Index Vakbarát Hírportál

Ez a történet nem Illyriában játszódik, hanem Kubában, a főhősét, a Herceget nem Orsinónak hívják, hanem Teófilo Stevensonnak, a lányt nem Oliviának, hanem Gabrielának, de egyelőre többet nem árulok el a sztoriból. Van annyira érdekes, mint Shakespeare vígjátéka.

Eljutni egy (pláne több…) olimpiára egy sportújságíró álmainak netovábbja. Nekem huszonnyolc évesen sikerült először, méghozzá 1984 nyarán, Havannába.

Micsoda? Hogy Havannában még sohasem rendeztek olimpiát?

Ezt csak úgy hiszik a tudatlanok. Ugyanis megannyi tanúm van rá, hogy negyven évvel ezelőtt a kubai fővárosban is rendeztek olimpiát. Igaz, hogy csak három sportágban, ökölvívásban, vízilabdában és férfi röplabdában, továbbá Juegos de Amistad, vagyis Barátság Verseny volt a hivatalos neve, de ez a bohózat valójában a szocialista országok olimpiája volt, Kína, Románia és Jugoszlávia kivételével, mert ezeknek az országoknak a vezetői vettek egy nagy levegőt, és inkább elküldték a sportolóikat Los Angelesbe, az igazi olimpiára.

Utólag bevallom, szégyellem magam, de jól éreztem magam két héten át a Hotel Deauville-ben, a már akkor is ütött-kopott, még az amerikaiak által épített szállodában a Malecónon, a havannai tengerparti sétányon.

Mai fejjel visszatekintve azon kellett volna rágódnom, hogy micsoda galádság volt a Magyar Olimpiai Bizottság részéről megszavazni a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Tényleg az volt, egyetlen ellenszavazatra futotta a nagyérdemű grémium tagságától, bizonyos dr. Jacsó István, a kézilabda-szövetség delegáltja vette a bátorságot, hogy szembemenjen a párthatározattal. (Egy évvel később meg is halt, de nem ezért…)

Szóval 1984. augusztus 16-án elindultunk a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtérről Havanna felé, az Iberia járatával, jómagam a Magyar Távirati Iroda képviseletében. Madridban átszálltunk, rettenetesen hosszú volt az út az Atlanti-óceán felett, de legalább tartalmas beszélgetéseket folytathattam Farkas Jóskával, minden sportfotósok egyik legjobbikával, a magyar férfi röplabda-válogatott valamikori kiválóságával. „Cimbinek” – mert Jóska mindenkit így szólított – kimeríthetetlen volt a sztorigyűjteménye, észre sem vettük, hogy közben leszállt a gépünk a José Martí Nemzetközi Repülőtéren.

A Hotel Deauville-ben szállásoltak el bennünket, magyar újságírókat. Engem a Magyar Hírlap rovatvezetőjével – egykori ÁVH-s őrnaggyal – helyeztek el egy szobában, akkor még nem tudtam a nálam jóval idősebb férfi undorító előéletéről. A pasas már régen meghalt, a velem nagyjából egyidősek tudják, kiről beszélek. (Ezek a sötét titkok úgyis csak a rendszerváltozás után derültek ki Kiszely Gábor leleplező könyvéből, az ÁVH – Egy terrorszervezet története című munkából.)

Szóval beköltöztünk a Deauville-be, ahol a viharvert hotel hatodik emeleti tetőteraszán kellemes kis úszómedence volt. Alighogy lecuccoltam a szobánkban, fürdőgatyára vetkőztem, és kiültem a medence partjára, miközben a lábamat belelógattam a kellemesen langyos vízbe. Eltöprengtem Enrique Ojeda barátom, a madridi As című sportújság szakírója bon mot-ján, aki egy évvel korábban, a budapesti torna-világbajnokság idején visszatérő rendszerességgel emlegette két korsó sör között:

„Qué dura la vida del enviado especial!”

„Milyen gyötrelmes a kiküldött tudósító élete!”

Önfeledt merengésemből egy váratlan esemény riasztott fel. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki odakönyököl a két térdemre. Mármint a medence vizében.

Lepillantottam, és úgy jártam, mint Sir Oliver Yolland, Denham örökös ura a Láthatatlan légióban.

Aki a térdemen könyökölt, a világ legszebb nője volt.

„Qué tal?” – érdeklődött a ragyogó macskaszemekkel megáldott, éjfekete hajú hölgy, aki önfeledt merengésemet kihasználva odatempózott a térdemhez a medencében.

„Bien…”, brekegtem, mert bár úgy emlékeztem, hogy tudok spanyolul, ennél több egyelőre nem jött ki a torkomon.

Aztán persze fokozatosan magamra találtam, szép lassan beindult, majd felpörgött az ismerkedő beszélgetés. A 24 éves lányt Gabriela de Leónnak hívták, a mexikóvárosi Nemzeti Balett szólótáncosnője volt, kiderült, hogy a társulat éppen Havannában vendégszerepel, és a sors kifürkészhetetlen akaratából ők is a Deauville-ben szálltak meg.

Gabriela egy jómódú, a konkvisztádorok, Hernán Cortéz idejéig visszanyúló pedigrével rendelkező kreol család sarja volt, szűkszavúsággal nem lehetett vádolni (be nem állt a szája), de engem cseppet sem zavart, tágra nyílt szemmel és füllel ittam a szavait. És közben tanultam a mexikói spanyol dialektus fordulatait. Megtudtam többek között, hogy náluk a beszélgetni nem „conversar”, hanem „platicar”.

Így hát „platicartunk” késő délutánig, nem is vettük észre az idő múlását a tetőteraszon, azonos hullámhosszon jártak a gondolataink, hosszú percekre egymásba fonódott a tekintetünk, így hát hat óra tájban úgy sétáltunk el a szobámhoz, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne röpke kétórás ismeretséggel a hátunk mögött.

A meghitt légyottot dörömbölés szakította félbe. Az ex-ÁVH-s próbált meg bejönni a közös szobánkba, én azonban természetesen kulcsra zártam az ajtót, és csak annyit ordítottam ki a folyosóra, hogy ne zavarjon, menjen le vacsorázni az étterembe.

Nem szaporítom fölöslegesen a szót, a Havannában töltött két hét addigi életem legszebb két hete volt. Közben ugyan zajlott egy Barátság Verseny, a szocialista országok olimpiája, amikor is olyan zseniális sportemberekkel laktunk egy hotelben, mint Csapó Gábor, Gerendás György, Horkai György, Papp László, Csötönyi Sándor, de az az igazság, hogy vajmi kevésre emlékszem a sporteseményekből.

Az autósport királykategóriája, a Formula–1 egykor a hangorkán Mekkája volt, a versenyautók hangosan üvöltöttek az őket meghajtó, dobhártyaszaggató V10-es motortól. Ez és a kerék a kerék elleni harcok elegendőek is voltak ahhoz, hogy beinduljon a nyálelválasztás a szurkolókban a lelátókon és a tévékészülékek előtt. Ez a fény aztán megkopott, mégis a mai napig milliókat hoz lázba az F1, mert a versenyzés szívbemarkoló izgalma és az ikonikus istállók küzdelme még mindig komoly adrenilifröccsel látja el a szurkolókat.

Mika Häkkinen, Michael Schumacher, Kimi Räikkönen, Fernando Alonso, Juan Pablo Montoya – az 1990-es évek elején született szurkolók ezeken a pilótákon nőttek fel, miközben elszakíthatatlannak hitt kötelék alakult ki közöttük és a Formula–1 között. Tényleg hihetetlen, hogy Alonso még mindig a mezőny tagja. A Schumi-érát aztán felváltotta Sebastian Vettel és Lewis Hamilton rivalizálása, de emlékezhetünk arra, hogy a Red Bull több éven át oktatta a mezőnyt, amit aztán a Mercedes is megtett, unalomba fullasztva így jó pár szezont.

Persze a nosztalgia mindent megszépít, régen is voltak unalmas versenyek, a Ferrari-dominancia a vörös csapat szurkolóin kívül mindenkit lehozott az életről. Azt viszont bátran merem állítani, hogy régen hús-vér emberekért szurkoltunk, szemben a mostaniakkal. Miközben minden tiszteletem az övék, hiszen hihetetlen gyors autókat vezetve teszik kockára az épségüket minden versenyen, de őket hallgatva az az ember érzése, hogy van valahol egy gyár, ahol elkészítik a gépversenyzőket, akik a betanult paneleket ügyesen felmondják, de mást, valami személyest, emberit, örökre belénk égőt ne várjunk tőlük.

Kezdenek elveszni a nagy egyéniségek, az utolsó ilyen mohikánok közül már csak Alonso van itt. Személy szerint Hamiltont már nem sorolnám ide, pedig már ő is rutinos, vén rókának számít. A mostani felhozatalból üdítő kivételnek számít Max Verstappen, aki mindig őszintén a világ elé tárja a véleményét, ezért üt el látványosan a többiektől, mert ők az esetek többségében hússzor is meggondolják, mit mondjanak. Pedig a hőskorban ez egyáltalán nem volt jellemző, és ettől vált igazán emberivé, még szerethetőbbé.

Régen úgy ültünk le futamot nézni, hogy benne volt, csak páran érnek célba, a motorok gyakran füstöltek el, ehhez képest napjainkban alig-alig következnek be látványos technikai meghibásodások. A szigorú versenyfelügyelők sokszor a kerék a kerék elleni harcot sem engedik, pedig ez lenne az F1 sava-borsa, a nézők azért fizetnek rengeteg pénz a belépőért, ülnek közel két órát a tévék előtt, hogy késhegyre menő csatákat nézve tomboljanak.

De ami a leginkább bántja a szurkolókat (és amúgy a pilótákat is, nem mellékesen), az az, hogy elvették tőlünk a V10-es motorok gyönyörű hangját, amit már csak régi felvételeken tudunk visszahallgatni. A Liberty Media megjelenése után a rajtrácslányok eltűnése is kiverte a biztosítékot a férfi szurkolóknál, és minden bizonnyal a pilóták közül is többen elmorzsoltak pár könnycseppet.

„A múltban egy lányt sem kényszerítettek arra, hogy ezt csinálja, élvezték, hogy ott lehetnek. Ez egyszerűen a manapság jellemző túlzó fontoskodás. Minden lány, aki rajtrácslányként részt vett a versenyeken a múltban, azért tette, mert akarta. Nem hinném, hogy bárki kényszerítené őket erre. Ez sokat elárul a korszakunkról, arról, hogy szeretünk nagy feneket keríteni a semmiségeknek” – kommentálta Vettel a 2018-as fejleményt.

– Dalí – mutatott a kocsimra a kedvenc hajléktalanom. Nemcsak azért kedvenc, mert amikor évekkel ezelőtt kezet fogtam vele, kinevezett angyalnak, és azóta nem fogad el pénzt, hanem azért is, mert büszke arra, hogy úgy hívják, mint a volt kisgazda miniszterelnököt. Márpedig aki kéregetőként Nagy Ferenchez méri magát, azt nem lehet nem kedvelni.

– Mi az, hogy Dalí? – kérdeztem gyanakodva.

– A varjúfos – nevetett rám –, pont olyan, mint az órák.

– A varjúfos?

– Igen, még a mutatók is látszanak.

El kellett ismernem, igaza volt, a megszáradt ürülék pont úgy folyt végig az autóm szélvédőjén, mint egy Dalí-festmény.

– Mondja, maga honnan küzdötte le magát idáig? – fitogtattam egy Rejtő-idezettel én is a műveltségemet. Erre a kérdésre, mint ahogy máskor sem, most sem válaszolt, pontosan meghúzva a határokat. Furcsa ember volt az én kedvenc hajléktalanom. Kéregetett is, ivott is, de őrzött valami olyan méltóságot, ami nem engedte, hogy a múltját és a jelenét összekösse.

*

Vele kapcsolatban már nem szoktam meglepődni. Úgy másfél évvel ezelőtt egy könyvekkel púposra rakott bevásárlókocsival várt a kapu előtt. Mint mondta, a könyveket a Báthori utca sarkán rakta ki valaki, ő lenyúlt egy bevásárlókocsit az Alditól, és belepakolta, azért hozta, hogy nézzük át, van-e olyan köztük, ami engem érdekel. Nem volt, mérnöki szakkönyveket talált, látszott, sosem olvasta ezeket senki, nekem sem kellettek. Sértődés nélkül tolta el, fogalmam sincs, mit csinált velük, de azt megígérte nekem, hogy a bevásárlókocsit visszaviszi a helyére.

Mostanában ritkán futunk össze. Először ő költözött el az utcából, ahol napközben tanyázott, aztán én váltottam irodát. Nem szerette az új hajléktalanokat, vadaknak, agresszíveknek, drogosoknak tartotta őket, nem akart küzdeni velük a placcért. Hogy hova ment, nem tudom, de gyakran vissza-visszalátogatott, ha meglátott, integetett, kézcsókom, Angyal, kiáltotta. Jól összeszokott társaság voltak valamikor, a mindig Himnuszt éneklő, a parkolni segítő és ő, aki beszélgetni szeretett. Mára mindhárman eltűntek.

A Himnuszt éneklő mindig a templom előtt állt, tekintetét az égre emelve, folyamatosan ugyanolyan átéléssel énekelte egymás után ötvenszer-százszor, ki tudja, a Himnuszt. Semmi mást. Hogy bolond volt, vagy nagyon okos, nem derült ki, de a pénz gyűlt előtte, az biztos. Ki ne adakozna a legszebb magyar imádságok egyikét éneklőnek?

A parkolós gyűjtési technikája igencsak fifikás volt. Az autók többségére még ma sem jellemző a tolatóradar, különösen a női autókból hiányzik. Olvastam egyszer, hogy a nők parkoláskor lehalkítják a rádiót, nagyon nevettem mindaddig, amíg rajta nem kaptam ezen saját magamat is. A parkolós hajléktalan rendszeresen letáborozott az egy-egy felszabadult hely mellett, és ha női vezető jött, segített beállni. Leállította a forgalmat, körbe-körbe szaladgált az autó körül, csápolt, hadonászott, mutogatott, halálba idegesítve mindenkit. Engem különösen, mert aggódtam, hogy addig ugrál mögöttem, amíg pont ezért töröm el a lábát a vonóhoroggal. Ő is nagyon hatékony volt, hálás nők nyomtak pénzt a markába csak azért, mert az előadott színészi teljesítmény lenyűgözte őket. Mi kötöttünk egy egyezséget, hogy csak akkor lesz övé az apróm, ha nem segít.

Szerettem a Belváros egyedi figuráit.

Az amerikaiak jogosan sértődnek meg, ha valaki csak a vállát vonogatja, amikor a Kentucky Derbyről kérdezik. Bezzeg az epsomiról mindenki hallott, legfeljebb nem tudja megmondani, hogy lovak vagy autók versenyeznek-e a London melletti kisvárosban. Lovak. 1780 óta minden évben a legjobb hároméves telivérek állnak starthoz, hogy elhódítsák a kék szalagot.

És a Kentucky Derby? A szervezők sohasem tagadták, hogy a verseny ötletét az angoloktól vették át. A Kentucky állambeli louisville-i derbit 1875 óta rendezik, minden május első szombatján. A kentucky-i futam a Hármas korona verseny első etapja, amelyet a Preakness Stakes és a Belmont Stakes rendezvénye követ. Az első derbin tizenöt hároméves angol telivér futott, az Epsom Derbyhez hasonlóan 2400 méteren. Aztán a távot 1,25 mérföldre, 2012 méterre rövidítették. A versenyrekordot 1973 óta egy Secretariat nevű angol telivér tartja: fél másodperc híján két perc alatt teljesítette a távot.

Semmi sem úgy van, mindenki rosszul tudja, még a történészek is, legfőképpen ők nem tudnak semmit. Éppúgy, mint Havas Jon a Trónok harcában, legalábbis Ygritte szavai szerint.

Merthogy történt egyszer, nem is olyan régen, hogy a Glastonbury Fesztivál egyik sörsátrának csapja előtt megállt egy lovag. Finomra csiszolt páncéljáról a napfény lecsúszott, övén hosszú, széles pengéjű kard lógott. Szépen beszélt, választékosan, talán túlságosan is, zavarát pedig azzal próbálta leplezni, hogy minden mondatvég után köhintett. Akkor is, ha a hangsúlyt felvitte, amitől úgy tűnt, mintha énekelne, és akkor is, ha tétován kivárt, keresve a megfelelő szót.

Szomjúhozott. Így mondta, és ezen az állapoton változtatna, ha kapna egy kupával abból a habzó italból, amit a népek a szeme előtt vedeltek. S miközben magyarázott, ujjai közt aranynak tűnő pénzt egyensúlyozott, mire a krézi, a söntésben álló, fullra tetovált, loncsos hajú kölyök, kinek szájából egyszerre két izzó végű trombita lóg, rekedt hangon hadarta, hogy ilyen szépen megmunkált páncélt még nem látott, és ha a vitéz úr itt, helyben kivirítja a melle szőrét, akkor még fizetnie sem kell a sörért, legkevésbé azzal a csillogó zsetonnal, amivel ebben a kultúrkörben, amit úgy hívnak, rablókapitalizmus, úgyse menne semmire. Miközben beszéltfazékhangon röhögött, a trombiták pereme izzott, hamu hullt a mélybe.

A vitéz nem sokat várt, vetkőzni kezdett. Mellvértjét lecsatolta, testén meglazította gyolcsszerű ruháját, majd ha neked ettől delel a jókedved dörmögéssel megvillantotta szívének tájékát. A csapos könnye kicsordult, úgy röhögött. Az egyik trombitát a bambán bámuló lovag szájába tolta, a kezébe meg frissen csapolt, jéghideg söritalt tett, majd arról értekezett, hogy a vetkőztetést tréfának szánta, és szabadkozva magyarázta, hogy kérését a páncéltalanított vendég nehogy a szívére vegye.

Az persze nem vette. A délceg lovag vonásai, amint a sört szusszanásra megitta, a trombitát meg lényegében sóhajtásra csonkra szívta, kisimultak.

Mindezt ráadásul úgy, hogy a mutatvány után a lovag képtelen volt levegőt venni. Se ki, se be. Elvörösödött, olyan ábrázatot öltött, mintha a szemgolyóját valamiféle erő ki akarta volna tolni gödréből, trombitaizmait pedig labdányi méretűre fújta. Amikor meg kiszakadt belőle a sóhaj, besült sárkány módjára kaffogott, orrából dőlt a füst, ujjával azonban újabb sörért esedezett.

Az időt eztán pintekben és trombitákban mérte, a földön ülve is támaszkodott. A krézi olykor leguggolt hozzá, paskolgatta a vitéz arcát, és rendre sodorta a boldogságot.

Idővel készült néhány fotó a páncélban táncoló lovagról, olyan is, amint ismeretlen, hajukba tépett virágszirmot tűző hölgyek gyűrűjében átszellemülve tolja az éjjelt...

Majd a hajnal első sugaraival, ahogyan érkezett, észrevétlenül távozott. Mintha ott sem lett volna.

Másnap Artúr, a britonok királya iszonyatos fejfájással ébredt. Magához szólította Merlint, és kérte, keverjen neki orvosságot, olyat, ami elűzi a démonokat. Az éneklőket, a folyton elméjében zsongó hangokat. „I hear Jerusalem bells a-ringin’ / Roman Cavalry choirs are singin’”, vagy „Gloria, exultate / Gloria, Gloria / Oh Lord, loosen my lips”.

Merlin látta, van itt baj, nem kevés a toronyban, titkos receptből démonűző főzetet készített.

Régi történet, még az is lehet, egyetlen szó sem igaz belőle, de egy napon Sir Edwin Henry Landseer (1802–1873) angol festőművész vacsorázott. Ilyet többször is tett, megtehette, szokásává vált, hogy estebédjét békésen, nyugodt körülmények között fogyassza el. Tehetős volt, korának kedvelt, nagyra becsült művésze. Olyannyira, hogy amikor meghalt, a zászlókat félárbócra húzták, az emberek pedig koszorúkból emeltek hegyet tiszteletére az éppen negyven esztendővel korábban felállított Nelson-emlékoszlopnál – azoknál az oroszlánoknál, amelyeket Landseer Carlo Marochetti szobrászművésszel közösen alkotott.

Történt tehát, hogy a vendéglőben, ahol a festőművész falatozott, furcsa pár telepedett a szomszéd asztalhoz. A férfi és a nő lármázott, vihogott. Viselkedésükkel rendre megzavarták a húsok nyugodt szeletelését, párolt zöldségek pöckölését, kenyérszeletek roppanását. A festő egy ideig tűrte a zajongást, majd félretette villáját, elővette vázlatfüzetét, és rajzolni kezdett. Éppen úgy, mintha témát keresne magának: hol a skiccre pillantott, hol a szomszéd asztalnál vihogó nőre. A hölgy férje látta, hogy Landseer egyre sűrűbben nézi asszonyát, majd elvesztve türelmét idegesen fölpattant, és ráförmedt a művészre. Valami olyasmit mondott, hogy milyen jogon merészeli engedély nélkül lerajzolni a feleségét, mire Landseer megmutatta a rajzát, és tétovázva így szólt: Ez az ön felesége? A füzet egy tökéletesen megrajzolt libát ábrázolt...

Vacsorázunk apámmal, már harmadszor szed a majonézes krumpliból, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy tíz éve halott. A kávénál kissé elkomorul az arca, és azt mondja: ez az utolsó napod. Na, basszus, mondom neki, szólhattál volna korábban is, már este hat óra van, hogy lesz most időm megcsinálni mindazt, amit az utolsó időszakra tartogattam. Apám is jót kacag, aztán megkérdezi, maradt-e még a zserbóból, lenyomtatná vele a majonézes krumplit.

Kinyitom a szemem, a nagy fekete semmit látom. Igaza lett apámnak, meghaltam. Csak az gyanús kicsit, hogy izzadságszagot érzek. Talán verejtékeztem, amikor az életből átmentem a halálba, s ez a szag a túlvilágon sem tűnik el önmagától. Tapogatni kezdem az arcom, ráeszmélek, hogy tegnap este felvettem a szemtakarót. Lerántom, elém tárul a megszokott kép: a hálószobám. Mégsem haltam meg, apámat csak álmodhattam, bár eléggé valóságosnak tűnt a vacsorázás. Kivánszorgok a konyhába, a konyhapulton mosatlan edények, de csak egy tányért látok, meg egy poharat. De nem, itt van egy másik is: ezt még a hét elején vettem elő, csak nem volt időm elmosni, azóta már többször ittam belőle tejet és kólát is, amitől rohadt büdös. Apámnak nyoma sincs, se annak, hogy együtt ettünk volna majonézes krumplit.

Kávét főzök, szigorúan koffeinmentes, egyszer 170 volt a vérnyomásom, és nagyon beparáztam, hogy agyvérzést kapok. Mindenki azt mondja, ihatnék normális kávét, de én ragaszkodom saját szabályaimhoz, mint ahogyan ahhoz is, hogy nincs tésztaevés, mert akkor visszahízom a nagy szenvedés árán leharcolt kilókat. Vágyom a koffeinre meg a tésztára is, néha titokban kólát iszom. De amióta abból is gyártanak koffeinmenteset, inkább azt veszem, pedig annak sokkal rosszabb az íze.

Sütök két tükörtojást, olaj nélkül. Megvettem a méregdrága elektromos, kerámiaburkolatú kütyüt, hogy ne tapadjon le semmi, ha zsiradékmentesen sütök. Emiatt gyakran összeveszem a pasimmal, szerinte ugyanis kell a szervezetnek a zsír. A tojáshoz kenyér helyett salátát eszem, nem jó, de megszoktam. Szénhidrátot nem viszek be a szervezetembe. Mióta lefogytam, a színpadon is jobban mutatok. Nem mondtam még, hogy dzsesszénekes vagyok. Eleinte csak zenélni akartam, megtanultam szaxofonozni, de nem találtam olyan bandát, ahol női szaxist kerestek volna. Ám amikor meghallottak énekelni, mindenkinek leesett az álla. Tíz éve már, hogy dzsesszénekesként dolgozom. De hiába vagyok jó, nem jutok előre, csak egy bárban énekelek.

Leülök, hogy megegyem a tojást és a salátát, bekapcsolom a laptopom, nézek valami sorozatot, amíg eszem. Így szoktam meg, ez a reggeli rutinom. Most éppen egy krimi van soron, egy nő a sorozatgyilkos, olyan pasikat öl, akik lányokat vernek. Arra gondolok, hogy megérdemlik azok a rohadékok, aztán meg gyorsan elmormolok egy miatyánkot. Nem az én dolgom ítélkezni, megteszik azt mások helyettem. Például azok, akik olyanokat terjesztenek rólam, hogy az utóbbi időben sokat piálok, és emiatt elment a hangom. Nem tudom, honnan veszik, hogy a gin-toniktól romlik az ember teljesítménye.

Nézem a sorozatot, és közben fura érzésem támad. Hátranézek, apám a konyhapultnál ül és falatozik. Azt mondja, kenyeret is tarthatnék itthon, mert anélkül nem jó a kolbász. Mi a frászt keresel már megint itt?, kiabálok vele, és közben arra gondolok, hogy mégsem álom volt a tegnap esti vacsora. Apám hanyagul keresztbe teszi a lábát, aztán kiböki, hogy bocsi, elnéztem a naptárt, nem tegnap volt az utolsó napod, hanem a mai az. Csípőből tüzelek: nem hiszek neked, tegnap is átvertél, ma is hazudsz! Aztán azt is hozzáteszem, hogy: egész életedben kamus voltál, és haragszol rám, amiért nem mentem be hozzád a kórházba, mielőtt meghaltál. Apám röhögve mondja: ennek semmi köze ahhoz, hogy eljött az időd. Nem akarok hinni apámnak, de mi van, ha mégis a mai az utolsó napom? Sokszor látni efféle filmeket, ilyenkor szinte kötelező megtenni mindent, amit korábban elhalasztott az ember.

A délelőtti próbán azon töröm a fejem, el kellene lopnom a bár lelakatolt tárlójában őrzött drága szaxofont, hogy legalább egyszer megfújhassam. Régóta áhítozom már rá, de senki nem veheti kézbe, félnek, hogy baja lesz. Mondjuk, ha az enyém lenne, én sem engedném, hogy mindenki beleköpködjön meg tapogassa. Azt mondják, olyan hangja van, hogy attól még a halottak is feltámadnak. Ha holnapra úgyis meghalok, nem tudnak megbüntetni a lopásért, győzködöm magam, amikor a karbantartó erővágójával lecsípem a lakatot a tárlóról. Mindenki ebédel, ketten vagyunk az épületben a portással. Neki mindegy, hogy a kiöregedett, elhangolódott szaxofont fújom meg, vagy ezt a becses kincset. Bár győzködöm magam, hogy nem így van, de félek a lebukástól. A számhoz emelem a drága hangszert, és megfújom. Mennyei hangot hallat, majd egy mondat jön ki belőle emberi hangon: még ma meghalsz! Hirtelen elejtem, megpördül a tengelye körül a kemény járólapon. Ha mégsem halnék meg ma, holnap biztosan megölnek azért, amit tettem. Felemelem a behorpadt hangszert, és visszateszem az üveglap alá, a lakatot is rábuherálom, már amennyire tudom. Összeszedem a cuccaimat és angolosan távozom, mielőtt a többiek észrevennék, hogy mit tettem.

Szedem a lábam, a cipőim szüntelen azt kopogják, még ma meghalsz, még ma meghalsz. Jól van, gondolom, ha mégis igaz, hogy holnapra hulla leszek, ma legalább még bezabálok. Évek óta nem ettem tésztát, pedig az a kedvencem. Folyton fogyókúrázom, a szénhidrát nem fér bele az étrendembe. De ha holnap végem, nem mindegy? Már elhízni sincs időm. A lakásomhoz közel van egy kínai büfé. Kérek egy adag pirított tésztát jó sok hússal, tojással, elvitelre. Aztán meggondolom magam, szólok, hogy inkább két adagot csomagoljanak, és tegyenek hozzá karamellizált diót és sült banánt is. Vendégség lesz?, kérdi a kínai tulaj, és mosolyog.

Rég nem érzett kéjjel tömöm magamba a még meleg barna tésztát. A szójaszósz lefolyik a szám sarkából az államra. Alkarommal törlöm le. Vettem kólát is, nem cukormentes és koffein is van benne. A két litert fél óra alatt megiszom. A kínai kajában van valami, amitől mindig rohadt szomjas az ember. A második adag tészta utolsó harmadát már nem bírom megenni, pedig szeretném. A sült banánt is befalom. Egyszer-egyszer rám tör az öklendezés, de kitartok az eredeti tervem mellett, hogy az utolsó napomon mindent felfalok, amit korábban nem ehettem meg.

Este nyolc óra van, megittam öt pohár gin-tonikot, és legalább tízszer kinyomtam a telefont, amikor a menedzserem hívott. Biztosan észrevették, hogy mit műveltem a méregdrága szaxofonnal. Szerintem csak azért nem jött még ide, mert azt hiszi, az esti fellépésen úgyis találkozunk. Téved! Én már többé nem lépek fel azoknak az idióta, hozzá nem értő dzsesszanalfabétáknak. Csak azért jönnek minden héten a bárba, hogy igyanak és csajozzanak, s közben leszarják, hogy mit énekelek. Szelfiznek és költik a pénzt. Reggelre úgyis meghalok, minek rontsam el az utolsó estémet velük. Meg egyébként is, kicsit megülte a gyomromat a tészta, mozdulni sem bírok, nemhogy énekelni.

Tíz óra van, egyre szarabbul vagyok. Többször hánytam, és ráz a hideg. A telefonomat kikapcsoltam, hogy a menedzserem ne tudjon elérni. Úgy érzem, igaza volt apámnak, ma este tényleg eljön a vég, halálra zabáltam magam. Vélhetően az a fél liter pálinka sem használt, amit a gin-tonik mellé küldtem, hogy véget vessen a gyomromban dúló háborúnak. Órák óta az életemért küzdök. Apám is itt van valahol a lakásban, az imént még az ágyam végében ült, és azt sorolta, mit rontottam el az életem során. Hosszú még az a k...a lista, mert közben kimennék hányni?, kérdeztem tőle. S bár úgy tettem, mintha semmivel nem értenék egyet, amit mond, de közben tudtam, igaza van, sok mindent elszúrtam. A vécén ülve bőgök és hányok, nem tudom eldönteni, mitől félek jobban, a haláltól, vagy attól, amit magam után hagyok: a nagy ürességtől, a semmitől, a nem létező halhatatlanságtól. Semmit nem így terveztem, de mégis ez lett belőlem, egy lúzer, aki utolsó óráiban halott apjával társalog ahelyett, hogy egy luxushelyen lenne a luxusszeretőjével és a luxustemetését tervezné. Újabb görcsök törnek rám, azután csak a nagy fehér csendre emlékszem.

Nem tudom, meddig lehettem ájult, de most egy férfi hajol felém, azt magyarázza, még jó, hogy a menedzserem rám talált, különben perforálódhatott volna a vakbelem. Kórházba visznek, magyarázza, és megoperálnak, aztán reggelre minden rendben lesz.

Apám vonzódott a mozihoz. Jókat nevetett Buster Keaton A generális című, 1926-ban készült burleszkjén, de értékelte az első színes filmeket is, mint például a Hófehérke és a hét törpe című Disney-rajzfilmet vagy az Elfújta a szél című romantikus film­eposzt. Mindenféle filmes újítás érdekelte. Tőle hallottam először az anamorfikus nyújtási technológiát használó CinemaScope eljárásról, aminek az volt a lényege, hogy a szélesvásznú filmet beletuszakolták az akkoriban legelterjedtebb 35 mm-es film 1,33:1-hez képarányú filmkockáiba, hogy aztán ezeket a képeket a vetítőgép megfelelő képarányúra nyújtsa. De nagy kedvvel mesélt a Technicolor eljárásról is, amely a három alapszínnel, illetve azok keverésével teremtett lehetőséget az első színesfilmek elkészítésére.

A későbbiekben is megmaradt mozirajongónak. Kedvenc férfi színésze a markáns arcú Charles Bronson volt, a színésznők közül kiváltképp Sophia Loren és Audrey Hepburn filmjeit nézte szívesen. Nagyra értékelte a jó filmmusicaleket, mint Liza Minnellivel a Kabarét vagy Barbra Streisanddal a Hello, Dollyt. A legjobb olasz filmnek Fellini Országútonját, míg a legjobb franciának A félelem bére című drámát tartotta. Mindig csodálattal beszélt az 1959-es Ben-Hur című film híres kocsiversenyéről. A tizenegy perces jelenetet állítólag több kamerával, két hónapig forgatták, de azt sem felejtette el kiemelni, hogy a film zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

Bolondult a fotózásért. A Duflex fényképezőgép gyártása miatt ment a Műegyetemet követően a Gamma Finommechanikai és Optikai Művekbe dolgozni. (Dulovits Jenő 1943-ban szabadalmaztatta a fotótechnika történetében egyedülálló Duflexet, a világ első tükörreflexes, kisfilmes és beugrórekeszes tárgylencsével működő fényképezőgépét.) Apám pechjére pár hónappal a belépése után állították le a masina gyártását. Összesen 550 darab készült belőle, és egy jobb állapotú példányáért mostanság egymillió forintnál is többet kérnek.

Nem volt tizennégy esztendős, amikor már színes felvételeket készített. Szívesen kísérletezett színekkel és formákkal.

Imádta a különböző fotótechnikai eszközöket: a fényképezőgépeket, objektíveket, állványokat és vakukat, a filmelőhívás kellékeit. A legjobb családi felvételeket önkioldóval készítette. Ennek a módszernek az volt a legnagyobb előnye, hogy maga a fotográfus is szerepelhetett a képen, általában oldalt állva, kissé lihegve, miközben a többiek arcán kaján vigyor jelent meg. Az önkioldóval öt-tíz másodperces késleltetést lehetett beállítani a kioldógomb megnyomása és az exponálás között.

Nem, semmi emlékem nincs a Trabantról. Nekünk Zsigulink volt. Emlékszem, nagyapám vitt minket a friss autó első útján Dombegyházára, végig magyarázott, aztán fel s alá gurulgattak a faluban, hol apám, hol anyám gyakorolta vele a csúsztatott kuplungot. Apám, mondjuk, sosem tanulta meg, csak beleugrott, gáz és fék, mi meg később minden utazáson hánytunk az öcsémmel.

Tudod, irigyellek, hogy titeket, amikor lerobbantatok München előtt, egy targoncával felraktak a platóra, és úgy utaztatok a szervizig, micsoda buli lehetett.
Erről jut eszembe, mégis van emlékem, volt az a nagy havazás, a híres ’87-es havazás, nálunk a hegyen vállig ért a hó, pont láttam az ablakomból a Fogas fék nélküli száguldását, a balesetet, rettenetes volt, egész éjjel kerestük a hóban az embereket, a mentő nem tudott feljönni. Szóval ezen a napon, de még délután, amikor csak ömlött és ömlött a hó, semmilyen más autó nem tudott felmenni a Diósárok úton, csak a Trabantok. A büszke Zsigulik, Daciák lenn küzdöttek a János kórház aljánál, és akkor valaki kitalálta, hogy a Trabanttal talán vontatni is lehet. Úgyhogy valahogy rákötötték az egyik autót, a Trabant húzta, a férfiak tolták, egyiket a másik után, olyan kaláka volt, hogy mindenki nevetett, kimelegedve, mi meg ugráltunk körülöttük, és drukkoltunk. De akkor már nagyapám nem élt.

Nem, nem jártam az NDK-ban sem, sőt a Balatonon is ritkán, nem láttam a kempingekben az átalakított Trabantokat, értelemszerűen a könnyen kapható Angelák sem érdekeltek, hiszen nem fiú vagyok, én Dombegyházán nyaraltam. Ez egy kis határ menti falu, Mami ott született, nagyapám pedig a családi legenda szerint vitte Klebelsberget hazafelé Pécskára, megálltak Dombegyházán, mert a minisztert behívták a faluházára, a kocsiját megcsodálták kinn, nagyapám mint sofőr pedig élvezte a dicsőséget. A sok szájtáti közt volt Mami, a rátarti, nagyapámnak egyből feltűnt, udvarolni kezdett neki, és nem sokra rá el is vette.

Nagyapám Tata melletti sváb volt, az anyukája csak németül beszélt, ezzel a szép németséggel vallották magukat magyarnak a világháború idején, így is meghurcolták őket később, de legalább nem telepítették ki a családot. Dombegyházán viszont nagyapámnak lett a legkülönlegesebb gyümölcsöse, mert a rokonoktól Németországból kapott magokat, azokat csíráztatta, és a sarjakat ráoltotta a magyar fajtákra, ha jött Korom elvtárs a faluba, mindig nagyapám gyümölcsösét mutogatták neki, elhallgatva, hogy az nem a tsz-é. Meséltem, hogy nagyapám faragott nekem lúdtollat, és azzal írtam az első és egyetlen színdarabomat a szőlőlugasban 8 évesen?

Persze hogy nemzedéki élmény a Trabant, tudom, az apák vezették, az anyák ültek az előre lesütött rántott húsokkal teli szatyorral a lábuk között mellettük, hátul a gyerekek a lehúzhatatlan ablakok közt nyelték a cigifüstöt, irány a jugó tengerpart, max 80 kilométeres száguldással, mesélték. Nagyapám hivatásos sofőr volt, telente velünk éltek Budán, pontosabban mi éltünk az ő lakásukban, tavasztól őszig mentek csak le a dédihez.

Tudod, ha metsző szél fúj, rajtakapom magam, hogy várom az érzést, ahogy a hatalmas kezével óvatosan a szám elé rakva, a sapkámba tűri a frissen vasalt zsebkendőjét, hogy ne kapkodjam be a hideg levegőt óvodába menet, ahogy fogja a kezemet ez a nekem óriásnak tűnő, hatalmas biztonságot nyújtó ember. Szerettem vele sétálni, még a metróállomásokat is többször bejártuk, csavargólelkű volt, mint én, később, ha rohantam, pontosan tudtam, melyik állomáshoz melyik kocsiba kell szállnom, hogy elsőnek érjek a mozgólépcsőhöz. Mindig nagyon finom illata volt, mert a minisztériumban kapott egy bőrkabátot, annyira vigyázott rá, hogy hetente bekente babakrémmel, ez egy szertartás volt nála, és az egész kabátnak kék tubusos babaillata volt. Később tudtam meg, hogy ez olyan kabát volt, mint az ávósoké, de szegények voltunk, hát hordta, ha már kapta, nem volt más, micsoda kontraszt egy babaillatú ijesztő bőrkabát, ugye.

Igen, nekem is volt egy haverom, aki ralizott a Trabantjával, nagyon vicces volt, kiszerelte az üléseket, körbe vasrudakat hegesztett, és az anyósülés helyén egy sámli volt, de ha bulizni mentünk, gond nélkül befértünk így tizen. Azt akartam még mesélni, hogy Dombegyházán nagyapám háromszobás lakhelyet építtetett a vályogvető cigányokkal a disznajainak, ott tapostam velük a töreket mezítláb, közben a falu férfijai könyököltek a kerítésen, szívták nagyapám csavart dohányát, hogy bolond ez a Gyuri, palotát épít a disznóknak. Ő viszont óriási türelemmel betanította a malacokat, hogy ne ott egyenek, ahol piszkítanak, vagy később ellenek, ilyen ember volt.

Kedd volt, huszonharmadika, az év legszomorúbb napja, amikor Sárkány Dezső gitárművész elővette hangszerét, megtisztogatta, felhangolta, és megkomponálta a világ legboldogabb dalát.

Az elmúlásról szólt. A veszteségről. A bánatról. Csupa olyan érzelemről, ami az embert a mélybe rántja. Amitől az elárvult lélek úgy érzi, bármerre jár is, az ég mindig fölötte felhős, az eső csak reá hull, őt soha senki, de senki többé észre nem veszi.

Sárkány Dezső verset is írt a dalhoz. Olyat, amely zene nélkül is felvidított volna bárkit. Visszaolvasta, a lélegzete is elállt. A pillanat csöndjében, amikor a szíve is kihagyott egy dobbanást, úgy érezte, mintha hallaná az univerzum hangját. Ezt érezte Sárkány Dezső. Mintha választ kapott volna egy kérdésre a sok közül, amit születése óta megfogalmazott. Izmai ellazultak, érzékszervei kiélesedtek. Felszabadultan lépdelt a Vörösmarty tér felé, úgy érezte, mintha lebegne. Szinte repült. Arra vágyott, hogy az élményt mindenkivel megossza.

Ez a dal és a vers nem lehet csak az övé.

A téren a Gerbeaud épületéhez közel tette le támla nélküli székét. Leült, a hangszert az ölébe fektette. Nem mozdult, szemét behunyta. Hagyta, hogy arcát a szél fújja, szemhéján érezte a napsugarak melegét. Átjárta a város zaja, lüktetése, a füstként kavargó moraj.

Mire visszatért a valóságba, kisebb tömeg gyűlt köréje. Bámulták, pedig csak ült. Még nem is játszott. Néhányan telefonnal videózták, mint valami látványosságot. Sárkány Dezső nem volt sem szép, sem csúnya. Neki azzal soha nem volt baja, hogy a szüleitől széles arccsontokat, dús szemöldököt, korán őszülő hajat örökölt. Ujjának formája pedig inkább illett volna egy henteshez, de ő a tömzsi pálcákkal is kiválóan pengetett.

Mosolyogva nézte a sokasodók táborát. A kávéház vendégei felálltak, volt, aki a székre is, hogy jobban lásson.

Sárkány Dezső ekkor levette kalapját, a földre rakta, és játszani kezdte a világ legboldogabb dalát a szomorúságról. Úgy énekelt, mint még soha. A levegő megtelt a hangjával, a húrok éteri hárfaként zengtek, az emberek pedig, akik köréje gyűltek, de még azok is, akik valahol a város peremén jártak, úgy érezték, valami megváltozott.

Az égről eltűntek a felhők, a napsugarak színesbe öltöztették a világot, s amíg Sárkány Dezső énekelt, a bolygó össze lakója felemelte fejét. A dal szélsebesen járta be a bolygót, bekúszott minden résbe, repedésbe. A világnak nem volt lakója, aki ne tudta volna, hogy valami olyan részese lehet, amire egész életében vágyott.

Egy pillanatra boldogság költözött a világra. Éppen csak annyi időre, amíg egy méh megrebbenti szárnyát, amíg egy szirom kipattan, egy hópehely a levegőben megfordul, egy sóhaj felszakad.

Aztán Sárkány Dezső elhallgatott. A gitárt tokba tette, majd beült egy kávéra, süteményt is kért. Az asztal mellett ülve fekete színű fejfedőjének bélését tanulmányozta. Tiszta volt, és fényes. Olyan még soha nem fordult elő, hogy ne kapott volna némi pénzt. Azon tűnődött, hogy mit rontott el, de egy felhő az égen elterelte a figyelmét.

Az a nap van, amikor vér, sírás és botrány is lesz a cirkuszban. Olyan dolgot teszek a manézsban, amire eddig még soha nem volt példa. Félek, hogy alaptalan dicsekvésnek tűnik, amit állítok, pedig higgyetek nekem, minden szavam igaz, s mire a végére értek a történetemnek, megértitek, a világ nem olyan, mint amilyennek eddig hittétek.

Gumiember vagyok, vagyis olyan artista, aki különösen hajlékony, s ezzel a képességével szórakoztat másokat a cirkuszban. Gyakran mondják rám azt is, hogy guminő, de ezt a kifejezést többnyire kikérem magamnak, ugyanis félreérthető. Maradjunk tehát abban, hogy gumiemberként keresem a kenyeremet, s mások szerint is kiemelkedően jó vagyok abban, amit csinálok. Éppen ezért váratlanul ért, amikor a minap a cirkuszigazgató magához hívatott, és közölte velem, hogy szedhetem a sátorfámat, ha valami nagy dobással nem állok elő a következő előadáson. Miféle nagy dobással?, értetlenkedtem, hiszen előző nap az összecsomózott lábam nagyujjával kontaktlencsét cseréltem öt másodperc alatt a porondon, majd szintén a lábujjaim segítségével, hason fekve, kifordított vállakkal, hátrakötözött kezekkel, bekötött szemmel, a lábaimmal dupla csomót kötve a testemen pár perc alatt megnyírtam a közeli iskola 1. c osztályának összes tanulóját. A nézők őrjöngtek, hatalmas sikert arattam. Ennek ellenére a cirkuszigazgató még látványosabb show-t követelt. Ha a jövő héten nem állsz elő valami utánozhatatlan műsorral, lecseréllek, megértetted?, üvöltötte, és kirohant az irodából. Később tudtam meg, hogy már ki is szemelte az utódomat, aki tíz évvel fiatalabb és jóval befolyásolhatóbb, mint én.

Miután három nap és három éjjel törtem a fejemet, aztán pedig egy egész nap gyakoroltam, ma úgy érzem, készen állok a nagy mutatványra. Az igazgató hiába próbálta kiszedni belőlem a részleteket, nem adtam be a derekam. Arra kértem, bízzon bennem, higgye el, hogy amit ma este bemutatok, megváltoztatja a Föld forgását, de legalábbis mindannyian meggazdagszunk belőle.

A porondmester megint azon az idegesítő fejhangon konferál, amit akkor használ, ha izgatott, amikor igazán tétje van annak, ami következik. Legutóbb akkor hallottam így beszélni, amikor az oroszlánunk leharapta az idomár orrát. Meggyőződésem, hogy az egész fejét leharapta volna, ha eljut addig a produkció, hogy a nyaka bekerüljön az állat fogai közé, ami az eredeti terv volt. Az oroszlánt ugyanis megzavarta a nézőtéren megszólaló halálsikoly, ami egy mobiltelefon csengőhangja volt. Nekiugrott az idomárnak, és leharapta az orrát. Másnap az igazgató azt nyilatkozta, ilyen még soha nem fordult elő működése alatt. Az állatot elaltatták, az idomárnak pedig fájdalomdíjul kifizettek egy élethű orrimplantátumot. Szerintem jól járt, mert a műorr sokkal jobban állt neki, mint az eredeti.

Szóval a porondmester most is éppen azon az idegesítő hangon konferál be engem, mint annak idején az oroszlánidomárt. Talán az igazgató elmondta neki, hogy sosem látott dologra készülök. Nagy rajtam a nyomás, de nem izgulok, alaposan átgondoltam a produkciómat. A főpróba remekül ment, az egészet felvettem videóra, visszanéztem, és magam sem akartam elhinni, mennyire jó vagyok.

Lassan besétálok a manézsba. A reflektor rám szegeződik, mindenhol sötét van. Olyan, mintha egyedül lennék a világűrben, de én tudom, hogy háromezer ember bámulja minden mozdulatomat. A mai előadásra különösen szép és szexi ruhát vettem fel. Minden csupa flitter, elöl és a hátán is mélyen kivágott, pontosan követi a testem vonalát, minden apró részletet megmutat. Bemelegítésként csinálok néhány szokványos trükköt, tekergek, összecsomózom magam, meg hasonlók. A közönség már ezt is óriási tapssal jutalmazza. Aztán kézbe veszem a mikrofont, és megkérem a nézőket, mindenki maradjon csendben. Akkor se tapsoljanak, ha valami szokatlanul elképesztőt látnak, mondom nekik, aztán leülök egy kényelmes fotelba. A lábaimat felhúzom, aztán átteszem a vállamon. A közönség pisszenés nélkül nézi, ami történik. Ezután a porondmester egy óriásplakát méretű képet tol be a manézsba, amelyen egy idős hölgy mosolyog. Ő a gumiemberünk édesanyja, mondja a mikrofonba. Jól nézzék meg, mert fontos szerepe lesz a produkcióban.

Olyan meggyőződéssel állítja, mintha tudná, mi következik. Pedig nem is sejti, neki sem árultam el, mit fogok csinálni. Az óriásfotó mellett kitekeredett pózban ülök, és várom, hogy megérkezzen a jel, hogy kezdhetem a produkciómat. A jel ezúttal nem az igazgatótól vagy a porondmestertől jön, hanem valahonnan fentről. Egy ismeretlen dimenzióból, egy olyan helyről, amelyet én is csak tegnap óta ismerek. Azt hiszem, angyalok lakják, úgy képzelem, ők is gumiemberek voltak, mielőtt meghaltak, és felkerültek a mennyországba. A jel megérkezik. Erősen koncentrálok, görcsölni kezdek, hasogat a fejem, egész testemben remegek. Hallom, hogy egy éteri hang azt mondja, nyomjak. Megteszem. Pár másodperc, és újszülöttsírás tölti be a manézst. Kibogozom a testem, felállok, és magasba emelem a gyereket, akit az imént szültem. A porondmester hangja remeg, amikor felszólítja a közönséget, hogy még ne tapsoljanak, ugyanis nem ért véget a produkció. Az újszülött hirtelen növekedni kezd a karjaimban. Leteszem, lábra áll. Copfos kislány lesz belőle, integet, és puszit dobál a közönségnek. Másodpercek alatt tinédzserré fejlődik, aztán fiatal lánnyá, negyvenes nővé, majd anyámmá alakul, éppúgy néz ki, mint a mellettem lévő óriásposzteren.

A közönségben ülők többsége ekkor érti meg, hogy az imént saját anyámat szültem meg a porondon. Ováció és tapsvihar következik. Szerényen mosolygok, aztán kézbe veszem a mikrofont. Megköszönöm a tapsot, és arra kérem a közönséget, csendesedjenek el, mert újabb mutatvány következik, ami még az előzőnél is nagyobb dobás lesz. A mikrofonért ezúttal nem a porondmester, hanem maga az igazgató jön be a színpadra. Mielőtt távozik, a fülembe súgja, jó műsorszámot raktam össze, de nehogy azt higgyem, hogy anyámnak fizet ezért a semmi kis szerepért.

Újfent a manézs közepén állok a reflektorfényben. Izzadok, remegek, nehezen bírok koncentrálni. Azt szuggerálom magamnak, hogy semmi gond nem lesz, hiszen tegnap este egyszer már sikerült megcsinálnom azt, amire most is készülök. S ha ez sikerül, megmarad az állásom, sőt egy sokkal menőbb cirkuszhoz is elszerződhetek jóval több pénzért. Mi több, világhírű leszek, könyveket írnak rólam, filmek készülnek az életemről. Ismét leülök, felveszem az előző pózt, amiben anyámat megszültem. A jel máris érkezik: nyomj!, mondja valaki. És én megteszem, úgy erőlködöm, mint még soha életemben. Hosszú másodpercek telnek el, mire újabb csecsemősírás hangzik fel a porondon. A reflektor anyámra szegeződik, aki újszülöttet szoptat. Kicsikém, mondja hangosan, hát megszülettél? A manézst fényár önti el. Anyám mellett egy flitteres ruha hever a színpadon. Vérfoltos. A közönség pisszenni sem mer. Valaki tapsolni kezd, aztán a többiek is követik. Az igazgató berohan a porondra, megfogja anyám vállát, és rázni kezdi. Ez meg mi a fene?!, ordítja. Hová tűnt a gumiemberem? Anyám felemeli a karjában tartott csecsemőt, és azt mondja: hát itt van, most szülte meg magát, nem látta az igazgató úr?

Az apácák olyan nők, akik fogadalmat tettek arra, hogy vallásuknak szentelik az életüket. Maga az apáca kifejezés a latin abbatissa, apátnő szóból ered, és eredetileg a zárda főnöknőjét jelentette. Az apácák, akik zárt női közösségben, rendszerint zárdában élnek, nemcsak a keresztény (katolikus, ortodox keresztény, anglikán, evangélikus) felekezetekben, hanem a buddhista és dzsainista vallásban is jelen vannak.

A női rendek élete – a férfiszerzetesrendekhez hasonlóan – azokon a regulákon alapult, amelyeket a bencés rend alapítója, Nursiai Szent Benedek írt le még a VI. század első felében. Benedek megszüntette a korábbi remeteség és szerzetesség felemás állapotát, a szerzetesek önkényes vándorlását, és behozta a szerzetesi fogadalmakat. Regulája utasításokat tartalmazott az istentiszteletre, a szerzetesi alázatra, engedelmességre, hallgatásra, az újoncok felvételére, az apátválasztásra, a kolostori javak kezelésére és egyáltalán a mindennapi életre. A rendek napirendjét az „imádkozzál és dolgozzál” elv foglalta keretbe.

A középkor női szerzetesközösségei közül ismerjük a bencés apácákat és a veszprémvölgyi görög kolostor lakóit. A későbbi századokban a női szerzetességet ciszterci és domonkos apácák, klarissza nővérek képviselték, akik világtól elzárt kolostori életet éltek, mindennapjaik imával és közös munkával teltek. Közeledve a XX. századhoz, a női rendek elkezdtek specializálódni: az angolkisasszonyok vagy az iskolanővérek tanítórendeket, az annunciáta nővérek vagy a szatmári irgalmas nővérek betegápoló rendeket, míg a jó pásztor nővérek és a Jézus szíve népleányai a szociális munka iránt elkötelezett rendeket hoztak létre. A hagyományos zárdai rendiség a sarutlan kármelita nővérek vagy az örökimádó nővérek közösségeiben élt tovább.

Hogy évszázadokkal ezelőtt miért jelentkeztek oly sokan önként szerzetesrendekbe, Shulamith Shahar A negyedik rend című könyvében azzal magyarázza, hogy a zárdák viszonylagos biztonságot nyújtottak a nők számára. Zárdába menekültek azok, akik nem akartak belépni egy elrendezett, kedvük ellenére való házasságba; azok, akik féltek az akkoriban sokszor halállal végződő gyermekszüléstől vagy a szintén jellemző újraházasodási kényszertől.

Manapság a fogadalom hátterében kevesebb a kényszerítőerő, ugyanakkor hosszabb is a procedúra: a felvétel után előjelöltség következik, és az igazi szerzetesi élet a noviciátussal veszi kezdetét. A juniorátusi időszak az első fogadalomtól a nővér örök fogadalmáig tart. A Jézus Isteni Szívéről Nevezett Karmelita Nővéreknél rendes körülmények között az örök fogadalmat az első fogadalom után öt évvel teszik le a nővérek.

A szerzetesnők reggel hatkor már talpon vannak, a napot imádsággal kezdik, majd következik a reggeli. Napjaik gerince a közösen végzett zsolozsma és a napi egy óra személyes imádság. Közösen imádkoznak délben, és este együtt mondják az esti imádságot és a kompletóriumot, azaz a napi zsolozsma utolsó részét. A vacsorát mindig közösen költik el, a délelőttök és a délutánok a fix napirendi pontokon túl munkával telnek.

Ezzel együtt a mai apácák élete alig összehasonlítható az elmúlt századok merev zárdai világával. A munka és imádság mellett sokan filmeket néznek, kertészkednek, sportolnak, sőt van, aki sárkányrepülőzik. Akik pedig letették az első fogadalmukat, okostelefonozhatnak, igaz, az internetidő szigorúan képzési szakaszokhoz kötött.

Kéne egy szlogen! Ezt kiáltotta a politikus, majd amikor meglátta titkára elképedt arcát, a tenyerét is összecsapta. Gyorsan, gyorsan, olyan kellene, amit idézhetnek tőlem, odaírják a plakátomra, az újságok címként használhatnák. A titkár köhintett, kétszer is, próbálta elmagyarázni, hogy a szlogenek veszélyesek. Olyanok, mint vödörbe mert kútvíz, csak frissen oltják a szomjat.

Ha már mindenkit megitattam, senkit nem érdekel, mi lesz a maradékkal, felelte a politikus. Nem tudsz valami régi mottót, bölcsességet, ami illenék hozzám, kérdezte éneklő hangon, majd plakátpózba merevedve folytatta: olyat, ami évezredek óta sem poshadt meg.

„Milyen nevetséges, világ idegenje az, aki az élet dolgai közül bármin is csodálkozik”, jegyezte meg a titkár halkan, mintha csak magának mondaná. Nem szlogennek szánta, kicsúszott a száján. A politikus felhagyott a pózolással. Az ég felé nézett, és így szólt: na, valami ilyesmire gondoltam, csak ez bonyolult, gondolkozni kell rajta, s még az is lehet, nincs is értelme. Tudod, folytatta, a jó  olyan, ami felülemelkedik mindenen, felülről láttatja a dolgokat.

A titkár nem szólt, tárcsázott, valakivel beszélt, majd üzenetet pötyögött a mobiltelefonján. Miután végzett, a politikushoz fordult. Azt hiszem, tudom, mondta, mire van szüksége, uram. Vegye a kabátját, hűvös lesz. Indulunk, a sajtó is ott lesz. A baráti. Azok mihasznák, jegyezte meg a politikus, annyi agyuk sincs, hogy egy normális kérdést feltegyenek. Ha nem tőlünk kapnák a fizetésüket, a másik oldalon ácsingóznának. A politikus dühösen legyintett, fejében mottófoszlányok kavarogtak, de semmi használhatót nem tudott összekaparni.

„Írni és olvasni nem taníthatsz addig mást, míg téged meg nem tanítottak”, mondta a titkár halkan, majd elárulta, hová tartanak. A politikus vigyorgott. Az ötlet tetszett neki, nagyon is, csak az a szlogen, az hiányzott a fejéből.

Az autó a város közepén állt meg, egy park frissen lekaszált területén. A napkorong a házak kontúrja fölött izzott, súrlófényei mindent aranyló színbe öltöztettek. A park közepén egy hőlégballon gömbje bólogatott, rajta a párt logója, a politikus fotója és neve. Ezt meg mikor csináltad, ujjongott a politikus. Megveregette a titkár vállát, és úgy fordult kamarák felé, akár egy színész. Állát felszegte, kissé oldalra tartotta, a szebbik profilját mutatta a lencséknek. Már csak egy idézhető szlogen kellene, sziszegte a titkár felé, mire az így szólt: „Ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”

Hosszú, közölte a politikus, nagyon is, a hőlégballonra sem férne fel, majd egy odakészített kislétra segítségével beszállt a ballonkosárba. Odabent megkapaszkodott, és rögtönzött beszédet intézett az időközben összegyűlt tömegnek.

A vakuk villogtak, a kamerák forogtak. A politikus arról szónokolt, hogy a dolgokat mindig felülről kell látni, teljes egészében, mert aki elvész a részletekben, az sosem nyújthat segítő kezet a rászorultaknak. A politikus beszédének ennél a pontjánál a titkárára nézett, de az a fejét rázta. Ez így még kevés, jelezte kezével, majd alig hallhatóan ezt mondta: „A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik, mint ahogy nem volt jó, mikor felszállt.” 

A hőlégballon ebben a pillanatban elemelkedett a földtől. Lassan indult, a kosárból a politikus integetett. Emelkedett, hogy mindenre még jobban ráláthasson. Rá erre a parkra, rá a városa, az egész országra. Egyre hangosabban szónokolt, ahogyan a gömb a magasba vitte, a végén szinte ordított. A titkár intett neki, hogy hagyja abba, egy ponton túl már minden szó felesleges. Utazzon, élvezze az emelkedést, kapjon rálátást a dolgok lényegére.

Balettcipőt adtak rám, és rózsaszín tütüt. A hajamat szoros kontyba fonták, és erős sminket kaptam. Jóval élénkebb a rúzsom is, mint általában a színpadon. Olyan szép, súgja keresztanyám az egyik nagynéném fülébe, miközben rám csukják a koporsót. Csak harmincéves voltam, amikor leestem a színpadról, és a nyakamat törtem. Baleset, írták a rendőrségi jegyzőkönyvbe. A nézőtéren kétszáz ember nézte végig, ahogy meghalok, nem lehetett kétség afelől, hogy mi történt. Látványos befejezés – a jegyek árát nem fizették vissza, mert már csak öt perc volt hátra a balettelőadásból. A darabot másnap újra játszották, főszerepben a legjobb barátnőmmel, az előző napi közönség ajándékjegyeket kapott, nehogy rossz hírét vigyék a színháznak.

Egy hete ülök a kirakatban. A testem hideg és merev, a szám lila. Csak akkor jöttem rá, hogy nem halott, hanem próbababa vagyok, amikor rám adták ezt a rémes zöld ruhát, és árcédulát tűztek a mellemre. Egy hónapja, hogy eltemettek – nem tudom, minek köszönhető, hogy próbababaként kellett visszatérnem a helyre, ahol meghaltam. Egészen pontosan a színházzal szemben lévő ruhabolt kirakatába kerültem. Hét napja nézem, ahogy a barátaim ki-be járkálnak a színházba, köztük a legjobb barátnőm, akivel együtt voltunk a színpadon, amikor a baleset történt. Leginkább őt viselte meg a halálom. Mély depresszióba zuhant, és a temetés óta nem beszél. Azt mondják, mutista lett a sokk hatására. Hogy mindezt honnan tudom?

Halálom után egy érdekes helyre kerültem. Olyan állapotban voltam, amiről korábban sosem olvastam, pedig életemben sok könyv megfordult a kezemben, amely a halál utáni élettel foglalkozott. Egy üvegkalitkába raktak, amelyből tisztán láttam, mi történik életben maradt szeretteimmel a színházban, ahol meghaltam. Ültem azon a fura helyen, nem ettem, nem ittam, csak bámultam a többieket. Tulajdonképpen jól éreztem magam, csak az a rémes rózsaszín tütü zavart, amit a temetés után sem vehettem le. Láttam, ahogy lezárják a nyomozást arra hivatkozva, hogy tánc közben megcsúsztam, és amiatt zuhantam le a színpadról. Azt írták a jegyzőkönyvbe, hogy senki nem tehető felelőssé az eset miatt. Ilyen máskor is történt már, nyilatkozta az igazgató a lapoknak, majd azt is hozzátette, ebben az esetben az volt a baj, hogy nagyon rosszul estem. A többieknek, akik korábban kerültek hasonló helyzetbe, maximum a kezük vagy a lábuk tört el, de nekem a nyakam. Ki számított erre?, tette fel a kérdést az igazgató, majd tovább lapozgatta az asztalán heverő önéletrajzokat.

Végignéztem, ahogy a barátnőm, akivel egy lakásban éltünk, teljesen kikészült a halálom miatt. Folyamatosan sírt, majd egyszer csak elnémult. Azóta sem hajlandó senkivel beszélni. Még szerencse, hogy balerina, így szavak nélkül is dolgozhat. Igaz, a színházban nem nézik jó szemmel az állapotát, a rendező többször ráparancsolt, menjen pszichológushoz, de egyelőre nem fordult szakemberhez. Ez egyébként furcsa, mert amíg éltem, folyamatosan pszichológushoz szaladt minden kis semmiséggel. Féltem, hiszen olyan ő nekem, mint a testvérem. Tíz éve ismerjük egymást, jóban, rosszban kitartottunk egymás mellett, segítettünk a másiknak, ha kellett, és egy lakást béreltünk, hogy osztozzunk a költségeken. Még a pasijaink is barátok voltak, sőt egyszer ikrekkel jártunk. Sokszor nevettünk ezen. Csupán egy dologban különböztünk. Míg én magas és karcsú voltam, szinte minden erőfeszítés nélkül, a barátnőmnek állandóan koplalni kellett, hogy megőrizhesse alakját.

Néhány hete még a munkája is veszélybe került, ugyanis öt kilót hízott egy hónap alatt. Egyébként ez okozta a vesztét is, nem ő kapta meg az egyik darab főszerepét, amit korábban neki ígértek. Mindenki tudta, ő is, hogy én csak a B opció voltam. Egyébként éppen ennek a darabnak a premierjén estem le a színpadról. A barátságunk őszinteségét és tisztaságát az is jól példázta, hogy miután nem kapta meg a főszerepet, beajánlott engem maga helyett. Sokat segített a felkészülésben, én meg neki a fogyókúrájában. Soha nem volt tökéletesebb barátom, mint ő, nem csodálkozom rajta, hogy kikészítette a halálom.

Egy hete ülök a kirakatban ebben a rémes zöld ruhában, mellemen az árcédulával. Vajon mi lehetett a Jóisten célja, amikor ide száműzött? Ráadásul teljesen kopasz vagyok, a számat pedig lilára pingálták. Úgy nézek ki, mint egy ízléstelenül felöltöztetett hulla. Ráadásul a kirakat egyik oldala tükrös, így kénytelen vagyok magamat bámulni a nap huszonnégy órájában.

Néhány perccel ezelőtt megtapasztaltam, hogy a próbababák is képesek bóbiskolni. Tűsarkú cipők kopogására ébredek. A kirakat előtt a barátnőm áll, és engem néz. Ösztönösen mosolyognék és integetnék, hogy jelezzem, én vagyok az, de nem tudok megmozdulni. Miért csodálkozom ezen, hiszen csak egy fröccsöntött tárgy vagyok. A szája sarkában mintha mosoly bujkálna. Ennek örülök, hiszen egy hónapja csak bánatosnak látom. Talán történt vele valami jó dolog a mai napon? Lehet, hogy felkeresett egy pszichológust? Bármi is legyen, ami jobb kedvre derítette, boldoggá tesz, hiszen ő volt az egyik legfontosabb személy az életemben. Bár csak még egyszer megölelhetném. Koncentrálok, emlékszem, a filmekben hasonló helyzetekben a szellem képes kapcsolatot teremteni a szeretteivel. Talán nekem is sikerül. Erősen összpontosítok. Semmi. Hogy is lehetek annyira hülye, hogy hiszek a filmeknek?

Az eladónőnek a boltban melege lehet, mert bekapcsolta a ventilátort. Ráadásul pont rám irányította. Az erős huzat a zöld ruhám alá kap, és fellebbenti a szoknyámat. Most látom először, hogy jobb műanyag térdemen ott virít a jellegzetes amorf anyajegy, amit életemben annyira utáltam és takargattam. Ösztönösen nyúlnék a szoknyám után, de a kezem nem mozdul. Láthatóan a barátnőm is felfigyelt az anyajegyre, mert hirtelen zavartan viselkedik. Mintha a szeme is remegne, a száját harapdálja, és a táskájában keresgél. Egy pillanat múlva rágyújt, pedig itt tilos dohányozni.

Na mi az?, kérdi, és erősen a szemembe néz. Feltámadtál, hogy bosszút állj? Nehogy azt hidd, hogy félek tőled! Nem értem, miről beszél, mintha nem is ő lenne. A szemében furcsa csillogást látok. Rádöbbentél, hogy én tettelek el láb alól, és most visszajöttél kísérteni? Most mit bámulsz azokkal az üvegszemekkel? Tényleg nem jöttél rá, hogy én löktelek le a színpadról? Csak nem gondoltad, hogy átadom neked a helyemet a színházban is? Nem elég, hogy a jobb pasikat mindig elvetted tőlem? Miattad lettem kényszeres evő, miattad hízom folyamatosan. Tíz éve készülök arra, hogy eltakarítsalak az utamból. Most végre összejött. Annyira naiv vagy, tényleg azt hitted, hagyom, hogy jobb legyél nálam? Senki nem gyanakszik, soha nem fog kiderülni, hogy miattam haltál meg! Most pedig velem jössz!, mondja, és röhög.

Sarà perché ti amo, lalalala... Paolo teli torokból ordított énekelt, és arra gondolt, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől, aki tud olaszul, és persze magyarul is, hogy mit jelent. Úgy sejtette, mivel a dal boldogsággal töltötte el, olyasmiről szólhat, hogy az élet szép. Vagy valami ilyesmi.

Pál 1982-ben, a labdarúgó-világbajnokság után lett Paolo. Rajongott az olasz fociért. Amikor Olaszország aranyérmet nyert Spanyolországban, nem tudott másról beszélni, csakis Paolo Rossiról, a vébé olasz gólkirályáról, aki a döntőben is betalált a hálóba, majd jött Tardelli és Altobelli, a németek pedig mindössze egyetlen góllal tudtak válaszolni, Breitner jóvoltából. Paolo elhatározta, hogy megtanul olaszul, kamionjával úgyis folyton úton van, de mindig csak a dalokig jutott. Az ülésre tett régi magnó húzta a szalagot, mégse bánta, saját válogatást hallgatott.

Odakint a táj ridegnek és lakatlannak tűnt, de Paolo amúgy sem tudott volna elmerülni sivárságában, a kátyúk miatt észnél kellett lennie. A kamion, ahogyan ő is, az államé volt. Igaz, a vállalat a vasat jobban féltette, mint őt. Sofőrt könnyebb találni. A kamion az értékes, munkaeszköz. Olyan, mint földeknek a traktor, téesznek a tehén, rendőrnek a gumibot.

Paolo élelmiszert vitt Kijevbe, ott kirakodott, aludt keveset, és indult tovább. Sietett, mert bár a Szovjetunióban mindenfelé Lenin-szobrok álltak, a falakra festett képeken a kéz sarlót és kalapácsot markolt, ám a nép, amelynek lelke akkora, mint a végtelenbe nyújtózó róna, amely az esti napfényben a vöröslő horizonton is túlfut, megtartotta régi szokásait, ünnepeit. Paolo még az ortodox húsvét beköszönte előtt haza akart indulni, így szombaton, 1986. április 26-án korán kelt. Menetlevele szerint észak felé tartott, Babrujszkba, gumiköpenyért. Elégedetten állapította meg, hogy nagyszombaton nincs nagy forgalom.

Jó tempóban haladt, a Csernobil felé vezető úton azonban félreállították. Jó ideig rostokolt, miközben mellette katonai konvojok sora húzott el. Úgy robogtak a járművek, olyan lendülettel, mintha kitört volna a háború, majd néhány óra múlva az egyik parancsnoki autó megállt a kamion mellett. Egy tányérsapkás tiszt azt magyarázta, már amennyire Paolóval szót lehetett érteni, hogy vissza kell fordulnia, a kordonon biztosan nem jut át. Paolo hiába magyarázta, hogy neki Babrujszkban van dolga, de talán mert Paolo nem beszélt jól oroszul, a tiszt meg egy szót sem értett magyarul, viszont állt mellette néhány állig felfegyverkezett katona, Paolo úgy döntött, visszafordul Kijevbe. Ott majd jelentkezik a cég kirendeltségén, aztán úgyis lesz valami.

Indított, irányba állt. Neki, végül is, mindegy. A kazetta B oldalán a 4. számhoz tekert, kedvenc dalához... Sarà perché ti amo, Sarà perché ti amo, lalalala, lalalala... S miközben Paolo énekelt, és a kátyúkat kerülgette, arra gondolt, hogy az élet szép, és tényleg az. A nagy boldogságban észre sem vette, hogy odakint valami megváltozott.

Először a madarak hulltak le az égről...

1982-t írhattunk. Gimnáziumi rajzóra volt, szokásosan unalmas tespedés, amikor a Gyuri bedobta, hogy van egy új Pink Floyd-lemeze, és óra után hallgassunk bele. Gyuri megbízható zenei delaer volt, nála hallgattunk először Sex Pistolst, Clasht, David Bowie-t, Ramonest, Wire-t, Cheap Tricket, Styxet, Pink Floydot.

A gimnázium legfelső szintjén, a női wc-ben játszotta le egy kazettás magnón az új szerzeményt. Lázadó kamaszként azonnal ütött mindannyiunknak a refrén:

Hey! Teachers! Leave them kids alone!
All in all it's just another brick in the wall
All in all you're just another brick in the wall

­*
A 80-as évek elején az NDK-ban nyaralni reálisabb volt, mint Ibizán. A berlini szállásunktól 3 percre állt az Antifaschistischer Schutzwall. Az egyik családi séta arra vezetett, tinédzserként walkmannel a fejemen nem igazán érintett meg a látvány, de a miértek ott dübörögtek a vakáció hátralévő napjain. Mivel egy vizsga miatt nem tudtam a családdal hazatérni, a berlini reptéren adtak le szüleim. Talán ha előre tudják, hogy kamasz gyereküket a német határőrök a nemi szervek kézzel történő markáns, de állítólag szabályszerű vizsgálatának teszik ki, inkább gyalog indítanak útnak hazafelé.

­*

A 80-as évek végén sokáig a tárcámban hordtam egy verset. Nagy Gáspár: Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeményéről nemcsak az ELTE-n, de szakadt borozók félhomályában is órákon, heteken, hónapokon át tartott az elemző beszelgetés.

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI

Nagy Imre kivégzett miniszterelnök monogramjának ez a nyomatékos kiemelése egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek egyszerre volt „égbe tiport metafora” és mítoszteremtésre alkalmas fejbekólintás. Körbeölelte a kádári hatalom három T-vel bezárt falai közt a beavatottak körét, emléket állított a legendás hősnek.

­*
A falat, amely bennünket, magyarokat elválasztott a szabad világtól, vasfüggönynek hívták. A történelemkönyvek szerint 1989. május 2-án kezdődött a lebontása az osztrák–magyar határon, és ugyanezen év júniusában fejeződött be, amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a kamerák előtt átvágták az egyik utolsó szakaszt. Ennek hatására széles körben terjedtek olyan információk, amelyek szerint Ausztria és a szabad világ könnyen elérhető a menekülők számára. A magyar határőrség azonban továbbra is feltartóztatta a határsértőket, sőt bevezették a „mélységi” ellenőrzést, amellyel a lehetséges menekülőket fordítottak vissza a tágabb határtérségből is. Közben a határtól nem messze, különböző magyarországi táborokban nagy létszámban gyűltek össze olyan keletnémet állampolgárok, akik „szabad levegőre vágytak”, vagy legalább a 40 éve nem látott rokon megölelésére megfelelőnek ítélték a pillanatot. Aztán amikor háromórányi időtartamra szimbolikusan megnyílt Szentmargitbánya és Sopronkőhida között a határ, a keletnémet családegyesítési vágy erősebb lett minden politikai elképzelésnél, pláne hogy a határőrök inkább hátat fordítottak az eseménynek. A magyar kormány végül szeptember 9-én döntött úgy, hogy ideiglenes jelleggel felfüggeszti az 1969-ben kötött magyar–NDK megállapodás határátlépésre vonatkozó pontjait. Ezzel elhárult a jogi akadály, így az NDK polgárait minden olyan államba kiengedték Magyarországról, amelyek engedélyezték be- vagy átutazásukat. Pár évvel később, az esemény egyik évfordulóján a magyar külügyminisztérium a szögesdrót egy darabkájával ajándékozott meg.

Fogytán a tintám, alig maradt belőle, remélem, a történet végére érek. Leírom, mert ha elmesélném, tudom, senki nem hinné el. Ezt amúgy már ezerszer elmondtam, újságíróknak is, de ők is csak úgy tettek, mint a legtöbben: meghallgatták, kifizették a sörömet, a whiskymet, ki mire hívott meg, aztán távoztak. Azt sem mondták, hogy viszlát. Felálltak az asztaltól, és eltűntek az életemből. A történetet, persze, magukkal vitték, és úgy őrzik, mint holtak az öröklét titkát.

A nevem D. Drem Bron. Kereskedő vagyok. Amikor kérdik, mit veszek vagy adok, azt felelem, lelkeket. Ezen először jót nevetnek, vállon veregetnek, még egy kört, kérdik a csaposra mutatva, én meg sosem mondok nemet. Két pohárral később már furcsán néznek rám, méregetnek, látszik rajtuk, hiszik is, meg nem is, amit mondok, de inkább nem. A kíváncsiság azonban olyan, mint a szomjúság. Ha nem enyhíted, folyton gyötör. Így hát iszom a söreiket, ők meg a szavaimat.

Sokféléről mesélek, régi történetekről, sorsokról, utazásokról, soha nem múló szerelmekről, de mind közül az érdekli őket a legjobban, amikor 1912. április 14. 23 óra 40 perc, valamint 1912. április 15. hajnali 2 óra 20 perc között megmentettem néhány lelket. Persze, mindenki felkapja a fejét, hogy jól hallották-e, hogy valóban egy 1912-es történetről mesélek, de már megszoktam, hogy az emberek többnyire csak arra kérdeznek vissza, amit jól hallottak, arra sosem, amit nem értenek. Azt felelem, hogy a dátum stimmel, ahogyan a történet is. A számokat illetően ugyan vannak bizonytalanságok, mert furcsa módon senki nem tudja, hányan vesztek oda, miután a Titanic elsüllyedt, ám mivel én ott voltam, amikor mindez megtörtént, pontosan tudom, hogy 1518 esetben kellett eljárnom. Szigorú könyvelést vezetek, elképzelhetetlen, hogy nálam egy szerződés elkallódjon.

A zavar, amit ilyenkor a velem szemben ülők arcán látok, ahhoz hasonlatos, mint amikor valakit komplett bolondnak néznek. Elkerekedett szemmel bámulnak a pohár mögül. Tekintetük fátyolos, a szemkontaktust kerülik, folyton a kijáratot vagy a mosdó ajtaját vizslatják. Aztán felállnak, komótosan, mint akinek amúgy mindegy, éppen mi történik körülöttük. Szabadkoznak, hogy nekik most, ugye, és hogy sürgős, de hálásak, mert megértő vagyok. Én meg belekortyolok a sörbe, párlatot szürcsölök, a hasábburgonyát szószba mártom. Persze, menjenek csak. Aki marad, annak tovább mesélek.

Elmagyarázom, hogy lelket menteni könnyű. Ekkor az asztalra teszem, felütöm végtelen oldalszámú, kívülről nézve vékonyka könyvemet. Illedelmesen megkérdem a velem szemben ülő nevét, majd a megfelelő oldalhoz lapozok. Fölolvasom, amit a könyvben látok: nevet, születési és halálozási dátumot. Ha kérik, azt is, mi a halál oka. Ezt követően mindig csönd támad. Szeretném azt mondani, hogy síri, de ez azért túlzás volna. Kínos.

Megjegyzem, mielőtt a Titanic 1912. április 3-án, nem sokkal éjfél előtt megérkezett volna Southamptonba, az utasok között már jó néhány szerződést megkötöttem. Az emberek, különösen akkor, ha hosszú útra mennek, szeretik magukat bebiztosítani. Ez amúgy érthető is, még akkor is, hogy mindebből csakis a haláluk esetén élveznek bármit is. Amikor ehhez a részhez érek, ismét el kell magyaráznom, hogy mivel is foglalkozom. Lelkekkel kereskedem. A test, a fizikai, a porhüvely nem érdekel. Azzal nem tudok mit kezdeni. A lélek az, ami számomra értékes. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy az emberek halála után mi történik a lélekkel.

A munkám lényegét legkönnyebben úgy értik meg, hogy rávilágítok bizonyos ismert vagy kevésbé ismert összefüggésekre. Ilyen az például, hogy vannak vallások, amelyek szerint a lélek vándorol. De nagyon nem mindegy, hogy hová. Persze rögtön azzal jönnek, hogy csak ne a pokolba, és az sem volna szerencsés, hogy valahol a köztes térben ragadnának. Na, itt jövök én, a lélekmentő a képbe. El tudom intézni, hogy a lélek jó helyre kerüljön. Ehhez nem kell mást tenni, csak kérni kell. Fizetni sem szükséges. Nálam a pénzzel nem mennek sokra. Az italt elfogadom, olykor ételt is, de igazából ezek sem fontosak.

Szuromi Tihamér pesti sajtómunkás már kora gyermekkorától kezdve nagy-nagy csodálója volt a repülőgépeknek, avagy újságírói zsargonnal élve, ami – mint legtöbb esetben – megfelel a Hernádi Miklós-féle Közhelyszótár valamelyik szófordulatának, a „gépmadaraknak”. Noha Tihi, mert így becézték kollégái a lelkes hírlapírót, rövidlátó volt, és tériszonytól is szenvedett, semmi nem gátolta meg abban a kedvtelésében, hogy a földről, illetve szökő- és ünnepnapokon a ferihegyi reptér kilátóteraszáról hosszasan ámulja a gépek fel- és leszállását.

1992 áprilisában éppen a szerkesztőségben verte a klaviatúrát, pontosabban: a bal és a jobb mutatóujjával igyekezett eltalálni a betűket, amúgy egészen jó hatékonysággal, amikor megállt mögötte rovatvezetője, Petur bá', aki azon nyomban beinvitálta a szobájába. – Tihikém, itt van egy jó zsíroskenyér-túra – vágott a dolgok közepébe az idős zsurnaliszta –, elmehetsz Luxemburgba a Malév első luxemburgi járatával. Három nap, két éjszaka, jól fogod magad érezni.

Tihi homlokát már a repülés gondolatától hideg verejték lepte el, de lányos zavarában azonnal igent mondott. Akkor még sejtelme sem volt arról, mire vállalkozott. A repülőtér betonján egy szerény külsejű gép várakozott, úgy másfél tucat újságíróval. Abszolút homogén társaság verődött össze, a levegő megszállottjai, akik gondolkodás nélkül oda-vissza vágták a világ összes repülőgépének összes paraméterét. Ott volt köztük például a híradós Eplényi, a légi felvételek nagymestere, akit a legenda szerint az övénél fogva tartottak vissza a helikopter ajtajában, hogy minél jobb képeket készítsen a Tihanyi-félszigetről. Aztán már jó messziről lehetett hallani Imre Rezső dörmögését, aki pár év múlva fényes karriert futott, azaz repült be a kereskedelmi tévézésben. Vajas Zsolti, utóbb a legnagyobb magyarországi repülési magazin redakciójának vezetője csak szerényen álldogált a sok nagyhangú kolléga között.

 – Ezzel utazunk? – fagyott le a Jak–40-est meglátva Szuromi. Ezzel, bizony, vágták rá többen is. Jó kis gép ez, mondta egyikük, három darab kétáramú gázturbinás sugárhajtóművel megy nyolc kilométer magasságban, hatszáz kilométeres sebességgel. – Nem akárki, Alekszandr Ivcsenko tervezte a gázturbinás sugárhajtóművet – jegyezte meg miheztartás végett egy másik szakíró.

 – Te jó ég, hova kerültem? – nézett körül kétségbeesetten Tihi, aki észre sem vette, de három napig egy intenzív gyorstalpaló repülőgép-tanfolyam résztvevőjévé vált. Nemcsak a Jak–40-esekről, hanem a Tupoljevekről, Antonovokról és Boeingekről is tömték a fejét.

A legtöbb szó mégis a Concorde-gépekről esett. Akkor még évekkel előtte voltunk annak a szörnyű katasztrófának, amikor 2000. július 25-én az Air France 4590-es New York-i járata két perccel a felszállás után a Hotelissimo nevű szállodára zuhant a francia főváros Gonesse nevű külvárosában. A tragédiát az utasok közül senki sem élte túl, és a szállodában tartózkodók közül is négyen az életüket vesztették. A baleset megpecsételte a szuperszonikus utasszállító további karrierjét.

Életemben először loptam. Egy kórházból egy tolókocsit, hogy a végstádiumos apámat hazavihessem. Két nappal később szól, hogy vissza akar menni. Szédül, nem érzi biztonságban magát. Fenn, a Jánosban, majd a doktornő segít. Hittünk benne. Ő jobban, mi inkább az élethez való ragaszkodásában. Ahogy rám néz, tudom, hogy innen nincs visszaút. A teste itt marad. Kinn a folyosón tolókocsis, amputált lábú betegtárs szívja rendületlenül az egyik utolsó cigijét. Jobban ragaszkodik 50 éves szokásához, mint e földi léthez.

Azon a héten jelentkeztem először jógaórára. 25 év után ismét. Vajon milyen lesz? Mi történt bennem az elmúlt negyedszáz év alatt? Megvan mindenem: az anyagi világ elégedetté tett, család, munka, ház, bankszámla. Minden szépen csillog, lájkok és szmájlik tömkelege a környezetemtől. De 40-egynehány év után valami léket kapott bennem...

***

Ott ülünk az ágya mellett, anyám és én. Hozzá tartozunk, hozzá és a kórházhoz, mintha időtlen idők során mi koptattuk volna el a folyosó metlakiját, és miattunk pattogott volna le a festék szinte minden székről. Tiszta semmi színe van mindennek: a lepedő is, a folyosó is, a doktornők arca is előírásszerű. Minden a rendről, a milliméterre kiszámított, fertőtlenítőszagú szabályokról, a summa cum laude segítségnyújtásról szól. Az ápolónőnek akarok adni egy ötezrest, de nem fogadja el, azt mondja, mindent megtesz, segít, azért van itt.

A hosszú évek utáni első órából csak két dolog maradt meg: az izzadás és a légzés. Tudtam, hogy ez utóbbi mindennek az alapja, de miért ilyen nehéz ez most? Hogy a levegőt lehetőleg mindig orron át szívjam a tüdőbe. És próbáljak csak erre figyelni? Az első pár gyakorlat alatt remekül megy, aztán zihálva, hevesebben. Azt mondják: a kilégzés és a belégzés lehetőleg minél egyenletesebb legyen; de erőltetni semmit sem célszerű. Hagyom a zihálást, nem gondolok rá. Máshol járok.

***

Egyedül megy ki a vécére, az ötlépésnyi távolságot húsz perc alatt teszi meg. De nem akarja, hogy segítsünk. Büszke, és erősnek akar látszani. Arról beszél, hogy a legjobb barátjával 30-40 évvel ezelőtt a Tabánban, a nagy gesztenyefa alatt, hogyan tervezték a jövőt. A történettől elfárad, becsukja a szemét. Koncentrál. A szomszéd ágyon Tibor most jött haza Brazíliából Joao de Deustól. Mutatja a lábát, amit Isten Jánosától kapott vissza. Rá tud állni, hajlik, alkalmas újra a sétára. El kell menni Brazíliába – csak ezt szajkózza –, hogy visszakapjuk a mozgásunkat, a szabadságunkat, az életünket. Odabenn apám a hátán fekszik. 66 év után már csak a hátán fekszik. Csonttá soványodott testén pizsama és az 50. születésnapjára kapott óra van. Mintha el lehetne még késni valahonnan.

Savasana, nyitva a szemem. A hátamon fekszem, mozdulatlanul. Belülre kell figyeljek. Az agyam dörömböl, ki akar törni. Egy tabáni gesztenyefára gondolok. Vajon miért egy régi barátság romantikus estéjét akarta megosztani velem? Beszélgethettünk volna unokákról, örökségről, cége sorsáról, de nem. Az anyagi világ végessége ott fenn a Jánosban túl nyilvánvaló, itt lenn a jógaterembe behallatszó szirénázások közt meg elérhetetlen. A környező világ boldogsága rövid időre szól, hamar elszáll. Két percet adnak, de ez most a légzés helyrebillentéséhez sem elég, nemhogy ezekre a kérdésekre.

***

Szabályosan lélegzik, de aprókat. Majd zihálva, hevesebben. Aztán megint aprókat. Figyeljük csendben. Tibor azt mondja, hogy a légzés kulcsfontosságú, felkel, és a folyosón rágyújt. Tüdőosztályon az ilyen főbenjáró bűn. Utánamegyek, azt mondja, tiszteli apámat, mert abba tudta hagyni, de neki nem megy. Minek éljek, ha már ezt se szabad? – kérdezi szinte magától. Legalább érzem még valaminek az ízét – teszi hozzá.

Azért jógázom, mert vigyázni akarok a testemre. Megismerni belülről is. Uralni akarom a vérnyomásom, az itt-ott fellépő, előjövő fájdalmakat, a stresszt. Leginkább persze önmagamat, a János kórházba húzó gondolataimat. Tudatoson ellazulnék, regenerálódnék. A jógaterem előszobájában ülő hölgy szerint megfiatalodom minden alkalommal. Belülről is? – kérdezném szívem szerint, de csak nézek bambán kifelé magamból.

***

Szombat este már nem tudunk szót váltani. A doktornő engedélyt kér a morfiumadag emelésére, mi csak bólintunk. Csak akkor megyünk el mellőle, amikor a látogatók számára zárják a kórházat. A kapuból még visszaszaladok, megfogom az infúziósorozatoktól kék kézfejét. Csukott szemmel néz a plafon egy pici pontjára, messze járhat. Résnyire kinyitottam a szobában lévő ablakot. Menjen, ha mehet. Utoljára láttam.

Trikanasana, avagy a kedvenc gyakorlatom. A test, a szellem és a lélek hármas egysége van benne, vagy tán a születés, élet, halál hármasa? Vagy inkább a múlt, jelen, jövő ritmikája? Pilinszky szerint a szeretetre született ember állandó élménye, hogy nem szeretik eléggé, vagy nem engedik igazán szeretni, s ennek bár enyhítjük fájdalmát, az ellentmondását a földi létünkben feloldani nem tudjuk. Hiszen szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földi létünkben.

***

Kávé, azaz Komor Vilmos köztudomásúlag a legstílusosabb üzletkötő a cégnél vagy a házban, de lehet, hogy az egész városban. Mindig öltönyt hord, ehhez a rendelkezésére áll néhány téli, nyári és átmeneti időszakra való elegáns szett is. A zakó alatt természetesen mellényt visel, ingei kifogástalanok, nyakkendői artisztikusak, cipői diszkréten drágák. Vastag szivarokat szív, ha olyan alkalom adódik. Alkoholt szintén ilyenkor fogyaszt. Mértékkel és ragaszkodva a minőséghez. Mindezen külső leplek egy középmagas, enyhén túlsúlyos testet ékesítenek. Arcát gondosan borotválja, nem túl tolakodó, de azért hangsúlyos férfiparfmmel teszi a szaglószervek számára is egyértelművé, hogy nem akárkiről van itt szó.

Modorát illetően leginkább a nyájas jelző a legmegfelelőbb. Természetesen nem tökéletes ember, sőt a szó hétköznap használatos értelmében talán kicsit gonosznak tűnik, legalábbis ami a munkamódszereit illeti. Bármit is árul ügyfeleinek, legyen szó biztosításról, üdülési jogról vagy – mint ez korábban gyakran megesett – különféle, piramisrendszerben forgalmazott termékekről, ellenállhatatlan kedvességével, együttérző intelligenciájával, folyamatos igenekre épülő tárgyalási technikájával szinte biztosra mehet.

Tehetsége különösen telefonon lenyűgöző. Gyakran előfordul, hogy a cég ifjabb alkalmazottai öntudatlanul is körbeállják Kávé asztalát, és áhitatosan gyönyörködnek verbális mutatványaiban. Ilyenkor a hanghordozása is megváltozik, a fiatalok definíciója szerint előveszi a „kislányhangját”, és szinte már a vonalas telefonon keresztül is látható könnyeket ejtve követi mélységes együttérzéssel az aktuális ügyfél problémáit.

Miután azok egy részét megoldja az épp forgalmazott termék eladásával, leteszi a telefont, és csibészes arckifejezést öltve rikkant fel: „Ez a paraszt is megvót.”

Ha nagyon elégedett, néha mindezt részletesen is kifejti: „Kifogva, kibelezve, megsütve, megéve és alul kinyomva.”

Egy ideje azonban mintha valami megváltozott volna körülötte. Barátai – ha vannak ilyenek –, továbbá tisztelői, rajongói, valamint ellenfelei is tapasztalták, hogy Kávé már nem a régi. Néha kifejezetten kedves, sőt előzékeny munkatársaival. Érezhetően ritkábban gúnyolta ki tapasztalatlan, kezdő kollégáit is. Az pedig már-már ijesztő, hogy az ügyfelek horogra akasztása után sem lehetett feltétlenül érezni rajta a rá korábban oly jellemző kegyetlen vadászi örömöt.

Egy újonc lány szúrta ki, hogy Kávé sohasem elhanyagolt frizurája az utóbbi időben gyakorlatilag naprakésszé vált. Mintha hetente hatszor járna fodrászhoz. A fogyasztóvadász-szakma ifjú titánjai számára egyértelmű volt, hogy példaképük összes titkát ismerni akarják, és azt is tőle tanulták, hogy a sikerhez vezető úton erkölcsi skrupulusnak helye nincs.

Szó szerint a nyomába eredtek, hátha kiszúrják, ki rejtőzik Kávé idegesítően tartós boldogsága mögött. Nem is volt nehéz a titkos ügynöki munka, gyorsan kiderült, hogy a mester valóban hetente háromszor-négyszer egy bizonyos fodrászüzletben tölti ideje jelentős részét.

A kis lakótelepi egység látszólag semmi különös okot nem szolgáltatott arra, hogy a dandy hírében álló Kávé ilyen módon tüntesse ki figyelmével, ezért másnap négy rangidős munkatárs körbevette, és nekiszögezték a kérdést: Te egy fodrász csajjal jársz?

Kávé pironkodás nélkül, sőt szinte büszkén jelentette ki, hogy igen. De nem úgy, hanem úgy, hogy rátalált a világ legjobb fejmosó varázslójára, aki nemcsak mossa, masszírozza, hanem már-már a szexualitást is legyőző érzéki élményben részesíti szerencsés vendégeit a fejbőrükön át.

Az iroda férfi munkatársai közül többen kipróbálták a csodálatos fejmosást, és senki sem csalódott. A kis üzlet forgalma jelentősen fellendült, ám Kávé ettől nem lett boldogabb, sőt néha kifejezetten gondterheltnek tűnt.

Egy idő múlva aztán eltűnt a varázskezű és külsőre is vonzó lány a fodrászatból. Kolléganői elmondták, hogy férjhez ment, és élete új irányban folytatódik. Azt ők sem tudták pontosan, hogy merrefelé. Kávé sem segítette feloldani a rejtélyt, azt mondta, nem érdekelt a fodrászatban, így a fejápoló-hivatás mégoly elhivatott képviselőinek szakmai útjáról sem tájékozott.

A hiéna végigsöpört a tájon. Láthatatlansága erejében rejlett, abban, hogy egymaga képes volt átlátni a végtelent. Kinyitotta a kaput. És érezte, teljes testében, az inaiban, az izmaiban, a szövetekben, hogy még nem volt ilyen boldog soha, mióta véget ért a nagy háború.

Nem ő volt a test szabadsága, nem ő volt a tettek szabadsága, de még csak a belső szabadság sem. A semmittevés volt, akaratnélküliség, a kötelesség tudatának hiánya.. Az édes semmittevés. A dolce far niente. A minden feladása, a saját céljaink feladása, a nincs holnap, nincs tegnap, csak mindig ugyanaz a kibaszott nap, ahogy Janis mondta, két Southern Comfort között félúton valahol. Mint az erdők madarai. A halottak temessék el a halottakat.

A szabadság csak annyit jelent, hogy nincs már vesztenivalód. Nem akart, soha nem is akart, és most már mindörökké nem is akar máshol és máskor lenni, ugyanis érezte, teljes átéléssel, teljes bizonyossággal érezte, hogy most minden, azaz MINDEN megtörténhet. A megtalálásban, a rátaláltságban, a felismerésben maradni szakadatlanul. Ebben rejlik a lehetséges minden – a szabadság az, amikor megszabadulunk, végtelenül és véghetetlenül megszabadulunk önképünktől. Ha a keretek között találod meg a szabadságod, az is szabadság. Mert te választottad.

Már régóta gleccserré vált az élet. Tulaldonképpen jégben állunk. A jég arisztokráciája fenn lebeg az égben; elméletek tartják egyben, elméletek tartják kikezdhetetlen valóságban. És vérré fagy az ideológia. A történetet nem bűvölte újra. És az érzés a hatókör körül forgá. Avagy úgy döntött, hogy ő lesz a jelleg. Az ellentétek elrendeződése látszék. Folyékony volt. Folyékony most is ám. A láthatlanságtól elszökni feladat. Felmérhetetlenség. Árnyék. Virradatvalóság. A hiéna ott ült a bokszban, szemben a kalapossal. Körülötte a kopottság. A hatalomvesztés végessége. Körülötte a feltorlódott múltból szőtt jelen.

Látod ezt itt? – mutatott körbe a kalapos egy olyan széles, olyan harsány, olyan lendületes gesztussal, mintha az egész világot, vagy legalábbis a világról az emberi történelem során alkotott számos képzetet akarta volna elsöpörni. Minden, amit az ember valaha is közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott – mondta. Nézz csak körül. Nézz körül. Alaposan. A lehető legnagyobb, legjelentőségteljesebb alapossággal. Azt hiszed, egy szimbólumban ülünk. Azt hiszed, egy manipulatív csapdában. Nem, nem, nem. Tévedés. Közel van, de tévedés. És tudod, te is nagyon jól tudod, hogy a féligazságok veszélyesebbek a hazugságoknál. Az igaz a hamis egyik mozzanata. A teljességben ülünk. A kimondott totalitásban. Belül vagyunk. Érted, belül. A kitörés szabadsága, a kiszabadulás halványan derengő esélye nélkül, .... Nincsenek olyan nagyobb arányú, fontos és dinamikus társadalmi formák, amelyek valamilyen aspektusban a kapitalizmushoz képest külsők. Nem lehetsz, mert semmi nincsen kívül a rendszeren. Érzed? Érzed a bőrödön, a pórusaidban, a gyomrodban, érzed valahol hátul a gerinced mélyén? Hát nem ártana.

Unalmasnak hangzott. Csupa szabványfrázis, csupa maradványként visszahullott tiltakozás, önmagában csupán a tiltakozás kedvéért, hogy visszhangozzon valami az ürességben. Emellett az egész világ olyan kopott volt, mintha hozzászürkült volna a érzéseihez, mintha hozzászürkült volna a valósághoz, a fakó színek visszhangjához az élettelenségben sodródó falak között. De hogy észre ne vegyék, hogy fel ne torlódjon, hogy valóságként való felismertetése csupán valahol a háttérben maradhasson némileg megszilárdultan, valami méltóságot akart adni neki. Valami méltóságot az olcsóságnak, valami méltóságot a kopott háttereknek, méltóságot a méltóságnélküliségnek anélkül, hogy elveszítené a megtépázott illúzióikat. A fogyasztás méltóságát. Ha egyszer már semmi más nem maradt.

Szembe vele a kalapos tovább mondta, tovább beszélt, mintha lenne jelentése, mintha jelentene valamit az, amit mond. A kapitalizmusról. Itt egy integrált rendszerről van szó. Az a fontos, hogy ami önálló, autonóm, szubjektív, szuverén cselekedetnek tűnik, az maga is produkálja azt a termelésből, és cseréből, és gondolkodásból, és kreativitásból összeálló totális rendszert, amelyben benne van az igaz mozzanata, de ez immár csak mozzanata a hamisnak. Nem figyelt rá. Híján volt a figyelemnek. Valahogy teljesen kiszáradt belőle. Hát nem érted? Végleg nem érted? Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata, mondta a kalapos, miközben valami teljességgel visszafojtott csalódottsággal felemelte a fejét. Egy kicsit, mintha haragudott volna. Persze nemsokára mintha elfújták volna.

Eltűnt, ellopták vagy tán megszökött? Néztem a plafont, fények villogtak az üvegablakon túl, fehér foltok forogtak, akár a ringlispíl, örömtáncukat járták ismeretlen lények. Halott apám cigarettára gyújtott a szomszédos üzlet neonfeliratának tetején ülve. A csikket saját halántékán nyomta el. Lasszót készített, felém dobta, megpróbált elkapni a nyitott ablakon keresztül. A testem megrándult, olyan apróra húztam össze magam, hogy ne találhasson el a kötél. A fehér lepedőn végül már csak akkora voltam, mint egy véletlenül odaejtett, jelentéktelen folt.

Vénát szúrtak. Műanyag köldökzsinórként kötött össze az állványra felakasztott, egyre fonnyadó zacskóval a karomból kivezetett vékony cső. Mintha cseppenként érkezett volna az agyamig a felismerés, hogy ő már nincs velem, egyedül fekszem itt, a kórházi ágyon. De egyáltalán mikor és hogyan kerültem ide? Félelmemben üvölteni akartam, de a hang megkötött a torkomban. Aztán jöttek a látogatók, mesélték: összeestem az utcán, úgy hoztak be. Semmi nem derengett az elmúlt napok történéseiből. Az viszont egyre tisztábban rémlett, hogy amikor elindultam otthonról, ő még velem volt.

 Azt terveztem, félórára leugrom az uszodába. Egész nap hajtottam, intéztem az étterem ügyeit. Felejteni akartam arra a harminc percre, csak magammal foglalkozni. Tegnap végre helyére került az üzlet új neve is: „Az a félóra”. Vörös neoncsövek mívesen meghajlítva hirdették, hogy ezen a helyen mindenkinek jár legalább harmincpercnyi kikapcsolódás, no és egy finom ebéd. Egyesek szerint az effajta neonfelirat már kiment a divatból, de én ragaszkodtam hozzá, mert a gyerekkoromat idézte. Nagyapámék utcájában számos bolt üzemelt, mindegyik ajtaja felett színes neoncsövek mutatták, hogy melyikben mit árulnak. Álltam, és bámultam a szivárványszínben szikrázó éjszakát. Tudtam, ha felnövök, nekem is lesz egy üzletem színes neonfelirattal.

Minden napom ugyanúgy telt, mióta megvettem az éttermet. Kevés haszon, sok munka. A személyzetet egy hónapig tudtam megtartani. Jól dolgoztak, de nem bírtam őket fizetni. Miután magamra maradtam, majdnem beleszakadtam a temérdek munkába. Két barátom megsajnált, felajánlották, ingyen besegítenek, amíg helyrejönnek a dolgaim. Folyt rólunk a veríték az ezerfokos konyhában, éjszaka, álmomban krumplik és répák dobálták a síromra a fekete földet. A pszichológus azt javasolta, lopjak magamnak mindennap egy félórát, mielőtt végérvényesen összeroppanok. Igaza lett, ez a napi félóra gyökeresen megváltoztatta az életemet. A barátom lett, a játszótársam, a terapeutám, a tanítóm, a gyóntatóm, a szeretőm. És végül az éttermem neve is.

Új életem első napján rettegtem, mihez kezdek majd azzal a harminc perccel. Se anyám, se apám nem tanított meg a lazításra. Anyámat a stressz, apámat egy hirtelen jött szívroham vitte el. Se félóra, se intimitás nem volt az életükben. Hároméves koromig a dadát hittem szülőanyámnak. A szüleim ugyan szerettek, csak idejük nem volt rám, mire felnőttem, és valójában megismerhettük volna egymást, ők meghaltak. Még a haláluk napján sem voltam velük. Úgy éreztem, haraggal a szívükben távoztak, főként apám, aki hiába erőltette, nem lettem ügyvéd, mint ő, és nem vettem át tőle az irodáját sem.

Miután közelebbi kapcsolatba kerültem a napi félórámmal, bűntudat kezdett gyötörni. Új életem második napján kimentem a temetőbe a szüleim sírjához. Selyemakácok hullámoztak, láthatatlan szellemek hangját hallottam, ahogy kérdőre vontak: hol voltál eddig? Percekig bolyongtam, amíg megtaláltam a családi kriptát. Égett az arcom a szégyentől. 

Új életem harmadik napján felfedeztem egy padot a temető közelében, éppen szemben egy lakóteleppel. Egy csenevész, kókadt levelű facsemete meghalni készült mellette. Leültem, fél liter vizet töltöttem a szenvedő növény tövére. Az órámra pillantottam, amely szerint még huszonöt percem maradt a pihenésre szánt félórámból. A panelházak ablakai pislogni kezdtek, ahogy sötétedett. Női árnyak kavarták a vacsorát, asztalra rakták a szeretettel készített ételt. Mások csókolóztak, civakodtak, gyereket tettek rácsos ágyba. S aztán hirtelen kigyulladt egy neonfelirat a lakótelep szélén álló épületen. „Bűnbocsánat” – ezt hirdették a sárgás fényű betűk, majd felvillant egy újabb fénycső, ezúttal egy fényes feszület formájában. Közelebb merészkedtem az épülethez, s ekkor értettem meg, hogy ez a hely valamiféle templom, vagy inkább imaház. Sosem láttam még csak hasonlót sem. Olyan volt az egész, mintha valami szürreális filmbe cseppentem volna. Igehirdetés, neonfelirattal. Vajon ehhez mit szólt volna Jézus?

Ma vasárnap van, ezt mondta J., amikor elém tette a celofánba csomagolt franciakrémest. Mondtam neki, hogy a simát szeretem, de állította, csak ez volt abban a kis cukrászdában, ahová úgy szeretünk járni. Ha ma vasárnap van, akkor egy teljes hét kiesett az emlékezetemből, állapítottam meg. Amikor az uszodába indultam, biztosan hétfő volt. Ezt onnan tudom, hogy mindig hétfőn szerelmeskedünk J.-vel, pontosan egy félórát. Csak egyszer hagytuk ki, amikor J. kórházban volt vesegörccsel.

Füst a zene, a kultúrház nagyterme kaptárként zsong. A parkett pulzál, a tömeg darabosan mozog. Káosznak tűnik, mégis ütemre megy a kettőt jobbra, kettőt balra, vagy még ez is összevissza, ringó nádas a plafon felé nyújtott karok sokasága. Odafent diszkógömb tükörlapkáin törik darabokra fény és hangulat. A hangfal ordít, a fiúk üvöltenek, a lányok felszegett állal, teli torokból éneklik, hogy „ha szombat este táncol, fejre áll az egész világ. / Minden mozdulata lángol, Travoltának érzi magát”.

Boldogság ez is. Izzadt, csapzott, felajzott, vággyal teli. Neotonos neonfényben fürdik az est, úvében villannak fogsorok és ruhára tapadt szöszök. A látvány beleég a retinába, így marad meg örökre a kiöltözött kamaszkor.

A fal mellett, az egymás mellé tolt széksor végén magányos árnyék ül. Talpa a földön, bal lábfeje ritmusra emelkedik, süllyed. Légdobos is lehetne, vibráló ujjai miatt meg zongorista. Hangtalanul énekel, a dallamot dúdolja, és közben a parketten táncoló Verát bámulja. A lány karcsú alakja fel-felvillan a tömegben, olykor mintha a sarok felé nézne, de ezt csak az árnyék gondolja így. Reméli.

Bécikém, itt az idő, huppan az árnyék mellé Karesz. Kigombolt inge alatt a teste gőzölög. Zihálva beszél, szinte ordít, és az árnyék pontosan tudja, hogy Karesz mit akar. Nem kérem le, üvölti vissza, és érzi, a hangja remeg. Ám Karesz nem tágít, az árnyék vállára támaszkodva magyarázza, hogy Sanyi egy senki, azt hiszi, hogy ő Pierre Cosso a Házibuliból; mondjuk, hasonlít rá, tény, de akkor is csak egy bunkó.

Az árnyék hálás a szavakért. Sanyiról tudna ennél rosszabbakat is mondani, mégsem mozdul. Karesz a fejét vakarja, hanyatt dől, majd valami olyasmiről értekezik, minden második szavát érteni, hogy a szerelemben az a jó és a rossz, igen, így, egyszerre, hogy a bátrakat még bátrabbá teszi, a gyávákat meg gyávábbá. Ő viszont tudja, mi a gyávaság ellenszere, különösen, ha a barátságról van szó. Merthogy a szerelemnél nincsen komolyabb dolog ezen a világon.

Ezt mondja Karesz, aki nem éppen úgy néz ki, mint Sanyi, akit az istenek alighanem kifejezetten azért teremtettek, hogy a nők még csak véletlenül se vehessék le róla a szemüket, és hívhatnák akár Adonisznak is. Karesz az árnyékra néz, majd Sanyira, megint az árnyékra, aztán így szól: lehet, ezt még megbánom, de érted teszem, barátom.

Az árnyék nyúlna Karesz után, de a fiú eltűnik a tömegben. A következő pillanatban megbomlik a táncrend. A káosz közepén, ott, ahol Vera és Sanyi táncol, kozmosszá formálódik a tér. Mindennek helye lesz. A táncolókból formálódó körnek és a középen egymásnak feszülő két alaknak. A hangfalakból üvölt a refrén, „Mikor szombat este táncol, szikrázik a szemüvege”... Sanyi és Karesz ritmusra üti egymást, az univerzum jó koreográfus, a dal végére pedig a kidobólegények is megjelennek a parketten.

A kibontakozó görög dráma sok nézőt vonz. A zene elnémul, a fények kigyulladnak. Kareszt és Sanyit ujjongó sorfal között vezetik ki a teremből. A dídzsé olyasmit hörög röhögve a mikrofonba, hogy elnézést az intermezzóért, a táncest folytatódik, s hogy a kedélyek megnyugodjanak, következzen egy szívhez szóló nóta.

Mi lehet az a fekete-fehér szalag a hulla nyakán? Közelebb furakodtam hozzá. Felé hajoltam. A nyelve oldalra kilógott, a szeme kigúvadt. Mindenki menjen innen, hogy került ide ennyi ember?! – ordította egy rendőr, majd egyre több egyenruhás került elő, és oszlatni kezdték a tömeget. Én még mindig a hulla mellett álltam, és a fekete-fehér szalagot bámultam. Egyértelműnek tűnt, hogy megfojtották.

A téren három rendőrautó, két mentő és egy tűzoltóautó sorakozott, a bámészkodók száma egyre nőtt. Mindenki azt kérdezte a másiktól, mit látott, mit hallott, mi történt valójában. Egy asszony úgy tudta, kutya szaladt át az úttesten. Amikor a sofőr fékezett, hogy megmentse az ebet, minden irányból belerohantak. Egy másik verzió szerint a sofőr részeg volt, és elaludt vezetés közben, így ment neki az előtte lévő kocsinak, ami aztán megpördült, és további járműveket tört össze. Azt, hogy mi történt valójában, senki sem tudta hitelesen elmondani. Azt viszont mindenki tudta, hogy a tömegszerencsétlenség mérlege egy halott, két súlyos és egy könnyebb sérült. Ez utóbbi nem ült egyik autóban sem, ám bámészkodás közben elesett a tömegben, valaki a kezére lépett, és eltörött az ujja. Kórházba vitték, ahol újságírók faggatták mint a tömegszerencsétlenség túlélőjét. Ő meg csak mesélt és mesélt.

Olyanok is akadtak, akik azt állították, egy előre be nem jelentett rendőrségi akció zárult szerencsétlenséggel, és sem kutya, sem részeg sofőr nem okozott tömegkarambolt a téren. Ők azt is tagadták, hogy valaki meghalt a tragédiában, pedig én magam is láttam a holttestet. Miközben a tömegben ácsorogtam, hogy minél több részletet begyűjthessek az esti cikkemhez, beszéltem egy hórihorgas férfival, aki eleinte nem akart nyilatkozni az esetről, de amikor megtudta, hogy fotó is készül róla, a farzsebéből elővett fésűvel komótosan megfésülködött, begombolta hosszú szövetkabátját, megigazította nyakkendőjét, majd hatalmas mosolyt villantott. Megkértem, hogy ne vigyorogjon, mégiscsak olyan cikkhez készül a felvétel, amiben egy tömegszerencsétlenség vagy félresikerült rendőrségi akció részleteit boncolgatjuk.

Ekkor még nem lehetett tudni, pontosan mi is történt a téren, és hogyan halt meg az addigra már kordonnal körbekerített férfi. Tagadnom azt sem érdemes, hogy amikor az egyik rendőrtől megkérdeztem, azonosították-e már a halott férfit, rám mordult: ki mondta nekem, hogy hímnemű egyénről van szó? Erre visszavágtam, hogy a saját szememmel láttam a szerencsétlen elhunytat. Nana, mondta, majd azt javasolta, amíg nem beszélünk az elhunyt hozzátartozóival, és ki nem derül, ő minek vallotta magát, addig az efféle nemi megkülönböztetéstől tartózkodjak.

Szóval a hórihorgas ember pózolt egy keveset, aztán megeredt a nyelve. Elmesélte, hogy egy kövér, rendőrruhát viselő személy elbújt a téren, és azt leste, melyik autóst tudja rajtakapni valamilyen szabálytalanságon. A zebrát bámulta. Egy idő után a gyalogátkelőhöz sétált, a kezében akkor már festékesvödör és ecset volt. Gondosan körbenézett, majd a zebrát koromfeketére festette. Csak a járda mellett hagyott meg két csíkot, egy fehéret és egy feketét. Azután visszavonult búvóhelyére, az egyik szobor mögé, és tovább figyelt. Egyszer csak megjelent egy kék autó, amit azonnal megállított.

– Jó megfigyelő vagyok, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, miért kapcsolták le azt a szerencsétlent – magyarázta a hórihorgas ember, majd kivett a zsebéből egy kiscsibét, megsimogatta, beszélt hozzá, aztán visszatette a zsebébe. Mire megkérdezhettem volna, nem fullad-e meg az a kis jószág a kabátjában, már folytatta is az élménybeszámolót. – A rendőrruhás kiszállította a sofőrt a kék autóból, és számonkérte, miért nem állt meg a zebra előtt, és miért nem engedte át a gyalogost. A fiatalember tiltakozott, hogy ő bizony nem követett el efféle szabálytalanságot, hiszen itt nincs zebra, csupán egy nagy fekete négyzet.

Amikor a hórihorgas elérkezett beszámolója ezen pontjához, hirtelen mellettünk termett egy törpe öregasszony, és nekiszegezte a kérdést a hórihorgas fazonnak: a rendőrruhás személy kövér volt, és az egyik füle nagyobb, mint a másik? A hórihorgas ember egy pillanatra a semmibe révedt, majd azt mondta: pontosan olyan volt, honnan tudja? A törpe öregasszony a neccéből előhúzott egy kis sámlit, felállt rá, és a hórihorgas ember bal kabátzsebébe nyúlt. Kivette a kiscsibét, és közben azt állította, ő volt az, aki pár perce felhívta telefonon, és elmesélt neki mindent részletesen, mivel tudta, hogy a kövér rendőrruhás ember a törpe öregasszony fogadott fia, akivel már gyerekkorában is rendszeresen meggyűlt a baja.

– Már az iskolában is sok gond volt vele – panaszkodott az öregasszony fogadott fiára. – Pedig mi mindent megtettünk, hogy ember legyen belőle. De hiába. Főleg a kék autós embereket utálja, mert gyerekkorában volt egy hasonló színű biciklije, amit annyira leharcolt a túlsúlya miatt, hogy a kerékpár egyszer megunta a hajszát, és megszökött tőle. Ő persze megsértődött, és ezt követően minden kék járművet és annak vezetőjét ki akarta csinálni. De nem ez az egyetlen problémája. Az egyetlen szerelme tavaly szakított vele. Tudja, hol? Egy zebra előtt, amikor épp a zöld jelzésre vártak. A lány átment a zebrán, a fiam a túloldalon ragadt. Azóta gyűlöli a zebrákat, mindet feketére festi. Ráadásul mindezt lopott rendőregyenruhában, hogy azt higgyék, hivatalosan jár el, amikor eltünteti a gyalogátkelőt.

– És mi történt azután, hogy a kék autó sofőrje nem ismerte el a szabálytalanságot? – faggattam a hórihorgas embert. Közbeszólásommal a törpe öregasszonyba fojtottam a szót, aki közben letelepedett a kis sámlira, és nyögött, hogy fáj a dereka meg a lába.

– A kövér álrendőrnek egyre vörösebb lett a feje – folytatta a férfi. – Hajtogatta, hogy ezért megfizetsz, te szemét, és azt is mondta, hogy börtönbe záratja a sofőrt, a kék autóját meg elviteti a bontóba. A veszekedésre megjelent egy őrnagy, aki számonkérte a kövér álrendőrt, sőt megfenyegette, ha még egy zebrát lefest, és nem veszi le az egyenruhát, bíróság elé állítják. Ekkor már egyre többen voltak a téren, mindenki az ordítozókat figyelte. Még a csibém is kikukucskált a zsebemből, pedig sosem szokott nyilvános helyen előbújni. A kövér álrendőr tovább üvöltözött, rázta az öklét, s ekkor hirtelen elkezdett felfúvódni. Minden egyes kimondott szó levegőt pumpált a testébe. Hirtelen felemelkedett, lebegett a lefestett zebra felett. A turisták elővették a mobiltelefonjukat, szelfiztek, lájvoltak, egyesek tapsoltak, és azt kiabálták: magasabbra, még magasabbra! De a felfúvódott ember egy idő után nem emelkedett tovább, hanem zuhanni kezdett, egyenesen a fekete zebrára puffant. Vergődött, kapálózott, mint aki szabadulni szeretne valami szorításból. Mire a turisták közt ácsorgó orvos odarohant hozzá, már halott volt. A nyakára hurkoltak egy fekete és egy fehér zsinórt, amitől megfulladt.

Ellenőriztem mindkettőnk oxigénkészletét, és kiszámítottam az áramlás adagolási arányát. Úgy látszott, hogy minden rendben van. Tendzing valószínűleg az oxigénkészülékében keletkezett zavar következtében meglehetősen lassan mozgott, de biztos lábbal mászott, és most ez volt a fő dolog. Amikor erőállapota felől érdeklődtem, válasz helyett elmosolyodott, és a gerinc felé intett. A percenkénti háromliteres adagolással olyan jól haladtunk, hogy elhatároztam, ha kell, percenként 2 literre csökkentem az áramlást, megnyújtva ezzel kitartásunk határát.

A gerinc úgy emelkedett tovább, mint odáig. Jobb felől óriási párkányok, bal felől meredek sziklalejtők. A keskeny havas csíkon folytattam a lépcsővágást. A gerinc jobb felé kanyarodott, és sejtelmünk sem volt arról, hol lehet a tető. Amint az egyik nagy szikla hátára feljutottunk, mögüle új, még magasabb emelkedett a szemünk elé. Múlt az idő, és a gerincnek mintha sohasem akart volna vége szakadni. Egy szakaszon, ahol a gerinc hajlásszöge kicsit csökkent, megpróbáltam egyedül mászóvas segítségével előrejutni, anélkül, hogy lépcsőket vágnék. Ettől időnyereséget reméltem, de hamarosan ráeszméltem, hogy a nagy magasságban ezeken a meredek lejtőkön nagyon csekély a biztonságunk, s ezután ismét nekiláttam a lépcsővágásnak. Most már némi fáradtságot kezdtem érezni. Két órán át szakadatlanul lépcsőket vágtam, és már Tendzing is igen lassan mozgott. Amint egy újabb szögletet megkerülve megint lépcsőfokokat kellett vágnom, fásultan gondoltam arra, vajon meddig bírjuk még ezt a nehéz munkát. Első lendületünk már lelohadt, és komor, elszánt küzdelemmé vált. Ekkor egyszerre észrevettem, hogy ahelyett, hogy egyhangúan, folyton emelkednék előttünk a gerinc, élesen egyenesebbre hajlik, és túl rajta, messze lenn megpillantottam az északi csúcsot és a Rongbuk-gleccsert. Fölfelé néztem, és láttam, hogy a keskeny havas gerinc egyenesen egy hófödte tetőhöz ível. Még néhány csapás a jégcsákánnyal a szilárd hóba − és fenn álltunk a csúcson. 

Kezet szorítottunk, azután átöleltük egymást, és vidáman csapkodtuk egymás hátát, míg majd elakadt a lélegzetünk. 11 óra 30 perc volt. A gerinc megmászása két és fél órába került, de úgy tetszett, mintha élethossziglan tartott volna. Kikapcsoltam az oxigént, és levettem készülékemet. Magammal hoztam színes filmmel töltött fényképezőgépemet az ingem alá rejtve, hogy ne hűljön át. Most elővettem, és megörökítettem Tendzinget a csúcson állva, magasra emelve a csákányát, amelyről kis zászlók sora lengett az Egyesült Nemzetek, Nagy-Britannia, Nepál és India színeivel.

Munn Lajos nagyon régóta nem érezte magát otthon ezen a földön. Először a spenót miatt lett számára gyanús, hogy valami nincs rendben. Képtelen volt a szájába venni azt a büdös zöld kenőcsöt, amiről a szülei állították, hogy finom és egészséges. Egész teste, idegrendszere tagadta ezt, bár akkor még elhitte, hogy a felnőtteknek mindig igazuk van. Amikor az édesanyjánál hagyományosabb nevelési elveket valló szomszéd házaspár tanácsára apja némi lelki és némi fizikai erőszakkal mégis rávette, hogy kóstolja meg, a második kanál után úgy terítette szét az asztal környékén a belediktált anyagot, mint egy megújuló erőforrásokkal működő négyéves festékszóró.

Az óvodában is idegennek érezte magát. Addigra rádöbbent, hogy a felnőttek túlméretes világa mellett létezik egy olyan közeg, melyben a gyerekek mozognak otthonosan, de ő ezt is nehezen megközelíthetőnek találta. Igyekezett ellesni, hogyan csinálják, de mindig úgy érezte, hogy betolakodó, jó esetben megtűrt személy a homokozóban tevékenykedő, csúszdázó és fogócskázó, hozzá hasonló méretű idegen lények között.

Iskolás korára egyre tudatosabban törekedett arra, hogy feltűnés nélkül vegyüljön a bennszülöttekkel. Elleste a szabályokat, rájött néhány összefüggésre, meglepően ügyesen álcázta a benne rejlő idegent. Lettek kis cimborái, akikkel együtt rosszalkodhatott, és már az alsó tagozatban túlesett az első halálosan komoly és ugyanennyire reménytelen szerelmen is. Szerencsére egy lányba zúgott bele, és ezt az irányultságát később is megtartotta. Kora tizenévesen már pontosan tudta, hogy számtalan dologra kell figyelnie egy idegennek, talán kémnek ahhoz, hogy ne bukjon le. Ha csak lehet, érdemes tehát minél több ponton illeszkedni a társadalmilag elfogadott normákhoz.

Tinédzserként már meg is fogalmazta, hogy ő földönkívüli, de arra képtelen volt rájönni, honnan és miért kerülhetett ide. A körülötte élő földlakók szerencsére elég egyszerű lényeknek bizonyultak, bár néha alig kerülte el a lebukást. Az első veszélyes kalandját az idegen nyelvi oktatás miatt kellett átélnie. Arrafelé, ahol ő cseperedett, a földet többnyire fődnek, a boltot bótnak, a holdat hódnak ejtették.

Amikor az osztályban megtanulták az égitestek angol elnevezéseit, hamar eszébe jutott egy vicces osztálytársának, hogy az ő vezetéknevét is le lehet fordítani. Pillanatok alatt Hód lett a bece- vagy csúfneve. Az csak kicsit zavarta, amikor a kényszeresen humorizáló Kalmár heteken át röhögve érdeklődött tőle, mitől is ilyen szépek a fogai. Nem örült neki, hogy egy idióta animált fogkrémreklám révén űznek belőle gúnyt, de az addigra már jól kialakult beolvadási technikát alkalmazva különféle vicces válaszokkal reagált.

Az már jobban megviselte, amikor az amerikai holdra szállásról tanultak. Kalmár a tesióra előtt elrikkantotta magát, hogy ő Louis Armstrong, és most jön a Hódra szállás. Szerencsére jött a tanár is, és hamar kikászálódhatott a Kalmár vezényletére ráugráló fiúk hónaljszagú halma alól.

Óra után ellentámadásba ment át, és az öltözőben meglehetős sikerrel alázta meg Kalmárt. Könnyedén tette nevetségessé, hiszen a tréfamester összekeverte a híres jazztrombitást az idegen égitesten sétáló egyik földlakóval, akinek a szülei a Neil keresztnevet adták. Az 1969-es holdséta másik résztvevője, egy bizonyos Buzz Aldrin neve is alkalmat adott néhány kevéssé szellemes és egyáltalán nem píszi tréfára, de a kamasz fiúk között akkor még ez elment. Michael Collinst megkímélte a vicceitől. A harmadik asztronauta vele egyívásúnak tűnt, hiszen oly messzire repült, mégis egy kabinból kellett néznie, ahogy a többiek vígan rúgják a Hold porát.

Nevezzük Sándornak. Azért így, mert amikor elmesélte történetét, az felért egy gyomrossal. Támlás széken ültem, Sándor arcát fürkésztem. A szája körül meg-megránduló izom mozdulataiból próbáltam kiolvasni azt, mit érez. Meg a szuszogásából, ahogyan a levegőt vette; abból, ahogyan ült, egyenes háttal. De csak a gyomros ereje kúszott egyre magasabbra, egészen a gigámig. Próbáltam úgy nyelni, hogy ne tűnjön úgy, mintha vizet kortyolnék, de Sándor – és azért hívom így, mert ma is él, és történetének szereplői is – figyelmes ember. Különben is, ki vagyok én, hogy ráöntsem a világra mindazt, ami az ő sorsa.

Sándor lábánál egy puha bundás labrador retriever pihent. Fejét Sándor lábfején pihentette. Olykor felpillantott, fülét emelgette. Ő Sándor legfőbb útitársa a városi forgatagban. Pamacs. Pedig egyáltalán nem pemzli. Sándor lenyúlt hozzá, végigsimított szőrén. Pamacs a farkának végével alig észrevehetően jelzett, amúgy meg sem mozdult.

Okos jószág, magyarázta Sándor, nagy felelősség. Mert bár Pamacs vakvezető, legalább annyira irányítania kell, mint amennyire neki segít a közlekedésben. Pamacs ugyanis honnan is tudná, melyik a 6-os busz, vagy azt, hogy a 4-es villamos merre jár. Azt is tanulnia kell, merre van a piac, hol az iskola, a rendelő. Sokan mégis azt hiszik, hogy a vakvezetők élő GPS-ek, s hogy árkon-bokron keresztül is elvezetik gazdájukat a célhoz. Pedig éppen árkon és bokron keresztül nem vezetik.

Először azt hitte, még éjjel van, azért sötét minden. Matatott, lámpát kapcsolt, nem lett világosabb. Kibotorkált a folyosóra, mindennek nekiment, ami csak vele szembejött. Felesége látta, hogy gond van, mondta is, hogy orvoshoz kellene menni, de Sándorban olyan mélyen vert gyökeret a kétségbeesés, pontosabban a felismerés, hogy nem lát, hogy a lába remegni kezdett, térdéből az erő elszállt. A földre ült, próbált a síkba kapaszkodni.

Az orvosok fél nappal és számos vizsgálattal később sok mindent mondtak, amiből Sándor annyit szűrt le, hogy nem a szemével vannak gondok. A látóideg brutális gyulladása miatt lett vaksötét. Sándor elméjében ekkor egy lángra lobbanó gyufaszál képe jelent meg. A pálcika lassan csavarodó és elszenesedő látványa.

Így mondta, vak, mert a látássérült szóval nem lehet kifejezni azt, amit ő megél. Grafikus létére éppen azt veszítette el vasárnapról hétfőre virradóra, ami életének értelmet adott.

Fél év múlva már a felesége sem volt mellette. Pedig a templomban még szerelmesen mondta, hogy jóban és rosszban, egészségben, betegségben, de úgy tűnik, az ásót és a kapát már úgy értette, hogy azok olyan szerszámok, amelyek segítenek az elválásban, a nagyharang meg minden délben szól, és ha bármit el is választ, csakis a délelőttöt a délutántól.

Több anekdota szól arról, hogy amikor Jurij Gagarin első emberként 1961. április 12-én feljutott a világűrbe, azt mondta, hogy nem lát semmiféle Istent. Ma már nem könnyű elképzelni, hogy 108 percnyi űrrepülése alatt (a Vostok–1, fedélzetén Gagarinnal, 9 óra 7 perckor startolt, 10 óra 55 perckor landolt) miért éppen vallási, hitbéli ügyekkel foglalkozott volna (ez inkább vall Nyikita Hruscsovra, a Szovjetunió Kommunista Pártja akkori első titkárának szándékaira), de tény, azokban az időkben is éltek olyanok, akik szerint Isten, ember és tudomány dolgai nemhogy a végtelenben, de a Földön sem találkoznak.

A magyar vasércbányászat fontos színhelyén, Rudabányán például aknát neveztek el Gagarinról – hiszen ő egyszerre volt az erő és a hősiesség példája. Azzal nyilván senki nem számolt, hogy az akna 1965-ben öt bányász életét követelő tragédiáról lesz híres, miután az június 8-án 12 óra 28 perckor beomlik.

Néhány év múlva Magyarország mindenesetre felhozta a föld alól a Szovjetunió hősének nevét, 1968. május 29-én róla nevezték el azt a hőerőművet, amely ma Mátrai Erőmű néven pöffent a magasba szürkésfehér pamacsokat. Jurij Gagarin a visontai dicsőséget nem érhette meg: 1968. március 27-én, tragikusan fiatalon, 34 korában – miután repülőgépe a földbe csapódott – meghalt. Akkoriban sokan azon tanakodtak, hogy az első űrhajós halála csupán a szovjet hőscsinálás propagandagépezetének eszköze volt-e, s még olyan teóriák is születtek, hogy nem is járt a világűrben, nem is ő volt az első ember az űrben, gépét pedig – amelyben ő és Vlagyimir Szerjogin repült – rakétákkal lelőtték.

A Visontán épülő erőmű nevének megváltoztatását mindenesetre a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) javasolta. Erről 1968. május 30-án a Magyar Nemzet szerző nélküli cikkében így fogalmaz:

Van abban szimbólum is, hogy a KISZ védnökségével épülő erőmű a világűr első utazójának, a tudomány és technika hősének, úttörőjének, Jurij Gagarinnak a nevét vette fel. Gagarin az emberi élet gazdagodásának, továbbívelésének munkája. Ezt szolgálja az új erőmű is, azok is, akik építették, azok is, akik majd az energiát termelik. Rokon gondolatok: tovább haladni a világűrben és a Föld minden talpalatnyi helyén.

Politikai üzenetekből már akkor sem volt hiány, a hősképzés tízezrek lelkét töltötte meg boldogsággal, valamint a végtelenben kiteljesedő emberi nagyság ígéretével. A névadásnak mindenki örült, F. J. Tyitov, a Szovjetunió budapesti nagykövete elhozta a magyaroknak a szovjet nép üdvözletét és köszönetét, valamint a beruházás KISZ-szervezetének átadott egy zászlót, a Komszomol Központi Bizottságának zászlaját, amelyet Gagarin fényképe és az űrhajósok aláírása ékesített.

Méhes Lajos, a KISZ Központi Bizottsága első titkára – a Magyar Hírlap akkori beszámolója szerint – ezekkel szavakkal szólalt fel a névadó ünnepségen, melyet az erőmű építkezése szálláshelyének nagytermében tartottak:

Jurij Gagarin nevét felvenni elkötelezettség. Ez a név tulajdonosának halála után is fogalom marad az emberiség történetében. A hős életútját járni, ezt az utat követni – ez kezdődött el a mai ünnepélyes névadón.

A lelkesedés, a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság azonban nem tartott ki a végtelenig. A magyarországi rendszerváltást követő években szétmállott. Ráadásul 1991 decemberében a Szovjetunió is felbomlott, az egykori keleti tömb országai pedig nem tartottak igényt a hőseire sem.

Nem alszik, halott, mondta a férfi, majd azt is hozzátette, nézzem meg a nő pulzusát, ha nem hiszek a szememnek. Remegtem, arra koncentráltam, hogyan tudok minél hamarabb elmenekülni. A motorja kerekét kezdte piszkálni, rugdosta, káromkodott, amiért defektet kapott. Kihasználtam a helyzetet, azonnal bepattantam az autómba, és tövig nyomtam a gázt. Percekkel később jutott eszembe, hogy nem néztem meg a rendszámát, ő viszont biztosan tudja a kocsimét.

Az eset óta húsz év telt el. Mindaddig rettegésben éltem, amíg tíz évvel ezelőtt a régi autómat el nem adtam, és friss házasként, pszichológus férjemmel új helyre nem költöztem. Ekkor fellélegeztem, úgy éreztem, most már nem találhat meg a motoros fickó.

A sors iróniájaként a szerelem egy másik motoros férfi személyében talált rám, aki rábeszélt, hogy vegyem meg magamnak azt a kis piros Vespát, amire régóta vágytam. Azt mondta, ez a dolog nagy lépés lesz a lelki gyógyulásom útján. Anyámon kívül ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem, mi történt velem azon a napon. Igaza lett. Az egyik délután, amikor az ágyba döngölt a depresszió, mert éjszaka újfent halottak kocsonyás szemében láttam saját arcomat, a férjem kirángatott az ágyból, kihozta a garázsból a Vespát, és azt mondta, induljak el, csak úgy, cél nélkül.

Kihajtottam az udvarból, és egy kóborló, sárga falevelet kezdtem követni, egészen lassan. Aztán a levelet felkapta a szél, s úgy éreztem, mintha a Vespa is széltölcsérbe került volna. Abban a pillanatban elengedtem mindent, repültem a kis piros motoron. Nem emlékszem, hogy az úttesten mentem, vagy a vattacukor felhőkön robogtam, csak azt tudom, hogy lebegtem. Állomások váltakoztak mellettem, rég halott szeretteim integettek az ablakokból. Apám házánál megálltam, ő kijött a kapu elé. Azt mondta, szép kis motorom van, és megkért, vigyem el egy körre, mert még soha nem ült hasonló járművön. Újra elindultam, immár apámmal, kabátjába kapaszkodott a szél, átkarolta a derekamat, és kacagtunk. Hamarosan nagyanyám is csatlakozott hozzánk, oldalkocsiban ült, pettyes kendővel volt bekötve a feje.

Ránéztem, a szeme éppolyan volt, mint anno azé a halott nőé, akit a motoros ember oldalkocsijában láttam. Bámultam, ahogy az arca feloldódik a fénycsíkokban, amelyek aztán utat vágtak előttünk. Robogtunk ezen a semmibe vezető úton a kis piros Vespával, majd apám ölelése megszűnt, már a hangját sem hallottam. Hátranéztem, mögöttem megrepedezett a világ, és lassan lepergett a végtelenbe.

Amikor hazaértem, semmire nem emlékeztem, pedig legalább két órát motoroztam. A férjem boldog volt, mert végre mosolyogtam, és valami olyasmit magyaráztam neki, hogy elengedtem azt a régi sztorit, már nem félek sem a motoros embertől, sem a bosszújától. Ezt onnan tudom, mert hallottam, amikor később anyámmal telefonon beszélt. Nem akartam, hogy bárkinek meséljen a történetemről, de hát anyám úgyis tudott róla, így nem szóltam semmit. Néhány hét elteltével egy barátunk születésnapjára voltunk hivatalosak. Villantani akartam, így piros tűsarkúban jelentem meg, persze hogy a piros Vespámon. A férjem is motoron érkezett. Nagy sikert arattunk, mindenki azt mondta, vagányok vagyunk. Fürdőztem az elismerésben és a sikerben, még ha legbelül tudtam is, jelentéktelen.

A csendes beszélgetést egy idő után hangos zene váltotta, rángattak, hogy táncoljak. Pörögtem szédülésig, kaleidoszkópképpé lett a körülöttem lévő világ, a nők vihogása belefolyt a beszélgetésfoszlányokba – hányás kerülgetett. Leültem az egyik kanapéra. Csak később vettem észre, hogy a férjem egy kisebb társasággal beszélget. Láttam, hogy részeg. Azt ecsetelte, mennyire örül, hogy motorra ültem, ez ugyanis majd segít végleg elfelejtenem, hogy egyszer majdnem elkapott egy motoros sorozatgyilkos. Rugdostam a lábát, ezt hagyja abba, de csak folytatta, és elmesélte a társaságnak, hogy tíz évvel korábban megálltam segíteni egy lerobbant motorosnak, aki épp egy hullát szállított az oldalkocsijában, sőt azt is elmondta nekem, hogy nem ez az első nő, akit megölt. Akadt, aki viccnek vélte a sztorit, de a többség egészen meghökkent.

Pofon vágtam a férjemet, sírva rohantam ki az udvarra. Leültem a lépcsőre. Miután lecsillapodott a zokogásom, a csillagokat bámultam. Azt játszottam, amit gyerekkoromban a testvéremmel. Ez mindig megnyugtatott. Elképzeltem, hogy egy hatalmas ceruza van a kezemben, felnyúlok az égre, és vonalakkal összekötöm a csillagokat. Egy kis házat rajzolok, takaros kerttel, ott van anyám, apám és a testvéreim. Míg a testvéreimmel és anyámmal leszüreteljük a csillagokat az égről, apám megjavítja a kilazult ajtót, aztán mindannyian asztalhoz ülünk. Apám hosszú kezével és hatalmas tenyerével átfogja az egész családot, és mi soha többé nem félünk semmitől.

Az utolsó vonalat készültem gondolatban meghúzni az égbolton, amikor finom érintést éreztem a jobb vállamon. A férjemre számítottam, de nem ő állt mögöttem. Egy magas férfi volt, arcát csak félig világította meg a bejárati ajtó fölé szerelt lámpa tompa fénye. Helló, suttogta, és egészen közel hajolt az arcomhoz. Kellemes illata volt, emlékeztetett apám kölnijére. Megismersz?, kérdezte, és még közelebb hajolt. Megismertem. Ő volt a motoros férfi, az út széléről. Megpróbáltam felállni, hogy berohanjak a házba, de hasra estem. A térdemről lejött a bőr. A férfi mellém guggolt, a kezét nyújtotta. Állj fel, mondta, nem bántalak. Be akarok menni, motyogtam, de ő azt válaszolta, beszélnünk kell. Leültetett a lépcsőre, mellém kuporodott.

Azt ecsetelte, hogy anno jól bevettem a tréfáját, ő ugyanis sem akkor, sem máskor nem ölt meg senkit. A nő a húgom volt, és berúgott a buliban, azért dőlt ki, magyarázta. Csak hazavittem. Míg vártam a barátomat, akit a defekt miatt hívtam oda, nagyon unatkoztam. Arra gondoltam, jó móka lenne, ha megtréfálnám az embereket, ezért ugrattalak téged is. Sokakat átvertem. Szégyellem. Mire megmagyarázhattam volna a dolgot, elmenekültél. Mosolygott, megfogta a kezemet. Nézz a szemembe, mondta, hát ilyen egy sorozatgyilkos? Félelmemben elájultam. Arra eszméltem, hogy a férfi fölém hajol, a többiek pedig körülöttem állnak. A férjem azt mondta, még jó, hogy a doki épp velem volt, amikor rosszul lettem.

Semmit nem értettem. Miután hazamentünk, és kijózanodott, mindent elmeséltem neki. Azt mondta, már mindenről tud, ugyanis a doki, akit egyébként egy motorostalálkozóról ismer, mindent elmesélt neki az egykori tréfájáról. Tényleg vele találkoztál annak idején?, kérdezte a férjem. Bólintottam. Kacagni kezdett, hosszú percekig abba sem hagyta. Aztán elmesélte, hogy a doki mindig nagy tréfamester volt, szóba sem jöhet, hogy megölt volna valakit. Végre megnyugodhatsz, simogatta meg a vállam, megoldódott az évtizedes rejtély, nincs félnivalód.

Csaknem tíz év telt el az említett buli óta. Többé nem találkoztam a dokival, szándékosan kerültem, szégyelltem, mekkora idióta vagyok, hogy bedőltem egy ugratásnak, még ha nagyon durva volt is.

Nem szimpla sporttörténelmi, jóval inkább világtörténelmi pillanat volt, amikor Magyarország 1986 nyarán Formula–1-es nagydíjat rendezett. A technikai sportágak királya ugyanis a szocializmusban élők számára már tiszta NYUGAT volt, így, csupa nagybetűvel. Mint a Csinibaba című Tímár Péter-filmklasszikusban Helsinki, csak ez ide készült, házon belülre, komolyabban utazni sem kellett odáig, országhatárt átlépni.

A Nyugat akkor lényegében nem földrajzi meghatározás, hanem sokkal inkább gyűjtőfogalom és szitokszó volt, a szocialista rendszer országai által akkor már annyira azért nem túl élesen, de mégis rendszeresen kritizált kapitalizmus otthona, annak minden megvetett gazdasági, reklám- és marketingrészével. Amiről a többség akkor persze még azt sem tudta, mi fán terem, és ami azóta gyökeres változásokon ment át, hogy a kétezres években, különösen az internet elterjedésével, a világ igazi megnyitásával új dimenzióba kerüljön.

De hol voltunk még ettől a nyolcvanas évek közepén.

A világrend, mondjuk, felbillenni látszott, a változás szele már akkor éreztette hatását, a glasznoszty és a peresztrojka voltak akkor a kulcsszavak, amik ráadásul a szomszédos, mindenben is irányt mutató Szovjetunióból érkeztek. És mindenki sokkal jobban örült nekik, mint amikor emberöltővel korábban tankok, harckocsik és hadtestek érkeztek ugyanonnan.

Bernie Ecclestone, az F1 egykori vezetője, mindenható ura a ’80-as évek elején arra az elhatározásra jutott, hogy valamelyik szocialista országot is beveszi a futamrendezők közé. Több sikertelen próbálkozása után (Szovjetunió, Kína, Jugoszlávia, Csehország) a Brazíliában élő magyar üzletember, Rohonyi Tamás javaslatára végül Budapest is képbe került. Ecclestone ’83 nyarán személyesen látogatott el fővárosunkba, ahol végre nyitott ajtókra, partnerekre lelt. Rövid időn belül (a Városliget és a Népliget is szóba került) kiválasztották a megfelelő helyszínt, és ’85 őszén már aláírhatták a szerződéseket.

Vidéken, de a fővárostól azért látótávolságra – az agglomeráció akkor még messze nem azt jelentette, amit manapság –, a mogyoródi völgyben megépített pálya a technikai sport, a szórakozás mellett sokaknak a hőn és hiába vágyott, összességében leginkább elérhetetlen Nyugat-Európát vagy éppen a világ boldogabbik felét hozta el egy másik világba. Ahogyan az a viccben is szerepelt Nyugat-Berlinről.

Kíváncsi lennék, negyven mínuszosan ki könnyezi meg, és csapkodja közben a térdét arra a poénos felütésre, hogy mondjon egy szigetet a Vörös-tengeren. És amikor megbukik a földrajzvizsgán, mert ugye honfitársaink közül ki a franc tud séróból szigetet megnevezni az Afrika és Ázsia között lévő Vörös-tengeren, akkor helyette történelemből kapta a mentőövet: a Német Szövetségi Köztársaság beékelt részét a Német Demokratikus Köztársaságba, azon belül pedig a szocialista „táborba”.

A mogyoródi pálya eredetileg 4014 méter hosszú volt, és mindössze nyolc hónap alatt készült el, ami a mai viszonyokhoz képest is bravúros teljesítmény, akkori mércével pedig hihetetlen és elképesztő. Sportági, de sportos megközelítésben is kevés példát találni rá a nagyvilágban. Az első futamot 1986. augusztus 10-én rendezték meg, a kánikulai forróságban százezrek kerekedtek fel a Magyar Nagydíjra. A beszámolók alapján az F1 igazi gulyásvurstliba lett ékelve, a korszak csúcskategóriás versenyautói és a nézők nehézkes transzfere mellett volt ott sör, bor, pálinka, lángos, palacsinta, sült kolbász, hurka, öröm, lány.

A Formula–1-ben azóta sok minden történt és változott, miként a kétszer (1989-ben, majd 2003-ban) már átépített és idéntől újfent erős ráncfelvarráson áteső Hungaroringen is. Előbb 3975 méterre csökkent, majd 4381 méterre nőtt az érdemi aszfaltcsík, a célegyenesnél és kanyaroknál is történt némi változás, ami viszont állandóságot képvisel, az a szurkolók, rajongók, érdeklődők töretlen lelkesedése. Így már nemcsak a magyar sportbarátok kedvelt célpontja, hanem Európa több helyéről, keletről, nyugatról, délről és északról is érkeznek a futamra vendégek.

A pilóták a kezdetekben is technikásnak találták a szép természeti környezetben lévő, kanyargós pályát, amelyen nem könnyű sikert aratni, de még előzni sem. Folyamatos koncentrációt és munkát igényel, mindezt nagy melegben, amelyet olykor nyári zápor tarkított. Ezeket a jellemzőit a mogyoródi pálya azóta is bátran viseli, és immár a sportági tradíciók egyik őrzőjévé vált.