Index Vakbarát Hírportál

Alapból három színt kellett megjelölni, de ez semmit nem jelentett. Csak az átvétel ünnepi napján, a Merkur-telepen derült ki, hogy a háromból melyik szín lesz a befutó, esetleg egy másik… A bátrabbak ezt a kínálatot ott helyben egy jól irányzott és kellőképpen megtömött borítékkal tudták a rendeléskor megadott színhez közelíteni. Egy 1979-es Népszabadság-cikkből kiderül, hogy ment ez. A Merkur csepeli telepén, a XXI. kerületi, Petróleum kikötőnél reggel nyolckor sok százan tolongtak a várócsarnokban. A diszpécser előtt három tábla tudósít a választható színekről. A tolótetős Wartburg de Luxból hatféle, a Wartburg Touristból szintén hatféle, Trabantból három színből választhatnak a megrendelők. Kilencig minden rendben ment. Hat színből valamelyik megfelelt. Ekkor azonban egyre-másra kerültek le a tábláról a színek, s tíz órára már csak a sötétbarna, a sötétzöld és a mogyoróbarna maradt. Tizenegyre ez utóbbi is elfogyott. Aki pedig az általa megjelölt színekhez ragaszkodott, annak nem késlekedtek a válasszal: »Pirosra és sárgára két hónapot, a többire egy hónapot kell várakozni.«”

Ebben a rendszerben a várható vételár ötödét, majd később a teljes összeget letétbe kellett helyezni az OTP-nél. Természetesen kamatot nem fizettek… a delikvens mindössze egy évszámot és egy sorszámot kapott. A várakozási idő átlagosan, típustól függően 1–5 év volt (a rendszer büszkén kommunikálta, hogy a Trabant és a Wartburg „szülőhazájában”, az NDK-ban például 15 évet kell várni egy autóra). A hiánygazdálkodás persze azonnal piacot hozott létre: az át nem vett, de megigényelt autók kereskedelmét: a jövőre érkező Skodámat adnám egy idei Wartburgért…

1968-ban majdnem fordult egy picit a merkuros világ, ami annyit jelentett, hogy nyugati modelleket is lehetett forintért vásárolni, igaz, már előjegyzéskor be kellett fizetni a teljes vételárat. Akkor nyolcezer darab Fiat 500-as és 850-es, négyszáz Renault R16-os és ötezer Volkswagen Bogár érkezett. A magas árak ellenére is gyorsan elkeltek az autók, élsportolók, válogatott futballisták menőztek kolibrisárga kisautókban a fővárosi macskaköveken. De már akkor is hamar megártott a jóból, s a Belkereskedelmi Minisztérium „a külkereskedelmi mérleg stabilitására és valutahiányra” hivatkozva nem adott több importengedélyt – magyarul pénzt – nyugati személygépkocsikra. A városi legenda szerint 1969-ben például hűtőgépekkel fizetett a vállalat (az ország) egy szállítmány Ford Escortért.

Ha nincs Bogár, jó a szamár is, gondolhatták sokan, mert a 70-es évek közepére már 100 ezer fölött járt az előjegyzések száma, miközben a pártállami rendszer csak 80 ezer autó behozatalát kötötte le. Bár látszólag bővült a kínálat, de a kis Polskikkal, a Daciákkal vagy az Oltcitokkal nem csökkent az elégedetlen ügyfelek száma. Közéjük tartozott az a kollégánk is, aki miután átvette új autóját, a Merkur melletti üzemanyagtöltő állomásra ment tankolni. A töltőpisztolyt automatára állítva a tankolónyílásba helyezte, majd büszkén beszélgetésbe elegyedett a sorban utána állókkal. Pár perc múlva meglepve konstatálta, hogy a számláló 130 litert mutat… Rövid kupaktanács után kiderült, hogy a tanknak nem volt fedele, így teletöltötte benzinnel a csomagtartót. Elmondása szerint a Merkurnál nem lepődtek meg a sztorin, népes szerelőbrigád volt a cégnél a vásárlás előtti és közvetlen utáni panaszokra, az összeszerelési hibák kijavítására.

Szövetnadrág, piros pulcsi, lapos cipő, az iskolába vezető úton pedig nesztelenül lépkedett. Árnyékként suhant házfalakon. Az ugyan gyakran megesett vele, hogy olyan lassan próbált lépni, amennyire csak tudott, már-már szoborként állt a járdán. Arra várt, hátha az árnyéka egyszer lehagyja őt, továbblép a fehérre meszelt vályogon. Ilyen szép gondolat persze csakis egy gyermek fejében születhet. Álom ez is, semmiből érkező és ugyanoda tartó. Olyan, mint amikor reggel elhisszük, hogy mindaz, amit éjjel csukott szemmel láttunk, az valóság, Manó hitt a csodákban. Még akkor is, ha arra már egészen fiatalon rájött, hogy a csodára többnyire sokat kell várni. Olykor, vagy talán egy egész élet kevés hozzá.

Egy napon az iskolában, a fizikaórán a fényről, a hőleadásról tanultak. Manót elvarázsolta a gázok, gőzök, a színképek világa, a láthatatlan sugarak birodalma, így aztán, amikor eljött a nap, és kiírták a farsang időpontját, már tudta, minek öltözik.

Mert a férfiak, lássuk be, ilyet is tudnak, ha ereikben a vér megindul. A várhoz is saját kulcsot adnak, de azt már nem árulják el, hogy az csak a toronyszoba zárját nyitja. Ám miközben lágyan pengetik a macsólantot, és még az Amazonast is képesek volnának kimerni a medréből, az ő mellkasuk mögött is csak egy kisfiú gubbaszt. Minden ember oda menekül, ha fel akar nőni, valahová a bordák mögé, és ettől a szívük úgy pörög, mint Lajcsinál a villanyóra... Ja, az nem is pörög, mindegy, úgyis érti, mit akarok mondani ezen az utolsó éjszakán.

Nem, nem halunk meg. Ez az év utolsó éjjele, arra értem. És aki bánatosan billen át az új évbe, annak minden napjába beköltözik a szomorúság. Hogy honnan tudom? Egy éve ugyanilyen bánatos szemmel vártam, hogy a nagymutató rámásszon végre a kicsire. Azt reméltem, ez a mozzanat elhozza majd a változást. De már tudom, az idő nem létezik. Vagy ha mégis, az maga az állandóság. Nem, ezt sem olvastam, csak abban a pillanatban, amikor a nagymutató lefordult a kicsiről, ugyanolyan szomorúan álltam a szoba közepén, mint egy perccel korábban, s mi ez, ha nem a bizonyosság: az időt nem érdekli, hogy boldogok vagyunk-e, vagy szenvedünk.

Vagyis ha rám hallgat, ma este már ne foglalkozzon a szív dolgaival. Nézzen körül, mennyi ember ropja izzadásig. Mennyi arc, mennyi élet, mennyi saját pillanat. Most lássa ugyanezt zene nélkül... Lám, tud mosolyogni is.

A cukrászda tulajdonosa mást gondolt az emberi bőr és a kirakatüveg kapcsolatáról. Így amikor Medve úr – merthogy a cukrászt mindenki csak így hívta, amit leginkább rezgő tokájának, valamint a köténye alsó széle alá csüngő hasának köszönhetett – termetét meghazudtoló lendülettel kipördült az utcára, egyik kezében összegyűrt újságpapírt szorongatott, a másikban ablakmosó spriccelőt, és azt üvöltötte, hogy „eredj innen, kölyök, nehogy összezsírozd a süteményeimet”.

S míg Medve Úr a kirakat üvegével bíbelődött, a fiú pár lépést hátrált. Nem futott el. Tudta, a cukrász kínosan ügyel a rendre. Azzal is tisztában volt, hogy a kirakat olyan, mint az újságok címlapja: amit az ember nem lát, nem olvas, az olyan, mintha nem is volna. Amiről viszont beszélnek, az előbb vagy utóbb megjelenik a címlapon. A sütemények ebben az olvasatban fényképek, címszavak, amitől a vásárló kedvet kap ahhoz, hogy belelapozzon az újságba. A maszatos üvegtől pedig, ugye, kinek támadna gusztusa benyitni egy cukrászdába?

A fiú lehetett vagy tizennégy éves. Tenyerének lenyomatából üvegbe karcolt díszt lehetett volna készíteni, de a fiú megvárta, amíg Medve úr végez a kirakattal, majd miután az öreg visszabújt a cukrászda vésett üvegtáblájú, fakeretes ajtaja mögé, újból a sütemények kirakatához lépett. Gyomrába ekkor szűkülő érzés költözött. Előbb a kezet látta meg, amint a piros színű süteményt kiemeli a többi közül. Szőrös kéz volt, vastag hurkaujjak matattak a tálcán. A fiú arra gondolt, hogy egy ilyen kéz méltatlan ahhoz, hogy elragadja a piros színű gyönyörűséget. Az ujjak között törékeny semminek érezte az ő málnaillatú álmát.

Felsóhajtott, nagyot nyelt, elhúzódott a kirakat üvegétől. Elképzelte, hogy bent ül valamelyik körasztalnál, éppen most hozzák ki a süteményt; lapos tányéron feszít, és arra vár, hogy apró fejű villával megroppantsák fényes cukormázát, hogy megmutathassa végre csodájának lényegét, a piskótalapok közé pakolt krémes réteget.

Egy fogolytáborból azonban, valahol a semmi végén, az ember nem akkor indul útnak, amikor kedve támad. Az őrök folyton mondták, ha valakinek szökésen járna az agya, csak rajta, mert azzal vagy a tél végez, vagy a farkasok, vagy a medve, amelyik a farkasokat öli, lőszert ők emberre nem pazarolnak. A fegyver a vadak ellen van, a fejsze a favágáshoz és a folyóra feszülő jég töréséhez kell.

A barakkokból nem is mozdult senki. Az, hogy a két férfi mégis útra kelt, csak azért volt, mert valakinek mindig mennie kell. Vinnie a hírt, az életét is felajánlva az isteneknek, hogy a semmi peremén van egy tábor, ahol elárvult lelkek vacognak, s ahol az őrök is foglyok, az esztelenség rabjai.

A két férfi két hétig taposta a napokat, és minél közelebb jutottak otthonukhoz, annál távolabbinak érezték az érkezést. Aztán, egy szélcsendes estén, az egyik férfi megállt. Karácsony van – mondta. Körülöttük a végtelenség párája remegett. Leült a földre, lábát maga alá húzta. Szoborként ült. A másik férfi is lehuppant mellé.

Nem szóltak egymáshoz, a csöndet hallgatták. Mindketten tudták, miért pihennek ilyen hosszan. Távol mindentől, otthontól, családtól. Azokban a percekben mégis ott volt velük mindenki és minden emlék, amit valaha is megéltek és amire vágytak. Szakállukra jégtüskéket rakott a karácsony. Mégsem fáztak, mert tudták, ajándékot kaptak. A reményt, hogy hazatérnek, és tudták, ennél szebbet nem is kaphatnának, és soha nem is adhatnának.

Történetünk azokban az időkben játszódik, amikor még jelentős mennyiségű hó hullott a tájra. Globális felmelegedésről akkoriban még csupán egyetemeken és pogácsaillatú konferenciákon értekeztek, a klíma főként tudományos iskolák előtagjaként jelent meg a hírekben, az időjárás viszont többnyire az éghajlatnak megfelelően alakult. Ez a mi esetünkben praktikusan annyit jelentett, hogy nyáron meleg volt, télen meg hideg – és hullt a hó.

Olykor nem is kevés. Az egyik ilyen hóesővel érkező decemberben néhányan megmásztuk az egyik rejtélyes, ég felé domborodó sárkupacot, és ami szánkó csak létezett, addig csúsztunk le és másztunk fel újból, mígnem a hó eltűnt, és már csak a fagytól csillogó zsíros földön száguldottunk, de csakis azon a néhány méteren, amely abban a pillanatban a boldogság szinonimájaként vésődött a tájba és vele együtt testünk minden porcikájába.

Néhányan idővel, felnőve megjártunk magasabb csúcsokat is, messze a fák koronája fölötti régiókba jutottunk. Onnan siklottunk lécen, csúsztunk szánkóvason, arrafelé még a havas csúcsok látványa is démonian igéző. A világ onnan nézve a végtelenbe nyúlik, vannak pillanatok, amikor elhisszük, hogy felnyúlva az égbolt is megérinthető.

Budapesten 1895-ben jelent meg az első automobil, a legenda szerint Törley József pezsgőgyáros volt a tulajdonosa, és a mágnás – ha lúd, legyen kövér alapon – gyorsan vett egy teherautót is, persze azt szállítmányozásra. Négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a járművek szaporodása miatt be kelljen vezetni a vizsgakötelezettséget; az első vizsgát 1901.június 14-én ünnepélyes keretek között tartották a Városliget szélén, a Liget sor és az Aréna út sarkán. A szabály azt mondta ki, hogy a 16 lóerőnél nagyobb teljesítményű gépjárművek vezetéséhez volt szükség jogosítványra.

A gépjárművezetők szervezett állami képzése 1912-ben indult meg, létrehozták az Állami Sofőriskolát, a tanfolyam időtartama 42 nap volt. Mindez már akkor sem volt olcsó mulatság, a beiratkozás 20, maga a tanfolyam 200 koronába került, ami akkor egy jó szakmunkás havi bérének a másfélszerese volt.

Az Állami Autóműszaki Intézet 1949. január 31-én jött létre az Állami Sofőriskola jogutódjaként, és az ötvenes, hatvanas években – amikor a fotósorozat készült – az oktatás állami monopóliummá vált.

Persze autót vezetni akkoriban még nem volt nagy kunszt, 1956-ban, amikor kitört a forradalom, írd és mondd 10 681 személyautó futott a magyar utakon, és ebből 8188 autót az állami apparátus birtokolt! Szinte hihetetlen, de mindössze 2493 kocsi volt magántulajdonban.

Az ország azon a napon átlagos keddre ébredt. Az erős reggeli párásodás után a napot felhők takarták el, a hőmérők higanyszála a 10 fokot sem érte el, a Dunáról pedig kiderült, hogy egy nappal korábban 131 centiméter magasan hömpölygött medrében. Minderről amúgy Misike apukája sem értesült még, mert napilapot rendszerint ebédhez olvasott, így ez a derékban hasas, arcban tojásdad forma, csillogó szemű buszsofőr könnyű reggelijét követően – amely két szelet lekváros kenyér elfogyasztását jelentette – betért az üzletbe, és vett a fiának egy Ikarus babakocsit. Arra gondolt, miközben a pénzt a pultra számolta, hogy a férfiak életében meghatározó élmény az első négykerekű. S bár tudta, hogy Misike felnőve aligha emlékszik erre a járgányra, de az ízlésformálást nem lehet eléggé fiatalon elkezdeni, a fényképeket visszanézve pedig majd hálával gondol arra, milyen menő babakocsiban feszített, amikor kiruccantak szétnézni a városban, vagy csak anyuval elugrottak a pékhez, máskor meg beültek egy délutáni sütire.

Így történhetett meg, hogy azon a kedden, amikor Anasztasz Ivanovics Mikoján szovjet miniszterelnök-helyettes repülőgépe még a magasban suhant Mexikó felé, és nem mellesleg az is kiderült, hogy bányászüdülővé alakították a XVIII. század végén épült balatonfüredi Horváth-házat, éppen azt, ahol egykor Kossuth Lajos, Széchenyi István és Wesselényi Miklós töltötte nyári pihenőjét, Gyékovács Misike már a hófehér színű, lágyított vonalú, az Ikarus buszok formájára tervezett, fémkerekeken guruló babakocsijában feküdt kiskabátban, fején kötött sapkával. Karjával sután a felhők felé bokszolt, szemével gyakorta hunyorított, lábával a végtelen felé rugózott.

Dani erre csak annyit felelt, a maga csöndes, visszafogott stílusában, amiért nem egyszer ráhívták már a rendőröket, mondván ölni készül, esetleg mészárlásra; és homlokán is csak éppen annyira dagadtak ki az erek, mintha vére helyett az Amazonas folyna odabent, hogy minek a cirkusz egy ilyen selejt miatt, amelyik annyit sem bír ki, hogy egy százhússzal robogó járműtetejéről a földre huppan, máris alkatrészeire bomlik.

Legóhűtő, magyarázta kalimpálva, miközben egy deformálódott hűtőszálat rugdosott az árok felé, és arra is utalt, hogy egy ilyen vasat egyetlen délután alatt összeforraszt, abban aztán a legnagyobb hőségben is friss marad a hús, a tej, de Niné ekkor már karba font kézzel, könnyű terpeszben állt a Hegyeshalom felől fújó szélben, ruhájának szélét a légáramlat fel-felkapta, és Dani megértette a feléje áradó csönd lényegét.

Visszaült a volán mögé, intett Ninének, hogy indulhatnak, és mintha mi sem történt volna, Dani fordított a kormány kerekén, tekerte hosszan, egészen addig, mígnem a Lada orra ismét a sógorok földje felé nem mutatott. Ekkor a pedálra lépett, gázt adott. Rutinból még megkérdezte Ninét, hogy előkészítette-e az útleveleket, mert az osztrákokhoz nem lehet csak úgy betörni, akkor sem, ha odaát a boltok kánaánja várja a magyarok hadát.

Mi meg, ábrándos szemű kamaszok nem tudtunk mit kezdeni a sült kolbász és hurka, a tejföllel locsolt toros káposzta ígértével. Meredten néztük a földön elterülő jószág haláltusáját. Kiömlő vérét az asszonyok lavórba fogták, és miközben csillogó szemmel dicsérték Andrást, kinek keze ezek szerint gyors, azt magyarázták, ez a disznó nem szendevett, jó dolga lesz odaát, a mennyek birodalmában. S mivel most nincs újhold, sem kedd vagy péntek, és különösen vasárnap, lám, a hiedelmek faluhelyen fontosak, az állat húsa friss marad, feldolgozva, felfüstölve sokáig tápláló.

A férfiak szalmával perzselték a disznó bőrét, majd súlyos testét lábánál fogva iksz alakú keresztfára húzták, és András azt mondta, ez a bőbeszédű nagykun ember, hogy most karajra bontja, mert ez az egyik ősi módja annak, hogy a disznót minden belső szervétől és zsigerétől megszabadítsa, húsát az állat izomzatának és vázrendszerének megfelelően lefejtse. Az iksz alakú faformára meg csak annyit felelt, hogy egykor Szent Andrást is ilyenen feszítették meg, de a szentnek, nálunk, magyaroknál csak annyi köze van a disznóvágáshoz, hogy faluhelyen rendre András napon, november végén kezdődik a disznótorok szezonja.

S miközben magyarázott, a disznót felesleges mozdulatok nélkül pakolta ki önmagából. Mutatta, hogy a beleire jó lesz vigyázni, mert az asszonyok abba töltik majd vissza, önmagába az állat ledarált, fűszerezett húsát, máját, vérét és zsírját. Azt csak később értettem meg, amikor az iskolában a nagyhatalmi politikákról tanultunk, hogy miért van abban nagy igazság, amit a Német Birodalom első kancellárja, Otto von Bismarck mondott, miszerint a törvény olyan, mint a kolbász, jobb ha az ember nincs ott, amikor készül.

Éjféli eső hull, ablaktörlő suhan a szélvédőn.

Ma reggel is beszáll hozzám egy gyerek. Érted, egy gyerek?! Egyik kezében táska, a másikban tornazsák. Köszön, az apja meg benyújt egy ötezrest az ablakon. Ezek már azt is tudják, hogy ennyi elég az iskoláig. De ha ez ennyire megy fejből, miért nem ő furikázza? Persze, utál dugóban araszolni. A gyerek meg mesél valamilyen királyról... Na, hogy az mekkora paraszt volt. Az anyját is megöletette. A kölykök meg ezekekről tanulnak. Gyilkosokról írnak dolgozatot. Hogy utáltam a matekot is... A verseket szeretem... A mondókák még mennek fejből. Meg az az anyás cucc, amit a kicsoda írt, a hogyishívják...

Indulj már, te csíra!... Ezek miatt nem jutunk sehová. A cégedet is így vezeted? Bocs... Néha kiszalad. Nincs bajom a csírával. Azt se tudom, kicsoda. Manapság mindenkit szeretni vagy utálni kell. Ezt tolják mindenhonnan. A múltkor láttam azon a tudományos csatornán, hogy az élet olyan tökéletes, hogy az csakis intelligens tervezés eredménye lehet. Szerinted van isten? Mindegy is. Felőlem lehet.

A '30-as évektől a művészi fotóamatőr mozgalom résztvevője. Képei több kiállításon is szerepeltek, munkáival számos díjat nyert. A II. világháborút követően, 1948-ban választja életpályaként a fotózást. Először a Magyar Képszolgálat munkatársa, majd a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezet tagja. 1956-ban a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezetet beolvasztják a Magyar Távirati Irodába, innentől 1973-as nyugdíjazásáig az MTI munkatársa.

Jelentős a szakirodalmi munkássága, számos cikket és négy szakkönyvet is írt (Fényképezés; Fényképezés műfénnyel; Korszerű nagyítástechnika; Magyarország madártávlatból).  Reklámfotói, városképei és légi felvételei tették elsősorban ismertté nevét. Míves, jól megszerkesztett képei mögött óriási szakmai tudást őrzött, amit évtizedek során gyűjtött össze. Cikkein, előadásain a magyar fényképészek százai nevelkedtek.

A forradalom hírére Magyarországra érkező külföldi tudósítók számát 150-re becsülik, és néhányuk – például Pedrazzini – kivételével a legtöbbjük először lépett egy elzárt kommunista ország területére. Volt azonban valaki, aki otthonosan mozgott a vasfüggöny mögött, és mindenkit megelőzve már október 25-én Budapest felé vette az irányt.

Az osztrák Erich Lessing (1923–2018) jól ismerte a terepet, hiszen szinte az egész nyarat Magyarországon töltötte, hogy megörökítse a Rákosi-rendszer mindennapjait – ekkor született híressé vált képe a gyakorlatilag házi őrizetben lévő Nagy Imréről és unokájáról, Jánosi Katalinról.

Lessing egy évvel korábban vált a Magnum Photos teljes jogú tagjává. A Robert Capa által alapított és a világ legjobb fotóriportereit összeterelő ügynökség tagjai mind ugyanazt vallották, amit a „háborúk valaha élt legnagyobb fotósa”: menj közel a témához, felejtsd el a teleobjektívet. Capa ekkor már nem élt, de Lessing még láthatta őt dolgozni, és amit látott, nem felejtette el.

Lessing 33 éves volt ekkor, évek óta profi fotósként dolgozott, önmaghatározása szerint azonban elsősorban zóon politikon volt, minden más csak ezután következett. Ahogy az ’56-os forradalom alatt született képeit közlő album előszavában írja, mindig is az egyén, a politika és a hatalom közötti játék érdekelte, azok a ritka pillanatok, amikor a hatalom rákényszerül arra, hogy szembenézzen a tömegekkel. 1956 ilyen pillanat volt, ő pedig előre megérezte, hogy valami készül.

Abban az évben háromszor is járt Magyarországon, először 1956 nyarán, amikor főleg a vidéket járta, de ott volt a Petőfi Kör tüntetésbe torkolló sajtóvitáján is.

Huszonvalahány éves voltam, amikor a 80-as évek végén, kilencvenes évek elején először láttam Luc Besson filmjét, A nagy kékséget. Enzo akartam lenni, vagy Jacques, de inkább mindkettő. Egy életre rabul ejtett a világuk. A lenyűgöző tenger alatti felvételek, a mélység szépsége, a tenger kéksége örök szerelem lett. Hamarosan beiratkoztam egy búvártanfolyamra, s a dorogi tó, majd a gyékényesi tó rákoktól nyüzsgő nem igazán kék, mint inkább zavaros vizében gyakorolhattam.

Ebben az időben Jacques-Yves Cousteau akartam lenni, a tenger és a partoktól távoli mélységek felfedezője. Lélegzet-visszafojtva néztem filmjeit, merüléseit, kalandozásait a tengerek világában. És mind a mai napig, ha a hírekben búvárokat látok, az irigység és a csodálat érzései törnek rám.

A lovak szemében szomorúság lakott. Szuszogásukban megbújt némi bánat is, ügetésükben türelmetlenség toporgott. Minél többször figyeltük az állatokat, annál erősebbé vált bennünk a vágy, hogy végigsimítsunk drótszőrük tengerén. Egyszer szénát is vittünk a páráknak, de azt is csak messziről hajítottuk feléjük. Pedig a fuvaros akkor bent ügyködött a házban, a lovakat rövid időre parkoltatta a kapu előtt, ugrásra, menetre készen. A szél a szénát felkapta, vitte mindenfelé, ároktőbe, magasba, a lovak velünk együtt bámulták a szétszálazott kavalkádot. Mire a fuvaros visszaült a bakra, nyoma se volt szélnek, szénának. Mi pedig ki tudja már, merre jártunk, futottunk kacagva.

Egy késő nyári napon ordibálásra lettünk figyelmesek csatangolás közben. Előbb János kiáltása vegyült a déli harangszóval. Volt benne juj és nem kevés jaj, és néhány olyan szó is, amit tapintatos férfiember nem használna asszonyok előtt, gyerektáborban, áhítattal teli csöndben. Aztán megjelentek a lovak. Habzó szájjal, csatakos testtel robogtak. Fenevadként vicsorogtak. Mögöttük a kocsi fél oldalára dőlve csúszott, pattogott, a rajta lévő szódásüvegek lövedékként csapódtak kerítésnek, ház falának.

Amikor a furcsa fogat eltűnt a kanyarban, nem sokkal utána pedig az út fölött sprintelő, óbégató fuvaros, egymásra néztünk mi, nyúlánk kamaszok, és arról értekeztünk hosszan a remegő napkorong alatt, hogy azok a lovak alighanem vigyorogtak, szemükben pedig már nem a szomorúság lakozott, hanem a szabadság tüze lobogott.

Ha ön ezt a cikket olvassa, akkor rendelkezik mobiltelefonnal, laptoppal, tablettel vagy asztali számítógéppel, van internetelérése, az otthonában pedig feltehetően van fürdőszoba, és egy mosógép is megbújik valahol. De hogy mostak nagyanyáink vagy dédanyáink?

A felső középosztály tagjai mosónőt hívtak heti rendszerességgel, aki a cseléd felügyeletével és segítségével mosta tisztára a szennyest. Ahogy József Jolán visszaemlékezésében olvashatjuk:

Egy reggelen az öreg Gálic néni eljött Mamáért. A két asszony kopott kendőbe bugyolálva, karjukon vödörrel, a vödörben súrolóronggyal és súrolókefével, a csikorgó hidegben kiállt a „placcra” a Deák Ferenc téren, a többi napszámos asszony közé. Itt, a munkapiacon válogattak a nagyságák maguknak mosónőt. Az üzletek és irodák innen hívtak súrolóasszonyokat, rendszerint éjszakára, hogy a nappali üzletmenet meg ne akadjon.

A két háború közti időszak egyik legsikeresebb és talán legnagyobb hatású fotósa. 1934-ben megkapta a londoni Royal Photographic Society Emerson-plakettjét, 1938-ban az American Photography Yearbook 13 424 kiállító művésze között az ötödik helyet foglalta el.

A II. világháború alatt munkaszolgálatos; 1945-ben a mauthauseni lágerből került haza. 1950-ben tizedmagával létrehozta a Fotókollektíva munkaközösséget, amelyet 1951-ben államosítottak, felszerelésével együtt beléptették a Magyar Fotó Állami Vállalathoz. 1956-tól az MTI fotóriportereként dolgozott.

A '40-es években előbb a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezet táskás ügynökeként dolgozott, majd a szövetkezet és a MAFIRT (Magyar Film Iroda) Képosztályának egyesülése után a Magyar Fotó riportere lett. 1951-től a Magyar Távirati Iroda fotóriportere és főmunkatársa, itt dolgozott csaknem negyven éven át, nyugdíjazásáig. 1951 és '53 között esti tagozaton végezte el a Képző- és Iparművészeti Gimnázium fotó tagozatát, és letette a fényképész szakvizsgát.

Élénken él az emlékezetemben édesapám 1960-as évekből származó Gazdálkodj okosan! társasjátéka. Volt egy mező, a mulatásé – aki arra lépett, 800 forintot kellett fizetnie. De ha mégis elkerülte, egy úgynevezett szerencsekártya még odairányíthatta ezzel a szöveggel: „Mulatni szeretnél? Nos, tessék! Lépj a 9-es mezőre, és fizess 800 forintot!” Gyerekként ezt a kártyát katasztrófaként éltem meg, bezavart a tervembe, hiszen lakásra vagy pingpongasztalra gyűjtöttem a játékban. Mulatságra semmiképp, pláne nem ilyen drágán. A 800 forintban megállapított pénzherdálás talán annak volt egyfajta burkolt üzenete, hogy az ország vezetése 1945 után nem igazán preferálta az éjszakai életet. Pedig nemcsak a boldog békeidőkben, de a két világháború között és után is sokan vágytak szórakozásra, hogy ezáltal a rideg valóság valamelyest elviselhetővé szelídüljön. A mulatásnak a század elején és utána is a felkent műintézményei voltak. A szórakozás utcája a múlt században a Nagymező volt, melynek egy részét pesti Broadwayként is emlegették. Itt üzemelt a harmincas években a Moulin Rouge kabarékkal és revüműsorokkal a repertoárján, ahol fellépett többek között Alfonzó, Komlós Juci, Dajka Margit, a két Latabár, Feleki Kamill és Kiss Manyi is. A háború után Budapest Kávéház, majd Budapest Táncpalota, a hatvanas évek végétől pedig ismét Moulin Rouge néven működött egészen a rendszerváltásig.

A harmincas években tett szert nemzetközi hírnévre egy másik jelentős műintézmény, az Arizona mulató. A műsor nem a helyi és korabeli celebritásokra épült, nem függött a nyelvtől, a verbalitástól, ezért a külföldiek is előszeretettel látogatták, illetve Budapest krémje is szívesen mulatott a falai között. Az átlag fővárosinak persze az árak és az a fajta pompa, ami ott tetten érhető volt, az idegen hangzású nevet viselő girlökkel, a süllyeszthető páholyokkal, megannyi innovációval és csillogással, elérhetetlennek bizonyult.

Nem is lett. Hajnalban keltünk, a Nap többnyire még a horizont alatt úszott, s mire kiértünk a végtelen pusztaságba, próbáltam kitalálni, hogy a semmi peremének melyik pontján bukkan fel az izzó korong. S ha már rápillantott a tájra, ránk és a nyájra, szép lassan megindult az égbolt közepe felé, és olyan csöndet húzott maga után, vízpárában remegő hőséget, amire egy izgő-mozgó gyermek lelke a legkevésbé vágyik. A juhász csak ritkán szólt, a nyáj a foszló délibábban kóborolt, a kutyák meg elnyúltak a szikes talajon, laposan pislogtak a gyapjasok után. A nyáj négylábú porszívóként araszolt, a Nap kéjesen kacagott, a szél meg rendszerint ledőlt a látóhatárba kapaszkodó fák árnyékába.

Először fájt a csönd. Gúzsba kötött, elnémított. Aztán felfedeztem zajait, zörejeit, illatait, idővel pedig megtanultam figyelni rá. Egy hét után pedig már olyan jól éreztem magam benne, hogy ki sem akartam jönni onnan. Pedig tőlünk nem is annyira távol, túl a délibábon vásári forgatagban lüktetett az élet. Buszok hordták a turistákat, akik magukkal hoztak minden zajt és zörejt, csupa olyan dolgot, ami sehogyan sem illett a nyárba.

A köztereken – a temetők kivételével – a második világháború előtt egységes alapterületű és színű állomások kaptak helyet, 1932-re már hatszáz nyilvános fülke volt használatban a fővárosban. Mire kitört a világháború, a szám megközelítette a kétezret.

Az első „percdíjemelés” a második világháború alatt, 1943-ban történt, ekkor emelték a helyi beszélgetés díját húszról harminc fillérre. Ennek következtében azonban egyre gyakoribbak lettek a fülkék meghibásodásai is, mert két eltérő méretű érmét kellett az összeg kifizetéséhez az eszközbe dobni. Erre kínált megoldást 1946 és 1964 között a hívások díjának megtérítésére kizárólagosan használható tantusz – írta az első magyar telefonfülke üzembe helyezésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékező összeállításában az MTI. A tantusz egy, a Magyar Posta által kibocsátott, egységes méretű zseton volt, melyet Boldogfai Farkas Sándor szobrász- és éremművész tervezett, és 1969-ig lehetett a nyilvános telefonokban használni. Használatából ered szólásunk – Leesett a tantusz! –, ugyanis a tantusz telefonkészülékbe dobása és a tárcsázás után várni kellett, mire megtörtént az összekapcsolás a vonalban.

A második világháborúban, Budapest ostroma alatt a nyilvános telefonok szinte mind tönkrementek, a fülkék fele is megsemmisült. A helyreállítási munkák 1946 augusztusában kezdődtek, az első új, sárga-zöld telefonfülke a Dob utcai posta elé került. A sérült, de el nem pusztult telefonfülkéket helyreállították, 1946 szeptemberére ezekkel együtt hatszáz működő nyilvános állomás volt.

A Magyar Posta 1950. március 1-jével vette át a fülkék kezelését, rá tíz évre, 1960-ban írtak ki pályázatot új telefonfülkék tervezésére. A nyertes terv nyomán ekkor kezdtek terjedni a falra szerelt telefonok, melyeket átlátszó műanyagból készült féltetők védtek, és választottak el egymástól. Ezt követően 1967-ben jött a következő nagyobb frissítés a magyar telefonfülkék dizájnjában, ekkor korszerűsítették a MaTaRt addigra negyvenéves dizájnját. Az ettől eltérő újabb és különlegesebb változatok a hetvenes-nyolcvanas években jelentek meg először a fővárosban. 1990-re összesen húszféle telefonfülke-típust lehetett találni az országban, legtöbbjük fali védővel szerelt, natúr alumínium vagy sárga-zöldre színezett, fémből készült fülke volt.

Eredendően államalapító Szent István királyunk 1083. augusztus 20-i szentté avatásáról emlékeztünk meg ezen a nyár végi ünnepen.

1686-ban XI. Ince pápa Buda visszafoglalásának alkalmából az egész katolikus világban elrendelte, hogy minden évben tisztelegjünk Szent István előtt, majd 1771-ben Mária Terézia Budára hozatta a Szent Jobbot, és nemzeti ünneppé nyilvánította Szent István napját.

Ezután egy merész ugrás vezetett a II. világháború utáni augusztus 20-i ünnepekig. A vallásos tartalom kikerült a hivatalos állami propagandából – a munkaszüneti nap viszont megmaradt –, helyette az 1949-ben elfogadott alkotmány lett az ünneplés tárgya.

Innen már tényleg csak egy lépés volt a dolgozó parasztság előtérbe helyezésével az „új kenyér” ünnepének megjelenése. Bár a történelemben láttunk már abszurd pillanatokat, az egyik fotón szereplő jelenet: „Juhász Lajosné, a Főváros XV. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottság elnökhelyettese felmutatja a megszegett, a Béke Termelőszövetkezet tagjai által adományozott idei első kenyeret az új kenyér ünnepén, az Alkotmány 15. évfordulóján” méltán pályázhatna dobogós helyre.

Az utazás, a nyaralás a két világháború közötti években vált a tömegek hobbijává. Korábban Magyarországon csak az elit kiváltsága volt a nagy fürdőhelyek, hegyvidékek, tengerpartok látogatása, a szállodákban pihenés, hovatovább egy-egy magánvilla fenntartása.

Villatulajdonos volt például Jókai Mór, aki 1867-ben Balatonfüreden telket vásárolt, majd három éven belül a maga tervezte villa lakosa lett, és közel húsz éven át minden késő tavasszal családjával, állatseregletével, újfundlandi kutyáival, madaraival, szarkájával megérkezett ide, a mai Jókai Emlékházba, hogy aztán a fűtésszezon hazaszólítsa pesti otthonába.

Itt írta Az arany embert, amelyben megjelenik az író által oly nagyra tartott nyugalmas élettempó, ami egyfajta szentség, és amelyet regényében a Senki szigete szimbolizál. Az író szerint egy ilyen búvóhely mindenkinek jár.

Idővel egyre többen értettek vele egyet és keresték a pihenés különböző formáit. Az ügy előmenetelét nagyban segítette, hogy a húszas években létrejött a fizetett szabadság. A idegenforgalom ekkor nemcsak hobbi, de új iparág is lett, igaz, idő kellett hozzá, hogy erőre kapjon.

Ha elmerülünk a képgalériánk javát adó, ötvenes évekbeli fotókban, azt látjuk, hogy ekkor még nem a külföldi turistákra lőtt az iparág, hanem a munkások szakszervezeti üdültetésének megszervezése volt a fő feladat. A budapesti és balatoni szállodák, villák, nyaralók javát 1949-ben államosították: a villákból párt- és minisztériumi üdülők lettek, a hotelek a munkásosztály lazítását voltak hivatva elősegíteni.

A kertmozizás története itthon több mint száz évet ölel fel. Az elsők között a Városligeti nyílt meg 1920-ban, amelyet az 1918-as spanyolnáthajárvány hívott életre. A történelem ismétli önmagát: a műfajt az indokolta, hogy a fertőzés veszélye szabadtéren kevésbé állt fenn, a zárt terű mozikat ekkoriban ugyanis nagy ívben elkerülték az emberek. Az ötletgazdák úgy gondolták, az 1800 férőhelyes nézőtér a Dózsa György út és a Városligeti fasor sarkán visszahozza a mozizási kedvet.

Ekkor még bőven a némafilmek korát éltük, zenei kíséret járt az élményhez. Budapest jelentősebb kertmozijai előkelő helyeken bukkantak fel, a Margitszigeten, az Astoriánál, illetve a lebontott Nemzeti Színház telkén, Bajor Gizi lábnyomában. Ezek a szabadtéri intézmények a másodvirágzásukat a mozizás nagy korszakában, a hatvanas-hetvenes években élték. A televízió ekkor még nem adott mattot a filmnek, a statisztika szerint egy ember átlagosan tizenhárom alkalommal ment moziba évente.

Persze jó lenne azt hinni, hogy az autósmozik a kertmozik farvizein érkeztek az életünkbe, de itthon csak a nyolcvanas években bontogatták szárnyaikat. Volt valamiféle romantikájuk, de ne feledjük, hogy a szocializmusban öt évet kellett várni egy autóra, tehát itthon hatalmas felfutása az autósmoziknak, úgy, mint az Egyesült Államokban, nem volt.

Túl sok nem volt ezekből a magyar indiántáborokból, ahova szó szerint elvonultak a szerencsések, kettőről tudunk, amelyek évtizedeken át fennmaradtak. A Baktay Ervin által alapított dunai indiánok egészen 2005-ig táboroztak a Duna szigetein, Cseh Tamás bakonyi indiánjai mind a mai napig évente kétszer – télen és nyáron – tábort ütnek, hogy az autentikus indián életmód szerint éljenek, megvívják harcaikat, elszívják a békepipát. Ezekben a magyar indiántáborokban azért a szerepjátékok mindig túlmutattak az indián kultúra iránti érdeklődésen, miközben a törzsek tagjai sátrakban élnek, a valódi indiánokéhoz nagyon hasonló ruhákat és használati tárgyakat készítenek maguknak, saját maguk által készített ételeket esznek, de pontosan tudták, hogy ez a szerepjátékkal fűszerezett indiánozás egyfajta kivonulást is jelentett számukra az éppen aktuális berendezkedésű társadalomból. És lássuk be a múlt század a háborúival, a különböző színű diktatúráival, illetve ez a mostani is bőven ad okot arra, hogy az ember visszavágyjon egy régi kor romantikus világába.

A leghíresebb magyar indiánok közül kettőt már említettünk. De – szem előtt tartva a legutóbbi Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által rendezett kiállítást bemutató Wirth Imre tárlatvezetésén elhangzottakat – még legalább két nevet meg kell említeni, Xántus Jánosét és Borvendég Deszkáss Jánosét.

A PIM kiállítását Rézbőrű volt az alkony címmel rendezték még, a címet egy Radnóti-versből vették.

Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

Míg a német női tornacsapat tagjai teljes testet takaró dresszben mutatják be gyakorlataikat a jelenleg is zajló tokiói olimpián, hogy a sportágat övező szexizmus ellen fellépjenek, az 1912-es stockholmi olimpián az okozott botrányt, hogy több úszónő testhezálló trikófürdőruhában jelent meg, dekoltált felsőrésszel.

Akkor ez skandallumnak számított, később ez lett a divat Európában, ami adott munkát az erkölcscsőszöknek bőséggel. Ők a fürdőzést sem átallották megzavarni, hogy lemérjék a hacuka hosszát: amennyiben pedig eltért a szabványtól, elzárás vagy pénzbüntetés járt érte.

A fürdőruha idővel egyre többet mutatott meg és szerepe inkább a test szépségének hirdetéséről szólt, az úszás, a sport ténye másodlagos volt. Az egyre zsugorodó szettek viselői régi divatlapokat mustrálgatva vélhetően elhűltek, hogy valaha a női fürdőruhák szegélyébe aranyos kis ólomsúlyokat varrtak, nehogy a ruhadarab a víz felszínére emelkedjen, és ezáltal feltárulkozzon a női test. Innen még nagy utat kellett megtenni a bikiniig, ami 1946-ban robbant be Louis Réard ruhatervező jóvoltából, de ez az idő is eljött.

Miközben a férfi fürdőruha is mutatott alakváltozásokat. Míg a századforduló elején a magasított derekú, trikóval kombinált, dressz -szerű fürdőnadrágok jelentették a sikkes öltözetet fürdőzéshez, az ötvenes-hatvanas évek viselete a fecske lett, majd a sportolók divatját átvette a lakosság, hogy a feszes, fenékhez cuppanó úszógatyákat a szörfnadrágok kövessék a sorban.