Index Vakbarát Hírportál

– Lyukakért nem fizetünk – közölte János ellentmondást nem tűrő hangon, s hogy mondandójának nyomatékot adjon, mutatóujját jobbra-balra ingatta.

A boltos keze megdermedt a mérleg tányérja fölött.

– Akkor most maradjon? – Úgy kérdezte, hogy neki mindegy, mit vesz, mit visz a vevő. A sajtot már levágta, papírra tette, a mérleg lemérte. Döntésre várt. – Ez így most huszonhét deka. Ha kéri, csomagolom.

János, a szelíd lelkű óriás, kinek szívének mérete alighanem egy ökörével vetekedett, középállásban hagyta mutatóujját. A mozdulatlanság nála az érzelmek sűrűsödését jelentette. Az értetlenség halántékig tolult benne, s mint a kuktafedő alá szorult gőz, a kürtő torkába dermedt láva, pezsgősüvegben a dugó, kitörni készült belőle addigi élete minden nyomorúsága. De az is lehet, csak az elmaradt reggelije, a lekésett autóbusza és a postaládában gyűlő befizetetlen csekkek QR-kódjának vigyorgása bántotta – mert úgy látta, azokon az ákombákom ábrákon valami vagy valaki mindig röhög vagy röhögni fog, és leginkább rajta.

– Vagyis a huszonhét lyukak nélkül huszonöt – jegyezte meg, miközben mutatóujja vigyázzállásban várakozott. Abban a pillanatban lehetett volna pöröly nyele is, végéről csak a vasfej hiányzott. De arra meg ott volt János, a maga egyszerű, nem is annyira passzív, mint inkább agresszív várakozó üzemmódjában. Szétrobbanni készülő kukta, kitörni vágyó vulkán, habjában fuldokló pezsgőital.

– Huszonhét – a boltos rezignáltan szólt. Sokféle vevőt látott már, s ezek közül Jánost fenyegető ujjtartása ellenére is a kezdő kekecek közé sorolta. Az ilyenek csak addig izmoskodnak, amíg érzik a mögöttük álló sor támogató horkantásait. János mögött azonban nem állt senki. Csak ő volt, egyedül, meg az ég felé mutató ujja. Legkevésbé félelmetesnek látszott, és különben is, mit tehetne… Másik sajtot kér. Duzzog kicsit, fortyog, löttyen benne az indulat, ám végül ez is eloldalog, mint a többi.

Az evezés mint mozgásforma alighanem egyidős az emberiséggel, legalábbis az írott kultúra és történelem egyik meghatározó része és megkerülhetetlen eleme. Az embert mindig vonzotta a víz bármilyen formája – folyó, tó, tenger, óceán –, és életének szerves részét képezte a vízhez való viszonya. Vágyát, hogy használni tudja ezt a nedves, olykor barátságos, máskor veszélyekkel teli közeget, a hajók és evezők tették lehetővé, évszázadokon át. A földrajzi felfedezések, azt követően a kereskedelem és a hódítások elengedhetetlen kelléke lett a hajó, az evezőkhöz pedig nagyon sokáig nagyok sok ember fizikai erejére volt szükség. Akkor persze még szó sem volt sportról, a szabadidő hasznos és szórakoztató eltöltéséről. Kőkemény munka volt, amit sokszor rabszolgákkal végeztettek el. Közülük sokaknak nemcsak az élete, hanem egyben a halála is az evezéshez kötődött.

Mindezzel párhuzamosan közben már kialakult az evezés versenysport része is, hol máshol, mint a sport őshazájában, az ókori Görögországban. Evezősökre persze a világ sok vezető nagyvárosában elengedhetetlen szükség volt a mindennapi életben, nekik köszönhetően a középkorban a versenyszellem a világviszonylatban is vezető szerepet betöltő Velencében is teret nyert, miként később a gazdaságilag egyre hangsúlyosabbá váló Londonban. Utóbbiban különböző céhek versengtek egymással, tulajdonképpen az utasok kegyeiért. Bő száz év elteltével, a XIX. század első felében aztán már egyetemisták küzdöttek egymással a Temzén: a feljegyzések szerint az első versenyre 1829 nyarán került sor. A vitorlák, majd különböző erőforrások feltűnésével és használatba vételével a szállításból és a fuvarozásból egyre inkább kiszorultak az addig ipari létszámban alkalmazott, illetve foglalkoztatott evezősök. Persze, nem mindenhol, tradicionális alapon a világ számtalan pontján a mai napig megtalálhatók, miközben a verseny- és szabadidősport ezzel párhuzamosan egyre nagyobb szerephez jutott.

Albert Einstein minden bizonnyal sosem mondta azt, hogy ha a méhek eltűnnének a Föld felszínéről, akkor az embernek mindössze négy éve maradna a Földön – vagy valami ehhez hasonló –, ám ettől ez még erős kijelentés.

Még akkor is, ha a méhek eltűnnének, az nem jelentené automatikusan azt, hogy az emberiség kihal. A mondás legfeljebb így hangozna: ha a méhek eltűnnének a Föld felszínéről, nem lennének méhészek.

Ez így is kegyetlenül hangzik, különösen a méhészek céhére nézve, még akkor is, ha vannak más földi lények is, amelyek úgy élnek, jönnek-mennek, repülgetnek, hogy közben elvégzik a beporzást is. De tény, a méhek mintha direkt erre születnének. Egész életükben hajtanak, tekernek, gürcölnek, a szorgos szavunk mintha a méh szinonimája volna.

Miközben ez a jószág, amelyik a virágos réten boldogan repdes, majd visszatérve a kaptárba mézet készít, lényegében halára dolgozza magát. Nem mellesleg a méhészek és a mézkedvelők örömére. Vagyis a méh azért él, hogy dolgozhasson. Aztán elpusztul.

A nyári méh – amelyik rajong a repcéért, az akácért, és nagy kedvvel mozdul a napraforgóra – 4-6 hétig él. Az oroszlán vagy szűz jegyében született méhek szerencsésebbek, ezek fél – akár egy – éven át is a Föld nevű bolygón utazhatnak a Nap körüli pályán. A királynők több évig is, csak a méhek nem bánnak jól az idős uralkodókkal, a négyévesnél sokkal jobban kedvelik az egy-két éves példányt.

De visszatérve Einsteinhez – akinek alighanem annyi más mondást is tulajdonítunk, amit sosem mondott, hogy ezen azért maga is csodálkozna –,a méhek kipusztulása csupán annak volna bizonyítéka, hogy a természetben valami nagyon megváltozott. De olyannyira, hogy az emberiség – amelyen minden jóérzésű földönkívüli most alighanem tiszta szívéből kacag, feltéve, ha van szíve –, hogy elnevezte magát homo sapiens sapiensnek, vagyis bölcs embernek –, tényleg képes arra, hogy bárkit és bármit is kiirtson ezen a bolygón. Beleértve önmagát is.

Kopott az ülés. Kopott a padló, a kapaszkodó. A koszos ablakon át látni, ahogyan két évezred metszetének autói egymást váltják a pirosnál. Mindennap ugyanaz az út, ugyanazok a színek és szagok. Repetitív gödrökben bukdácsol a sárga óriás. Villamoson utazni néha mókás, más, mint buszon vagy vonaton. Könnyed változatosság. Ennyi az, amit az ingerküszöb ízlésesen szeret a pesti belvárosban.

A Boráros térnél idős úr lép le a szerelvényről. Valódi aggastyán. Hosszú, slampos kabátjából ápolt bőr szaga árad. Nagyapám hordott ilyet. Egy régi francia filmben látta valakin, évekig dolgozott, hogy vehessen magának egyet. Éppen olyat. Pontosan tudta, hány napszámba kerül majd, hány embertől kell feláras szívességet kérnie. Nagyanyámat akarta lenyűgözni vele.

A szemben lévő ülésen rétest fal egy gyerek. Úgy hámlik a sütemény, mint a mama tésztája. Miután nagyapám meghalt, mama csak az áporodott szagú kabáttól nem volt hajlandó megválni. Lám, mennyi mindent megváltoztathat egy film, aminek még a címére sem emlékeztek.

Anyámékat is egy mozifilm hozta össze. Meg engem is a feleségemmel. Akkoriban a Bembe jártam. Néha igazi kincseket lehetett látni ott. A Száll a kakukk fészkére című filmre vettem jegyet. Nem épp erre számítottunk. Kijöttünk, ő belém karolt, felszálltunk a villamosra. Utaztunk. Nem beszélgettünk, nem vágyódtunk máshová. Egymásba fonódva hagytuk, hogy az idő elmaradjon mellőlünk.

Tegnap egy nő felszállt a Jászain. Úgy nézett ki, mint ő fiatalon. Ott szállt le, ahol őt is utoljára láttam. Töprengtem, odamenjek-e hozzá. Megkérdezni, hogy szereti-e a klasszikus filmeket. Biztos félreértette volna. Pedig ha tudná, hogy mit jelentene ennek az öregembernek, ha csak félmosolyból annyit mondana: „igen”.

Csakis varázslencse lehet az, amelyik ennyire őszintén és tisztán képes megörökíteni a nyomorúságot. És a boldogságot is, persze, csak a szomorúság mintha tovább maradna. Éveken át képes fogva tartani bármilyen lelket, a boldogság meg legtöbbször csak pillanat. Sóhaj két szomorúság között.

Kölyök voltam, és sok idő azért nem telt el azóta, amikor egyszer a Gerecse völgyeiben bóklászva betértünk egy bányászmúzeumba. A tárlatvezető azt mondta, miközben bennünket, kamaszokat termeken át kalauzolt, hogy a falon lévő képeken jól látszik, milyen volt az élet a tömött lombú erdők árnyékában.

Én meg csak szénfekete arcú embereket láttam. Szemük gyémántként csillogott a kobak alatt. Úgy álltak a bányaudvaron, melósruhában, koszosan, két perce még a mélyben jártak, mintha el sem mozdultak volna onnan. Tárgyak voltak, akár a csillék, csákányok Isten kezében, részei az elmúlásnak. Hősei az időnek, amiről a tárlatvezető lelkesen magyarázott. Merthogy szén még akkor is volt a mélyben, csak már a szándék dadogott, s bár akarat még lett volna hozzá, pénz annál már kevesebb, hogy új tárókat nyissanak a talpunk alatt.

S miközben a férfi mesélt, magyarázott, elképzeltem, ahogyan a bányászok megmozdulnak a képen. Arrébb lépnek néhány métert, feketét köpnek a poros földre, majd hazamennek asszonyukhoz, levest kanalaznak, eldünnyögnek néhány sört, és pálinkába fojtják a pillanatot, amitől szebb is lehetne a holnap.

„Zakatol a vonat…” Zakatol… Sanyi dünnyögve énekelt, csak úgy magában, és közben kavicsokat rakott a sínre. A nagyobbak mögé kisebbeket tett, egymástól két centiméteres távolságban. Némelyikkel egyensúlyoznia kellett, a gömbölyű hasúak folyton le akartak borulni, ezeket végül elhajította. Helyettük laposakat keresett, lehetőleg vastagokat, mert azokról azt gondolta, képesek kisiklatni a vonatot.

Sanyi szívében ugyanis bánat lakozott. Halálosan beleszeretett Rékába. Pedig a lányt senki, de senki nem látta szépnek, csak ő – és egy bizonyos Péter. Sanyi ahányszor meglátta Rékát, érezte, gyomra helyén végtelen űr tárul. Ebben a megfoghatatlan mindenségben pillangók ezrei csapkodtak suta szárnyukkal. Idővel már az is elegendő volt, ha Sanyi csupán gondolt Rékára, a lepkék máris nyugtalan röpködésbe kezdtek.

„Én a legszebb lányok közül téged választalak”, dúdolta Sanyi újra és újra. A dalból csak ez a rész érdekelte. A választás. Nem vonzották sem a hegyek, sem a völgyek, legkevésbé a jelszavak érdekelték. Méghogy tartós béke…, dohogott a kavicsok között. Háború ez, nem is akármilyen. Mert az nem lehet, hogy Peti, ez a szeplős arcú, kajla fülű fiú csapja a szelet Rékának. A nyomorultja még virágot is szed a lánynak, úgy hordja elé a rét illatait, mint a beporzástól megrészegült méh. De ő most megmutatja, ő, kinek neve Sándor, hogy mi jár annak, aki szemet vet az ő választottjára.

„Harcolj érte!” Sanyi ezt már hangosan énekelte, és elégedetten nézett végig művén. A sínpáron a kavicsok képzeletbeli robbanóanyagként sorakoztak. A fiú úgy érezte, ha már szereleme kisiklott, az Úttörővasút is erre a sorsra juthat. Éppen az a szerelvény, amelyiken Peti jegykezelőként teljesített szolgálatot. Sanyi arra már nem gondolt, hogy a vonat nem csak Petivel zakatol hegyek és völgyek között. Ám a szerelem már csak olyan, különösen a fájdalmas, hogy nem tesz különbséget jó és rossz között. A szerelem, ha igazi, csakis a pillangókról szól. A szárnyukat nyughatatlanul csapkodó, törékeny lényekről.

Hosszú út vezetett a népi megfigyelésektől a rendszeres és tudományos időjárás-előrejelzésekig, a „vörös az égalja, aligha eső lesz” bölcsességektől a szuperszámítógépekkel kalkulált prognózisokig. Először az 1854-es krími háborúban, az angol és francia flottát megsemmisítő többnapos vihar után merült fel, hogy a felhők bámulásán kívül komolyabban kellene foglalkozni a meteorológiával, de száz évet kellett még várni, hogy a világ első programozható elektronikus számítógépe, az ENIAC 1950-ben Neumann János (a digitális számítógép elvi alapjainak kidolgozója) irányítása mellett ünnepélyesen kiszámolja a történelem első bevált időjárás-előrejelzését.

Mi, magyarok már a kezdetektől az élmezőnyben prognosztizáltunk, 1891. június 15-től kezdve már naponta készült térképes „Időjárási sürgöny-jelentés” Budapesten, az előrejelzések pontossága azonban (ahogy a világon mindenütt) sokszor vicc tárgya volt, nemegyszer jogosan. Hiába a nagy igyekezet, az örökké mozgó, változó, átalakuló légkör annyira bonyolult rendszer, hogy csak a legmodernebb szuperszámítógépek képesek azt a sok millió egyenletet kiszámolni, amely egy tűrhető prognózishoz szükséges, még a műholdak korában is.

Pedig már képesek vagyunk esőt csinálni és jégesőfelhőket oszlatni már az 1950-as évek óta, és derült időt varázsolni, mint a kínaiak Peking fölött a 2008-as olimpia idején. De mégsem tudjuk nagy léptékben manipulálni az időjárást, hiába is szeretnénk, ahogyan például Baltazár professzor a mesében, amint mindenféle karokkal, tekerőkkel, dugattyúkkal bármilyen időjárást az égbe rittyent. Ennek oka a légkör összetettségén túl az, hogy a valódi esőcsináláshoz szükséges ezüst-jodid drága anyag, ezért nem éri meg nagy esőkben gondolkodni.

A meteorológusok ezért inkább ahol csak tudnak és amit csak tudnak, mérnek és mérnek, egyfolytában, éjjel és nappal, földön, vízen, levegőben. Barna hajszállal páratartalmat (higropméter), horpadt fémdobozzal légnyomást, de az egyik csodafegyverük mégis csak a héliummal töltött léggömb, amelyből sok ezret engedtek föl már eddig is, de nem vicces lufiként használják, hanem légköri adatok tömkelegének mérésére. A rádiószondás műszereket egészen 30 kilométeres magasságig viszik a léggömbök, ahol aztán kipukkadnak, és leesnek valahol, a rádiószondák sorsa pedig (a GPS-korszak előtt) a becsületes megtalálókon és beszolgáltatókon múlt.

Dezsőke nagyon rácsodálkozott. Nyolcvankettőt írtunk, tomboltak a hormonok, násztáncot lejtett agyunkban az oxitocin és az endorfin, amikor odaszabadultunk a monitor elé. Dezsőke mutogatott: Nézd már, Frinci (utáltam ezt a nevet, most se szeretem, és igen, a jövőben sem fogom), itt van ez a szimuláció, lefuttassuk, hogy mi lett volna akkor, ha Pogány fejese elkerüli a ketrecet (mert Disztl Peti tótziher kiszedte volna, ha nem sérül), Novath pedig bekülizik egyet a túloldalon a bal felsőbe?

Mondom neki, Dezsőke, te túl sokat nézted a Pirike bácsi – iszonyat papucs volt a férje, a Peti néni, Pirike bácsi nulláról semásodperc alatt vakond alá alázta akár előttünk – tomporára ráfeszülő rakott szoknyát, ahogy ágaskodott a táblánál, hogy a tetejétől kezdje írni azt a matekpéldát, amit az életben nem oldottunk volna meg, ezért hát mi is azt a tomporra ráfeszülő ruhadarabot vizslattuk, a pipiskedéstől egyre élesebben rajzolódott ki a bugyivonal. Ehhez még egy sanda oldalpillantás Magdikára, a profilján mosoly nélkül is ott incselkedő gribedli zuhanórepülésbe küldte a véráramot az agyunkból oda, ahova. Ennyi zavaró inger miatt nem is csoda, legtöbbünknek a négy alapművelet maradt az elérhető plafon, a deriválás szóért már fenyítés járt a galeriben.

Jocó évekig meg volt arról győződve, ha a kiszemelt csaj pasijának beszól, hogy figyuzz tesa, fogaggyunk, te még deriválni se tudol, akkor az már ok a verekedésre, és a két csapott utáni bal lengő egyenes út az áhított hölgy szíve és miegymása felé. Na jó, de Jocót a csupa szívéért és védelmező ökleiért szerettük.

Szóval mondom Dezsőkének, figyuzz, Dezsőke, fogaggyunk, te még deriválni sem tudol, ami már csak ott hülyeség, hogy Dezsőkével soha nem verekedtünk, de meg deriválni is tudott. Már akkor.

Dezsőke agyát egyértelműen a Videoton gyártmányú EC-7168-as terminál borította meg végérvényesen. Mondom neki, Dezsőke, jó, tudol deriválni, de komolyan asziszed, mert fehérvári a masina, te meg kint voltál a 31. fordulóban a stadionban, mondjuk velem együtt, és mindketten láttuk, Pogány fejese az bizony beakadt, nekünk meg akkor nyolcvankettőben ott úszott el a harmadik hely reménye, akkor itt a nagy Budapesten a Videoton gyártmányú EC-7168-as terminál fogja neked visszamenőleg átírni a múltat? Asziszed, Dezsőke?

Hát a Dezsőke tényleg aszitte. Mondom, a 31. forduló régen volt, a mocsok Fradi vitte a két pontot, nekünk csak az MNK-döntő maradt, azt is buktuk Szekszárdon a Dózsa ellen, sanyarú ez a sors, de figyuzz, Dezsőke, deriválás ide vagy oda, látomásom volt nekem múlt éjjel. Muszáj volt, mert megjelent álmomban Pirike bácsi bugyivonala meg a Magdika gribedlije, ez alvás közben túl erős stimuláció a kamaszhormonoknak, ezért azt lázálmodtam, hogy nyolcannégy-nyolcvanötben az UEFA-kupában a döntőig menetelünk, még a Mencseszter Junájtidet is kiverjük, a Real Madrid ellen ugyan bukjuk a döntőt, de Májer a visszavágón nekünk nyeri a meccset.

Jenci, mindegy, milyen Jenci, történetünk szempontjából mellékes, nem tudta, hogy felesége, Éva, nevezzük Jencinének, megcsalja. Honnan is tudhatta volna, hiszen Jenci szorgos, rendes ember. Reggel nyolckor blokkolt a gyárban, délután ötkor pedig már kis garázsának rejtekében serénykedett. Pontosabban épített, nem is akármit: terepasztalt.

Nagy hobbi kisvasúttal, felelte, ha valaki kérdezte tőle, hogy autója miért a felhajtón áll, nem pedig a garázsban. Művét azonban soha senkinek nem mutatta meg. Arra hivatkozott, hogy egy terepasztal sosincs kész, olyan nincs, hogy befejezett. Márpedig ő a tökéletesre vágyott. Évek óta.

Hobbijának tárgyáról annyit azért tudni lehetett, hogy az hegyes-dombos, városokkal, szép házakkal, alagúttal, folyóval, apró tavakkal. A modellekről azonban már nem sokat beszélt. Az a régies, mondogatta. Ha valaki látta az Orient Expresszt, akkor ez ahhoz hasonlatos élményféle.

Jenci sok időt töltött a garázsban. Nem csak Jenciné szerint túl sokat. Ebben a meglátásban osztozott Géza is, legyen a neve Szomszéd Géza, fél évvel ezelőtt költözött Jenciék mellé. Róla annyit kell tudni, hogy reggeleit és estéit a konditeremben töltötte, a közte lévő időt meg azzal, hogy autójának ablakán kikönyökölve suhant az úton.

Géza nem sokat értett a világ dolgaihoz. Jenciné azt sem tudta, hogy a férfi miből él. A magánytól szenvedő nő azonban felismerte, hogy Géza izompólója alatt egy galamb szíve dobog. Márpedig az olyan ember, aki külcsínre úgy néz ki, mint egy párduc, miközben lusta nagy szemében a megértés és a figyelem könnycseppje remeg, az csakis rendes ember lehet.

Géza így, remegő könnycseppel a szemében lett Jenciné szeretője. És mindenki boldog volt. Jenci azért, mert nem tudott semmiről, terepasztala egyre szebb és csinosabb lett. Jenciné azért, mert elhitte, hogy valaki figyel rá. Géza meg azért, mert már unta a város másik végében lakó Mártát, Jenciné viszont a szomszédban lakott.

Egyszer aztán, mert az ilyen szituációkban egyszer mindig eljön az egyszer aztán, Jenci észrevette, hogy elfogytak a fák a hegyeiről. Órájára nézett, és úgy ítélte meg, eléri még a modellboltot. A garázsajtót bezárta maga mögött, és éppen autójához sietett volna, amikor házának ablakán keresztül, a hálószobában, az ágya mellett, amelyen esténként aludni szokott, meglátta ruhátlan feleségét, amint egy idegen, szintén ruha nélkül álló férfival ölelkezett. Először arra gondolt, hogy ilyet nem illik csinálni, mármint leskelődni egy ablak előtt, aztán meg arra, hogy ez azért mégiscsak az ő ablaka. Az is az eszébe jutott, hogy beront a házba, bár elképzelni sem tudta, mit mondhatna, s különben is, így lekési a zárást, és már csak holnap vehetne fenyőket a hegyeihez.

Elővette telefonját, készített néhány képet a látványról, majd elsietett a boltba. Jóval több fát vett, mint amennyire szüksége volt, majd visszatérve hajnalig dolgozott.

Az esetről soha nem beszélt. Jencinét soha nem kérte számon. Egyszer, de az is lehet, többször is, amikor elhaladt Géza mellett, fel sem ismerte. Felöltözve minden férfi Zorro.

Évek teltek el. Jenciné egyre szebb ruhákban járt. Géza kissé meghízott, de hétfőnként és szerdánként így is átjárt egy kis szomszédolásra.

Aztán egy napon, talán szerda lehetett, Jenci kilépett a garázsból, felnézett az égre, és azt mondta: vége. Másnap beadta jelentkezését a Nagy Nemzeti Terepasztal-bajnokságra, majd hetek múlva gyermeki izgatottsággal fogadta az ítészeket, akik azért jöttek, hogy szemügyre vegyék Jenci alkotását.

Nem túlzás, leesett az álluk, amikor Jenci kitárta a garázs ajtaját. Ilyen csodát még nem láttak. Tökéletes, aprólékosan kidolgozott tájat: hegyek, völgyek, falvak, városok, állomások, hidak és apró házak, és mindenfelé halkan zakatoló szerelvények, kisvasutak, villamosok.

Kérdezték Jencit, mit, hogyan és miért éppen így épített a garázsnyi méretű asztalra, mire Jenci ezt mondta: a tökéletes illúzióra vágytam. Itt minden méretarányosan eredeti. Nézzék, a város egyik villamosára még kamerát is felszereltem. Ezen a monitoron figyelemmel követhetik, merre jár. A szerelvény most hagyja el a kocsiszínt. Látják, ez itt az első megálló. Az egyik felszállásra várakozó utas talán éppen maguk közül valaki… Ez meg a városháza, az ablakban a polgármester, azt hiszem, felismerik, a képet az újságból vágtam ki, csak le kellett kicsinyíteni… Ez itt az óvoda, és igen, jól látják, az ott Magdi néni a gyerekekkel. A képet tőle kértem, személyesen hozta el. Rendes asszony… Ez a templom, a plébános éppen gyertyát gyújt. Ezt a képet nem volt egyszerű beilleszteni a templom belsejébe, apró rejtett led világítja meg. A rendőrautó ülésére maga Kovács főtörzs ragasztotta be a képmását. Ebben a városban csupa jó ember él… Ez meg itt a mi házunk, ahol most is állunk, csak az utcafront felől nézve. Látják a képet, az ablakban az ott a feleségem, az meg ott, elvileg én lennék, mellette… Én fotóztam.

A Nándi bácsival való első találkozás a farkashegyi repülőtéren valószínűleg minden növendékbe egy életre beleégett. A téli elméleti tanfolyam után az első reptéren töltött nap amúgy is sűrűnek ígérkezett, az MHSZ-időszakból megmaradt katonás tempót harminchat évesen még első lépcsős laktanyában töltött sorkatonai múlttal is nehéz volt felvenni. Félelemmel és izgalommal vegyes kíváncsisággal toltuk ki a hangárból a gépcsodákat, a hangármester sűrű káromkodása mellett. A hangármesternél csak az öreg Nándi bácsi tudott hangosabban káromkodni. Amikor először megláttam bóklászni a starton, azt hittem, hogy egy veterán, nyugdíjas pilóta jött ki nosztalgiázni, elmerengeni a régi daliás időkön. De nem, Nándi bácsi rám kiabált, szedjem a lábam, segítsek kitolni a Fókát. Azt sem tudtam, mi az a Fóka, a felmosórongyot nevezték így a katonaszlengben, de azt nem tologatni kellett. Nándi bácsi nem hagyott ezen elmélkedni, rámutatott egy kék csíkos vitorlázógépre, toljuk ki a startra. A legnagyobb megrökönyödésemre utána a minimum hetven feletti öreg beleült a gépbe, felvontatták, és csaknem három óra hossza múlva szállt le.

A kezdő kiképzés része volt az öreg csontváz MTZ traktor kezelése, a kötélhúzó kocsival való ingázás a starthely és a csörlő aggregátor között. Nándi bácsi előszeretettel nevelte hangos szitkozódással a traktorral szerencsétlenkedő kezdőket, azért is ordítozott, ha túl lassan húzták a gépét, azért is, ha túl gyorsan. Azonban ha úgy látta, fejlődött valamit a növendék, hangnemet váltott. Az első egyedül repüléskor már gratulált, a „C” vizsga előtt már tanácsokkal látott el: ha túl gyorsan éred el a légtérplafont, engedd ki félig a fékszárnyat, kicsit süllyedj, maradj a termikben, de vigyázz a sebességre. A levegőnél senki sem lehet okosabb!

Petya, Karesz, két jó barát, együtt issza búját, s borát. A mondás, persze, nem így van, ám miután Petya kitalálta, hogy a kocsmában ezúttal tegyenek úgy, mintha idegenek volnának, és beszéljenek lengyelül, úgy érezték, miért ne szólhatna így.

Karesz ugyan egy büdös szót nem tudott lengyelül, és mint kiderült, Petya sem, azon a péntek estén mégis úgy léptek be a Béke úti kocsma ajtaján, mintha nem is a közeli munkásszállón öltöztek volna italozáshoz.

Dozsderebsem, mondta Petya, amikor a pulthoz állt, Karesz meg bólogatott, bár fogalma sem volt, miért. Talán félelemből, mert a söntésnél már ott álltak a szenesek. Aznapra letették a munkát, szénporosan, koromfeketén vedeltek. Főleg sört meg pálinkát, máskor meg pálinkát és sört. A szenesek, a munkásosztály csúcsragadozói dölyfösen pöffeszkedtek. Őket mintha a Minótaurosz nemzette volna: vékony láb, keskeny csípő, az öv fölött szárnyként nyílt a hátuk, de olyan szélesre, hogy arra ráfért volna Kádár János portréja is, amint éppen a szövőüzem dolgozóival találkozik. De a szenesek nem ezért voltak félelmetesek. Inkább azért, mert hét-nyolc sör után egymást is könnyedén szétütötték, csak úgy barátságból – nem úgy, mint más vendégeket. Őket szórakozásból.

Pivovizski pozsemor, doplá flazskuju, hadarta Petya, és a forintot pontosan számolta a pultra, mert érezte, hogy nyurga szobafestő-mázolóként mégsem volt jó ötlet beszépelegni a szenesek közé. Karesz kontrázni próbált a maga halandzsás képzetével, és valami olyasmit mondott, hogy dzsundolkulu barzsóni, ami szerinte annyit jelentett, hogy köszönjük szépen. A sört eléjük tették, habja a pultra folyt. Éppen nekiláttak volna, már a korsó fülét fogták, amikor két szenes kivált a pokol falkájából.

Félelmetes erő a divat, hiszen bármilyen ártalmatlannak tűnnek is a szabásminták, ruhaanyagok, cipők és egyéb kiegészítők, minden korban és időben erősebbek a határzáraknál, ideológia elvárásoknál. Praktikusan fittyet hánynak a totális diktatúrákra, és ha kell, áttörnek a vasfüggönyön is.

Persze változik a világ, a múlt évezred utolsó dekádjaiban még ezen a téren is határozottan felismerhetők voltak a nemi jellegek. A női divat a nőies, a férfidivat pedig a hagyományos emberi hímekre jellemző jegyeket emelte ki. A szocializmusra berendezkedett országokban persze jóval mértéktartóbban, mint amit a vesztébe rohanó kapitalista erkölcs ezen a téren kívánatosnak tartott.

Csinosak voltak a megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat modelljei is, de a komolyabb elvtársak nőnemű hozzátartozói már akkor is Rotschild Klára pesti szalonjából szerezték be alkalmi viseleteiket. Akinek erre nem volt módja, viszont rendelkezett némi kézügyességgel, továbbá varrógéppel, az különféle utakon idekerült Burda-szabásminták alapján varázsolta testére a párizsi divatot.

A divat bizonyos szempontból párhuzamba állítható az atomfegyverek másodlagos hatásával. Az hagyján, hogy felrobban a bomba, és mindent elpusztít azon a környéken, ahová ledobják, de aztán jön a sugárzás, ami nemzedékek életét befolyásolja. A blue jeans, ami nálunk valamiért farmernadrág néven került bele a köztudatba, még ezzel a furcsa névvel is a lázadás szimbólumává vált. Nem sokkal azután, hogy az orosz fiatalok megvadultak egy magyar Trapper farmerért,  és LGT-koncerteken őrjöngtek, vége is lett a Szovjetuniónak. 

A divat paradoxona, hogy az egyéniséget, egyediséget próbáljuk kifejezni vele, lehetőleg úgy, ahogy azt rajtunk kívül is rengetegen teszik. Ezzel együtt érdemes felismerni, hogy állami divat nincs. Központilag csupán olyan elvárásokat lehet megfogalmazni, amiket divatos semmibe venni, sőt kinevetni. Az ilyen törekvéseket pontosan kifejezi a hatvanas években megfogalmazott, divatbemutatóról szóló leírás: „drágakő csiszolású üveggyöngy”. 

Bandi Jóskát nem úgy ismerték, mint aki két hét alatt megír egy doktorátust. Egyetlen mondat megfogalmazásakor is jelentős küzdelmet folytatott a szavakkal. Meg önmagával. Nem értette ugyanis, mi szükség van a betűkre, ha mindazt, amit le kellene írnia, el is tudja mondani. Márpedig beszélni szeretett, s ha egyszer megindult fejéből a gondolatok áradata, arról mindenki tudta, hosszú beszéd lesz.

Jóskának ugyanakkor volt egy rossz tulajdonsága. Olykor – vagy nem is olyan ritkán – megérett benne a szándék arra, hogy bizonyos tárgyakat magához vegyen. Olyanokat, amelyek jellemzően másokhoz tartoztak. A legtöbben csak akkor vették észre, hogy valami eltűnt, amikor szükségük lett volna például borra, kolbászra, szerszámra vagy éppen tojásra.

Ezzel még nem is volt baj, hiszen az atyafiak ilyenkor rendre Jóska elébe álltak, és visszakérték azt, ami az övék. Jóska meg visszaadta. Hiszen az, amit elvitt, nem volt az övé.

Egyszer azonban a lélekharang eltűnt a temetőből. Nyoma veszett. Mintha sosem lógott volna a harangláb kupolája alatt. Jóskát persze elővették, de ő esküdözött, hogy egy harangra neki aztán semmi szüksége. Az esetet feljegyezték a megoldatlanok közé.

Így teltek az évek, futottak, bóklásztak évtizedek, mígnem egy napon, az év hetedik hónapjának tizennegyedik napján a faluban idegenek jelentek meg. Bárdó felől érkeztek, karavánjuk a hőségben kilométernyi hosszú porfelhőt húzott maga után. A falusaik mondták is, hogy inkább esőt hoztak volna, de az idegenek vezetője erre azt mondta, hogy őket az egyetem küldte, feladatuk van. Nem is kevés, ezen a szent helyen, ahová amúgy a távolsági busz is csak megfordulni jár.

– Béluska, szeretném, ha ma jól megpakolna – mondta Klára sokat sejtető hangon, mire a gyógymasszőr elnevette magát.

– Ekkora a gond? – kérdezett vissza, de Klára csak legyintett. Nála ez azt jelentette, mindegy is. A férje négy éve meghalt. Mielőtt a lelke átköltözött egy másik világba, megígérte, hogy jelet küld onnan. Ám Klára hiába várta, se hang, se fuvallat nem érkezett. Még a megbeszélt módon sem. Pedig minden kedden és pénteken reggel forróra állította a zuhanycsapot. A fürdőszoba hamar bepárásodott, Klára pedig türelmesen ült sámliján. Tekintetével a homályt kutatta. Azt remélte, az egymás mellé rendeződő, egymásba olvadó vízgömbök felületéből kiolvas majd néhány jelet.

Ám a pára, szokása szerint, minden alkalommal eloszlott. A tükörben pedig Klára csak egyvalamit látott: önmagát. Azt, ahogyan magába roskadva ül, görnyedt háttal, kisírt szemmel. Abban pillanatban mindent gyűlölt. Azt is, amit már megélt. Azt is, ami még várt rá. Azt kívánta, bárcsak azt látná a tükörben, hogy a sámli üres.

– Csak csinálja, Béluska – sóhajtott Klára, és hanyatt dőlt. Mozdulatlanul feküdt. Törékeny teste eltűnt a mosható ágytakaróra terített vékony lepedőn.

Béla ekkor lenyúlt az ágyhoz készített vödör aljára, hatalmas tenyerével kiemelt onnan néhány kilónyi meleg iszapot. Az első adagot Klára gyönge térde alá rakta, majd szisztematikusan építkezve haladt oldalt, és a térdkalács köré is felhalmozott némi dágványos darabot. Rendszerint itt meg szokott állni, az asszony kezelőlapján ennél több előírás nem szerepelt. Klára azonban olyan szépen nézett rá, hogy szólnia sem kellett. Magához húzott még egy vödröt, és addig rakta rendre az iszapot, végig az asszony testén, mígnem szinte teljesen beborította. Ekkor, akár egy múmiát, becsomagolta Klárát. Ráhajtott lepedőt, mosható ágytakarót, vastag pokrócot. Csak az asszony arca maradt szabadon.

Egykor kukoricatábla állt ott, ahová az utazó cirkusz sátrait felhúzták. Ebből támadt némi gond, mert harminc évvel ezelőtt a szomszédos telekre építették a hősi temetőt. Oda hordták a második világháború minden bánatát, a központi obeliszkre vörös csillagot festettek. Össze is hívták a városi tanácsot, mert felmerült, hogy talán nem szerencsés, ha a nép holtak csontja fölött mulat. De azt is mindenki tudta, hogy a nép önmagától sosem mulat. Vagyis felesleges arról értekezni, milyen földbe verik a sátorvasat. Az egész bolygó a holtak birodalma. A jelen a múlt fölött járja táncát. Olykor döngő léptekkel robog, máskor csoszog. A kedd sem azt nézi, meddig tart a hétfő, a csütörtök is ráhordja óráit a szerdára.

A fősátor mellett huszita alakzatban, köríven sorakoztak a karaván kocsijai. Mellettük aprócska karusszel festett lovai várták a gyerekzsivajt. Egy medencéből piros szíveket lehetett halászni. A céllövöldében három pálcára rakták a meztelen nős tárcát. A dobókockás kulcstartót bezzeg egyetlen találat után haza lehetett vinni. Valakinek az is jó, ha a szerencse hat oldala láncon lóg.

A karaván pirosra festett kocsijában lakott a bohóc. Apró ember, térdénél megtört lábbal. Azt mondták, nála ügyesebb artistát nem láttak még a trapézon, ám egyszer fogást vétett, s miután földet ért, alsó végtagjának csöves csontjai combtájékon egymás mellé rendeződtek. Az orvosok ugyan mindegyiket a helyére húzták, a térdízület sosem lett a régi. Ezért aztán folyton terpeszben állt, imbolyogva járt, ülni csakis nyújtott lábbal tudott.

Ő volt az előadások fénypontja, esetlenségén mindenki teli szájjal kacagott. Fehérre festett arcára esténként széles piros mosolyt húzott, sárga színű hajára fekete kalapot tett. Kockás zakója alatt tenyérnyi széles hózentróger tartotta tíz számmal nagyobb nadrágját, cipőjének orrán focilabdányira nőtt a dudor. A bohóc fejhangon mesélt pajzán vicceket, szándékosan elbénázott minden szenzációs műsorszámot. Csak azért, hogy nevessenek rajta. Karikák, labdák és buzogányok potyogtak a kezéből, a közönségre trombitából vizet spriccelt, felfújt lufikkal esett hasra.

Mindenki remekül szórakozott. A produkció után meghajolt, már amennyire a dereka engedte, és eltűnt a függöny mögött.

A nyolcvanas évek közepén még nem volt biztos, ami ma már egyértelmű: nem kellett sokat aludni a rendszerváltásig. Az évtized első felében persze még úgy tűnt, hogy örök álom marad a szocializmus. Mindig is lesz vörös csillag a látványosabb helyeken, az iskolai ünnepségeken egymás után kell elénekelni a magyar és a szovjet himnuszt, a munkásmozgalmi évfordulókon még az Internacionálét is. Az általánosban az alsósok kisdobos-, a felsősök úttörő-egyenruhában harsogták fonott műanyag sípzsinóraikat markolva, hogy Szajuz nyerusi müreszpublik szvabodni, szplatyila na veki velikaja rusz, meg a végét, ami nagyjából így hangzott: Nasz ktarzsesztvuh kommunyizma vigyot, jelentsen is ez bármit. A Bunkócska, te drága már érthetőbb volt, bár ahogy kamaszodott az ember, egyre többféleképp.

Szóval így morzsolgattuk a nyolcvanas éveket, túl voltunk a P. Mobil fénykorán, Piramis- és Nagy Feró-koncertek helyett sokan már Bizottságra, VHK-ra, Kontroll Csoportra, Európa Kiadó-bulikra jártak. Sándor Pál 1987-ben megcsinálta a Miss Arizonát Marcello Mastroiannival és Hanna Schygullával a főszerepben, nemsokára Jancsó Miklós is bedobta a közösbe a Jézus Krisztus horoszkópja című munkáját, Nicolae Ceausescu nekünk esett Bukarestben, II. János Pál pápa meg kinevezte esztergomi érsekké Paskai Lászlót. Lakitelken megalakult a Magyar Demokrata Fórum, kicsit délebbre pedig egy bizonyos Slobodan Milosevics a Szerbia Kommunista Szövetség elnökeként tett szert egyre nagyobb befolyásra a csodálatos tengerparttal, valamint eredeti Puma cipőkkel ellátott Jugoszláviában. Szóval zajlott az élet, ahogy szokott, semmi különös. De akkor jött a deresedő fejű, de még mindig nagyon férfias Tenkes kapitánya, és kezdetét vette a magyar televíziózás történelmének soha többé meg nem ismételhető sikersorozata, a Szomszédok.

Az egykori kuruc vezér, a Tenkes lelkes kapitánya mentéjét levető Zenthe Ferenc, Taki bácsi tüzes Ladáján száguldott fel s alá a betonnevelő Gazdagrét hímes mezein, keresve, kutatva, hol tehet valami jót. Felesége – Komlós Juci –, Lenke néni a maga szelíd, de határozott módján állt férje, valamint a szegények és elesettek, továbbá az igazság mellé. Volt egy unokájuk, a szépséges Alma – Fehér Anna –, aki érezvén a változások szelét mint újságíró, bárpultos és idegenvezető keresgélte útját a fridzsiderszocializmus utolsó és a rendszerváltás első éveiben.

Az egykor legvidámabb barakkból nem hiányozhatott a mindenkor jóságos és zseniális doktor, név szerint Mágenheim – Kulka János – sem. Gyönyörű neje – Frajt Edit – ugyan csak kozmetikusként kezelte a hozzá fordulók testi problémáit, ám férjéhez méltó intellektussal és kérlelhetetlen jobbító szándékkal volt felvértezve. Akadt egy lányuk is, cserfes meg talpraesett minden idők legsikeresebb magyar gyermekszereplője által a nézők elé varázsolva, aki nem más, mint Julcsi, azaz Ábel Anita. Ők mindannyian, valamint az itt fel nem sorolt többi szereplő, amiképp maga a sorozat is ma már történelmünk része – bizonyos értelemben.

A korszakos magyar teleregény első részét, afféle korabeli pilotot 1987. május 7-én adta le a Magyar Televízió. Az ötlet bevált, a sorozatból hagyomány lett, ami 331 alkalommal folytatódott tizenkét hosszú és eseményekben gazdag esztendőn át, egészen 1999. december 30-ig. Kádár Jánost és a nevével fémjelzett hosszú korszakot a sorozat harmadik évadában, 1989-ben váltotta le Grósz Károly, és hol volt ő, amikor Vágási Feriék – Nemcsák Károly – még bőven számíthattak a biztos heti gázsira?

Van egy világ az üvegen túl. Egész univerzum. Nyújtózik, elfekszik, kitágul. Tele van az élet dolgaival. Csak nézni kell. Bámulni. Remélni, hogy mind megérinthető. Elérhető. Cserébe csak állni kell, és várni, hogy képzeletünk tere megnyíljon előttünk.

Mert van például az a televízió. Sarkában árcédula. Valakinek heti, másnak évi keresete. De a kínálat ilyen. Lehetőség. Persze. Mindenkié. Esély és egyenlőség csak egybeírva jelent bármit is. A televízióban műsor fut. A készülék kékesen szórja a delejt. Fényt tol a kinti világra. Szétmálló pászmák életünk vetített vásznán. Természetfilm pereg. A vadonban ragadozó várja áldozatát. Mindjárt gyilkol. A fene se érti: ahogyan egy gepárd leterít egy antilopot, az korhatár nélkül nézhető. A fenevad ország-világ előtt békésen lakmározhat a haldokló lény testéből. A narrátor pedig, hangja nem hallható, valami olyasmit mondhat, hogy a természet törvényei kegyetlenek, s hogy a fennmaradásért folytatott küzdelem az élet örök körforgásának legszentebb rítusa. Ezt a világot, ha egyszer elpusztul, alighanem a líra öli meg. Az elmúlás szépségbe csomagolt rothadása. Miközben lehet, az élet értelme tényleg csak ennyi. Vagy 42.

Nyolcévesen hazafelé tartva a Keleti pályaudvartól a kocsi hátsó ülésén olyan volt az esti Rákóczi út, mint egy diadalmas álom. Háromhetes drezdai száműzetés után itt minden ragyogott. Úgy örültem, mint amikor megkaptam az első csattogó lepkém a mátraszentimrei búcsúban, hiszen az emberek végre ismét normális nyelven beszéltek, menő ruhákban jártak, a kirakatok ragyogtak, és ahogy apám piros Skodája közeledett az Erzsébet híd fel, egyre nőtt bennem az öröm: Mindjárt jön a varázslat!

Már ott is volt bal kéz felé az Úttörő Áruház falán a két guggoló gyermek. Egy fiú és egy lány piros nyakkendőben. Profilból lehetett látni őket, ahogy fogják a közös labdát. Majd egyszerre felegyenesednek, karjuk felfelé lendül, a laszti pedig száll, száll a magasba. Biztos voltam benne, hogy ilyen nincs az NDK-ban, de talán sehol se! Csak itt. Büszke voltam, hogy magyar vagyok, és nem keletnémet vagy bolgár vagy csehszlovák. (Jugoszlávnak lenni azért nem rossz a tenger miatt, de a bolgároknak még a tengerük is medúzás.) Legjobb magyarnak lenni, itt minden menő. Gagarin csak repdessen a világűrben, de ha ezt meglátja, leesik az álla.

Úgy hittem, ott dobálja a labdát egész éjszaka a ragyogó úttörőfiú és az úttörőlány, színesen, fényesen. Nappal látni lehetett, hogy csupa mozdulatlan üvegcső meg drót az egész, ami a sötétben életre kel, repül, nyújtózkodik, guggol.

Persze azt is csodálatosnak láttam, amikor a kézírás világítani kezdett a Csemege bolt bejárata felett, és bármilyen egyéb szó és forma is felragyogott szerte az országban, de főleg Budapesten, ha a mérnökök úgy akarták, de ez még mozgott is.

Jóval később gondoltam arra, hogy a Rákóczi út látványa esténként olyan volt, mint Las Vegas. Laza, fényes, már-már erkölcstelenül szellemes – tiszta Nyugat.

Még sokkal később már egyáltalán nem nyűgözött le Luke fénykardja a Csillagok háborújában, hiszen mi már általánosban használtunk olyat. Egy építkezésen találtunk több tucat leselejtezett neoncsövet, persze hogy azonnal elindult a párbaj váltott fegyverekkel. A mi kardunk nem világított, de csodálatosan szétrobbant, amikor belelendültünk a játékba.

Sosem szabad hinni a téli napsütésnek. Olyan az, mint az őszintétlen mosoly, egy odavetett szeretlek vagy a kikényszerített érintés. Könnyen nyíló léleknek halálos veszedelem.

Azon a télen tavaszias napok váltották egymást. Nagyapám jókedvűen, két feleség között érkezett hozzánk. A másodiktól már elvált, a harmadik még nem érkezett. Azt mondta, Nagymama halála óta a szerelem sem az igazi, de egy komoly párkapcsolatnak azért így is megvannak a maga örömei. Az egyik ilyen a főzés tudománya. A jó ebéd ígérete. Különösen a szombati, a vasárnapi. Mert akkor van idő asztalhoz ülni, beszélgetni. A főétel legyen rántott hús vagy töltött káposzta a húsleves után.

Anyu azon a szombaton toroskáposztát főzött, sok lével, ő így szerette. Ezért nem villával, csupán kanállal rakta a terítéket. Közeledett az ebéd ideje, amikor kiderült, a kenyér elfogyott. Nosza, a gyerek majd elkerekezik a pékhez, annak boltja délig nyitva, kilónyi csak marad még zárásra.

Siettem. Mackóban, tornacipőben, a trikóra könnyű kabátot húztam. Úgyis hamar megjárom, fél óra se oda-vissza. Odakint a téli égbolt tompa kék színben ragyogott, a napkorong lustán pumpálta sugarait.

Már az első méterek után feltűnt, hogy az aszfalt fagyos. A tócsákon a jéghártya kifehéredett. De mentem, tekertem, mert a pék délben zár, a toroskáposzta meg lassan készre süti magát.

Nyilván a sorszerűség miatt történhetett úgy, hogy aznap a fél falu elfelejtett hétvégére spájzolni. A pékség ajtaja előtt kígyózó sor olyan hosszúnak tűnt, hogy bárcsak sosem álltam volna a végére. A pékség épülete egy aprócska magaslat tetején ontotta magából a meleget. Körülötte mindig szél fújt. Talán ezért is tervezték oda a kenyérgyárat, mert így, amikor a friss kenyér kisült, az utcák megteltek megtört serclik illatával, az út minden kanyarban kiflibe fordult.

Már fél órája várakoztam a pékség előtt, és először gondoltam arra, hogy a fel-feltámadó szél miatt megfagyok. Mert a Napból ugyan forróság árad, ám az mire ideér, éppen olyan lesz, mint az űr hidege. Így nem csoda, hogy – belépve a pékség túlfűtött boltjába – a bőröm már szinte égett.

A pék pufók arcán kevélyen feszült a meleg, bőrét mintha zsírral kenték volna. Kézfejéről lisztpor hullt, amint intett a trikóban sürgölődő inasnak: a kemence mellett nézzen még egy veknit.

Az utolsót kaptam. Szinte még gőzölgött, amikor a szatyorba tették. Felakasztottam a kerékpár kormányára, és amilyen sebesen tudtam, tekertem a napsütésben. Mire hazaértem, ujjperceim elmerevedtek, a szám lilás színben remegett. Testemen a bőr foltossá változott, fogaim akaratlanul egymáshoz ütődtek.

Amikor Nagyapa meglátott, azonnal pálinkát kért. Üveggel. Két poharat vett elő, töltött, az egyiket felém nyújtotta. Gyerek ez még, mondta Anyu, de miután Apu végignézett rajtam, ő is kért egy kupicával – és a Bátyámnak is jutott.

Földi létünk törékenységének legfőbb bizonyítéka, hogy planétánkat minden irányból a múlt öleli. Bármerre bámulunk is az éjszakába, letűnt világok fényei, hangjai, emlékfoszlányai száguldanak felénk. Miközben ahová a szívünk mélyén vágyunk, mert kiválasztunk magunknak egy csillagot, lehet, régóta halott.

Mi is választottunk magunknak csillagot. Ott pislákol az Orion csillagkép övén, a Mintaka mellett. Valójában nem lehet látni, mi is csak odaképzeltük. Ott ugyanis minden csillag fénye egybeolvad. Mégis ott kell lennie, mert azt mondtuk, hogy ott van. Ám azon a tavaszias téli estén, amikor nagykabátban feküdtünk a domboldalon, mert az év könnyű estéket hozott, bármit el tudtunk képzelni. Azt is, hogy nem csupán a világ, a szerelmünk is végtelen.

Azt találgattuk, hogy az a csillag, aminek nevet adtunk, milyen messze lehet. Amiénk, így neveztük el, egybeírva, és számolgattuk, milyen messze van a Földtől. Végül abban maradtunk, hogy olyan távolságban lehet tőlünk, mintha valaki a végtelen pereméről a végtelen másik peremén lévő kulcslyukon keresztül próbálná meglátni egy gyertya lángjának fényét.

Azon az estén nemhogy a fényt láttuk, de a láng remegését is éreztük. Persze az is lehet, csak a sejtjeink fala rezdült másként, és a szívünk vert olyan erővel, hogy abba az egész világegyetem beleszédült. De ilyen az, amikor csillagot választunk az égen. Azt hisszük, mert mondjuk, örökre szól, miközben tudjuk, hogy olyan ez, mint a hidak korlátjára zárt lakat. A kulcs repül a folyóba, a lakat meg csak addig lóg, ameddig a városvezetés meg nem unja a tonnányi vasat. A fűrésznek meg mindegy: átvág nevet, szentséget és fogadalmat. A folyó medréből hajóval kotorják a szerelmet.

Sokáig meséltek arról az éjszakáról, amikor Mender Jakab létrát ácsolt a végtelenbe.

Történt ugyanis, hogy Jakab fél napot késett a meglőtt fácánokkal, nyulakkal. A prémgalléros vendégsereg már a pirkadatot teleszórta söréttel. Lőttek azok mindenre, ami rebbent, mozdult, menekülni próbált. Gyűlt a sok lőtt vad, a kutyák alig győzték láb elé hordani. Majd amikor a puskák csöve kihűlt, szóltak Jakabnak, hogy a kastélyban korai vacsorára készülnek. Az sem baj, ha a húst azonnal a konyhára szállítja. Az üstök alatt, a tűzhelyben már ropog a tűz.

Jakab azonban előbb, ahogyan szokta, a falu felé fordult szekerével. Úgy tartotta, hogy bár az erdő, a mező az uraságé, az valójában mindenkié. Főként azoké, akik rendben tartják, gondozzák a fákat, a földet, vadat etetnek. A helyi fogadóban leadott néhány tollast, kiválasztott négy kövér bundást, s ha már ott járt, leült három pohár bor mellé.

Nem lesz ebből bajod, kérdezte a fogadós, mire Jakab pálinkát kért. Ezek csak az adót számolják pontosan, mondta. Amiről meg azt hiszik, hogy számolatlan, azt elveszik. Ebből azonban nekünk is marad, dünnyögte, és addig elmélkedett a világ dolgairól, mígnem odaát a kastélyban az üstökből minden víz elforrt. Töltötték azt újra, meg újra, miközben Jakab hősiesen küzdött mindenféle kupával. Amikor meg feleszmélt, hogy neki régen érkezése volna, hiába hajtotta a lovakat, tudta, ebből nem lesz korai estebéd.

A kastélyba érve kapatos vendégsereg várta. Azt hitte, büntetést kap, de az urak szalonnáztak, kenyérbe szúrt kolbászt falatoztak, s míg a kukták fácánt téptek, nyulat nyúztak, Jakabot maguk közé ültették.

Feszengett a sok címeres között, de amikor megkínálták másféle borral, mint amit a fogadóban kapott, és a pálinka is selymesebben csúszott, izmaiból a görcs kiengedett. Egy óra múlva úgy érezte, társadalmi osztályt lépett. Bár, ahogyan végignézett magán, a különbséget még nagyobbnak látta.

Ekkor az uraság Jakab elé lépett. Te ács vagy, ugye, kérdezte öblös hangon. Jakab. bólintott. Azért kérdem, mert fogadtunk itt néhányan. Abban, hogy tudsz-e olyan hosszú létrát építeni, amelyiken felmászhatnánk a Holdra. Én arra tettem, fiam, hogy te erre képes vagy.

Történetünk abban a korban játszódik, amikor a kocsmák népe még nem a bánat poharának üvegtalpán keresztül bámulta a világot. Ezt az időt megidézni nem egyszerű. Talán mert az emberiségre soha nem köszöntek olyan idők, hogy valakibe ne szorult volna némi szomorúság. Meg az is igaz, hogy az alkohol szelídíthetetlen vadállat: akkor mar belénk, amikor már azt hisszük, hogy kezes bárány.

Erről Mándresz Ferenc sokat tudna mesélni. Sokféle fenevaddal küzdött már, de mind közül legtovább a kannás borral harcolt. Egyszer azt mondta, ha nagyon akarta volna, azt is bármikor könnyedén maga alá gyűrte volna, de Ferkó azt is szerette, ha őt győzik le. Ez nem a gyöngeség jele, mondogatta, hanem becsületbeli ügy. A győzelem csak akkor édes, ha már megtanultad, milyen keserű a vereség íze. S tény, olyan méltósággal, mint ő, csak kevesen tudtak veszíteni.

Ferkó éppen a törzshelyén ült, a söntéstől karnyújtásnyira, amikor meghallotta, hogy adventkor betlehemes játékot szervez a falu új tanítónője. Ki nem nézett volna ilyet a magányos, aszott testű asszonykából, akiről először még a plébános is azt hitte, hogy azért érkezett, hogy az egyházmegye ismét megnyissa a klarisszák húsz éve bezárt kolostorát. Ez a nő azonban csak tanítani érkezett. Sokáig azt sem tudták róla, hogy az Istent féli-e vagy csak kerüli. Templomba ugyanis nem járt, de akárhányszor elment a harangláb előtt, megfigyelték, hogy keresztet vet.

Ezért aztán csodálkoztak, amikor előállt a betlehemes ötletével. A polgármester még a megyei lap helyi tudósítóját is felhívta, hogy most, ha szeretne látni valami igazán népiest és autentikusat, ne fogja vissza érkezni vágyó kedvét.

Egyvalakivel azonban senki nem számolt. Ferkó, miután a pultról elemelt egy korsó sört, azt mondta, hogy ha lesz betlehemes, abban ő szerepelni akar. Vágyát nem óhajtó mondatban fogalmazta meg, de azt belátta, hogy sokféle szerep közül azért nem választhat. Ennek okait nagyjából így lehetett összefoglalni: Ferkó nem sokat tudott Isten dolgairól. Isten fiáról is azt hitte, hogy az nem más, mint a plébános, aki azért járkál fekete csuhában, mert Isten meghalt. Mondogatta is, hogy ezt még a háborúban hallotta, fogsága idején. A barakkban az ágynak aligha nevezhető priccsen egy sűrű bajuszú, kövér német tiszttel osztozott. Felváltva aludtak, és amikor a sörhasú Stefánnak kelnie kellett, folyton zsörtölődött, és azt mormolta száraz hangon, hogy Gott ist tot. Egyszer Ferkó megkérdezte tőle, hogy ez mit jelent, mire a német azt felelte, hogy kérdezze Nietzschét, de Ferkó ilyen nevű katonát a körletben nem talált. Ki is röhögték, amikor utána érdeklődött.

Két éve zajlik a felújítás, az év végéig valami határozottan történni fog a Lánchíddal. A hírek szerint december 16-tól átkelhetnek rajta a buszok, taxik és kerékpárosok, ha nem fáznak, a robogósok és motorosok is. A jövő nyári végleges átadás után a gyalogosok is átsétálhatnak rajta az egyik partról a másikra. Arról egyelőre nincs döntés, hogy a személykocsikat is visszaengedik-e gróf Széchenyi István megvalósult álmára.

A nevezetes gróf huszárkapitány korában édesapja temetésére igyekezett 1821 telén, ám Budán napokra meg kellett szakítania utazását, mert a zajló jég miatt csónakon sem lehetett átkelni a túlsó partra. Naplója tanúsága szerint ekkor született meg benne a kézenfekvő gondolat – egy állandó hídra lenne szükség Pest és Buda között.

Az Adam Clark irányítása alatt felépülő híd alapkövét 1842-ben helyezték el. Még átadása előtt megpróbálták levegőbe röpíteni honvédelmi okok miatt, de szerencsére akkor ez nem sikerült. Az elkészült Lánchidat sajnos pont Haynau tábornok adta át 1849 novemberében, amikor a híd megálmodóját, Széchenyi Istvánt már a döblingi elmegyógyintézetbe zárták.

Ez bizony nem kevesebb mint kilencszer megtörtént velünk, magyarokkal, mármint hogy kijutottunk a vb-re. Ezt egy mai fiatalnak, ha felemlegetjük, az illető el sem hiszi. Pedig valaha ez olyannyira természetes volt, mint az, hogy a nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik le.

1960-ig csak akkor nem voltunk ott a világbajnokságon, ha nem akartunk (1930), vagy nem engedték (1950).

1938-ban és 1954-ben eljutottunk a döntőig, az utóbbi az Aranycsapat sikere/kudarca volt, a nem kívánt főnév törlendő. Egy biztos: a Puskás Ferenc csapatkapitánysága mellett a berni Wankdorfstadionban a Német Szövetségi Köztársaságtól 3:2-es vereséget szenvedő gárda minden idők legjobb válogatottja azok között, amelyek nem nyertek világbajnokságot. (Elnézést, Mijnheer Cruyff...)

Aztán jöttek a csehszlovákok, a csaknem napra pontosan 53 évvel ezelőtti marseille-i csapás megtörte a lendületet, azóta a lehetséges tizennégyből csak háromszor tudtunk eljutni az ígéret földjére.

Sz. Z. emlékére

Szárnyak nélkül hogyan is lehetne élni? Pedig lehet. Csak ahhoz előbb földet kell érni. De nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk.

A zuhanásban az a jó, hogy ilyenkor mindenki angyalnak érezheti magát. Olyannak, aki valamiért megunja a mennyországot. De az is lehet, elvágyik onnan. Kilép a rejtett dimenziók árnyékából, szárnyát lecsatolja, a mennyek ajtófélfájához támasztja, majd átlépi a küszöböt. A portás pedig, ha áll ott olyan egyáltalán, némán nézi, amint a mindenség kertjének égi lénye mögött összezárnak a földi felhők ázott paplanjai.

Bárcsak tudnánk, mi történik ilyenkor. Percek. Órák. Egy egész élet minden emléke. Az idő a végtelenbe tágul, és minden egyetlen pontba zuhan. Ennyi hát az élet. Folytonosság egy másik világban.

Ezt az mondta, aki látott már angyalt emberré válni. Felnézett az égre, ahonnan égő szárnyakon egy test zuhant. Tollai villámfénylobbanással váltak hamuvá. Nettó fizika, magyarázta. Gravitáció, súrlódás, hőhatás. Ezen a bolygón minden, aminek égnie kell, az gyullad.

Az égi lény a földre már emberként érkezett. Sietett, hogy lássa őt, ám mire ott állt, ahol földet ért, a test eltűnt. Nyomában csak hamu hullt az égből. De nem olyan, mint a máglyából felszálló pernye. Ez mintha eső volna. Tűzforró és fekete. Minden elázik és megég tőle, amin megül. Levél, bokor, fűszál. Autó, háztető, kabát, gondolat és emlékezet.

Ez az angyalok könnye, magyarázta, és karján felhúzta az inge ujját. Azt a helyet mutatta, ahol a hamu egy darabja megégette. Csillag alakú hegét büszkén hordta, tekintetében mégis szomorúság lakozott.

Arról mesélt, azóta hallja a csöndet. Érzi mások fájdalmát, de látja a jóságot is. Sok furcsaságról beszélt, s közben ivott. Pedig azt mondta, nem kellene. Orcája kipirult, karjával néha úgy tett, mintha fel akarna szállni. Mert ki ne szeretne a magasba emelkedni, kiáltotta, majd hangját visszafogta. Siklani a sárgolyó fölött, suttogta, és nem vette észre, hogy bőrén a sebhely felizzott, majd ruhájának szövetét fénnyel átszúrva csillagok gyúltak. Napként ragyogott. De csak egy pillanatra. Villanás csupán. Mint amikor a gyertya lángja utoljára lobban. Majd azt kérdezte, még egy kört, és tálcával hordta elénk a hajnalt.

Barátai úgy gondolták, megviccelik Frándi Jóskát, csak azzal nem számoltak, hogy a jámbor lélek soha nem tapasztalt változáson megy keresztül. Jóskáról mindenki tudta, hogy szereti a színházat. A beszédeset. Az olyat, amiben a színészek nem táncolnak, nem énekelnek. A musicalt unta, a balettről pedig azt mondta, hogy szemérmetlen magamutogatás. Kijönnek a férfiak, billegnek a nők, lábujjhegyen pipiskednek, terpesztenek, tárogatnak, lábuk között csomagként feszül férfiasságuk szimbóluma, nőiességüket csupán vékony szövet takarja, és ráadásul mintha az is csak a semmi volna.

Ha a tévében balett ment, Jóska arrébb kapcsolt, ha az újságban balettművészeket látott, a lapot bekészítette gyújtósnak, és amikor megtudta, hogy unokaöccse balettképzőbe jár, onnantól kezdve a rokonokat sem látogatta.

Jóska amúgy tejet szállított, kenyeret, mindenféle élelmiszert. Ha kellett, kiugrott külföldre is, bármit behozott, amit a határon átengedtek, időnként olyat is, amiért amúgy falhoz állították volna. Mindent szeretett, amit az életben örömként élt meg, a kocsmában pedig a harmadik sörnél, ahogyan a stoptáblánál, mindig megállt. Csak a balett, azzal békétlenkedett.

Így történt, hogy Jóskát a születésnapján színházba vitték a barátai. A férfi havonta kétszer mindig beutazott a városba, megnézett egy-egy előadást. Magamba szívom a kultúrát, mondogatta, s miután visszatért, napokon át beszélt Csehovról, őrült királyokról, elhagyott szeretőkről, a színészek nevét kívülről fújta. Tudta, ki milyen színdarabban játszik, milyen karakter áll neki a legjobban, és egyszer azt is felvetette, hogy valaki írhatna vígjátékot a falujuk életéről, azon a fél ország szakadna a röhögéstől.

Azon a szerda késő délutánon összegyűltek a barátok. Jóskának azt mondták, a színházban fő helyet kap, ünnepeltként páholyból nézheti az előadást. Egyvalamit nem árultak el neki: ez nem beszédes színház lesz.

Sár, por, állványok, malterosládák, rendetlenség, málló vakolatok, itt-ott tompa golyónyomok, másutt sarkos panel. Az ócska autók is csodálatosnak tűnnek, minden menő, ami berreg. Jól élnek a verebek, hiszen nem ritka az egy-két lóerős jármű, amely büdös gázok helyett lócitromot termel. Amit a lovak pufognak ki, azt a földutak elnyelik, a városban lemossa az eső az aszfaltról, a maradék kilapul és elporlad. Elfújja a szél. Tehát van lovas kocsi, fuvaros, még szódáslovak is. Nincs műanyag szemét, csak rozsdás bádog, hegyes vasdarabok, tégla- és betontörmelék, cserép, üvegszilánk, üres konzervdobozok. Újságpapírt is fúj a szél. Ha vizes, nehezen olvashatók az épülő erőművekről készült riportok, elmosódnak az integető párttitkárok és téeszelnökök, de ebből sincs sok eldobálva, mert csomagolni, begyújtani és ablakot mosni is nagyszerűen lehet vele. Plusz mindenütt van MÉH- (Melléktermék és Hulladékhasznosító Vállalat) telep, ahol pénzt adnak a kötegelt papírért. Filléreket, de azért is lehet kapni valamit. Mondjuk zsömlét vagy kupakos bort. Vasat és színesfémeket is átvettek, de akkoriban feltűnt volna az átvevőnek, ha egy bronz Lenin-szobor fejét próbálja valaki kilóra eladni.

Volt egyszer egy szocialista Magyarország, amihez képest Románia maga a nyomor, az NDK a fakóság, a csehek, lengyelek is irigykedve nézik a magyar határt. Az oroszok mifelénk egyenruhában járnak. A jugók persze nálunk is sokkal menőbbek. Ott van farmer, Puma cipő meg tenger is.