Index Vakbarát Hírportál

Elmesélem, Vaksi hogyan lett bajnok. A Vaksi becenév, s hogy kihez tartozik, maradjon titokban, mert Vaksi ma is él, az ökle  olyan, mint a bizonyos Old Shatterhandé, amely – mint azt Karl May regényéből tudjuk – pozdorjává zúz.

Vaksi vézna fiú volt, amikor belépett az edzőterem ajtaján. Megállt, magába szívta az emberillatot, majd az edző elé állt. Bunyózni szeretnék, mondta. Az edző meg elkezdett röhögni. No nem azon, amit Vaksi mondott, ráadásul akkor még nem is ez volt a beceneve, hanem akkor, miután a fiúra nézett.

Jószerivel ugyanis semmi mást nem látott, csak egyetlen hatalmas, dioptriás szemüveget. Olyat, amilyenre gúnyosan csak a szódásüveg jelzőt használják. Ez a lencseörvény azonban mind közül különösen feltűnőnek számított. Komplett galaxisok és világok kavarogtak benne, s mögöttük, valahol a távolban, ott volt Vaksi is. Pontosabban csak a szeme, de az meg bizonyos fénytörésben akkorának látszott, mintha maga Hórusz figyelné, mi történik a halandók birodalmában.

Aztán szemüvegben vagy szemüveg nélkül szeretnél?, kérdezte az edző, és látta, a fiú nem érti. Ekkor kisebb előadásba kezdett, hogy a szemüveget általában az első pofonnál leverik, s még örülhet is, ha közben az orra nem törik el. Szemüveg nélkül meg, ugye, látva a dioptriákat, nem sokat érzékelne a külvilágból. Márpedig egy jó bunyós azt is látja, honnan érkezik a pofon, és ami még ennél is fontosabb, azt is tudja, hová kell azt visszaadni.

Vaksi töprengeni kezdett. Hosszan, nagyon hosszan.

A mester már menni készülődött, amikor a fiú megszólalt. Majd érzem, mondta határozottan, és az edzőnek tetszett a válasz. A jó bunyós ugyanis, mondta, egy idő után már csak érzi a meccset. Amikor már azt sem tudja, hol vegye a levegőt, és az agyát is elborítja a köd, ösztönösen mozog. Izmai, ízületei és csontjai egyetlen parancsot követnek: túlélni. A jól kondicionált bunyós gyakran úgy nyeri meg a meccset, hogy sejtjei azt a munkát hálálják meg, amit az edzések idején beléjük kódoltak.

Legyen, felelte az edző, és maga mellé vette a fiút. Tanította, okította, nevelte, hetente háromszor egy órát csak vele foglalkozott. A Vaksi nevet is ő adta neki, mert ha a fiú levette a szemüvegét, lényegében tényleg csak hangok és árnyak, kontúrok alapján tájékozódott.

Kezdetben, persze, dőlt-borult, mindennek és mindenkinek nekiment, ám mozdulatai idővel finomodtak, találati hatékonysága rohamosan javult. A páros küzdelmekben rendre megverték, legközelebb mégis úgy lépett a szorítóba, mintha mi sem történt volna. Akik kezdetben röhögtek rajta, idővel egyre jobban tisztelték. Kitartását, alázatát. Csodálták, hogyan merít erőt esetlenségéből, kiszolgáltatottságából.

Mintha egy méh a potrohszőrével simogatna. Bözsi ezzel az egyszerű mondattal alighanem egy életre elvette az Öreg kedvét attól, hogy csípős paprikát neveljen. Pedig mindent úgy tett, ahogyan a nagykönyvben megírták, ahogyan a kertész mondta, s ahogyan a szomszéd magyarázta. A magvetést a szoba melegében végezte, majd tűkön ülve várta a fagyosszenteket, hogy a palántát kiültethesse.

Bözsi mondta is az urának, hogy ezt az egész paprikásdit csak azért csinálja, hogy ne kelljen vele ülni a tévé előtt, de az Öreg soha nem ült föl a provokációnak. Némán ment a kertbe, gyomlált, kapált, locsolt, visszavágott, árnyékolt és rovart űzött. Mindent csinált, de legfőképpen várta, hogy paprikája a szó minden értelmében megerősödjön.

Erre most jön az asszony, és unott hangon lepotrohszőrözi az álmait. Még hogy nem erős, dohogott magában, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán rosszul nősült.

Először akkor jutott az eszébe, hogy más nőt kellett volna választania, talán Klárit, akinek ugyan be nem állt a szája, és úgy kacagott, hogy attól a dobhártya is megrepedt, amikor Bözsi egy napon betoppant a kocsmába, és azt mondta a maga unott egyszerűségével, hogy Öreg, megyünk haza. Ma is emlékszik a pillanatra, amikor a barackpálinka szégyenízűre változott a szájában. Ki is köpte, mintha csak tüzet fújt volna, és azzal a lendülettel néhány cifra szót is utána küldött.

A kocsma népe, persze, röhögött, és jó ideig zengett a megyünk haza, amint az Öreg átlépte az italmérés küszöbét. Idővel azonban elmaradtak az ugratások, ám az Öreg akárhányszor barackot kért, mindig rátört a vágy, hogy bárcsak a kacagó Klárit vette volna feleségül, netán a raktáros Marit, esetleg a boltos Ellát. De addigra már annyira megszokta Bözsit, aki végtére is főzött rá, meg takarított, a gyerekeket is hajtotta a jó jegyek felé, hogy úgy volt vele, ennyi bánatnak bele kell férnie a mindennapokba.

Van, akinek, ha meghallja azt a szót, hogy agárverseny, reflexszerűen Brad Pitt és Jason Statham neve ugrik be. Nekem is, természetesen. Hát persze, hogy a Blöff című Guy Ritchie-filmből, amelynek minden sora szállóigévé vált.

„A nyulat hátulról, élesbe...”

Csakhogy a nyúl kibabrál a két whippettel, a kis termetű angol agarakkal, és egy trükkös vargabetűvel faképnél hagyja őket.

A dzsipók (Brad Pitt vezérletével) meg palira veszik Stathamet és Tommyt, a sameszát, akiknek nem marad más választásuk, mint megvásárolni Pitt „anutájának” a lakókocsit.

Naná, hogy babakék színben, hableányos szökőkúttal. Mi mással?!

Ha már egyszer elvesztették a fogadást, és a nyúl lerázta a whippeteket.

Ha lúd, legyen kövér. Vagy legalábbis babakék.

Persze a valódi agárversenyen ma már állatvédelmi szempontok is játszanak, a nyúl, amit üldöznek a szellőléptű ebek, valójában műnyúl. És az agár egy nap csak egy futamban indulhat, továbbá két verseny között legalább öt napnak kell eltelnie.

Apámnak tüdőrákja volt. Halála hetében az összes tankönyvi tüneten túl volt: az állandósult, egyre fokozódó köhögési rohamokon, a visszatérő mellkasi fájdalmon, a hónapok óta tartó étvágytalanságából fakadó óriási testsúlyvesztésen. Folyamatosan fáradt volt, nem kérte többé a kezeléseket, csak a fájdalomcsillapítást fogadta el. Túl volt már a hörgőtükrözésen, a CT-vezérelt aspirációs tűbiopszián, a több hónapos kemoterápián. A tudomány végstádiumnak hívja ezt az állapotot.

A János Kórház pulmonológiai osztályán egy kétágyas szobában a plafont üres, megfáradt arccal, öntudatlanul néző apámon a halál jeleit a család is jól látta. Kisírt szemekkel, kétségbeesve kértük az isteni és az emberi segítséget az átjutásához. A doktornő azonban halkan, de határozottan idézte nekünk a hippokratészi esküt: tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami árthatna nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.

Még annyit mondott, hogy neki orvosként mindent meg kell tennie az élet érdekében. Tudja, hogy minden lépés az úton haladás az út vége felé, de a halál nem siettethet, csábíthat bennünket. Nyugodjunk meg, mondta, Isten tudja a dolgát, senki sem élheti túl a halálát.

Cicero cica 18 évig volt a család kedvence. Krónikus vesebetegsége az utolsó éveiben nagyon megnehezítette mindennapjait. Letargikussá vált, mindig fényes, ápolt szőre összecsomósodott, lehelete elviselhetetlen lett, egyre gyakrabban hányt, a pár hetes kora óta szobatiszta állat mindent összepisilt. Anyám, akinek hű társa lett a cirmos apám halála után, mindent megtett érte. Látta, ahogy megváltoznak az idős állat szokásai, tudta, hogy az állat egyensúlyzavarai, hátsó lábainak fájdalmai a végső időszak kezdetét jelzik.

Ivós nép a magyar. Ezen a kijelentésen – talán illenék – nincs mit szépíteni. Kisfröccs, kevert, vegyes gyümölcs, sört ide, bort ide, de szép barna lány...

Faluhelyen egykor, amikor még a kocsmák kocsmák voltak, nem pedig pubok, és a kocsmaajtók is egész évben nyitva álltak, s nemcsak kurtán, mert akkor a turista is szomjas, minden magára valamit adó férfi szokással kezdte a napot. Sörrel, borral, pálinkával. Ezt a szokását a nemzet nemhogy őrizte, de vigyázta is. A társadalom napszámosai az ivásban fedezték fel a társadalmi változások folyamatosságának lényegét, és fejüket – szigorúan ellenállásból – addig-addig billentették előre és hátra, s küldtek közben szervezetükbe különféle egységnyi alkoholt, felest, decit, négy üveggel, hogy a szokásból rítus lett, abból meg életforma.

Így aztán nem csoda, ha a parasztoknak vénségükre gúnárnyakuk lett, a májuk meg akkora, hogy az egy becsületes ábrázatú péklapáton sem fért el. Mások meg összeaszott emberárnyékra fogytak, biztosan az agyukban uralkodó, folyton leszálló légáramlat miatt.

Valahol a múltban, nem is olyan régen, a nyugati határszélre tapadt településen egy ilyen csontra soványodott atyánkfia csoszogott a söntéspulthoz. Száját a savanyú bor kerekdedre húzta, csücsörítve beszélt, a levegőt is csak kortyolni tudta. Ellenben szépen szólt, egyenes háttal, halkan, illendően, ami érthető is, hiszen pénzéből már délután négykor kifogyott. Utolsó felesét olyan lassan próbálta inni, mintha az az öt cent hónapokra előre beosztható volna. Ám nála az esztendő is csupán két tiszta pillanat közti pislogás volt, fejében pedig gyakran állt élére a horizont. Életében sokféle démonnal megküzdött már, mind közül az alkohol bizonyult a legkitartóbbnak.

– Oszt tudod-e, hány óra van, Jóska? – kérdezte a pult mögött álló asszony, s közben kendővel végigtörölt a söntéspulton. A rongyot vödörbe csavarta, majd a pult előtt várakozó férfira pillantott.

– Tegnap volt tavalyelőtt... Este tíz lesz elmúlt héttel – felelte a férfi, és ügyelt arra, hogy tenyerét mindvégig a nadrágja varrásán tartsa. Állát felszegte, mintha szavalna, pedig csak szépen akart szólni. Azt remélte, így hozzájuthat egy kilépőhöz. Pálinkára vágyott, sörrel is beérte volna. Talán fröccsel. Kis decivel. S miként beszélt, tekintetével a vödörbe csavart pultlevet bámulta. Ha más nincs, akkor legyen ennyi ma estére, gondolta, és érezte, sokáig már nem tartja meg az egyenes. Ez a bolygó folyton mozog alatta, és vele azért gyakran megesett, hogy ami az előbb még rég volt, az a következő pillanatban már földön fekvő égbolt, a talaj ilyenkor könnyen rátapad a felhőkre.

– Na, azt már nem! – Az asszony a ronggyal a pultra csapott, nyomában vízzel és alkohollal kevert permet szállt a levegőben. – Ne is reménykedj törlésben, ezzel a kutyát sem itatnám.

Bárányné sosem gondolta volna, hogy nevét egyszer majd feljegyzik a történelem lapjaira. Merthogy a megyei lap is történelmet ír, függetlenül attól, hogy a cikkek tartalma igaz vagy sem. Az utókor is abból tudja szemlézni a múlt dolgait, ami abból meg- vagy fennmarad. Mindenki abból rakja össze a részt, az egészet, mozaikok darabkáiból próbálkozik, így következtet mindenre és bármire is. Minél több az egymáshoz illeszthető részlet, a múlt annál inkább rekonstruálható. Már amennyiben a cél az, hogy valósághoz közeli képet kapjunk. Merthogy a tapasztalat az, hogy ami hajlítható, az előbb vagy utóbb görbül is. Vagyis miért éppen Bárányné története ne szólhatna másként, mint ahogyan az amúgy megesett.

Merthogy ez a derék asszony lánynak szép volt, s még helyesnek is különösen formás. Gyűltek is köré a legények, dongtak, akár a méhek. Nyilvánvaló okok miatt itt most nem volna illendő heréket írni, arról nem is szólva, hogy a legények ma is élnek – a kaptárak heréi meg, ugye, korán halnak. Szóval, Báránynét akkoriban még Kovács Iluskának hívták, és a templomtól a negyedik házban lakott. Történetünk szempontjából ennek ugyan semmi jelentősége nincs, de valahol neki is laknia kellett.

Főzni viszont nem tudott. Nagyon nem. Csak enni szeretett. Ettől volt olyan formás. De csak éppen annyira, amitől a legényeknek megjött a kedve ahhoz, hogy férfiaknak mutassák magukat. Még akkor is, ha az álluk épphogy pelyhedzett, a tenyerüket nem törte szárazra a kaszanyél. Aratáskor bezzeg nem mindenkinek jött meg a kedve rendbe állni, és ez nem kis fejtörést okozott a gazdáknak. A búza ha elfekszik, ott rohad meg a földön világnak csúfjára, és ezt egyetlen jóravaló lélek nem hagyhatta.

A borosüvegek árnyékában megálmodták hát, hogy aratáskor Iluskát kérik meg, hogy főzzön a földeken dolgozó legényeknek. Reggel töltsön pálinkát, ebédre mérje az adagot, amúgy meg hordja a vizet a tikkadt népnek, csevegjen színes ruhában, távolodó alakja legyen a horizont felé araszoló aratók vágyainak délibábja.

Így is lett. Iluska sürgött-forgott, etetett, itatott, csevegett, napkeltétől napnyugtáig férfilelket delejezett. Mondták is rá, hogy szerencsés ember lesz a férje, mert ilyen takaros menyecskét messze földön nem találni. Csak azt nem tudták, hogy Iluska helyett Mári néne főzött, a leány szomszédja, a templomtól az ötödik házban – lám, mégis van jelentősége annak, ki hol lakik –, és az egyik napon olyan topogóval állt elő, hogy annak a megyében is híre ment. Volt abban minden, ami kell: krumpli, tészta, kolbász, füstölt szalonna, kellően csípett is, mert a kocsmáros rossz borának is fogynia kellett.

Az egyik reggelen meg is jelent a megyei lap munkatársa, bánatos arcú ember, bőrén látszott, hogy keveset jár a levegőre, a vállát is lefelé-előre ejtette, amitől meg úgy járt, mint aki önmagát kísérti. Talán még az árnyéka is másfelé esett, nem a napfény ellenében. De ez bizonyára legenda.

Ez a városból jött ember írta a cikket Iluska világhírű topogója címmel, fotót is készített hozzá, így a formás lányt ország-világ megismerte. Az étel receptjét minden arra érdemes gasztronómiai lap és rovat megírta, s még a híradó is kitelepült, hogy rövid dokumentumfilmben örökítse meg, hogyan aratnak Iluskáéknál.

A férfi nem érezte jól magát. Karácsony volt, meghívtak egy ismerős házaspárt vacsorára, tömték magukba a különféle húsokat, itták rá a sört, szólt a Dire Straits a hangfalból, és nagyon feszült a hasa. Ki kellett gombolnia a nadrágját, szusszant egy nagyot, és látta, hogy a barátja is kínosan feszeng. Alig múltak harminc, és már öregemberek voltak. 

Mi lenne, ha reggel lemennénk a Szigetre kocogni egy kicsit? – vetette fel a barátja, mintha csak kitalálta volna a gondolatát.

Lementek. Azt tervezték, hogy körbefutják, akkor még nem tudták, hogy 5350 méter a kerülete. Fel is adták a felénél, a Margit hídtól a 26-os busszal mentek vissza a Thermalig. 

Másnap reggel csak egyedül ment le, a barátja nem ért rá, talált valami kifogást, talán azt, hogy segítenie kell a feleségének a rendrakásnál. Ő viszont nem adta fel, elkapta a gépszíj. Egy hét múlva már megvolt a szigetkör, egyre könnyebben falta a kilométereket, és már a derékszíját sem kellett kijjebb engedni egy lyukkal. 

Szeptemberben kiküldte a rovatvezetője a szöuli olimpiára, a szállásuk mellett volt egy atlétikai pálya, ő is lement futni egyet. Egy szikár, barna bőrű pasas kocogott előtte szögesben, tíz méteren keresztül tudta tartani vele a lépést, pedig teljes erejéből sprintelt. 

Négy nappal később ott ült az olimpiai stadion lelátóján, nézte a 800-as döntőt, ismerős volt a pali, aki másodiknak ért célba, ránézett az eredményjelzőre, Said Aouita nevét írták ki.

„Na, tíz méteren tartottam vele a lépést”, gondolta büszkén, gondolatban még meg is veregette a saját vállát. 

Akkor már nem volt kétséges, hogy örökre belehabarodott a futásba. Az ezredfordulón belekerült egy Margit-szigeti bandába, minden reggel hárman futottak, egy öttusázó, egy párbajtőröző és ő. Egyre jobbak lettek az idők, közben fel-felfutottak a Fenyőgyöngyéhez, be-beiktattak egy 30 kilométeres Pomázt, aztán nekivágott élete első maratonijának. 

Lefutotta. Szemerkélt az eső, de nem zavarta, sőt direkt jólesett, hogy esett, attól kezdve szerette az esős versenyeket. Mindenhol futott, mint Forrest Gump. Futott Barcelonában, fel a Pedralbesre, az ottani Rózsadombra. Futott Sevillában, futott Madridban, futott Blanesben, a Costa Braván, futott a nászútján, futott Los Angelesben, Chicagóban, Dortmundban. Nem volt olyan város, ahol ne futott volna. Szenvedélyesen, fáradhatatlanul. 

Két évvel Barcelona után a haverokkal kimentek New Yorkba, befizették a százdolláros nevezési díjat, és nekivágtak a New York City Marathonnak. Minden méterére emlékszik, még most, 29 év múltán is. A Verrazzano Bridge, Queens, Brooklyn, Manhattan, the Bronx, Harlem, megint Manhattan, majd a Central Park, a cél. 

Megbeszélték, hogy ott találkoznak, ahol John Lennont tizennégy évvel korábban agyonlőtték, a Dakota Apartments előtt. Szép lassan meg is érkeztek, egyenként, hiszen nem egyszerre értek be a célba. 

De beértek, és ez volt a fontos.

Másnap az egész banda benne volt a The New York Timesban. Mind a 36 000 futó idejét és nevét lehozta az újság!

Aztán voltak bécsi maratonok, Visegrádról elfutott a Tabánig, nem is egyszer keresztül-kasul átszelte Budapestet, összesen tizennégy maratont teljesített. Nézők mindig voltak, feleségek, szerelmek, haverok, ismerősök az útvonal mellett. Volt, aki a Batthyány téren a hajó tatjáról, egy korsó sörrel a kezében drukkolt, megint más a Margit híd tetejéről, a korsó sör akkor sem hiányzott. 

Közben teltek, múltak az évek. Felfutott a gyöngyösi futballpályáról a Kékesre, 19 kilométer folyton felfelé, ez felért két maratonnal. Felállította az egyéni csúcsát egy (19,28 perc) és két (41,20) szigetkörön, a félmaratont 1 óra 24 percre futotta, az egészet 3,25-re. Aztán fogyni kezdett a lendület, egyre kevésbé tudta megközelíteni a legjobb időeredményeit. 

Észrevétlenül megöregedett.

De futott rendületlenül. 

Özvegy Markos Dezső, mert igen, a férfiak is megözvegyülhetnek, egy szép nyári délutánon, amikor a Nap korongja feltapadt az égre, de úgy, hogy onnan le sem akart hullani, nemhogy ereszkedni, benyitott a gyógyszertár ajtaján.

Az özvegy szóról tudni kell, hogy csalóka, a kívülállók hajlamosak azt hinni, hogy aki megözvegyül, az minden bizonnyal élemedett korú. Dezső épphogy elmúlt ötvenöt. Az özvegyet azonban még ő is úgy mondta, reszketeg hangon, ha kérdezték tőle, mi a helyzet a családdal, hogy hanglejtése azonnal elrepítette őt a hetvenötösök közé.

De a magány olyan, mint a vámpír: elszívja az életerőt. Séta közben leültet a padra, a kézbe botot tapaszt, a szem tükréből ellopja a csillogást.

Dezső megtört hangon köszönt, majd előadta kérelmét a patikusnak.

– Szerelem ellen mit tud adni?

A patikus enyhén megemelte szemöldökét. A jobb oldalit. Csak azt tudta megemelni. A bal szigorúan a helyén maradt. Ezt a mutatvány akkor tudta bemutatni, ha valamit nem értett, és ez a szituáció ilyennek tűnt.

– Jól hallottam, szerelem ellen?

Dezső bólintott. Lassan, megfontoltan. Fejét kissé el is fordította, mintha kérdezni szeretne valamit, csak éppen képtelen arra, hogy megszólaljon.

– Ilyen szerünk nincsen – töprengett a patikus, bár látszott rajta, hogy amint kimondta, el is bizonytalanodott. Mert nála aztán tényleg mindenre volt orvosság, tapasz, tabletta és folyadék, de a szerelemre semmi. A patikus azonban jó iskolákba járt, tudta, ha valaki testi és lelki panaszokkal fordul hozzá, azzal foglalkozni kell. Hátha a jövő héten szüksége lesz egy mentolos kenőcsre, némi vitaminra, és nem mindegy, hogy nála vásárol-e, vagy egy másik gyógyszertárából. Az agya szélsebesen pörgött. Bárcsak ez is receptre felírható volna, az tiszta és gyors munka volna. A szerelem azonban... Maga sem volt biztos abban, hogy jó tanácsadó lesz.

– Nagy a bánat? – kérdezte, de tudta, feleslegesen. A szerelmi bánat ugyanis a legfájóbbak közé tartozik. Ellenszere legfeljebb az idő, de az meg közhelyesen szólna, ha most azt mondaná: majd elmúlik.

– Nem is vagyok szerelmes – mondta Dezső.

– Akkor nem értem, minek magának ellenszer?

– Hogy véletlenül se legyek szerelmes.

Dezső ekkor elmesélte megözvegyülésének rövid történetét, és azt is, hogy egy olyan csodálatos házasság után, amit megélt, többé már soha nem akar szerelmes lenni.

Egy tacskó levizel, átfut az utca túloldalára, eltűnik a sarkon. Ugyanonnan öregember bukkan fel, sáros kabátban. A megállóban egy apáca áll, mindenki őt bámulja. Mellette öltönyös fiatalember várakozik, meg egy család: apa, anya, kisfiú. Én is ott állok. Egy köpcös biztonsági őr kulcsra zárja a szemközti bank ajtaját. Szűk farmeres nő rángatja a kilincset, az őr felemeli jobb kezét, az ajtón lévő nyitvatartási táblára mutat. A nő az órájára néz, hangosan, ordenáré módon káromkodik. Az apáca keresztet vet. Páncélautó áll meg a pénzintézet előtt, a napi bevételért jött.

Az utcán végig, a járda mellett öreg platánsor. A bank előtti parkolóban rendőrségi autó, meg emelőkosaras kocsi, a kosárban láncfűrész. A földön talplenyomatos kartonpapír, felirattal: Ne vágjátok ki a fáinkat! Az apáca az imént szemüveget vett fel, és hosszasan olvasta a feliratot.

Sötétedik. A dugóban várakozó autók fényszóróit felkapcsolják, duda szól jobbról, balról. A zebra előtt várakozó piros kocsi ablakán három év körüli fiú bámul ki, grimaszol, nyelvet ölt az apácára. Arcán két piros folt, a haja szőke. A sáros ruhás öregember az átkelőnél megtántorodik. Egymásra néznek az autóban nyelveskedő kölyökkel. A férfit megvilágítja az utcai lámpa fénye. Hajlott hátú, szakállas, hatvanéves éppúgy lehet, mint nyolcvan. Akkora szatyrot cipel, amekkorába beleférne a pimasz kisfiú. Miután elhajt a piros autó, átcammog az út innenső oldalára. Messziről érezni: vizeletszaga van. Megáll mellettem, leteszi a pakkját, leül a járdára. Arcán a bőr füstszínű, gyűrött papír. Az apáca most őt nézi. Arra gondolok, mindjárt megszólítja, és prédikálni kezd neki. De nem történik semmi. A hajléktalan ember egyik keze a szatyron, másik az ölében nyugszik. Ujjai csontosak, körmei sárgák. Az utca túloldala felé néz. Kivilágított kirakatban kávéfőző, robotgép, grillsütő, turmix. Előtte két vihogó tini, egyiken kockás miniszoknya, a másikon fekete, feszülős bőrnadrág. Elindulnak, a magasabb átlép egy tenyérnyi mélyedést.

A megálló melletti étteremből huszonéves pár jön ki. A fiú átkarolja a lányt, hozzá hajol, megcsókolja. Mosolyognak. Elindulnak, távolodnak. Velük szemben töpörödött, szemüveges öregasszony botorkál, botra támaszkodva. Kockás kabátja foltos, jobb cipője sarka ferdére kopott. A kis bolt előtt kikerül egy piros almával teli barna műanyag ládát. Kicsit arrébb fekete tábla, rajta fehér krétával: Friss pékáru kapható. Az apáca elindul a pékség felé, pár pillanat múlva eltűnik az ajtóban. Mire a trolira várakozó öltönyös elszívja a cigijét, az apáca kijön a pékségből. Közepes papírtasakot tart a jobb kezében. Visszajön a megállóba, valamit mond a földön ülő hajléktalannak, aztán kezébe adja a zacskót.

Hangos zene közeledik. Furcsa jármű gurul el előttem, legalább tízen ülnek rajta, énekelnek, pedáloznak, sört isznak. Két tinédzser artikulálatlan hangon ordítozik. Az egyik a kezében lévő sört a járda szélén gubbasztó hajléktalanra önti, aki káromkodik. A megállóban várakozók szétrebbenek, a szülei mellett álló gyerek hátrál, elesik. Rajtam is végigcsorog a barna lötty. A sörbicikli utasai röhögnek.

A fiúcska feláll a poros aszfaltról, ahonnan néhány órával korábban közmunkások szedték fel a csikkeket és a kutyaszart. Az anyja papír zsebkendőt vesz elő drapp tavaszi kabátja zsebéből, és megtörli a kisfiú tenyerét. Az apa ütemesen dobol a lábával, a gyerek utánozza, mosolyog, az apa rászól: Hagyd abba! Az ötödik figyelmeztetés után pofon csattan, a fiú bőgve anyja derekába kapaszkodik. Az apáca rosszallóan ingatja a fejét. Az anya odaszól: Maga meg mit bámul, semmi köze hozzá! Azután a táskájából kivesz egy macit, a gyerek kezébe adja. A sírás elcsitul. A szűk farmeres lány, aki az imént lekéste a banki nyitvatartást, rágyújt. Szemét egy pillanatra becsukja, beleszív a cigarettába. Az apa rászól: nyomja el a bagót, a gyerekre száll a füst. A lány felesel: menjenek odébb, ha nem tetszik, amit csinál. Micsoda világ ez!, motyog egy fekete kabátos, kövér nő, akinek a szatyrából póréhagyma lóg ki. Szeme karikás, arca kelt tészta, haja ősz, ritka, kócos.

Törékeny lélek ne álljon katonának. A csonttal nincs baj, az ha törik, össze is forr, de a lélek, azzal lehetnek gondok. Tudta ezt a bölényfejű Laci is. Nem túlzás, már az anyjából is a hasán keresztül kellett kivágni, az orvosok meg azonnal fotóst hívtak a patológiáról, ekkora koponyát ugyanis, amekkorával a gőgicsélő Lacika született, százévenként egyet látni. Lacika arcának mérete felnőttkorra simán kitöltötte egy tisztességes szívlapát kelyhét, amikor meg besorozták, először portaszolgálatra állították, mondván, ahol ő a strázsa, ott sorompóra nincs szükség. Végül géppuskás lett, pedig erejét tekintve lehetett volna harckocsi-tologató is, tenyerében maroklőfegyvernek tűnt a PKM.

Laciban tényleg őserő lakozott. Mintha az apja maga Zeusz lett volna, de legalábbis Árész vagy valamelyik Herkules leszármazott. Később, miután a katonai rendészet bilincsben vitte el a körletből, már sejthető volt, hogy ereiben inkább Hádész vére folyhat. Pedig Laci a maga egyszerű hegyomlás méretével nem tűnt bonyolult embernek. Használati utasítás is csak annyi kellett hozzá, hogy amikor szekercét dobált a szekrénybe, nem volt tanácsos a dobótérben, az ágyak között sétálni.

Ám amennyire erős embernek látszott Laci, a lelke mintha éppen az ellentétje lett volna. Az óriás gyakran sírt, mit sírt, zokogott. Senki nem tudta, miért. Egyszer szekercét dobált, máskor a könnyei potyogtak, tölgyfa szekrény háta rázkódott, bömbölt, akár egy oroszlán. Majd hirtelen elnémult, felállt, a szekercét kihúzta a szekrényből, lelépett tíz métert, és a vasat újból elhajította. Azt mondta, nem bírja a bezártságot. Neki levegőre van szüksége.

Foglalkozásáról soha nem beszélt, de elnézve a gondolatait, azok eredőjét és hatását, irodai papírmunka szóba sem jöhetett. Ellenben sokat mesélt arról, hogy a Bükkben gyerekként minden nyáron gyógynövényt gyűjtött. Olyat, amilyet a természet adott. Szedte, a leadóhelyen meg pénzt kapott érte. Magyarázta is, hogy melyik fű milyen nyavalyát gyógyít, hogy mire jók a letépett virágok. És azt is mondta, hogy bármilyen kórt ki tud űzni bárkiből, csak szólni kell, ha támad a betegség, ő megszerzi rá a kenőcsöt, az olajat, tinktúrát.

Egyszer aztán, amikor a tél kőkeményen támadt, megjelent a körletben egy zsák kamillával. Ledobta a terem középre. A zsák porzott, erős kamillaillatot pöfögött magából. Laci annyit kért, hogy hozzanak a konyháról befőttesüveget, de ne törpe uborkásat, inkább 5 vagy akár 10 literest. Merthogy abban a kamillából pálinkát főz meghűlésre, fájdalomra, gyulladásra. De abból sem lehet baj, ha közben vidám hangulatba kerül az, aki issza.

Üveg még aznap lett, és valahonnan alkohol is. Laci ott állt egy 5 literes demizsonnal a hóna alatt, és azt mondta, jóféle szeszke. Aztán addig serénykedett, mígnem összerakott minden elemet, ami szerinte a kamillapálinkához szükséges, az üvegedényt meg berakta a szekrény aljába, pokróccal letakarta. Egy héten keresztül mindennap kétszer forgatta, rázta az üveget, majd a nyolcadik napon megnyitotta rendelését.

Azt hajtogatja, hogy én csak egy galamb vagyok! Ez egy bolond vénasszony! Képes volt elrabolni és bezárni ebbe a rácsos izébe! Engedj ki, engedj már ki! Galamb János vagyok, okleveles könyvelő, ha kiszabadulok innen, feljelentelek, és örökre börtönbe kerülsz emberrablásért!

Az utóbbi időben felszaladt rám némi túlsúly. De hát az vesse rám az első követ, aki nyáron meg tudja állni, hogy ne csípjen bele a lángosba, kukoricába meg egyéb hasonló finomságokba. Bár próbáltam fogyókúrázni, nekem az sosem ment, így hát mostanra szépen kigömbölyödtem. Ám mióta ez a bolond öregasszony elrabolt és rács mögött tart, alig eszem valamit. Vízen és magvakon tart, mert azt hiszi, galamb vagyok. Teljesen megörült! Tubi, tubi!, így hív reggelente, mielőtt elém szórja a maréknyi magot és kiteszi a kis tálka vizet. Miért nem pohárban adja a folyadékot, mit gondol, abból nem tudnám meginni? Nem vagyok én madár, csak Galamb János, okleveles könyvelő, mint ahogyan már az imént is említettem. Kellett emlegetni! Már jön is. Nem is jön, inkább döcög, úgy jár, mint egy tojós tyúk. Egyik lábáról billen a másikra, minden mozdulatnál hullámzik rajta a háj. Eleinte undorodtam tőle, de mostanra kezdem látni a kövér test harmóniáját. Ahogy hullámzik, ritmusosan haladnak előre a fodrok egészen a tokától a térdig. Néha számolom, hány másodperc alatt fut végig a hájhullám a bolond asszony testén. Pár nap alatt rájöttem, hogy ez az idő csak akkor változik, ha vetélkedő kezdődik a tévében. Hogyan függ össze a két jelenség? Az én fogvatartóm, akit, mint egy kihallgatott telefonbeszélgetésből megtudtam, Gizinek hívnak, imádja a vetélkedőket, rohan mindig, ha kezdődik valami hasonló műsor valamelyik csatornán. Ki sem lehet robbantani a fotelból, aminek ülőfelületén már egészen egyértelműen kirajzolódik Gizi hatalmas hátsó felének lenyomata. Az évek alatt mély krátert ült a nagy, sárga bársonnyal behúzott bútordarabba. Akkora a lyuk, hogy egy csecsemő elveszne benne. Bámulja ezeket a vetélkedőket, zabál és közben azt hajtogatja: bénák vagytok, minek mentetek oda, én ennél sokkal okosabb, ügyesebb vagyok!

Pár hete meglestem, ahogy kitölt egy jelentkezési lapot. Azt nem tudtam elolvasni, hogy pontosan melyik műsorba jelentkezett, de azt láttam, hogy valami forgatásról írtak benne. Ekkor megvilágosodtam. Ültem a börtönömben, szemezgettem a beadott magokból és rájöttem, ha Gizi nem hiszi el bemondás alapján, hogy én ember vagyok és nem galamb, be kell neki bizonyítanom. Amikor megláttam azt a bizonyos jelentkezési lapot, arra gondoltam, ha megnyernék egy ilyen tévéműsort, Gizi kénytelen lenne belátni, hogy nem madárnak születtem, ugyanis az állatok nem képesek tévés vetélkedőket nyerni. Ezt ugyebár mindenki tudja. Amikor Gizi elment otthonról, véletlenül a rácsos börtönöm előtt felejtette a tévéújságot, így volt időm végigböngészni, milyen műsorok futnak éppen a tévében. Szerettem volna a hozzám legközelebb állót megtalálni, mert a biztos győzelemre hajtok. Elképesztő, mi mindent leltem.

Gondolkodtam a műveltségi vetélkedőkön, ugyanis mások szerint igen kulturált vágyok, de végül a Ki mit tud?-ra esett a választásom, ugyanis van egy különleges képességem, amivel egészen biztosan ámulatba tudom majd ejteni a zsűrit.

Ami Hollywoodnak Brad Pitt, az a magyar rendőrkutyáknak Kántor. Meg a magyar filmgyártásnak is, persze. A különbség csak annyi, hogy Kántor sokkal szőrösebb, mint az amerikaiak Pityuja – és szemben a színésszel, a Rendőrmúzeum nyitvatartásának megfelelően lényegében bármikor látható.

Ez, mondjuk, kicsit bizarr, ám döntse el mindenki, az-e. Kántor ugyanis a taxidermia dicsőségét hirdeti, azaz halálát követően kitömték. Brad Pitt-tel ez aligha történik meg, és ez nyilván így van jól. Az 1968-as A majmok bolygója filmből az már kiderült, mennyire sokkoló, ha az emberrel történik ilyesmi (a majmok, miután megölték Dodge űrhajóst, kitömték – ahogyan az emberek is gyakran teszik az elejtett vadakkal, kedvenceikkel).

Az persze érthető, hogy mintegy hatvan évvel ezelőtt csupán emléket szerettek volna állítani az egyik legjobb és legszerethetőbb rendőrkutyának, Kántornak. A technológia fejlődésének köszönhetően ez ma már megoldható 3 vagy 4 dimenziós vetítéssel, holografikus ábrázolással, s újabban térbeli nyomtatással is.

Mindez azonban semmit sem vesz el az 1951. május 1-jén született Kántor (apja Kormos, anyja Kofa) teljesítményéből, nem kisebbíti a Hős utcában nyomozókutyává kiképzett eb érdemeit. Nevezetesen azt, hogy már hároméves korában Országos Nyomozókutya-versenyt nyert, amit ötévesen megismételt, majd tízévesen is bebizonyította, hogy nincs nála jobb bundás nyomozó. A fennmaradt adatokból kiderül, hogy 536 esetben vetették be, 279 esetben sikerrel is járt – 176 esetben bűnügyben, 103 alkalommal „határeseményben”.

Az ógörög athlon szóból származik a mai atlétika szavunk, amelynek eredeti jelentése még más volt, mint manapság, konkrétan: a díjért folyó harc. Az ókorban a sportkultúra és a versenysport megszületésénél persze a harc, illetve küzdelem még nem teljes mértékben fedte lesz azt, amit ma atlétika néven ismerünk, jelentéséből kiindulva inkább különböző sportágak összefoglaló elnevezéseként használták. Mai értelemben véve űztek ugyan könnyű- és nehézatlétikához tartozó sportágakat, azon belül különböző versenyszámokat, ráadásul az idő múlásával utóbbi még ketté is vált. Az atlétikán belül maradtak a dobó, lökő, hajító, vető versenyszámok, míg a küzdősportok és a súlyemelés másik kategóriába esett. Közben az alapszó jelentése is módosult, önmagában konkrét sportággá vált. Bár ezzel együtt gyűjtőnévként a mai napig sportolót is jelent az atléta, nem csupán azt a versenyzőt, aki atlétikai számokban küzd.

Az atlétika erőteljesen élhette meg az ókort – ahol a mindennapi testedzések és az olümpiai játékok során is meghatározó volt a jelenléte –, majd élte túl a középkort, ahol erejét és szerepét vesztette. Volt ott, kérem, más gond, baj elég: fel kellett fedezni a világot, ki kellett alakítani a nemzetállamokat, mindez gazdasági, történelmi rendszereket gyűrt maga alá, illetve alkotott annak alapjain vagy éppen a romjain. Amikor a történelem úgy érezte, hogy nyugvópontra érkezett, a XIX. század végén újraindult az olimpiai mozgalom, benne pedig nemcsak létjogosultságot kapott, hanem újfent főszerephez jutott az atlétika.

A XX. századi világégések a sportvilágon is mély sebet ejtettek, azokat csak idővel és nagyon sok elhivatott ember rengeteg energiájával sikerült begyógyítani. Az atlétikát ma már – az úszás és a torna mellett – alapsportágként könyvelik el, és miután az összes alapmozgásforma kivétel nélkül megtalálható benne, a sportok királynője elnevezést kapta. Teljes joggal.

Már a mozi épületét is elbontották, ahol a Hosszú vágta című film világpremierjét tartották. Persze inkább kulturális tér volt az, ahol hetente kétszer-háromszor filmeket vetítettek a falra, de tény, megadták módját: az előadások előtt függöny takarta a fehérre meszelt felületet, és ez a szövet ugyanúgy széthúzódott a Csillagok háborúja vetítése előtt, mint a helyi munkásőrkórus fellépésekor. Vagyis a Tisza partján egyszer a Halálcsillag sugara rombolt szét holdakat, planétát, máskor meg tűzcsillag sugara áradt a tájon.

Mindegy is, a szórakozás, a szórakoztatás fontos dolog. Bármiről képes elvonni a figyelmet, és az sem baj, sőt kifejezetten hasznos, hogy a néző, a hallgatóság lócákról, behordott széken ülve bámul a magasba. Mert onnan árad a fény, a valóság kékesen vibrál, retinák őrzik a látványt. A lélek meg... Az mindenkinél másként rezonál.

A Hosszú vágta című film nem tökéletes, azt sem lehet rá mondani, hogy különösebben jó volna. Meg-megtört dramaturgiával halad előre, párbeszédei, szereplőinek mondatai gyakran suták. Rendezője, Gábor Pál a film bemutatóját követően négy év múlva, 1987-ben Rómában meghalt. Azt szerette volna, ha ez a mozi igazi kalandfilm lehetne, elvégre magyar–amerikai koprodukcióban forgott – ami anno nagy szónak számított, de legalábbis figyelmet érdemlőnek.

Akkoriban már lustább szelek fújtak keletről, egy titkos izlandi találkozón a Szovjetunió lényegében le is mondott a keleti blokkra kiterjesztett uralmáról, és minden boldog barakkország olyan demokráciáról álmodhatott, amilyet végül össze is hozott magának. A Hosszú vágta ebből a szempontból nem sokat tett a változáshoz. Szinte semmit. Legfeljebb az illúzió friss levegőjét hozta el a Tisza bal partjára.

A filmet a Hortobágyon forgatták, a képi munka a kiváló Ragályi Elemér munkáját dicséri. Tiszafüredre is jutott a felvételekből, a település állomásának, pontosabban környékének akkori hangulata jól illett a második világháborúhoz. Ez alatt azt kell érteni, hogy a helyszínen nagy átalakításokat nem kellett elvégezni ahhoz, hogy a leforgatott élmény autentikus legyen.

A lényeg azonban mégis az, hogy a statisztaszerepekre a helyiekből válogattak karaktereket, így a forgatási napokon kisebb áradat indult meg az elzárt területre. Egyrészt mindenki látni akarta férjét, feleségét, fiát, lányát unokáját, másrészt mindenki látni akarta a Hair című film színészét, a Claude Bukowski szerepében megismert sztárt. John Savage a Hosszú vágtában egy amerikai pilótát alakít, akinek gépét a második világháborúban a Hortobágy felett lelövik, és a helyiek, a pásztorok (Dzsoko Roszics) bújtatják a nácik elől. A film nagyjából erről szól. Van benne ló, gyerek, szikes puszta, emberség, gonoszság, remény és áldozat.

– Lyukakért nem fizetünk – közölte János ellentmondást nem tűrő hangon, s hogy mondandójának nyomatékot adjon, mutatóujját jobbra-balra ingatta.

A boltos keze megdermedt a mérleg tányérja fölött.

– Akkor most maradjon? – Úgy kérdezte, hogy neki mindegy, mit vesz, mit visz a vevő. A sajtot már levágta, papírra tette, a mérleg lemérte. Döntésre várt. – Ez így most huszonhét deka. Ha kéri, csomagolom.

János, a szelíd lelkű óriás, kinek szívének mérete alighanem egy ökörével vetekedett, középállásban hagyta mutatóujját. A mozdulatlanság nála az érzelmek sűrűsödését jelentette. Az értetlenség halántékig tolult benne, s mint a kuktafedő alá szorult gőz, a kürtő torkába dermedt láva, pezsgősüvegben a dugó, kitörni készült belőle addigi élete minden nyomorúsága. De az is lehet, csak az elmaradt reggelije, a lekésett autóbusza és a postaládában gyűlő befizetetlen csekkek QR-kódjának vigyorgása bántotta – mert úgy látta, azokon az ákombákom ábrákon valami vagy valaki mindig röhög vagy röhögni fog, és leginkább rajta.

– Vagyis a huszonhét lyukak nélkül huszonöt – jegyezte meg, miközben mutatóujja vigyázzállásban várakozott. Abban a pillanatban lehetett volna pöröly nyele is, végéről csak a vasfej hiányzott. De arra meg ott volt János, a maga egyszerű, nem is annyira passzív, mint inkább agresszív várakozó üzemmódjában. Szétrobbanni készülő kukta, kitörni vágyó vulkán, habjában fuldokló pezsgőital.

– Huszonhét – a boltos rezignáltan szólt. Sokféle vevőt látott már, s ezek közül Jánost fenyegető ujjtartása ellenére is a kezdő kekecek közé sorolta. Az ilyenek csak addig izmoskodnak, amíg érzik a mögöttük álló sor támogató horkantásait. János mögött azonban nem állt senki. Csak ő volt, egyedül, meg az ég felé mutató ujja. Legkevésbé félelmetesnek látszott, és különben is, mit tehetne… Másik sajtot kér. Duzzog kicsit, fortyog, löttyen benne az indulat, ám végül ez is eloldalog, mint a többi.

Az evezés mint mozgásforma alighanem egyidős az emberiséggel, legalábbis az írott kultúra és történelem egyik meghatározó része és megkerülhetetlen eleme. Az embert mindig vonzotta a víz bármilyen formája – folyó, tó, tenger, óceán –, és életének szerves részét képezte a vízhez való viszonya. Vágyát, hogy használni tudja ezt a nedves, olykor barátságos, máskor veszélyekkel teli közeget, a hajók és evezők tették lehetővé, évszázadokon át. A földrajzi felfedezések, azt követően a kereskedelem és a hódítások elengedhetetlen kelléke lett a hajó, az evezőkhöz pedig nagyon sokáig nagyok sok ember fizikai erejére volt szükség. Akkor persze még szó sem volt sportról, a szabadidő hasznos és szórakoztató eltöltéséről. Kőkemény munka volt, amit sokszor rabszolgákkal végeztettek el. Közülük sokaknak nemcsak az élete, hanem egyben a halála is az evezéshez kötődött.

Mindezzel párhuzamosan közben már kialakult az evezés versenysport része is, hol máshol, mint a sport őshazájában, az ókori Görögországban. Evezősökre persze a világ sok vezető nagyvárosában elengedhetetlen szükség volt a mindennapi életben, nekik köszönhetően a középkorban a versenyszellem a világviszonylatban is vezető szerepet betöltő Velencében is teret nyert, miként később a gazdaságilag egyre hangsúlyosabbá váló Londonban. Utóbbiban különböző céhek versengtek egymással, tulajdonképpen az utasok kegyeiért. Bő száz év elteltével, a XIX. század első felében aztán már egyetemisták küzdöttek egymással a Temzén: a feljegyzések szerint az első versenyre 1829 nyarán került sor. A vitorlák, majd különböző erőforrások feltűnésével és használatba vételével a szállításból és a fuvarozásból egyre inkább kiszorultak az addig ipari létszámban alkalmazott, illetve foglalkoztatott evezősök. Persze, nem mindenhol, tradicionális alapon a világ számtalan pontján a mai napig megtalálhatók, miközben a verseny- és szabadidősport ezzel párhuzamosan egyre nagyobb szerephez jutott.

Albert Einstein minden bizonnyal sosem mondta azt, hogy ha a méhek eltűnnének a Föld felszínéről, akkor az embernek mindössze négy éve maradna a Földön – vagy valami ehhez hasonló –, ám ettől ez még erős kijelentés.

Még akkor is, ha a méhek eltűnnének, az nem jelentené automatikusan azt, hogy az emberiség kihal. A mondás legfeljebb így hangozna: ha a méhek eltűnnének a Föld felszínéről, nem lennének méhészek.

Ez így is kegyetlenül hangzik, különösen a méhészek céhére nézve, még akkor is, ha vannak más földi lények is, amelyek úgy élnek, jönnek-mennek, repülgetnek, hogy közben elvégzik a beporzást is. De tény, a méhek mintha direkt erre születnének. Egész életükben hajtanak, tekernek, gürcölnek, a szorgos szavunk mintha a méh szinonimája volna.

Miközben ez a jószág, amelyik a virágos réten boldogan repdes, majd visszatérve a kaptárba mézet készít, lényegében halára dolgozza magát. Nem mellesleg a méhészek és a mézkedvelők örömére. Vagyis a méh azért él, hogy dolgozhasson. Aztán elpusztul.

A nyári méh – amelyik rajong a repcéért, az akácért, és nagy kedvvel mozdul a napraforgóra – 4-6 hétig él. Az oroszlán vagy szűz jegyében született méhek szerencsésebbek, ezek fél – akár egy – éven át is a Föld nevű bolygón utazhatnak a Nap körüli pályán. A királynők több évig is, csak a méhek nem bánnak jól az idős uralkodókkal, a négyévesnél sokkal jobban kedvelik az egy-két éves példányt.

De visszatérve Einsteinhez – akinek alighanem annyi más mondást is tulajdonítunk, amit sosem mondott, hogy ezen azért maga is csodálkozna –,a méhek kipusztulása csupán annak volna bizonyítéka, hogy a természetben valami nagyon megváltozott. De olyannyira, hogy az emberiség – amelyen minden jóérzésű földönkívüli most alighanem tiszta szívéből kacag, feltéve, ha van szíve –, hogy elnevezte magát homo sapiens sapiensnek, vagyis bölcs embernek –, tényleg képes arra, hogy bárkit és bármit is kiirtson ezen a bolygón. Beleértve önmagát is.

Kopott az ülés. Kopott a padló, a kapaszkodó. A koszos ablakon át látni, ahogyan két évezred metszetének autói egymást váltják a pirosnál. Mindennap ugyanaz az út, ugyanazok a színek és szagok. Repetitív gödrökben bukdácsol a sárga óriás. Villamoson utazni néha mókás, más, mint buszon vagy vonaton. Könnyed változatosság. Ennyi az, amit az ingerküszöb ízlésesen szeret a pesti belvárosban.

A Boráros térnél idős úr lép le a szerelvényről. Valódi aggastyán. Hosszú, slampos kabátjából ápolt bőr szaga árad. Nagyapám hordott ilyet. Egy régi francia filmben látta valakin, évekig dolgozott, hogy vehessen magának egyet. Éppen olyat. Pontosan tudta, hány napszámba kerül majd, hány embertől kell feláras szívességet kérnie. Nagyanyámat akarta lenyűgözni vele.

A szemben lévő ülésen rétest fal egy gyerek. Úgy hámlik a sütemény, mint a mama tésztája. Miután nagyapám meghalt, mama csak az áporodott szagú kabáttól nem volt hajlandó megválni. Lám, mennyi mindent megváltoztathat egy film, aminek még a címére sem emlékeztek.

Anyámékat is egy mozifilm hozta össze. Meg engem is a feleségemmel. Akkoriban a Bembe jártam. Néha igazi kincseket lehetett látni ott. A Száll a kakukk fészkére című filmre vettem jegyet. Nem épp erre számítottunk. Kijöttünk, ő belém karolt, felszálltunk a villamosra. Utaztunk. Nem beszélgettünk, nem vágyódtunk máshová. Egymásba fonódva hagytuk, hogy az idő elmaradjon mellőlünk.

Tegnap egy nő felszállt a Jászain. Úgy nézett ki, mint ő fiatalon. Ott szállt le, ahol őt is utoljára láttam. Töprengtem, odamenjek-e hozzá. Megkérdezni, hogy szereti-e a klasszikus filmeket. Biztos félreértette volna. Pedig ha tudná, hogy mit jelentene ennek az öregembernek, ha csak félmosolyból annyit mondana: „igen”.

Csakis varázslencse lehet az, amelyik ennyire őszintén és tisztán képes megörökíteni a nyomorúságot. És a boldogságot is, persze, csak a szomorúság mintha tovább maradna. Éveken át képes fogva tartani bármilyen lelket, a boldogság meg legtöbbször csak pillanat. Sóhaj két szomorúság között.

Kölyök voltam, és sok idő azért nem telt el azóta, amikor egyszer a Gerecse völgyeiben bóklászva betértünk egy bányászmúzeumba. A tárlatvezető azt mondta, miközben bennünket, kamaszokat termeken át kalauzolt, hogy a falon lévő képeken jól látszik, milyen volt az élet a tömött lombú erdők árnyékában.

Én meg csak szénfekete arcú embereket láttam. Szemük gyémántként csillogott a kobak alatt. Úgy álltak a bányaudvaron, melósruhában, koszosan, két perce még a mélyben jártak, mintha el sem mozdultak volna onnan. Tárgyak voltak, akár a csillék, csákányok Isten kezében, részei az elmúlásnak. Hősei az időnek, amiről a tárlatvezető lelkesen magyarázott. Merthogy szén még akkor is volt a mélyben, csak már a szándék dadogott, s bár akarat még lett volna hozzá, pénz annál már kevesebb, hogy új tárókat nyissanak a talpunk alatt.

S miközben a férfi mesélt, magyarázott, elképzeltem, ahogyan a bányászok megmozdulnak a képen. Arrébb lépnek néhány métert, feketét köpnek a poros földre, majd hazamennek asszonyukhoz, levest kanalaznak, eldünnyögnek néhány sört, és pálinkába fojtják a pillanatot, amitől szebb is lehetne a holnap.

„Zakatol a vonat…” Zakatol… Sanyi dünnyögve énekelt, csak úgy magában, és közben kavicsokat rakott a sínre. A nagyobbak mögé kisebbeket tett, egymástól két centiméteres távolságban. Némelyikkel egyensúlyoznia kellett, a gömbölyű hasúak folyton le akartak borulni, ezeket végül elhajította. Helyettük laposakat keresett, lehetőleg vastagokat, mert azokról azt gondolta, képesek kisiklatni a vonatot.

Sanyi szívében ugyanis bánat lakozott. Halálosan beleszeretett Rékába. Pedig a lányt senki, de senki nem látta szépnek, csak ő – és egy bizonyos Péter. Sanyi ahányszor meglátta Rékát, érezte, gyomra helyén végtelen űr tárul. Ebben a megfoghatatlan mindenségben pillangók ezrei csapkodtak suta szárnyukkal. Idővel már az is elegendő volt, ha Sanyi csupán gondolt Rékára, a lepkék máris nyugtalan röpködésbe kezdtek.

„Én a legszebb lányok közül téged választalak”, dúdolta Sanyi újra és újra. A dalból csak ez a rész érdekelte. A választás. Nem vonzották sem a hegyek, sem a völgyek, legkevésbé a jelszavak érdekelték. Méghogy tartós béke…, dohogott a kavicsok között. Háború ez, nem is akármilyen. Mert az nem lehet, hogy Peti, ez a szeplős arcú, kajla fülű fiú csapja a szelet Rékának. A nyomorultja még virágot is szed a lánynak, úgy hordja elé a rét illatait, mint a beporzástól megrészegült méh. De ő most megmutatja, ő, kinek neve Sándor, hogy mi jár annak, aki szemet vet az ő választottjára.

„Harcolj érte!” Sanyi ezt már hangosan énekelte, és elégedetten nézett végig művén. A sínpáron a kavicsok képzeletbeli robbanóanyagként sorakoztak. A fiú úgy érezte, ha már szereleme kisiklott, az Úttörővasút is erre a sorsra juthat. Éppen az a szerelvény, amelyiken Peti jegykezelőként teljesített szolgálatot. Sanyi arra már nem gondolt, hogy a vonat nem csak Petivel zakatol hegyek és völgyek között. Ám a szerelem már csak olyan, különösen a fájdalmas, hogy nem tesz különbséget jó és rossz között. A szerelem, ha igazi, csakis a pillangókról szól. A szárnyukat nyughatatlanul csapkodó, törékeny lényekről.

Hosszú út vezetett a népi megfigyelésektől a rendszeres és tudományos időjárás-előrejelzésekig, a „vörös az égalja, aligha eső lesz” bölcsességektől a szuperszámítógépekkel kalkulált prognózisokig. Először az 1854-es krími háborúban, az angol és francia flottát megsemmisítő többnapos vihar után merült fel, hogy a felhők bámulásán kívül komolyabban kellene foglalkozni a meteorológiával, de száz évet kellett még várni, hogy a világ első programozható elektronikus számítógépe, az ENIAC 1950-ben Neumann János (a digitális számítógép elvi alapjainak kidolgozója) irányítása mellett ünnepélyesen kiszámolja a történelem első bevált időjárás-előrejelzését.

Mi, magyarok már a kezdetektől az élmezőnyben prognosztizáltunk, 1891. június 15-től kezdve már naponta készült térképes „Időjárási sürgöny-jelentés” Budapesten, az előrejelzések pontossága azonban (ahogy a világon mindenütt) sokszor vicc tárgya volt, nemegyszer jogosan. Hiába a nagy igyekezet, az örökké mozgó, változó, átalakuló légkör annyira bonyolult rendszer, hogy csak a legmodernebb szuperszámítógépek képesek azt a sok millió egyenletet kiszámolni, amely egy tűrhető prognózishoz szükséges, még a műholdak korában is.

Pedig már képesek vagyunk esőt csinálni és jégesőfelhőket oszlatni már az 1950-as évek óta, és derült időt varázsolni, mint a kínaiak Peking fölött a 2008-as olimpia idején. De mégsem tudjuk nagy léptékben manipulálni az időjárást, hiába is szeretnénk, ahogyan például Baltazár professzor a mesében, amint mindenféle karokkal, tekerőkkel, dugattyúkkal bármilyen időjárást az égbe rittyent. Ennek oka a légkör összetettségén túl az, hogy a valódi esőcsináláshoz szükséges ezüst-jodid drága anyag, ezért nem éri meg nagy esőkben gondolkodni.

A meteorológusok ezért inkább ahol csak tudnak és amit csak tudnak, mérnek és mérnek, egyfolytában, éjjel és nappal, földön, vízen, levegőben. Barna hajszállal páratartalmat (higropméter), horpadt fémdobozzal légnyomást, de az egyik csodafegyverük mégis csak a héliummal töltött léggömb, amelyből sok ezret engedtek föl már eddig is, de nem vicces lufiként használják, hanem légköri adatok tömkelegének mérésére. A rádiószondás műszereket egészen 30 kilométeres magasságig viszik a léggömbök, ahol aztán kipukkadnak, és leesnek valahol, a rádiószondák sorsa pedig (a GPS-korszak előtt) a becsületes megtalálókon és beszolgáltatókon múlt.

Dezsőke nagyon rácsodálkozott. Nyolcvankettőt írtunk, tomboltak a hormonok, násztáncot lejtett agyunkban az oxitocin és az endorfin, amikor odaszabadultunk a monitor elé. Dezsőke mutogatott: Nézd már, Frinci (utáltam ezt a nevet, most se szeretem, és igen, a jövőben sem fogom), itt van ez a szimuláció, lefuttassuk, hogy mi lett volna akkor, ha Pogány fejese elkerüli a ketrecet (mert Disztl Peti tótziher kiszedte volna, ha nem sérül), Novath pedig bekülizik egyet a túloldalon a bal felsőbe?

Mondom neki, Dezsőke, te túl sokat nézted a Pirike bácsi – iszonyat papucs volt a férje, a Peti néni, Pirike bácsi nulláról semásodperc alatt vakond alá alázta akár előttünk – tomporára ráfeszülő rakott szoknyát, ahogy ágaskodott a táblánál, hogy a tetejétől kezdje írni azt a matekpéldát, amit az életben nem oldottunk volna meg, ezért hát mi is azt a tomporra ráfeszülő ruhadarabot vizslattuk, a pipiskedéstől egyre élesebben rajzolódott ki a bugyivonal. Ehhez még egy sanda oldalpillantás Magdikára, a profilján mosoly nélkül is ott incselkedő gribedli zuhanórepülésbe küldte a véráramot az agyunkból oda, ahova. Ennyi zavaró inger miatt nem is csoda, legtöbbünknek a négy alapművelet maradt az elérhető plafon, a deriválás szóért már fenyítés járt a galeriben.

Jocó évekig meg volt arról győződve, ha a kiszemelt csaj pasijának beszól, hogy figyuzz tesa, fogaggyunk, te még deriválni se tudol, akkor az már ok a verekedésre, és a két csapott utáni bal lengő egyenes út az áhított hölgy szíve és miegymása felé. Na jó, de Jocót a csupa szívéért és védelmező ökleiért szerettük.

Szóval mondom Dezsőkének, figyuzz, Dezsőke, fogaggyunk, te még deriválni sem tudol, ami már csak ott hülyeség, hogy Dezsőkével soha nem verekedtünk, de meg deriválni is tudott. Már akkor.

Dezsőke agyát egyértelműen a Videoton gyártmányú EC-7168-as terminál borította meg végérvényesen. Mondom neki, Dezsőke, jó, tudol deriválni, de komolyan asziszed, mert fehérvári a masina, te meg kint voltál a 31. fordulóban a stadionban, mondjuk velem együtt, és mindketten láttuk, Pogány fejese az bizony beakadt, nekünk meg akkor nyolcvankettőben ott úszott el a harmadik hely reménye, akkor itt a nagy Budapesten a Videoton gyártmányú EC-7168-as terminál fogja neked visszamenőleg átírni a múltat? Asziszed, Dezsőke?

Hát a Dezsőke tényleg aszitte. Mondom, a 31. forduló régen volt, a mocsok Fradi vitte a két pontot, nekünk csak az MNK-döntő maradt, azt is buktuk Szekszárdon a Dózsa ellen, sanyarú ez a sors, de figyuzz, Dezsőke, deriválás ide vagy oda, látomásom volt nekem múlt éjjel. Muszáj volt, mert megjelent álmomban Pirike bácsi bugyivonala meg a Magdika gribedlije, ez alvás közben túl erős stimuláció a kamaszhormonoknak, ezért azt lázálmodtam, hogy nyolcannégy-nyolcvanötben az UEFA-kupában a döntőig menetelünk, még a Mencseszter Junájtidet is kiverjük, a Real Madrid ellen ugyan bukjuk a döntőt, de Májer a visszavágón nekünk nyeri a meccset.

Jenci, mindegy, milyen Jenci, történetünk szempontjából mellékes, nem tudta, hogy felesége, Éva, nevezzük Jencinének, megcsalja. Honnan is tudhatta volna, hiszen Jenci szorgos, rendes ember. Reggel nyolckor blokkolt a gyárban, délután ötkor pedig már kis garázsának rejtekében serénykedett. Pontosabban épített, nem is akármit: terepasztalt.

Nagy hobbi kisvasúttal, felelte, ha valaki kérdezte tőle, hogy autója miért a felhajtón áll, nem pedig a garázsban. Művét azonban soha senkinek nem mutatta meg. Arra hivatkozott, hogy egy terepasztal sosincs kész, olyan nincs, hogy befejezett. Márpedig ő a tökéletesre vágyott. Évek óta.

Hobbijának tárgyáról annyit azért tudni lehetett, hogy az hegyes-dombos, városokkal, szép házakkal, alagúttal, folyóval, apró tavakkal. A modellekről azonban már nem sokat beszélt. Az a régies, mondogatta. Ha valaki látta az Orient Expresszt, akkor ez ahhoz hasonlatos élményféle.

Jenci sok időt töltött a garázsban. Nem csak Jenciné szerint túl sokat. Ebben a meglátásban osztozott Géza is, legyen a neve Szomszéd Géza, fél évvel ezelőtt költözött Jenciék mellé. Róla annyit kell tudni, hogy reggeleit és estéit a konditeremben töltötte, a közte lévő időt meg azzal, hogy autójának ablakán kikönyökölve suhant az úton.

Géza nem sokat értett a világ dolgaihoz. Jenciné azt sem tudta, hogy a férfi miből él. A magánytól szenvedő nő azonban felismerte, hogy Géza izompólója alatt egy galamb szíve dobog. Márpedig az olyan ember, aki külcsínre úgy néz ki, mint egy párduc, miközben lusta nagy szemében a megértés és a figyelem könnycseppje remeg, az csakis rendes ember lehet.

Géza így, remegő könnycseppel a szemében lett Jenciné szeretője. És mindenki boldog volt. Jenci azért, mert nem tudott semmiről, terepasztala egyre szebb és csinosabb lett. Jenciné azért, mert elhitte, hogy valaki figyel rá. Géza meg azért, mert már unta a város másik végében lakó Mártát, Jenciné viszont a szomszédban lakott.

Egyszer aztán, mert az ilyen szituációkban egyszer mindig eljön az egyszer aztán, Jenci észrevette, hogy elfogytak a fák a hegyeiről. Órájára nézett, és úgy ítélte meg, eléri még a modellboltot. A garázsajtót bezárta maga mögött, és éppen autójához sietett volna, amikor házának ablakán keresztül, a hálószobában, az ágya mellett, amelyen esténként aludni szokott, meglátta ruhátlan feleségét, amint egy idegen, szintén ruha nélkül álló férfival ölelkezett. Először arra gondolt, hogy ilyet nem illik csinálni, mármint leskelődni egy ablak előtt, aztán meg arra, hogy ez azért mégiscsak az ő ablaka. Az is az eszébe jutott, hogy beront a házba, bár elképzelni sem tudta, mit mondhatna, s különben is, így lekési a zárást, és már csak holnap vehetne fenyőket a hegyeihez.

Elővette telefonját, készített néhány képet a látványról, majd elsietett a boltba. Jóval több fát vett, mint amennyire szüksége volt, majd visszatérve hajnalig dolgozott.

Az esetről soha nem beszélt. Jencinét soha nem kérte számon. Egyszer, de az is lehet, többször is, amikor elhaladt Géza mellett, fel sem ismerte. Felöltözve minden férfi Zorro.

Évek teltek el. Jenciné egyre szebb ruhákban járt. Géza kissé meghízott, de hétfőnként és szerdánként így is átjárt egy kis szomszédolásra.

Aztán egy napon, talán szerda lehetett, Jenci kilépett a garázsból, felnézett az égre, és azt mondta: vége. Másnap beadta jelentkezését a Nagy Nemzeti Terepasztal-bajnokságra, majd hetek múlva gyermeki izgatottsággal fogadta az ítészeket, akik azért jöttek, hogy szemügyre vegyék Jenci alkotását.

Nem túlzás, leesett az álluk, amikor Jenci kitárta a garázs ajtaját. Ilyen csodát még nem láttak. Tökéletes, aprólékosan kidolgozott tájat: hegyek, völgyek, falvak, városok, állomások, hidak és apró házak, és mindenfelé halkan zakatoló szerelvények, kisvasutak, villamosok.

Kérdezték Jencit, mit, hogyan és miért éppen így épített a garázsnyi méretű asztalra, mire Jenci ezt mondta: a tökéletes illúzióra vágytam. Itt minden méretarányosan eredeti. Nézzék, a város egyik villamosára még kamerát is felszereltem. Ezen a monitoron figyelemmel követhetik, merre jár. A szerelvény most hagyja el a kocsiszínt. Látják, ez itt az első megálló. Az egyik felszállásra várakozó utas talán éppen maguk közül valaki… Ez meg a városháza, az ablakban a polgármester, azt hiszem, felismerik, a képet az újságból vágtam ki, csak le kellett kicsinyíteni… Ez itt az óvoda, és igen, jól látják, az ott Magdi néni a gyerekekkel. A képet tőle kértem, személyesen hozta el. Rendes asszony… Ez a templom, a plébános éppen gyertyát gyújt. Ezt a képet nem volt egyszerű beilleszteni a templom belsejébe, apró rejtett led világítja meg. A rendőrautó ülésére maga Kovács főtörzs ragasztotta be a képmását. Ebben a városban csupa jó ember él… Ez meg itt a mi házunk, ahol most is állunk, csak az utcafront felől nézve. Látják a képet, az ablakban az ott a feleségem, az meg ott, elvileg én lennék, mellette… Én fotóztam.

A Nándi bácsival való első találkozás a farkashegyi repülőtéren valószínűleg minden növendékbe egy életre beleégett. A téli elméleti tanfolyam után az első reptéren töltött nap amúgy is sűrűnek ígérkezett, az MHSZ-időszakból megmaradt katonás tempót harminchat évesen még első lépcsős laktanyában töltött sorkatonai múlttal is nehéz volt felvenni. Félelemmel és izgalommal vegyes kíváncsisággal toltuk ki a hangárból a gépcsodákat, a hangármester sűrű káromkodása mellett. A hangármesternél csak az öreg Nándi bácsi tudott hangosabban káromkodni. Amikor először megláttam bóklászni a starton, azt hittem, hogy egy veterán, nyugdíjas pilóta jött ki nosztalgiázni, elmerengeni a régi daliás időkön. De nem, Nándi bácsi rám kiabált, szedjem a lábam, segítsek kitolni a Fókát. Azt sem tudtam, mi az a Fóka, a felmosórongyot nevezték így a katonaszlengben, de azt nem tologatni kellett. Nándi bácsi nem hagyott ezen elmélkedni, rámutatott egy kék csíkos vitorlázógépre, toljuk ki a startra. A legnagyobb megrökönyödésemre utána a minimum hetven feletti öreg beleült a gépbe, felvontatták, és csaknem három óra hossza múlva szállt le.

A kezdő kiképzés része volt az öreg csontváz MTZ traktor kezelése, a kötélhúzó kocsival való ingázás a starthely és a csörlő aggregátor között. Nándi bácsi előszeretettel nevelte hangos szitkozódással a traktorral szerencsétlenkedő kezdőket, azért is ordítozott, ha túl lassan húzták a gépét, azért is, ha túl gyorsan. Azonban ha úgy látta, fejlődött valamit a növendék, hangnemet váltott. Az első egyedül repüléskor már gratulált, a „C” vizsga előtt már tanácsokkal látott el: ha túl gyorsan éred el a légtérplafont, engedd ki félig a fékszárnyat, kicsit süllyedj, maradj a termikben, de vigyázz a sebességre. A levegőnél senki sem lehet okosabb!

Petya, Karesz, két jó barát, együtt issza búját, s borát. A mondás, persze, nem így van, ám miután Petya kitalálta, hogy a kocsmában ezúttal tegyenek úgy, mintha idegenek volnának, és beszéljenek lengyelül, úgy érezték, miért ne szólhatna így.

Karesz ugyan egy büdös szót nem tudott lengyelül, és mint kiderült, Petya sem, azon a péntek estén mégis úgy léptek be a Béke úti kocsma ajtaján, mintha nem is a közeli munkásszállón öltöztek volna italozáshoz.

Dozsderebsem, mondta Petya, amikor a pulthoz állt, Karesz meg bólogatott, bár fogalma sem volt, miért. Talán félelemből, mert a söntésnél már ott álltak a szenesek. Aznapra letették a munkát, szénporosan, koromfeketén vedeltek. Főleg sört meg pálinkát, máskor meg pálinkát és sört. A szenesek, a munkásosztály csúcsragadozói dölyfösen pöffeszkedtek. Őket mintha a Minótaurosz nemzette volna: vékony láb, keskeny csípő, az öv fölött szárnyként nyílt a hátuk, de olyan szélesre, hogy arra ráfért volna Kádár János portréja is, amint éppen a szövőüzem dolgozóival találkozik. De a szenesek nem ezért voltak félelmetesek. Inkább azért, mert hét-nyolc sör után egymást is könnyedén szétütötték, csak úgy barátságból – nem úgy, mint más vendégeket. Őket szórakozásból.

Pivovizski pozsemor, doplá flazskuju, hadarta Petya, és a forintot pontosan számolta a pultra, mert érezte, hogy nyurga szobafestő-mázolóként mégsem volt jó ötlet beszépelegni a szenesek közé. Karesz kontrázni próbált a maga halandzsás képzetével, és valami olyasmit mondott, hogy dzsundolkulu barzsóni, ami szerinte annyit jelentett, hogy köszönjük szépen. A sört eléjük tették, habja a pultra folyt. Éppen nekiláttak volna, már a korsó fülét fogták, amikor két szenes kivált a pokol falkájából.

Félelmetes erő a divat, hiszen bármilyen ártalmatlannak tűnnek is a szabásminták, ruhaanyagok, cipők és egyéb kiegészítők, minden korban és időben erősebbek a határzáraknál, ideológia elvárásoknál. Praktikusan fittyet hánynak a totális diktatúrákra, és ha kell, áttörnek a vasfüggönyön is.

Persze változik a világ, a múlt évezred utolsó dekádjaiban még ezen a téren is határozottan felismerhetők voltak a nemi jellegek. A női divat a nőies, a férfidivat pedig a hagyományos emberi hímekre jellemző jegyeket emelte ki. A szocializmusra berendezkedett országokban persze jóval mértéktartóbban, mint amit a vesztébe rohanó kapitalista erkölcs ezen a téren kívánatosnak tartott.

Csinosak voltak a megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat modelljei is, de a komolyabb elvtársak nőnemű hozzátartozói már akkor is Rotschild Klára pesti szalonjából szerezték be alkalmi viseleteiket. Akinek erre nem volt módja, viszont rendelkezett némi kézügyességgel, továbbá varrógéppel, az különféle utakon idekerült Burda-szabásminták alapján varázsolta testére a párizsi divatot.

A divat bizonyos szempontból párhuzamba állítható az atomfegyverek másodlagos hatásával. Az hagyján, hogy felrobban a bomba, és mindent elpusztít azon a környéken, ahová ledobják, de aztán jön a sugárzás, ami nemzedékek életét befolyásolja. A blue jeans, ami nálunk valamiért farmernadrág néven került bele a köztudatba, még ezzel a furcsa névvel is a lázadás szimbólumává vált. Nem sokkal azután, hogy az orosz fiatalok megvadultak egy magyar Trapper farmerért,  és LGT-koncerteken őrjöngtek, vége is lett a Szovjetuniónak. 

A divat paradoxona, hogy az egyéniséget, egyediséget próbáljuk kifejezni vele, lehetőleg úgy, ahogy azt rajtunk kívül is rengetegen teszik. Ezzel együtt érdemes felismerni, hogy állami divat nincs. Központilag csupán olyan elvárásokat lehet megfogalmazni, amiket divatos semmibe venni, sőt kinevetni. Az ilyen törekvéseket pontosan kifejezi a hatvanas években megfogalmazott, divatbemutatóról szóló leírás: „drágakő csiszolású üveggyöngy”. 

Bandi Jóskát nem úgy ismerték, mint aki két hét alatt megír egy doktorátust. Egyetlen mondat megfogalmazásakor is jelentős küzdelmet folytatott a szavakkal. Meg önmagával. Nem értette ugyanis, mi szükség van a betűkre, ha mindazt, amit le kellene írnia, el is tudja mondani. Márpedig beszélni szeretett, s ha egyszer megindult fejéből a gondolatok áradata, arról mindenki tudta, hosszú beszéd lesz.

Jóskának ugyanakkor volt egy rossz tulajdonsága. Olykor – vagy nem is olyan ritkán – megérett benne a szándék arra, hogy bizonyos tárgyakat magához vegyen. Olyanokat, amelyek jellemzően másokhoz tartoztak. A legtöbben csak akkor vették észre, hogy valami eltűnt, amikor szükségük lett volna például borra, kolbászra, szerszámra vagy éppen tojásra.

Ezzel még nem is volt baj, hiszen az atyafiak ilyenkor rendre Jóska elébe álltak, és visszakérték azt, ami az övék. Jóska meg visszaadta. Hiszen az, amit elvitt, nem volt az övé.

Egyszer azonban a lélekharang eltűnt a temetőből. Nyoma veszett. Mintha sosem lógott volna a harangláb kupolája alatt. Jóskát persze elővették, de ő esküdözött, hogy egy harangra neki aztán semmi szüksége. Az esetet feljegyezték a megoldatlanok közé.

Így teltek az évek, futottak, bóklásztak évtizedek, mígnem egy napon, az év hetedik hónapjának tizennegyedik napján a faluban idegenek jelentek meg. Bárdó felől érkeztek, karavánjuk a hőségben kilométernyi hosszú porfelhőt húzott maga után. A falusaik mondták is, hogy inkább esőt hoztak volna, de az idegenek vezetője erre azt mondta, hogy őket az egyetem küldte, feladatuk van. Nem is kevés, ezen a szent helyen, ahová amúgy a távolsági busz is csak megfordulni jár.

– Béluska, szeretném, ha ma jól megpakolna – mondta Klára sokat sejtető hangon, mire a gyógymasszőr elnevette magát.

– Ekkora a gond? – kérdezett vissza, de Klára csak legyintett. Nála ez azt jelentette, mindegy is. A férje négy éve meghalt. Mielőtt a lelke átköltözött egy másik világba, megígérte, hogy jelet küld onnan. Ám Klára hiába várta, se hang, se fuvallat nem érkezett. Még a megbeszélt módon sem. Pedig minden kedden és pénteken reggel forróra állította a zuhanycsapot. A fürdőszoba hamar bepárásodott, Klára pedig türelmesen ült sámliján. Tekintetével a homályt kutatta. Azt remélte, az egymás mellé rendeződő, egymásba olvadó vízgömbök felületéből kiolvas majd néhány jelet.

Ám a pára, szokása szerint, minden alkalommal eloszlott. A tükörben pedig Klára csak egyvalamit látott: önmagát. Azt, ahogyan magába roskadva ül, görnyedt háttal, kisírt szemmel. Abban pillanatban mindent gyűlölt. Azt is, amit már megélt. Azt is, ami még várt rá. Azt kívánta, bárcsak azt látná a tükörben, hogy a sámli üres.

– Csak csinálja, Béluska – sóhajtott Klára, és hanyatt dőlt. Mozdulatlanul feküdt. Törékeny teste eltűnt a mosható ágytakaróra terített vékony lepedőn.

Béla ekkor lenyúlt az ágyhoz készített vödör aljára, hatalmas tenyerével kiemelt onnan néhány kilónyi meleg iszapot. Az első adagot Klára gyönge térde alá rakta, majd szisztematikusan építkezve haladt oldalt, és a térdkalács köré is felhalmozott némi dágványos darabot. Rendszerint itt meg szokott állni, az asszony kezelőlapján ennél több előírás nem szerepelt. Klára azonban olyan szépen nézett rá, hogy szólnia sem kellett. Magához húzott még egy vödröt, és addig rakta rendre az iszapot, végig az asszony testén, mígnem szinte teljesen beborította. Ekkor, akár egy múmiát, becsomagolta Klárát. Ráhajtott lepedőt, mosható ágytakarót, vastag pokrócot. Csak az asszony arca maradt szabadon.

Egykor kukoricatábla állt ott, ahová az utazó cirkusz sátrait felhúzták. Ebből támadt némi gond, mert harminc évvel ezelőtt a szomszédos telekre építették a hősi temetőt. Oda hordták a második világháború minden bánatát, a központi obeliszkre vörös csillagot festettek. Össze is hívták a városi tanácsot, mert felmerült, hogy talán nem szerencsés, ha a nép holtak csontja fölött mulat. De azt is mindenki tudta, hogy a nép önmagától sosem mulat. Vagyis felesleges arról értekezni, milyen földbe verik a sátorvasat. Az egész bolygó a holtak birodalma. A jelen a múlt fölött járja táncát. Olykor döngő léptekkel robog, máskor csoszog. A kedd sem azt nézi, meddig tart a hétfő, a csütörtök is ráhordja óráit a szerdára.

A fősátor mellett huszita alakzatban, köríven sorakoztak a karaván kocsijai. Mellettük aprócska karusszel festett lovai várták a gyerekzsivajt. Egy medencéből piros szíveket lehetett halászni. A céllövöldében három pálcára rakták a meztelen nős tárcát. A dobókockás kulcstartót bezzeg egyetlen találat után haza lehetett vinni. Valakinek az is jó, ha a szerencse hat oldala láncon lóg.

A karaván pirosra festett kocsijában lakott a bohóc. Apró ember, térdénél megtört lábbal. Azt mondták, nála ügyesebb artistát nem láttak még a trapézon, ám egyszer fogást vétett, s miután földet ért, alsó végtagjának csöves csontjai combtájékon egymás mellé rendeződtek. Az orvosok ugyan mindegyiket a helyére húzták, a térdízület sosem lett a régi. Ezért aztán folyton terpeszben állt, imbolyogva járt, ülni csakis nyújtott lábbal tudott.

Ő volt az előadások fénypontja, esetlenségén mindenki teli szájjal kacagott. Fehérre festett arcára esténként széles piros mosolyt húzott, sárga színű hajára fekete kalapot tett. Kockás zakója alatt tenyérnyi széles hózentróger tartotta tíz számmal nagyobb nadrágját, cipőjének orrán focilabdányira nőtt a dudor. A bohóc fejhangon mesélt pajzán vicceket, szándékosan elbénázott minden szenzációs műsorszámot. Csak azért, hogy nevessenek rajta. Karikák, labdák és buzogányok potyogtak a kezéből, a közönségre trombitából vizet spriccelt, felfújt lufikkal esett hasra.

Mindenki remekül szórakozott. A produkció után meghajolt, már amennyire a dereka engedte, és eltűnt a függöny mögött.