte a vicceitől. A harmadik asztronauta vele egyívásúnak tűnt, hiszen oly messzire repült, mégis egy kabinból kellett néznie, ahogy a többiek vígan rúgják a Hold porát.

Tovább

Pamacs honnan is tudná, merre jár a 6-os busz

február 4., 12:43 Módosítva: 2024.02.05 08:22

Nevezzük Sándornak. Azért így, mert amikor elmesélte történetét, az felért egy gyomrossal. Támlás széken ültem, Sándor arcát fürkésztem. A szája körül meg-megránduló izom mozdulataiból próbáltam kiolvasni azt, mit érez. Meg a szuszogásából, ahogyan a levegőt vette; abból, ahogyan ült, egyenes háttal. De csak a gyomros ereje kúszott egyre magasabbra, egészen a gigámig. Próbáltam úgy nyelni, hogy ne tűnjön úgy, mintha vizet kortyolnék, de Sándor – és azért hívom így, mert ma is él, és történetének szereplői is – figyelmes ember. Különben is, ki vagyok én, hogy ráöntsem a világra mindazt, ami az ő sorsa.

Sándor lábánál egy puha bundás labrador retriever pihent. Fejét Sándor lábfején pihentette. Olykor felpillantott, fülét emelgette. Ő Sándor legfőbb útitársa a városi forgatagban. Pamacs. Pedig egyáltalán nem pemzli. Sándor lenyúlt hozzá, végigsimított szőrén. Pamacs a farkának végével alig észrevehetően jelzett, amúgy meg sem mozdult.

Okos jószág, magyarázta Sándor, nagy felelősség. Mert bár Pamacs vakvezető, legalább annyira irányítania kell, mint amennyire neki segít a közlekedésben. Pamacs ugyanis honnan is tudná, melyik a 6-os busz, vagy azt, hogy a 4-es villamos merre jár. Azt is tanulnia kell, merre van a piac, hol az iskola, a rendelő. Sokan mégis azt hiszik, hogy a vakvezetők élő GPS-ek, s hogy árkon-bokron keresztül is elvezetik gazdájukat a célhoz. Pedig éppen árkon és bokron keresztül nem vezetik.

Sándor egy napon arra ébredt, hogy nem lát.

Először azt hitte, még éjjel van, azért sötét minden. Matatott, lámpát kapcsolt, nem lett világosabb. Kibotorkált a folyosóra, mindennek nekiment, ami csak vele szembejött. Felesége látta, hogy gond van, mondta is, hogy orvoshoz kellene menni, de Sándorban olyan mélyen vert gyökeret a kétségbeesés, pontosabban a felismerés, hogy nem lát, hogy a lába remegni kezdett, térdéből az erő elszállt. A földre ült, próbált a síkba kapaszkodni.

Az orvosok fél nappal és számos vizsgálattal később sok mindent mondtak, amiből Sándor annyit szűrt le, hogy nem a szemével vannak gondok. A látóideg brutális gyulladása miatt lett vaksötét. Sándor elméjében ekkor egy lángra lobbanó gyufaszál képe jelent meg. A pálcika lassan csavarodó és elszenesedő látványa.

Aztán zokogni kezdett. Akkor jött rá arra, hogy ha a könnycsatorna nem sérül, a vakok is tudnak sírni.

Így mondta, vak, mert a látássérült szóval nem lehet kifejezni azt, amit ő megél. Grafikus létére éppen azt veszítette el vasárnapról hétfőre virradóra, ami életének értelmet adott.

Fél év múlva már a felesége sem volt mellette. Pedig a templomban még szerelmesen mondta, hogy jóban és rosszban, egészségben, betegségben, de úgy tűnik, az ásót és a kapát már úgy értette, hogy azok olyan szerszámok, amelyek segítenek az elválásban, a nagyharang meg minden délben szól, és ha bármit el is választ, csakis a délelőttöt a délutántól.

Tovább

Felhővé foszló hősök

január 28., 16:37 Módosítva: 2024.02.01 06:38

Több anekdota szól arról, hogy amikor Jurij Gagarin első emberként 1961. április 12-én feljutott a világűrbe, azt mondta, hogy nem lát semmiféle Istent. Ma már nem könnyű elképzelni, hogy 108 percnyi űrrepülése alatt (a Vostok–1, fedélzetén Gagarinnal, 9 óra 7 perckor startolt, 10 óra 55 perckor landolt) miért éppen vallási, hitbéli ügyekkel foglalkozott volna (ez inkább vall Nyikita Hruscsovra, a Szovjetunió Kommunista Pártja akkori első titkárának szándékaira), de tény, azokban az időkben is éltek olyanok, akik szerint Isten, ember és tudomány dolgai nemhogy a végtelenben, de a Földön sem találkoznak.

Gagarin neve viszont a keleti tömb országaiban kelendővé vált. Gagarinból lett munkásbrigád, kék és piros nyakkendős őrs, falu, tér és utca, szakkör vagy éppen iskola – ahogyan az a hősöknek jár.

A magyar vasércbányászat fontos színhelyén, Rudabányán például aknát neveztek el Gagarinról – hiszen ő egyszerre volt az erő és a hősiesség példája. Azzal nyilván senki nem számolt, hogy az akna 1965-ben öt bányász életét követelő tragédiáról lesz híres, miután az június 8-án 12 óra 28 perckor beomlik.

Néhány év múlva Magyarország mindenesetre felhozta a föld alól a Szovjetunió hősének nevét, 1968. május 29-én róla nevezték el azt a hőerőművet, amely ma Mátrai Erőmű néven pöffent a magasba szürkésfehér pamacsokat. Jurij Gagarin a visontai dicsőséget nem érhette meg: 1968. március 27-én, tragikusan fiatalon, 34 korában – miután repülőgépe a földbe csapódott – meghalt. Akkoriban sokan azon tanakodtak, hogy az első űrhajós halála csupán a szovjet hőscsinálás propagandagépezetének eszköze volt-e, s még olyan teóriák is születtek, hogy nem is járt a világűrben, nem is ő volt az első ember az űrben, gépét pedig – amelyben ő és Vlagyimir Szerjogin repült – rakétákkal lelőtték.

A Visontán épülő erőmű nevének megváltoztatását mindenesetre a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) javasolta. Erről 1968. május 30-án a Magyar Nemzet szerző nélküli cikkében így fogalmaz:

Van abban szimbólum is, hogy a KISZ védnökségével épülő erőmű a világűr első utazójának, a tudomány és technika hősének, úttörőjének, Jurij Gagarinnak a nevét vette fel. Gagarin az emberi élet gazdagodásának, továbbívelésének munkája. Ezt szolgálja az új erőmű is, azok is, akik építették, azok is, akik majd az energiát termelik. Rokon gondolatok: tovább haladni a világűrben és a Föld minden talpalatnyi helyén.

Politikai üzenetekből már akkor sem volt hiány, a hősképzés tízezrek lelkét töltötte meg boldogsággal, valamint a végtelenben kiteljesedő emberi nagyság ígéretével. A névadásnak mindenki örült, F. J. Tyitov, a Szovjetunió budapesti nagykövete elhozta a magyaroknak a szovjet nép üdvözletét és köszönetét, valamint a beruházás KISZ-szervezetének átadott egy zászlót, a Komszomol Központi Bizottságának zászlaját, amelyet Gagarin fényképe és az űrhajósok aláírása ékesített.

Méhes Lajos, a KISZ Központi Bizottsága első titkára – a Magyar Hírlap akkori beszámolója szerint – ezekkel szavakkal szólalt fel a névadó ünnepségen, melyet az erőmű építkezése szálláshelyének nagytermében tartottak:

Jurij Gagarin nevét felvenni elkötelezettség. Ez a név tulajdonosának halála után is fogalom marad az emberiség történetében. A hős életútját járni, ezt az utat követni – ez kezdődött el a mai ünnepélyes névadón.

A lelkesedés, a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság azonban nem tartott ki a végtelenig. A magyarországi rendszerváltást követő években szétmállott. Ráadásul 1991 decemberében a Szovjetunió is felbomlott, az egykori keleti tömb országai pedig nem tartottak igényt a hőseire sem.

Tovább

A piros vespás nő esete a halállal

január 21., 16:52 Módosítva: 2024.01.23 17:55

Nem alszik, halott, mondta a férfi, majd azt is hozzátette, nézzem meg a nő pulzusát, ha nem hiszek a szememnek. Remegtem, arra koncentráltam, hogyan tudok minél hamarabb elmenekülni. A motorja kerekét kezdte piszkálni, rugdosta, káromkodott, amiért defektet kapott. Kihasználtam a helyzetet, azonnal bepattantam az autómba, és tövig nyomtam a gázt. Percekkel később jutott eszembe, hogy nem néztem meg a rendszámát, ő viszont biztosan tudja a kocsimét.

Az eset óta húsz év telt el. Mindaddig rettegésben éltem, amíg tíz évvel ezelőtt a régi autómat el nem adtam, és friss házasként, pszichológus férjemmel új helyre nem költöztem. Ekkor fellélegeztem, úgy éreztem, most már nem találhat meg a motoros fickó.

A sors iróniájaként a szerelem egy másik motoros férfi személyében talált rám, aki rábeszélt, hogy vegyem meg magamnak azt a kis piros Vespát, amire régóta vágytam. Azt mondta, ez a dolog nagy lépés lesz a lelki gyógyulásom útján. Anyámon kívül ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem, mi történt velem azon a napon. Igaza lett. Az egyik délután, amikor az ágyba döngölt a depresszió, mert éjszaka újfent halottak kocsonyás szemében láttam saját arcomat, a férjem kirángatott az ágyból, kihozta a garázsból a Vespát, és azt mondta, induljak el, csak úgy, cél nélkül.

Kihajtottam az udvarból, és egy kóborló, sárga falevelet kezdtem követni, egészen lassan. Aztán a levelet felkapta a szél, s úgy éreztem, mintha a Vespa is széltölcsérbe került volna. Abban a pillanatban elengedtem mindent, repültem a kis piros motoron. Nem emlékszem, hogy az úttesten mentem, vagy a vattacukor felhőkön robogtam, csak azt tudom, hogy lebegtem. Állomások váltakoztak mellettem, rég halott szeretteim integettek az ablakokból. Apám házánál megálltam, ő kijött a kapu elé. Azt mondta, szép kis motorom van, és megkért, vigyem el egy körre, mert még soha nem ült hasonló járművön. Újra elindultam, immár apámmal, kabátjába kapaszkodott a szél, átkarolta a derekamat, és kacagtunk. Hamarosan nagyanyám is csatlakozott hozzánk, oldalkocsiban ült, pettyes kendővel volt bekötve a feje.

Ránéztem, a szeme éppolyan volt, mint anno azé a halott nőé, akit a motoros ember oldalkocsijában láttam. Bámultam, ahogy az arca feloldódik a fénycsíkokban, amelyek aztán utat vágtak előttünk. Robogtunk ezen a semmibe vezető úton a kis piros Vespával, majd apám ölelése megszűnt, már a hangját sem hallottam. Hátranéztem, mögöttem megrepedezett a világ, és lassan lepergett a végtelenbe.

Amikor hazaértem, semmire nem emlékeztem, pedig legalább két órát motoroztam. A férjem boldog volt, mert végre mosolyogtam, és valami olyasmit magyaráztam neki, hogy elengedtem azt a régi sztorit, már nem félek sem a motoros embertől, sem a bosszújától. Ezt onnan tudom, mert hallottam, amikor később anyámmal telefonon beszélt. Nem akartam, hogy bárkinek meséljen a történetemről, de hát anyám úgyis tudott róla, így nem szóltam semmit. Néhány hét elteltével egy barátunk születésnapjára voltunk hivatalosak. Villantani akartam, így piros tűsarkúban jelentem meg, persze hogy a piros Vespámon. A férjem is motoron érkezett. Nagy sikert arattunk, mindenki azt mondta, vagányok vagyunk. Fürdőztem az elismerésben és a sikerben, még ha legbelül tudtam is, jelentéktelen.

A csendes beszélgetést egy idő után hangos zene váltotta, rángattak, hogy táncoljak. Pörögtem szédülésig, kaleidoszkópképpé lett a körülöttem lévő világ, a nők vihogása belefolyt a beszélgetésfoszlányokba – hányás kerülgetett. Leültem az egyik kanapéra. Csak később vettem észre, hogy a férjem egy kisebb társasággal beszélget. Láttam, hogy részeg. Azt ecsetelte, mennyire örül, hogy motorra ültem, ez ugyanis majd segít végleg elfelejtenem, hogy egyszer majdnem elkapott egy motoros sorozatgyilkos. Rugdostam a lábát, ezt hagyja abba, de csak folytatta, és elmesélte a társaságnak, hogy tíz évvel korábban megálltam segíteni egy lerobbant motorosnak, aki épp egy hullát szállított az oldalkocsijában, sőt azt is elmondta nekem, hogy nem ez az első nő, akit megölt. Akadt, aki viccnek vélte a sztorit, de a többség egészen meghökkent.

Pofon vágtam a férjemet, sírva rohantam ki az udvarra. Leültem a lépcsőre. Miután lecsillapodott a zokogásom, a csillagokat bámultam. Azt játszottam, amit gyerekkoromban a testvéremmel. Ez mindig megnyugtatott. Elképzeltem, hogy egy hatalmas ceruza van a kezemben, felnyúlok az égre, és vonalakkal összekötöm a csillagokat. Egy kis házat rajzolok, takaros kerttel, ott van anyám, apám és a testvéreim. Míg a testvéreimmel és anyámmal leszüreteljük a csillagokat az égről, apám megjavítja a kilazult ajtót, aztán mindannyian asztalhoz ülünk. Apám hosszú kezével és hatalmas tenyerével átfogja az egész családot, és mi soha többé nem félünk semmitől.

Az utolsó vonalat készültem gondolatban meghúzni az égbolton, amikor finom érintést éreztem a jobb vállamon. A férjemre számítottam, de nem ő állt mögöttem. Egy magas férfi volt, arcát csak félig világította meg a bejárati ajtó fölé szerelt lámpa tompa fénye. Helló, suttogta, és egészen közel hajolt az arcomhoz. Kellemes illata volt, emlékeztetett apám kölnijére. Megismersz?, kérdezte, és még közelebb hajolt. Megismertem. Ő volt a motoros férfi, az út széléről. Megpróbáltam felállni, hogy berohanjak a házba, de hasra estem. A térdemről lejött a bőr. A férfi mellém guggolt, a kezét nyújtotta. Állj fel, mondta, nem bántalak. Be akarok menni, motyogtam, de ő azt válaszolta, beszélnünk kell. Leültetett a lépcsőre, mellém kuporodott.

Azt ecsetelte, hogy anno jól bevettem a tréfáját, ő ugyanis sem akkor, sem máskor nem ölt meg senkit. A nő a húgom volt, és berúgott a buliban, azért dőlt ki, magyarázta. Csak hazavittem. Míg vártam a barátomat, akit a defekt miatt hívtam oda, nagyon unatkoztam. Arra gondoltam, jó móka lenne, ha megtréfálnám az embereket, ezért ugrattalak téged is. Sokakat átvertem. Szégyellem. Mire megmagyarázhattam volna a dolgot, elmenekültél. Mosolygott, megfogta a kezemet. Nézz a szemembe, mondta, hát ilyen egy sorozatgyilkos? Félelmemben elájultam. Arra eszméltem, hogy a férfi fölém hajol, a többiek pedig körülöttem állnak. A férjem azt mondta, még jó, hogy a doki épp velem volt, amikor rosszul lettem.

Semmit nem értettem. Miután hazamentünk, és kijózanodott, mindent elmeséltem neki. Azt mondta, már mindenről tud, ugyanis a doki, akit egyébként egy motorostalálkozóról ismer, mindent elmesélt neki az egykori tréfájáról. Tényleg vele találkoztál annak idején?, kérdezte a férjem. Bólintottam. Kacagni kezdett, hosszú percekig abba sem hagyta. Aztán elmesélte, hogy a doki mindig nagy tréfamester volt, szóba sem jöhet, hogy megölt volna valakit. Végre megnyugodhatsz, simogatta meg a vállam, megoldódott az évtizedes rejtély, nincs félnivalód.

Csaknem tíz év telt el az említett buli óta. Többé nem találkoztam a dokival, szándékosan kerültem, szégyelltem, mekkora idióta vagyok, hogy bedőltem egy ugratásnak, még ha nagyon durva volt is.

Tovább

Mogyoród egy sziget lett a vörös tengerben

január 14., 14:20 Módosítva: 2024.01.16 15:05
240

Nem szimpla sporttörténelmi, jóval inkább világtörténelmi pillanat volt, amikor Magyarország 1986 nyarán Formula–1-es nagydíjat rendezett. A technikai sportágak királya ugyanis a szocializmusban élők számára már tiszta NYUGAT volt, így, csupa nagybetűvel. Mint a Csinibaba című Tímár Péter-filmklasszikusban Helsinki, csak ez ide készült, házon belülre, komolyabban utazni sem kellett odáig, országhatárt átlépni.

A Nyugat akkor lényegében nem földrajzi meghatározás, hanem sokkal inkább gyűjtőfogalom és szitokszó volt, a szocialista rendszer országai által akkor már annyira azért nem túl élesen, de mégis rendszeresen kritizált kapitalizmus otthona, annak minden megvetett gazdasági, reklám- és marketingrészével. Amiről a többség akkor persze még azt sem tudta, mi fán terem, és ami azóta gyökeres változásokon ment át, hogy a kétezres években, különösen az internet elterjedésével, a világ igazi megnyitásával új dimenzióba kerüljön.

De hol voltunk még ettől a nyolcvanas évek közepén.

A világrend, mondjuk, felbillenni látszott, a változás szele már akkor éreztette hatását, a glasznoszty és a peresztrojka voltak akkor a kulcsszavak, amik ráadásul a szomszédos, mindenben is irányt mutató Szovjetunióból érkeztek. És mindenki sokkal jobban örült nekik, mint amikor emberöltővel korábban tankok, harckocsik és hadtestek érkeztek ugyanonnan.

Bernie Ecclestone, az F1 egykori vezetője, mindenható ura a ’80-as évek elején arra az elhatározásra jutott, hogy valamelyik szocialista országot is beveszi a futamrendezők közé. Több sikertelen próbálkozása után (Szovjetunió, Kína, Jugoszlávia, Csehország) a Brazíliában élő magyar üzletember, Rohonyi Tamás javaslatára végül Budapest is képbe került. Ecclestone ’83 nyarán személyesen látogatott el fővárosunkba, ahol végre nyitott ajtókra, partnerekre lelt. Rövid időn belül (a Városliget és a Népliget is szóba került) kiválasztották a megfelelő helyszínt, és ’85 őszén már aláírhatták a szerződéseket.

Vidéken, de a fővárostól azért látótávolságra – az agglomeráció akkor még messze nem azt jelentette, amit manapság –, a mogyoródi völgyben megépített pálya a technikai sport, a szórakozás mellett sokaknak a hőn és hiába vágyott, összességében leginkább elérhetetlen Nyugat-Európát vagy éppen a világ boldogabbik felét hozta el egy másik világba. Ahogyan az a viccben is szerepelt Nyugat-Berlinről.

Kíváncsi lennék, negyven mínuszosan ki könnyezi meg, és csapkodja közben a térdét arra a poénos felütésre, hogy mondjon egy szigetet a Vörös-tengeren. És amikor megbukik a földrajzvizsgán, mert ugye honfitársaink közül ki a franc tud séróból szigetet megnevezni az Afrika és Ázsia között lévő Vörös-tengeren, akkor helyette történelemből kapta a mentőövet: a Német Szövetségi Köztársaság beékelt részét a Német Demokratikus Köztársaságba, azon belül pedig a szocialista „táborba”.

A mogyoródi pálya eredetileg 4014 méter hosszú volt, és mindössze nyolc hónap alatt készült el, ami a mai viszonyokhoz képest is bravúros teljesítmény, akkori mércével pedig hihetetlen és elképesztő. Sportági, de sportos megközelítésben is kevés példát találni rá a nagyvilágban. Az első futamot 1986. augusztus 10-én rendezték meg, a kánikulai forróságban százezrek kerekedtek fel a Magyar Nagydíjra. A beszámolók alapján az F1 igazi gulyásvurstliba lett ékelve, a korszak csúcskategóriás versenyautói és a nézők nehézkes transzfere mellett volt ott sör, bor, pálinka, lángos, palacsinta, sült kolbász, hurka, öröm, lány.

A Formula–1-ben azóta sok minden történt és változott, miként a kétszer (1989-ben, majd 2003-ban) már átépített és idéntől újfent erős ráncfelvarráson áteső Hungaroringen is. Előbb 3975 méterre csökkent, majd 4381 méterre nőtt az érdemi aszfaltcsík, a célegyenesnél és kanyaroknál is történt némi változás, ami viszont állandóságot képvisel, az a szurkolók, rajongók, érdeklődők töretlen lelkesedése. Így már nemcsak a magyar sportbarátok kedvelt célpontja, hanem Európa több helyéről, keletről, nyugatról, délről és északról is érkeznek a futamra vendégek.

A pilóták a kezdetekben is technikásnak találták a szép természeti környezetben lévő, kanyargós pályát, amelyen nem könnyű sikert aratni, de még előzni sem. Folyamatos koncentrációt és munkát igényel, mindezt nagy melegben, amelyet olykor nyári zápor tarkított. Ezeket a jellemzőit a mogyoródi pálya azóta is bátran viseli, és immár a sportági tradíciók egyik őrzőjévé vált.

Tovább

És jött egy ötlet, hogy elég a Dunán való csúszkálásból

január 3., 05:50 Módosítva: 2024.01.04 15:50
16

Amikor 1870. január 29-én Rudolf koronaherceg megnyitotta a Városligeti Műjégpályát, senki nem hitte volna, hogy a magyar főváros egyik legikonikusabb építményének története veszi kezdetét. Az ötlet a Pesti Korcsolyázó Egylettől érkezett, ugyanis a XIX. század elején már tömegével korcsolyáztak a pesti polgárok a Duna jegén, azonban biztonsági megfontolásból állóvizet kerestek jégpálya létesítésére. Amikor 1869 decemberében Kresz Géza kezdeményezésére megalakult a szervezet, első feladatának azt tűzte ki, hogy legyen biztonságos jégpályája a szabadidejükben korcsolyázni vágyóknak és legyen jól megközelíthető bázisa a magyar korcsolyasportnak.

Hosszas alkudozás, közbenjárás után engedélyt kaptak a városi tanácstól, hogy a Városligeti tó egy részén telente korcsolyapályát alakítsanak ki, ahol mindenki díjtalanul élvezheti a korcsolyázás örömeit.

Az első „csarnokot” a tó partján felállított két helyiségből álló fabódé jelentette. A megnyitóünnepségnek is megadták a módját az urak: a 17 napos ünnepségsorozat programok sokaságát ígérte az izgalmas, új téli sport szerelmeseinek.

A fabódék 4 évig bírták, s amikor 1874-ben leégtek, a városvezetés úgy döntött, hogy új, állandó épületet emeltet a városligeti pályához. A Lechner Ödön tervei alapján született csarnokot 1875 decemberében nyitották meg, de valójában csak 1878 telétől vehették végleg birtokba a sportolni vágyók. S hogy milyen jól sikerült az új épület, arra a legfényesebb bizonyíték, hogy 15 évvel később már teljesen át kellett építeni, olyan szűknek bizonyult. Az új csarnok terveit Francsek Imre készítette el. Ebben az időben már az egész tavat korcsolyázásra használták, ami 36.000 négyzetméternyi jégfelületet jelentett. Az enyhe telek azonban sok gondot okoztak az üzemeltetőknek, ezért 1902-re a tófenék negyedét lebetonozták.

A pálya első modernizálása 1926-ban történt. A főváros vagyonosabb polgárai összefogásának eredményeképpen hűtéstechnikai berendezéseket kapott a pálya, így megnyílhatott Európa második, versenyek rendezésére alkalmas műjégpályája. Ezzel párhuzamosan bővítették a Korcsolya Csarnokot is Ifj. Paulheim Ferenc építész vezetésével.

Budapest ostromakor, 1944-ben a jégpályát is bombatámadás érte, az épület bal szárnya csúnya sebeket szerzett. A háború után gyorsan helyreállították a Városliget ékkövét, de komoly felújítás nem történt. Az immár műemlékvédelem alá helyezett épületegyüttes legkomolyabb Kádár-kori változása az volt, amikor 1968-ban a korábbi 300 méteres pályát alkalmassá tették a nemzetközi versenyekre: 400 méteresre bővítették. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ebben a korszakban már nem a városligeti pálya volt az egyetlen fővárosi lehetőség a korcsolyázók számára: a Millenárison, a Megyeri úton és a Kisstadionban is komoly jégfelület várta a csúszni, forogni, siklani vágyókat.

Tovább

Életünk tornyai

2023. december 27., 20:30 Módosítva: 2023.12.30 10:49
35

Csak a szokásos kép. Minden mászókán gyerek, a homokozó tele, lapátcsere, vödörcsere, teli talppal guggoló, karjukkal vitorlázva futkosó kölykök. A háttérben padok sora. A padokon anyukák, olykor apukák. Előregörnyednek, széttárt karral hanyatt dőlnek, keresztbe vetett lábbal figyelnek.

Apa, apa... Szöszke srác fut a kötélhinta felől. Játszhatok Rékával? Apa bólint. Persze. Mosolyog. Miért is ne. Réka a homokozóban, kezében piros színű lapáttal várakozik. Amikor meglátja a feléje futó Samut, felpattan, a fiú elé szalad. Megöleli. Samu puszit nyom az arcára. Ahogyan a felnőttektől látta. Aztán már bandáznak is, várat építenek. Toronnyal. Már amennyire a homokból tornyot lehet építeni.

Apa tekintetével a szemközti oldalon ülő nőt keresi. Réka édesanyját. Valakivel beszélget. Cseveg. Mosolyog. Gesztikulál. Kezével olykor a füle mögé simítja szőke tincseit. Apa sóhajt. A nő szépsége megigézi. A látvánnyal képtelen betelni. Legszívesebben odamenne hozzá, megölelné. Ahogyan Samu Rékát. Ahogyan Réka Samut. Hajtincsét a füle mögé igazítaná. Odahajolna hozzá, beszívná bőrének illatát.

Ekkor egy férfi ül apa mellé. A túloldalra néz ő is. Csinos, mi tagadás, mondja. Szájával ciccent, vigyorog. Van itt látnivaló, folytatja. Apa nem felel. A férfira néz, majd a zsibongó gyerekek között megkeresi Samut és Rékát. A vár épül. Tornya folyton leomlik, de Samu vízért szalad, a nedves homok, amíg ki nem szárad, jól tapad. Aztán elporlik az is. Mint a szerelem. Mert ha már nincsen semmi, egyetlen gondolat, érintés, pillantás, sem üzenet, arra válasz, amely egyben tartaná, elmállik az is. Mintha sosem lett volna. Ha fellapozod elmúlt szerelmed könyvének lapjait, az oldalak az ujjad között porladnak semmivé. Próbálsz emlékezni, próbálod felidézni, hogy milyen volt, mégsem találod. Üres tér, kihalt univerzum minden hátrahagyott szerelem. Fagyott bolygók és dermedt csillagok halmaza.

Apa, apa... Samu nyakig homokosan rohan a padhoz. Réka ma nálunk alhat? Apa megsimogatja fia fejét. Ma nem, nem ma. Az apa mellett ülő férfi röhög. Korán kezdi, de hajrá, kölyök. Apa és Samu úgy tesz, mintha nem hallanák a férfit. Menj, játssz még, mondja apa. Samu akár egy kölyökvizsla, rohan. Apa észreveszi, hogy a szemközti padon ülő nő Samut figyeli. Mond valamit a mellette ülő asszonynak, aztán feláll. A homokozóhoz megy. Leguggol. Végigsimít Samu fején, megöleli. Aztán kézen fogja Rékát és Samut, és megindul apa felé.

Szia, mondja, amikor a padhoz érnek. Szia. Réka apa nyakába borul. Alhatok ma nálad? Apa anyára néz. Az a fejét rázza. Nem lehet. Ma nem. Réka sóhajt. Arcon csókolja az apát, apró tenyerével végigsimít rajta. Akkor majd hétvégén, mondja. Samunak is puszit ad. Majd hétvégén. Szia, Apa, mondja Réka. Szia, drágám, mondja apa.

Tovább

Szenteste, startmező

2023. december 20., 15:42 Módosítva: 2023.12.23 08:38
16

Ez nem a valóság, suttogja Máté. Tenyerét sörösüveg hűti, bőrét napfény perzseli. Hunyorogva nézi az óceánt. A horizonton tankerek sziluettje remeg. Az égbolt lehetetlenül kék színben ragyog, kivéve ott, ahol a napkorong araszol. Ott mintha kiégne.

Máté két napja érkezett. Aludt, evett, most a parton ül. Kempingszékét a hullámok pereméig húzta, abban üldögélve mereng a világ dolgain. Leginkább a sajátjain. Cége jó évet zárt, az osztalékból öt évig gondtalanul élhetne a semmi közepén. A kisujját se kellene mozdítania, megkaphatna mindent, amire csak vágyik.

Az elmúlt hatvankét évét, amit e földi valóságban eddig eltöltött, nem cserélné el senkivel. A fiára gondol, Londonban séf. Manapság minden kamasz séf lenne. A televízióból ömlenek a séfes műsorok. Menjél, mondta, amikor egy napon azzal állt elő, hogy apa, lelépnék Londonba; keresek egy rakás pénzt, aztán hazajövök. Menjél, mondta Máté. Tudta, a fia soha nem jön haza. Akit megérint a bőség istennőjének ujja, az nem megy már sehova. Ott ragad, ahol van, mint Odüsszeusz Kalüpszó szigetén. Menjél, mondta. Megölelte fiát. Menj.

Aztán Ritára gondolt. Akkor szeretett bele, amikor a teste még annyira törékeny volt, mint a lelke. Hitt a jóságban, az őszinteségben. Mindene tiszta volt, akár a frissen hullott hó. Csak később jött rá, amikor már minden közös volt, a ház, a vagyon, az összes emlék, amit addig felhalmoztak, hogy a hó hideg és mindent ellep. Elhagylak, Máté, szólt a nő egy esős napon. Kedd volt, szürke délután. A villámok jégcsapként hulltak az égből. Szükségem van levegőre, folytatta Rita, élni akarok. Menjél, felelte Máté, és úgy érezte, a lelke mélyén egy egész galaxist nyel el egy hirtelen támadt fekete lyuk. Menj, suttogta. Megölelte Ritát. Végül Máté költözött. Nem messze, egy másik városba. Az új lakásban üldögélve arra gondolt, hogy az élet olykor mindenkit visszaküld a startmezőre.

Máté anyja hatvan éve halt meg. Arra sem emlékszik, milyen volt bőrének illata. Az apját négy éve vitte el egy infarktus. A harmadik. Ő legalább tudott élni. Egy időben annyi mostohát vitt haza, hogy Máté azt hitte, a nők olyanok, mint az étel: nélkülük nem lehet élni, de egy idő után lejár a szavatosságuk. Mind közül egy Olga nevű nőt kedvelt a legjobban, ő legalább tudta, hogy a fiúk szeretik a madártejet. Aztán elmaradtak a mostohák. Máté apja egyre csöndesebb lett, belebetegedett a magányba. Lassan fonnyadt el, mint az íztelen gyümölcs. Előbb a lelke száradt el, majd a teste, végül, amikor már csak a plafont bámulta az ágyból, Máté odaült mellé. Kezével végigsimított apja homlokán, és ezt mondta neki: Menjél, Apa, hátha találkozol Anyával.

A temetésre Rita is eljött. Az utcán egy férfi várt rá sportkocsiban. Percenként nyomta a dudát, unta a várakozást. Rita letette a koszorút a ravatal elé, intett, és tűsarkon kitipegett. A gyerek jól van, kérdezte sietve. Máté a kocsi felé pillantva bólintott. Menj, már várnak... A fiuk Londonból üzent, hogy nem tudott műszakot cserélni, az emberek folyton éhesek.

Aztán eljött a december. Máté azon töprengett, hogyan legyen idén a karácsony. Persze tudta, innentől kezdve tökmindegy. A frissen hullott hó nem hozott ünnepi hangulatot. Máté repülőjegyet vett, két átszállással, kompolással. Menni kell, suttogta. Interneten fizetett.

Tovább

Titok a kompon

2023. december 13., 16:16 Módosítva: 2023.12.16 08:24
59

Havazik, a szél is feltámad – azon gondolkodom, hogyan csináljam a dolgot, hogy senki ne vegye észre. A kompon legalább tíz autó áll, az utasok közül többen is kiszálltak a kocsikból, hogy bámulják a kövér hópelyheket, ahogy elnyeli őket a tó. Nem emlékszem, mikor fagyott be utoljára a Balaton, most sincs jég a vízen. Szerencse, így legalább jár a komp.

Anyám azzal ébresztett, hogy vigyem el a Balatonra. Jó, mondtam neki, a hétvégén elmegyünk Füredre, benézünk Marika néniékhez. Az nem jó, felelte, ma akar menni Tihanyba, a révhez. Minek?, kérdeztem, mire ő meghúzta a vállát, és annyit mondott: csak. Aztán lekuporodott a szőnyegre, felhúzott térdekkel ringatózni kezdett és sírt. Zokogásából csak annyit tudtam kivenni, az éjszaka azt álmodta, hogy hamarosan meg fog halni, de előtte még el kell mennie a tihanyi komphoz, mert ott dolga van. Leültem mellé, simogattam a hátát és azt magyaráztam, ez butaság, csak egy rossz állom, semmi köze a valósághoz. De ő egyre jobban zokogott, azt hajtogatta, mi van, ha nagyanyád üzent az éjszaka, és ez egy jel? Mi van, ha csak akkor menekülhetek meg a haláltól, ha elmegyünk Tihanyba?, szegezte nekem a kérdést, miközben a szeme vörös volt a sok sírástól, és egész testében remegett. Ma este nem merek lefeküdni, mert meghalhatok!, mondta, és morcosan beült a szoba sarkában álló hatalmas fotelba, ami még nagyanyámé volt. Attól kezdve nem volt hajlandó hozzám szólni egészen addig, amíg meg nem ígértem, hogy elviszem Tihanyba.

Esett az eső, amikor beszálltunk a kocsiba. Úgy számoltam, hogy még sötétedés előtt haza is érünk, ha nem időzünk sokat a Balatonnál. Megbeszéltem anyámmal, hogy csak a kikötőig megyünk el, a kompra nem szállunk fel, hogy azzal se töltsük az időt. Rábólintott, azt mondta, az is jó, mert ha odaérünk, tudni fogja, mit jelenthetett az álma, mit üzent neki nagyanyám, és végre megnyugszik.

Az úton végig régi történeteket mesélt az édesanyjáról. Mindig is meggyőződése volt, hogy nagyanyám boszorkánynak született, aki képes volt megrontani a haragosait, de gyógyítani is tudott. Újra előhozakodott a sztorival, miszerint az anyja holtában gyakran visszajárt hozzá. Azt állította, hogy nagyanyám egyik alkalommal macska képében ijesztette meg őt. Befutott a házba egy akkora fekete jószág, hogy olyat még nem láttam, mesélte anyám. Épp terhes voltam, nem akartam, hogy mindenféle állatok behozzák a fertőzés, ezért szóltam a szomszédasszonynak, jöjjön át, segítsen megfogni a macskát. Eszti átjött, mindent felforgattunk, de nem találtuk az állatot. Abban biztosak voltunk, hogy ki nem mehetett, mert az ajtó zárva volt. Miután fél napig hiába kajtattuk, Eszti megjegyezte, a fekete macska csakis a boszorkány anyám lehetett, aki így akart leselkedni utánam, mondta anyám, és váltig állította, nem ez volt az egyetlen eset, amikor nagyanyám hasonló dolgot művelt vele. Másik alkalommal angyalként jelent meg az éjszaka közepén, és, anyám állítása szerint, reggelig nem mozdult az ágya mellől. Közben megvarrta az elszakadt ruháját, és elringatta az állandóan síró csecsemőt. A frászt hozod rám ezekkel a történetekkel, förmedtem anyámra, és nyomatékosan megkértem, többé ne meséljen nekem ilyeneket.

Délután két óra volt, amikor Tihanyba értünk. Mondtam anyámnak, együnk egy lángost, mielőtt a révhez mennénk, de ő erősködött, hogy inkább egyenest oda vegyük az irányt. Nem akartam vele vitatkozni, hát teljesítettem, amit kért. Ám hiába beszéltük meg indulás előtt, hogy nem szállunk fel a kompra, sírni kezdett, amikor nem akartam jegyet váltani. Miért csinálod ezt?, kérdeztem tőle. Minek akarsz felszállni a kompra, mi dolgod ott? Ő továbbra is az álmára hivatkozott, meg nagyanyámra, aki kizárólag a vízen árulja el neki, hogy mit is akar tőle.

Félórányi hiszti után meguntam az ellenállást, megváltottam a jegyet és felszálltunk a kompra, az autót a kikötőben hagytuk. Mondtam anyámnak, most aztán örülhet, mert az eső is elállt, és Szántódról szintén komppal fogunk visszajönni Tihanyba. Fura mosoly bujkált a szája sarkában, egészen átlényegült. amikor elindultunk. Időközben a nap is kisütött, a mellettünk szembe jövő kompról kedvesen integettek az ázsiai turisták.

Próbáltam anyámnak mutogatni, merre van Füred, merre lehet Marika nagynénémék háza, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, csak meredt maga elé és motyogott. Mit csinálsz?, kérdeztem tőle. Imádkozom Feriért, bökte oda, mintha ez a tihanyi kompon a világ legtermészetesebb dolga lenne. Meghökkentem. Ki az a Feri?, faggattam, apámat ugyanis Józsefnek hívták. A szerelmem, mondta, olyan lazán, mintha Feriről nekem is tudnom kellene. Te megcsaltad aput!, förmedtem rá, ő meg erre kacagni kezdett. Csak egyetlenegyszer, mondta. Itt találkoztunk, Tihanyban. Aztán átkompoztunk Szántódra, busszal átmentünk Siófokra is. Első látásra szerelem volt mindkettőnk részéről. Az éjszakát Siófokon töltöttük. Másnap Feri elbúcsúzott, soha többé nem találkoztunk. Aztán a múlt héten kaptam Facebookon egy levelet Feri lányától, azzal, hogy az édesapja meghalt. Megtalálták a holmijai között a naplóját, amiben rólam is írt, őszintén, ahogy most én is mesélek neked. Állítólag azt írta, hogy a haláláig szeretett, annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztunk. Meg kell értened, életemben egyszer voltam igazán boldog, itt, a tihanyi kompon, amikor Feri megcsókolt. Néztem anyámat, és rettentően dühös lettem, amiért hazudott nekem meg apámnak, ugyanakkor boldoggá tett, mert ismertem anyámat, és tudtam róla, egy életen át boldogtalan volt.

Tovább

Ahol valóságosan is piros hó esett

2023. december 6., 11:32 Módosítva: 2023.12.08 01:15
389

Az osztályban voltak a vasműs gyerekek és a papírgyári gyerekek. A vasműs gyerekek szülei a vasműben, a papírgyáriaké értelemszerűen a papírgyárban dolgoztak, és ez leginkább nyáron kapott értelmet, a vasműs gyerekek ugyanis a vasmű üdülőjébe mehettek nyaralni a Balatonra, a papírgyári gyerekek pedig a papírgyáréba, és a kettő között nem volt átjárás.

A vasműs gyerekek persze többen voltak, ezért az osztályban is jobban összekovácsolódtak – és a papírgyár mintha kevésbé lenne benne a kollektív emlékezetben is, a korabeli fényképeken legtöbbször csak az acélmű fáradt kohászait és a Dunai Vasmű tömbjét, kéményeit látni, pedig a hullámvertikum hatalmas papírtekercsei legalább olyan izgalmasak voltak, mint a kohó, és a 6-os útról a város felé tekintve a papírgyár épülete és víztornya is azonnal szembetűnik.

A város jellegzetességei közé tartoznak a víztornyok, különleges formájukkal meghatározzák egy-egy városrész hangulatát.

Dunaújvárosról, hiába hívták kezdetben Sztálinvárosnak, és állt hatalmas Lenin-szobor a főtéren, nem a kommunizmus építése ugrik be, hanem a Duna-part, ahol órákig lehetett figyelni, ahogy az uszályokon érkező vasércet kipakolják, vagy a strand, ahol olyan hosszú láncon lógott a hinta, hogy az embert – legyen felnőtt vagy gyerek – az egekbe röpítette. Aztán a mellette felépülő uszoda, amihez fogható modern sportlétesítmény kevés volt az országban, és amely ma már a fiatalon meghalt iskolatársunk, Fabó Éva nevét viseli, a tornacsarnok pedig az ország legjobb tornászait adta Supola Zoltántól Óvári Éváig.

Tovább

Amikor eleve elrendeltetett a lógás: szökőnapon alakult a félkatonai szervezet

2023. november 29., 17:20 Módosítva: 2023.11.30 14:53
28

A január elsején immár hetedik születésnapját ünneplő Honvédelmi Sportszövetség elődjeként 1948. február 29-én, tehát szökőnapon alakult meg a sport- és szabadidő-tevékenységeket szervező Magyar Szabadságharcos Szövetség (MSZHSZ). Az országos félkatonai szervezet története során politikai okokból többször alakult át és váltott nevet, egyvalami azonban megmaradt: a sporttevékenységek iránti elkötelezettség. Ezzel kapcsolatban a többségnek mégis két olyan dolog maradhatott meg leginkább az emlékezetében, amelynek azért csak közvetetten volt köze ehhez: egy tanításmentes iskolai nap, és a jogosítvány megszerzése. Pedig a szervezet ennél jóval színesebb volt.

És itt a palettán most nem feltétlen azokra a színekre gondolunk, hogy a Magyar Kommunista Párt eszmei értékei mellett, azokra a figyelmet felhívva üzemi, városi és községi szervezetek a kitűnő közösségi és mozgalmi élet mellett „eredményes politikai felvilágosító munkát végeztek”. A II. világháború utáni időszakban a kultúrcsoportok működése mellett persze a sport is erős szerepet kapott, amiben azért könnyű volt észrevenni a katonai hátteret. Így jött képbe egyebek között a lövészet, a síelés, a lovaglás, a kerékpározás. De volt motoros és ejtőernyős szakosztály is, amelyet rövid átmenettel követett egy újabb közlekedési forma, a repülő, valamint a rádióamatőr-szakkör. Az 1956-os események a szervezet életében is erős nyomot hagytak maguk után: először is kettészakadt, másodszor politikailag felkészült kormánybiztosok érkeztek azzal a feladattal, hogy segítségükkel kiszűrjék, majd ki is zárják az „ellenforradalmár-gyanús” személyeket soraik közül. A valóban klasszikussá váló Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) 1967 nyarán született meg, vezetői a szervezés mellett a nagy értékű technikai eszközökért is felelősséggel tartoztak, a legtöbbjük a kor szellemének megfelelően lelkiismeretesen és lelkesen állt munkához.

A nagy tömegek mégis iskolásként találkozhattak elsősorban az MHSZ áldásos tevékenységével. Ezek közül az első és minden bizonnyal legnagyobb áldás a tanításmentes iskolai nap volt, lévén az tényleg kivétel nélkül mindenkit érintett. Az ügyességi és akadályversenyek néhol politikai fejtágítóval egészültek ki, de azért ezek száma és tartalma az idő múlásával egyre inkább tompult, kopott, és miután sokszor volt rábízva helyi erőkre, olyan sokkal azért nem jutott vele előrébb proletár munkásmozgalom és a Magyar Népköztársaság sem. Miként utóbbi hadserege sem azzal a lövészettel, ami leginkább megmozgatta az iskolások fantáziáját. Az '50-es évek közepén olykor korukbeliek még éles lőszerrel vettek részt a forradalomban – akkori elnevezését tekintve ellenforradalomban –, kockáztatták és áldozták életüket. A későbbi korokra ebből a jóval békésebb formátumú légpuska és a céltábla maradt meg csupán. Persze a fegyverrel való találkozás így is épp elég izgalmat hordozott magában, az pedig nem kevésbé, hogy utána „céltáblaként” szolgált az a diák is, aki a földszinti belső udvaron létesített lövőállásból nem a tőle pár méterre lévő célt találta el, hanem a második emeleten lőtte ki az üvegablakot. Hosszú időre mementót szolgáltatva ezzel ügyességéről és éleslátásáról. Hasonlóan „eredményes” vagányok utána napokig a tőlük megszokottnál jóval csendesebben közlekedtek a folyosókon, pár napig a legtöbbször körön kívüli társ is az osztályközösség érdemi tagjának érezhette magát.

Tovább

Káoszt hozó villanyrendőr

2023. november 22., 17:23 Módosítva: 2023.11.23 16:15
62

Reggelre magába zuhant a hőmérő higanyszála. Magyarországra sarkvidéki hideg zúdult, a higanyoszlop mínusz 5 és mínusz 10 fok között vacogott. Másnapra havazást mondtak, és Murgold Mihály okleveles könyvelő elégedetten állapította meg: idén fehér lesz a karácsony.

Már akkor fázott, amikor elindult a munkahelyére, hogy az ünnepek előtt átvezessen még néhány részvényt, pedig kabátját a legfinomabb szőrmével bélelték. Ám a szél fagyos pengéket reptetett, átvágott mindent és bármit, ami az útjába került. Murgold Mihály táskáját a mellkasához szorítva egy falra kiragasztott rendeletet olvasott. Közzétételét a székesfőváros főkapitánya rendelte el, így közölte a főváros közönségével a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésén áthaladó forgalmat szabályozó villamos-jelzőkészüléknek kezelési módját. Ebben nem csupán a készülék jelzéseit magyarázta el, hanem arra is figyelmeztetett, hogy a villanyrendőr intézkedéseit nemcsak a járművezetők, a sofőrök, kocsisok és villamoskalauzok, hanem a gyalogjárók is kötelesek figyelembe venni.

A könyvelő alapos ember hírében állt, igyekezett mindent megérteni. Félig hangosan olvasta a leírtakat, és az sem zavarta, hogy időközben kisebb tömeg gyűlt köréje. Mindenki tudni akarta, mi is az a villanyrendőr: „A jelzőkészülék zöld, sárga, vörös, majd sárga, zöld, vörös fényt jelez. A sárga fény irányváltozást jelent. A zöld fény a szabad közlekedés jelzésére szolgál, a sárga fény felvillanásakor az utca kereszteződésénél levő járművek és gyalogosoknak a kocsiútra lépni szigorúan tilos.”

Micsoda ostobaság, mordult fel egy fejkendős asszony. Arcát a szél pirosra színűre festette, amitől úgy nézett ki, mint egy téli alma. A többiek lehurrogták, hogy ha már olvasni nem tud, legalább hallgasson. Mihály folytatta a csupa előírással és tilalommal teli leirat felolvasását, különösen a vörös jelzés tiltó hatályáról, mert akkor meg kell állni, majd arra jutottak, hogy a zöld és a vörös színek érthetőek, de a sárga minden összezavar. Merthogy annak nincsen értelme. Mihály a maga akkurátus módján azt magyarázta, hogy a sárga alighanem olyan lehet, mint amikor a rendőr a kezét felemeli, figyelmeztet valamire, de az egybegyűltek leginkább azt érezték fontos tudásnak, amit Marinovich Jenő főkapitány hirdetményének utolsó pontja írt elő: „a rendelkezés ellen vétőket 500.000 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, vagy ennek megfelelő 5 napi elzárással büntetik.”

Erre azért kíváncsi vagyok, mondta Mihály, és elsétált a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez, beállt a gyülekező kíváncsiak tömegébe. Fél órával a déli harangszó előtt megjelentek a Beszkárt emberei, és „elhelyezték a színes üvegeket, körtéket csavartak be, végül a lámpaközepébe egy hosszú rudat illesztettek, amelynek a végén fogó van. Egy mérnök felállt a lámpa alatt elhelyezett emelvényre, rántott egyet a lelógó rúd fogantyúján és a körútnak a Boráros tér és a Berlini térre néző két üvegje zöld színt, ugyanakkor a Rákóczi útra néző két üveg piros színt vetített.”

Ámult a pesti nép, örömködött, értetlenkedett, és ahogyan terjedt a villanyrendőr híre, úgy nőtt a tömeg a téren. A kivezényelt rendőrök veszélyesnek nyilvánították az érdeklődést, amely már a forgalmat is veszélyeztette, de igazi látványosság lett az első villanyrendőr – amely délutánra, estére mintha átvette volna az egybegyűltek izgalmát, és teljesen összezavarodva kezdett különféle színeket villogni. A mérnökök ekkor leszerelték a lámpát, mondván, másnap visszahozzák.

Tovább

Kutya a Mennyországból

2023. november 15., 21:35 Módosítva: 2023.11.17 15:49

Csend szűrődik zajos magányomba, pókhálófonálon lóg az este. Mára elfáradtak a gondolataim, csak az ösztöneim hajtanak az ismeretlen udvar felé. Az imént még a székely kapukat számoltam, olvastam a kopott üzeneteket, meg-megállva imádkoztam. A Teremtő itt lakik, a senki földjén, találkoztam vele. Fehér kis kutya csahol a lábamnál, talán csak hallucinálom, de megyek utána, a székely kapuk hátramaradnak, apámra gondolok, hogy talán ő küldte ezt a kis jószágot onnan fentről, hogy tudasson velem valamit.

Hátára fekszik, apró mancsaival átöleli a csuklóm. Koszos, sovány, de láthatóan boldog, elégedett. Mert foglalkozom vele. Kettőt vakkant, csóválja a farkát, gombszemével szuggerál. Játékosan harapdálja a kezem. Hogy lehet egy kutya ennyire barátságos azzal, akit nem ismer?

Idegen udvaron guggolok. Kopasz, hajlott fák próbálják szemérmesen elrejteni a portán élők nyomorát. Az ágak között mégis átlátni, lassan-lassan kirajzolódik a kép. Mintha szürke festékkel permetezték volna be az udvart és a fából tákolt házat. A nagyobbacska kunyhóhoz egy kisebb viskó is tartozik. Egyik sem élne túl egy erősebb vihart. A teteje olyan, akár egy foghíjas ember mosolya.

Gyerekkoromban éreztem utoljára így, mint most. Titkot lopni készülök. Hatévesen templomba vittek. Először jártam ott. Féltem, rám kiabálnak, hogy menjek ki, semmi keresnivalóm ezen a helyen. Anyám leültetett, csendre intett. Eleinte unatkoztam, de aztán elbűvölve néztem, ahogy egy asszony imádkozni tanította gyermekét. Akkor nem értettem, mit történik, csak később jöttem rá. Magányos éjszakáimon apró darabokból összeállítottam a múltbeli történetet. A gyerek anyja szép bundában volt, szőke haját kontyba tupírozta. A bőre hófehér porcelán. A hangját csak időnként hallottam, de karácsonyi csengettyűszóra emlékeztetett. A fiú ünneplőt viselt, duci volt, és láthatóan boldog, mint ez a kölyökkutya, aki ebbe az udvarba vezetett.

Nő jön elő a kunyhóból. Hosszú, színes szoknya lebben a járása nyomán. Még mindig a fák között leskelődöm, látom, ahogy az asszony hatalmas kosarat cipel. Lassan sétál, a csípője ring, fekete befont haja a derekát verdesi. Leteszi a kosarat, kiemel egy lepedőt, megrázza, a kifeszített kötélre dobja.

– Sej, a titkos szerelem titkosan kezdődik... – énekli teli torokból, mintha valami lázadó, pogány üzenetet szeretne közhírré tenni. A kiskutya farka hirtelen megáll, szünetel a csóválás, amíg megbizonyosodik róla, ki a betolakodó, én vagy az éneklő, teregető asszony. Láthatóan nem tud dönteni, vagy csak ravasz, és nem akarja tudomásomra hozni, nekem kellene távoznom. Tudja, ha így tenne, nem vakargatnám tovább a fülét. Nevetnék, de nem merek, félek, megzavarom az udvar rendjét. Az asszony hirtelen abbahagyja a dalt, kezében megáll a teregetnivaló. A kaput lesi. Az kinyílik, bajuszos férfi kis szekeret húz maga mögött. Fa van rajta, nem túl sok, de pár napra talán elegendő. Megölelik, megcsókolják egymást. A szélben himbálózó ruhák elfedik szerelmüket, csak egy-egy pillanatra leshetem meg őket. Túl messze vagyok ahhoz, hogy láthassam arcuk minden rezdülését, de úgy sejtem, mosolyognak.

Nem bírok közelebb lopakodni, fogva tart ez a fekete, sáros talaj, melyen percek óta guggolok. Érzem a kéményből kiáramló füstszaggal keveredő földillatot. Olyan, mint valami ismeretlen aromaterápia. Se flancos levendula, se rózsa, csak közönséges föld és füst, mégsem cserélném el semmiért. Elmúlt a fejfájásom.

A kiskutya ismét harapdálja a kezem, türelmetlen, mert leálltam a vakargatással. Táskámba nyúlok, eszembe jut a meghagyott szalámis zsemle. Gondolom, örülne neki.

A férfi közben eltűnik a kisebbik épületben, az asszony még két inget a kötélre tesz, és ölében a kosárral bemegy a viskóba. Táncol, lába mintha nem is érintené a talajt. Úgy érzem, nem illik a boldogságához ez a ragadós, fekete föld. Szőnyeget terítenék elé, vörös bársonyból.

A kis jószág érzi, hogy valamire készülök. Feláll, a farkát csóválja. Kibontom a fóliába csomagolt szendvicset. Halkan teszem, mintha valami titkos műveletet hajtanék végre. Újra leguggolok, a kutyus első lábaival a térdemre támaszkodik. Óvatosan szagolgatja a szendvicset. Érzi, hogy immár ismerős kéz kínálja az ételt, s mivel tudja, ez sem lehet rosszabb, mint az előbbi vakargatás, elfogadja a finomságot. Arra számítok, pár perc alatt eltünteti a szendvicset. A kutya azonban, fogai között az étellel, elszalad. Felállok, hogy jobban lássam. A kis fehér szőrpamacs egy fa tövében megáll. Ekkor veszem észre a két év körüli kisgyereket. Bottal rajzol a sárba. A kutya a fiúcska elé teszi a szalámis zsemlét, aztán a lábához fekszik.

Tovább

A menza diszkrét bája

2023. november 8., 13:20 Módosítva: 2023.11.11 12:28

A pszichológusok szerint minden gyermeknek van egy érzelmi bögréje, amelyet mindennap meg kell tölteni szeretettel, biztonsággal, törődéssel. Így sok-sok év távlatából nem vagyok abban teljesen biztos, hogy a Kádár-korszak sulimenzája alkalmas volt a bögre megtöltésére, de izgalmas kalandok tárháza volt mindannyiunknak.

Ott volt például a frankfurtilevesnek nevezett, karikára vágott virslivel, félöklömnyi krumplikkal és bazi sok színes répával tök íztelenre összefőzött lé, amelyről azt mondták a tanító nénik, hogy a német gyerekek is ezt eszik, és bezzeg ők milyen jók az olimpiákon. Persze nem tudtuk, hogy a frankfurtilevesnek éppen annyi köze van Frankfurthoz, mint a franciasalátának Franciaországhoz, de ez nem baj, mert a tanító nénik se tudták, hogy mi a frankfurtilevesben a második fogást szerettük igazán. A legtöbbször valamilyen csokiszerű öntettel megbolondított menzás piskóta következett. Esetleg mákos tészta, rosszabb napokon grízes tészta lekvárral, még rosszabb napokon a reggeliről maradt lekváros buktával. A közétkeztetés diszkrét bájaként minden lekváros ételt sárgabarackosnak mondtak, függetlenül attól, hogy látott-e barackot, vagy urambocsá! meggyből, szilvából készült. De legalább mindig nagyon édes volt.

Igazi menzakaja volt a paradicsomos káposzta is. Ehhez a mindig nagyon piros, igen édes főzelékhez legtöbbször fasírtszerű valami dukált. No nem olyan, mint anyukámé, sokkal inkább a bélszínrolónak nevezett gépi rudacskához hasonlító darálmány. A káposztában az volt a jó, hogy szinte sose sikerült olyan finommá főzni, mint otthon: szóval nagy várakozással leültünk enni, aztán ötből hatszor valami idétlen gyermekjáték eszközévé tettük az ehetetlen masszát. Vagy bántóan roppanós, nyers volt, vagy túlfőzött, nyálkás, piros hernyók köztemetőjére emlékeztető cukros főzelék. A csíkokra vágott, ehetetlen káposztadarabok remekül csúsztak, repültek, s e játékok egyetlen manifesztált előnye volt, hogy megúsztuk a szokásos első, otthoni kérdést: a Mi volt ma az ebéd a suliban, kisfiam?-ot.

Tovább

Behajtó, fél áron

2023. november 1., 12:22 Módosítva: 2023.11.03 11:25
101

Márton Béla Demeter furfangos ember hírében állt. Egykor traktorosként pöffeszkedett a magasban, téeszdolgozóként kiemelt figyelmet és fizetést kapott. Traktora nélkül is úgy járt, mintha folyton a magasban üldögélne. Orrát az égnek tolta, hátát a szélnek feszítette, s ha kérdezték, fennhangon szónokolt. Lehetett volna filozófus is, csak éppen nem volt annak se eleje, se vége, amit ékes szavakkal próbált megfogalmazni.

A társadalom egyszerű tagja volt ő, aki csak azt tette, amit tőle kértek. Arra fordult, amerre az út kanyarodott, a földeken a rendet követte. Így ment ez éveken, évtizedeken át, orrfennhordva, íven szépen megfordulva, mígnem a rendszerváltást követő évek szépen lassan araszolva kivették alóla a mindennapokat.

Faluhelyen minden megszűnt, amiben elöl járhatott volna. A traktor úgy tűnt el alóla, mintha nem is lett volna. A téeszt az állam vitte, a földet az új gazda, a házat meg az asszony, miután minden figyelmével ráfordult a pék jövőjére.

Béla kis nyugdíjával egy városi rokon apró házába szorult. Annak még tornáca sem volt, csak kocsibeállója. Bélának azonban nem volt autója. Se traktor, se autó. Ha kellett, gyalog indult, máskor a busz ringatta, vánszorgott villamossal. Nem költött sokat, keveset evett, akkor is csak vastaglevest. Több napra előre főzte, csak melegíteni kellett.

Egy napon aztán támadt egy kis felfordulás. A kerületben minden utcát bekebelezett a parkolás szörnye. Addig úgy álltak az autók, úton, járdán, árok peremén, ahogyan éppen megérkeztek. Most viszont sávokat festettek az aszfaltra, kék alapon nagy P betűs táblát szúrtak minden sarokra, napelemes automaták várták a csörgő forintokat, SMS-ben elküldött rendszámokat.

Mondták Bélának, hogy a kocsibeállóra tegyen ki megállni tilos táblát, így sosem lesz gondja kihajtáskor, érkezéskor. Béla nem szólt, hogy felőle ugyan egy traktor is állhatna a kihajtón, nemhogy autó, de egy idő után, ahogyan nézte a parkolóhely után vadászó, éhes tekintetű sofőröket, megfogant benne egy gondolat.

Lassan bújt elő, ám egyre több időt követelt magának, mígnem Béla megfogalmazta azt, amire rajta kívül aligha gondolt volna bárki is. Kislattyogott az automatához, megnézte, mennyit kérnek egy óra parkolásért. Aztán visszabandukolt a behajtóhoz, és leszerelte a megállni tilos táblát. Helyére kartont akasztott, arra fekete filctollal kiírta: Ezen a helyen fél áron parkolhat.

Tovább

Rovatok