Index Vakbarát Hírportál

Ül Audrey Hepburn Rómában, a Spanyol lépcsőn, és úgy nyal bele – mit nyal, szinte harap – a bal kezében tartott olasz fagylaltba, hogy az ember nem tudja eldönteni: a mozdulatba, a fagyiba vagy Anna hercegnőbe lesz előbb szerelmes. A filmtörténet 1953-as klasszikusában a Gregory Peck által játszott amerikai újságírónak adatik meg az all in, vagyis a mozdulat, fagyi, hercegnő kombóba való „beleszerelmesedés”.

Bármennyire is adja magát a sztori, de már most el kell oszlatni egy tévhitet: a fagyi nem olasz találmány, sőt nem is európai. Az első fagylaltot valószínűleg 5 ezer éve a kínaiak készítették, a leírások szerint jégből (hóból), tejből és gyümölcsből összemixelve. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy az egyiptomi társadalom éppúgy imádta, mint Nagy Sándor katonái vagy Hippokratész betegei. S ha már a rómaiak! Állítólag Néró császár rózsavízzel és mézzel bolondította meg kedvenc fagyiját.

Magyarországra is itáliai közvetítéssel jutott el a fagylalt, ugyanis Mátyás király felesége, Beatrix, aki a nápolyi király leánya volt, amikor Magyarországra érkezett, hatalmas udvartartást hozott magával. Voltak köztük mesterszakácsok és cukrászok egyaránt – így a fagylalt sem maradhatott odahaza. Közkedveltté viszont a török korban lett: a mozgóárusoknak köszönhetően eljutott a szegényebb rétegekhez is. A törökök mézízű sörbetje, amit Arany János oly csodálatosan megörökített a Szondi két apródja című költeményében, ekkor indult országhódító útjára.

A gasztrotudósok szerint az első fagyireceptek sokkal később, csak a 18. század végén jelentek meg egy erdélyi szakácskönyvben, és érdekes módon két ízről szóltak: az eperről és a pisztáciáról.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez a történet nem valós eseményeken alapul… A szereplők valódi neve mindegy is, ahogyan a település neve sem számít, az ország meg csak azért, mert mégis magyar… Ám mindegy is, inkább olvassák.

Hol volt még a rezsicsökkentés csökkentésének nevezett rezsicsökkentés eltörlése, és a kata is női név volt, nem holmi regulázni való adózási forma. Kata mögé az ember egy egész életet képzelt, nagy családot, életutat, nem pedig vállalkozást. Bár némely házasságnak már akkor is biztosan jót tett volna, ha beltag-kültag viszonylatban törvényileg eltörölték volna a katázás lehetőségét. De magyar emberrel szív dolgairól nem lehet vitatkozni, mert ha a magyar valamit hittel szeret, legyen az eva, jóska, sára, tercsi, fercsi, kata, klára, akkor azért akkor is rajong, ha az nincs is, ha nem úgy van, vagy ha meg lehet magyarázni.

Így történt, hogy abban a korban, amikor a múltat még nem visszahozni, hanem eltörölni akarták, Kádár Jánosnak nem jutott eszébe az, hogy az energiát világpiaci áron is adhatná – talán mert azt vallotta, hogy az adósságot nem úgy kell csökkenteni, hogy minden költséget ráterhelünk a lyukas zsebű állampolgárra, hanem egyszerűen nem kell azt megfizetni –, Sanya, a falu buszsofőrje, aki amúgy jó munkásember volt, épített szép házat, tornácosat, négyszobásat, de a gázt már nem vezette be, mintha csak előre látta volna a jövőt, hogy minek, elment a kocsmába.

Ezt amúgy szokásból csinálta, mármint a menést, a pultnál pedig rendszerint addig ült egyenes háttal, amíg csak tudott, aztán hagyta, hogy a gravitáció gyakorlatozzon rajta. Nos, Sanya egyszer azt mondta, nem sokkal azt megelőzően, hogy átadta volna magát az univerzum egyik leggyöngébb kölcsönhatásának, hogy nincs olyan ember ezen a világon, aki képes lenne őt megverni – kártyában. De nem holmi makaóban, hatvanhatban vagy fájerban, ahogyan sorolta, hanem sima lapemeléssel.

Egy pakli kártyát ki is csapott az asztalra, és megkérte a pultos Katát, hogy emeljen,  majd mutassa a lapot. Kata emelt, felmutatott egy káró királyt. Csönd támadt. Ennél csak a káró ász nagyobb, jegyezte meg Kálmi, a fuvaros, mire Sanya legyintett, és az elemelt pakliból felmutatta a káró ászt.

Csalsz, mondta a pultosnő, de bizonyítani nem tudta. Sanya erre adott neki még egy lehetőséget, mert a revans ígérete édes, mire Kata megígérte, ha veszít, Sanya aznap este azt iszik kedvére, amit csak akar.

Sanya aznap nagyon berúgott. Az ingyen pia olyan, mint éhes embernek a falusi lakodalom, és Sanya éppen távozni készült, küzdve a gravitáció törvényével, amikor Márton, a téesz fiatal boronása, kinek bal lábát korán elvitte a kasza, és emiatt inkább ivott, semmint dolgozott, tett egy ajánlatot. Ha Sanya győz, ad neki egymillió forintot, ám ha veszít, viszi Sanya házát. A buszsofőr megállt, és a csontrészeg Mártonra nézett. Nincsen neked ennyi pénzed, mondta, mire a férfi így felelt: nincsen neked vér a pucádban.

Egymillió forint akkoriban sok pénznek számított, Sanya havi kétezret sem keresett. Utólag már nem lehet pontosan megmondani, mi történt, de Sanya azt mesélte, hogy a fejében minden összekeveredett. Puca, gravitáció, alsó, felső, király, ász. Visszaült a pulthoz, és nézte, amint Márton elemel egy treff nyolcast. A kocsmán halk moraj futott át, Sanya pedig biztos kézzel hozott egy kőr tízest. Ilyen ez, mondta, mire Márton így szólt: legyen kétmillió. Dupla vagy semmi. Sanya érezte, hogy szívét átöleli a szánalom démona. Sanya rávágta, hogy legyen.

Ez valami vicc?, kérdi a közjegyző, amikor arra kérjük, hitelesítse a szerződést. A megállapodás szerint Sanyi a két menyasszonyi ruhás lányt megtanítja minden csodára, amit csak tud, cserébe a lányok elismerik, hogy ők azok az ikrek, akiket az uram szült, s akik az apatejtől egy hét alatt felnőttek. Ezek a hivatalnokok olyan földhözragadtak.

Miután az újságírók megrohamoztak minket, hogy mutassuk meg az ikreket, akiket az uram szült, teljesen bepánikoltam. Még szerencse, hogy a jóisten tengernyi ésszel áldott meg, s hogy hozzánk vezette ezt a két bolond lányt. Amikor megláttam őket egyforma menyasszonyi ruhában, rögtön tudtam, itt vannak a megmentőink. Már csak rá kellett beszélni őket, hogy vállalják be, miszerint Sanyi az apjuk. Mondhatnám, hogy azonnal rábólintottak a dologra, de nem így történt. Látván a hatalmas sajtóérdeklődést, rájöttek, hogy Sanyi híresség. Gondolom, az interneten is megtalálták a Sanyi csodái elnevezésű oldalt, így amikor előálltam az ötletemmel, azonnal pénzt kértek.

Isten az atyám, ezek aztán kapzsi teremtések, fejenként tízmillió forintot akartak. Még a lélegzetem is elállt. Mondtam nekik, hogy mi ennyi pénzt soha nem láttunk egyben, még a panziónk sem ér annyit, itt vidéken más árak vannak, mint a fővárosban. Ekkor vérszemet kaptak és azt kérték, írassuk rájuk a vendégházat, vagy legalábbis készítsünk végrendeletet, amelyben leírjuk, hogy Sanyi az ikreire, vagyis rájuk hagyja a vagyonát, miután meghal. Emberemre találtam ezekben a lányokban, de hiába voltam erősen kétségbeesve a helyzetünk miatt, a panziót mégsem akartam két idegenre hagyni.

Egész éjszaka hánykolódtam, töprengtem, hogyan szerezzek két felnőtt nőt, akik vállalják, hogy ők Sanyi ikrei. Eszembe jutott a szomszéd lány, tudják, aki sminkes a halottasházban, de másik hasonló korú teremtés nincs a faluban, így ezt az ötletet hamar elvetettem. Szidtam is magamat eleget, hogy miért találtam ki annak idején ikerterhességet, éppen elég lett volna egy gyereket is beszerezni. De hát ilyen a természetem, nálam a több mindig több, nem hiszek az egyszerű dolgokban. Addig-addig törtem a fejem, amíg eszembe jutott, hogyan lehetne csőbe húzni a két álmenyasszonyt. Reggel gazdag asztalt terítettem nekik, volt azon minden, ami már lejárt a diszkontban. De szépen kitálalva senki nem mondja meg, minek meddig tart a szavatossági ideje, ha meg esetleg valakinek hasmenése lesz a reggelitől, hát azt mondjuk, biztos laktóz- vagy gluténérzékeny, az most úgy is olyan nagy divat. Szóval tettem én mindent az asztalra, s miután a lányok degeszre ették magukat, s gondolkodni is alig bírtak, előálltam az újabb ajánlattal.

Arra gondoltam, mondtam nekik mézes-mázasan, hogy a legnagyobb kincsünket adnánk maguknak, ha bevállalnák az ikerséget. Felcsillant a szemük. Az én uram csodatevő, de hát ezt maguk is biztosan tudják. Híres ember, ezrek követik az interneten, nagyon sokan nézik a csodatevéseit. Az éjszaka megbeszéltük, hogy megtanítja mindkettőjüknek az összes csodatevését, ha aláírják a szerződést, miszerint az uram szülte magukat. Kértek egy kis gondolkodási időt. A fiam, Peti kihallgatta őket, amint az udvaron sugdolóztak. Azon röhécseltek, hogy megvezetnek majd minket, mert miután minden trükköt megtanulnak Sanyitól, lenyúlják a programsorozatunkat meg az uram rajongóit. Az egyik azt is mondta, hogy majd bikiniben csinálják a vízen járást meg a vízfakasztást, s így még nagyobb lesz a sikerük. A bevételből szilikonra is futja, suttogta az egyik, mire a másik azt felelte, hogy így most már az esküvőjüket is lefújhatják, nem kell hozzámenniük azokhoz a vén kecskékhez azért a kis pénzért. Miután Petike elmondta, mit hallott, egyre biztosabb voltam benne, hogy jól döntöttem, amikor átvertem a lányokat. Ha tudták volna, hogy Sanyitól semmit nem tudnak megtanulni, ugyanis ő sem tud semmit, biztosan hisztiznek. De szerencsére még butábbak voltak, mint amilyennek gondoltam őket.

Miután a közjegyző nem volt hajlandó hitelesíteni a szerződésünket, keresnünk kellett valaki mást. Kiderült, hogy a körzeti orvosunk, Miki doki törvénytelen fia, aki az előző asszisztensnőjétől született, éppen tavaly lett közjegyző, s mivel egyetlen saját ügyfele sem volt eddig, szíves örömest vállalta a mi ügyünket. Még csak nem is csodálkozott, amikor elolvasta a megállapodásunkat. Miután aláírtuk a papírokat, abban is megegyeztünk a lányokkal, hogy egy hét múlva újra eljönnek hozzánk, ahol sajtótájékoztatót tartunk és hivatalosan is bemutatjuk őket, mint Sanyi újszülött ikreit. Az uram először hisztizett, amikor elmondtam neki, hogy csodákat kell tanítania a lányoknak, de a szokásos módon, egy üveg sörrel és egy pálinkával ismét rávettem az oktatásra. Azt azért megjegyezte, hogy hamar lebukunk, hiszen a lányok nem lesznek csodatévők, de én megnyugtattam, majd azt mondjuk, mindketten hitetlenek, s így a jóisten nem akarja, hogy ők is csodatévők legyenek, mint az „apjuk”. Sanyi egy húzásra megitta a sörét, és rábólintott a dologra. Azt azért hozzátette, rajta nem múlik majd, mindent elmond és bemutat az ikreknek, amit az interneten tanult a csodatevésről, még akkor is, ha ő valójában nem tud csodákat tenni. Az nem baj, mondtam neki, látod, így is mennyi rajongód van, jönnek a drága vendégek, téged pedig imádnak. A lényeg a kisugárzás, mosolyogtam, miközben előkészítettem a diszkontos túrós batyut a reggeli mikrózásra a holnap érkező vendégeknek, akiknek frissen sütött süteményt ígértem.

Egész éjszaka forgolódtam, azon agyaltam, mit kezdünk majd hosszú távon ezekkel a lányokkal, miből rendezzük meg a sajtónak beígért világraszóló lakodalmat, és honnan kerítek vőlegényeket az ikermenyasszonyok mellé. S ha azok is pénzt követelnek majd, vagy egyebet? Kivert a víz, ha erre gondoltam. Miután figyelemelterelésként megnéztem egy éjszakai filmet a tévében, újabb zseniális ötletem támadt. Az újságíróknak azt mondom majd, hogy az ikrek mégsem embertől fogantak, hanem ufóktól. Sanyit elrabolták, s beleültettek két idegen lényt, ezért is tudta kihordani és megszülni őket. S hogy még hitelesebb legyen a történet, eljátsszuk, ahogy az esküvőre megérkeznek az ufók és elrabolják az ikreket, akik így egy életre eltűnnek, ezzel az utolsó problémánk is megoldódik. Mindenki jól jár. A lányokat majd megijesztem azzal, hogy mi valójában mind földönkívüliek vagyunk, s ha továbbra is velünk szeretnének maradni, kénytelenek velünk jönni a mi hazánkba, ahol kísérletezni fogunk rajtuk. Vagy ha ez nem válik be, ígérek nekik szilikonmelleket, csak tűnjenek el örökre és hallgassanak. Amilyen ostobák, ez épp elég lesz.

Ma reggel levelet írtam a sajtónak. Mindenkit tájékoztattam, hogy mégiscsak ma tartjuk meg az ikreink világraszóló lakodalmát, ahol olyan dolgok várhatók, amelyek ismét azt bizonyítják, Sanyi csodatévő. Az ufókról egy szót sem szóltam, az ő eljövetelüknek váratlanul kell történnie. Jól megterveztem az egészet. Megvárjuk, amíg besötétedik. A susnyás felől jönnek majd a földönkívüliek. A szeméttelepen évek óta tárolnak egy hatalmas tányéros antennát, azt elhozzuk, rája erősítjük a karácsonyi égősort, betesszük a bokrok közzé, és egy adott pillanatban Petike megmozdítja. Úgy tűnik majd, hogy épp akkor szálltak le az ufók. A szomszéd gyerekeket befestjük zöldre, adunk a kezükbe egy-egy elemlámpát és megkérjük őket, hogy cseppet bújjanak ki a fák közül, de csak annyira, hogy éppen látni lehessen őket. Egy-egy fagyiért megteszik, ismerem őket. Tudom, nem túl eredeti, de sötétben és elég piásan már mindenki számára hihető lesz a földönkívüliek érkezése, de legalábbis elég ahhoz, hogy kételkedjenek abban, amit saját szemükkel láttak. Terveztem némi előjátékot is, el kell ütni az időt valamivel, amíg besötétedik. Sanyi majd borrá változtatja a vizet és egy halból csinál néhány tucatot. Hogyan? Ez mellékes, az uram ezt is megoldja, mint ahogyan a többi csodáját is. A lényeg, hogy hitelesek és stílusosak maradjunk.

Bambán gyönyörködött a felkelő nap fenséges látványban a Balaton-felvidéki hegyoldal kedves kis utcácskájában. Ütött-kopott bevásárlós biciklijére támaszkodva, hunyorogva bámulta az imádott tó keleti medencéjében csillogó kora reggeli fényjátékot.

Igazából maga sem tudta, mi ütött bele, hiszen előző este még kedves nyaralószomszédaival dajdajozott a nyaranta szokásosan rögtönzött kerti partik egyikén, most pedig, néhány órányi kába alvás után kótyagosan szívta magába az elé táruló látványt és a levegőben lebegő édes illatokat.

Június elején a nap öt óra körül kel, este fél kilenc körül nyugszik. A köztes mintegy 16 órát arra szánta, hogy körbebiciklizze a Balatont. Csak úgy, hogy megtudja, milyen az. Hiszen végül is csak egy kör, két nagyobb forduló és 210 kilométer. Hátizsákjában egy kulacs víz, szendvicsek, némi költőpénz és egy flakon naptej kotyogott. Csípős volt a hajnal, dideregve száguldott lefelé a hegyoldalban, pillanatoknak tűnt, amíg Alsóörs határában elérte a bicikliutat, és nyugat felé fordulva megkezdte a maga kis expedícióját. Kiszámolta, hogy ha vastag kerekű csotrogányával sikerül 15 kilométeres óránkénti átlagsebességet elérnie, akkor néhány pihenővel, pisiszünettel, evéssel-ivással elvileg teljesíthető estig a rá váró kihívás.

Eleinte minden szuper volt: Balatonfüredre érkezve magányosan suhant végig a kihalt Tagore sétányon, Tihanyt elhagyva kezdte érzékelni, hogy élénkül körülötte a hétköznap reggeli forgalom. Akkor tűnődött el először azon, hogy mások, a normális emberek ilyenkor még ébredeznek, kávéjukat kortyolgatják. Ő viszont nyomkodja itt a bicikli pedálját fel s alá.

Kisvártatva nyüszítve egy nádi sakál keresztezte az útját, nehéz volt eldönteni, ki ijedt meg jobban a másiktól, izgalmas és szép volt a reggel. Ábrahámhegy környékére nyolc óra tájt érkezett, és hirtelen igencsak megéhezett. A még kihalt strandon reggelizett, és mielőtt újra nyeregbe pattant, eltűnődött, hogy mások, a normális emberek ilyentájt indulnak munkába. Ő pedig gépiesen nyomta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Badacsony lábánál érte az első holtpont, amikor arra gondolt, mi a csudáért csinálja ezt. Csakhogy visszaút már nem volt, pontosabban milyen is lenne visszakozni, tehát irány tovább, mert ha Keszthelyt eléri, akkor sitty-sutty rákanyarodhat a déli partra, és már egyenesben is van, hiszen Balatonszentgyörgytől csupán 80 kilométer Balatonaliga, ahol újabb fordulóval ismét az északi parton van.

Csakhogy Keszthely még odébb volt, késő délelőtt ért oda. A mólónál talált egy kisboltot, friss péksüteményt, kakaót vásárolt, egy padra telepedve megcsodálta a maga mögött hagyott Balaton nyugati medencéjét, és eszébe türemkedett, hogy mások, a normális emberek ilyenkor a munkahelyükön dolgoznak és az ebédre készülnek. Ő azonban nyeregbe pattant, folytatta az útját, gépiesen fel-le, fel-le nyomta a bicikli pedáljait.

Így érkezett el a tó déli partjára, Balatonmáriafürdőre, ahol hirtelen pusztító éhség és szomjúság tört rá, azonnal meg kellett állnia, hogy pótolja az elvesztett energiát. A fél távot teljesítette, ugyanannyi volt hátra, de az az ugyanannyi valahogy többnek tűnt. Összeszedte magát, nyeregbe kászálódott, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyentájt már a délutáni kikapcsolódásukra készülnek. Ő pedig egyre csak nyomta, nyomta a pedálokat.

Aztán a déli parton hosszú egyenes utcák tűntek előtte a végtelenbe, és mire egy távolban kiszemelt ponthoz érkezett, ugyanazt látta maga előtt, ismét és ismét. Önkívületi állapotban érkezett kora délután Balatonlellére, ahol minden energiája elhagyta: beesett egy helyi gyorsétterembe, minden zsíros menük legnagyobbikát rendelte, rengeteg cukros és jeges üdítővel, fagyival, ami mint a víz a szikes talajban, pillanatok alatt felszívódott a szervezetében, és a következő egy órában bágyadtan nézett ki a fejéből, azon tűnődve, miért csinálja ezt, hiszen jár itt vonat is, komp is, haza lehetne jutni ember módjára. De csak feltápászkodott, folytatta útját, gépiesen nyomkodta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Serceg a zsírja, mintha könnye hullna, zokog a szalonna a tűz fölött. Béla jó kilónyit vett a piacon, azt mondták, mangalica, de Béla tudta, hogy a hentes hazudik. Csak azért mondja mindenre, hogy áruja nem sima disznó, hogy drágábban adhassa.

Béla szerint a hentes mangalicát legfeljebb a tankönyvekben látott, de ez nem csoda, hiszen tavasszal még biológiát tanított a városi gimnáziumban, csak aztán jött a járvány, a fizetésemelés meg valahol a múltban ragadt, és ez az addig becsületes tanárember átképezte magát hentesnek. Kellő távolságtartással, szigorúan online. Nyár elején debütált a pult mögött, és Béla mindjárt a felsálakkal és karajokkal megrakott premieren rájött, hogy a derék pedagógus, aki ezentúl már hentes, a borjú helyett birkát adott, a lábszár helyett combot, a T-bone steakre pedig azt mondta, hogy lapocka.

Béla első gondolatra legszívesebben a panaszkönyvet kérte volna, de aztán meglátta a férfi szemében a bánatot. A tanárból lett hentes úgy nézett maga elé, mint akiben csak most tudatosult, hogy ezentúl kidekázva éli az életét. Így hát Béla nem szólt, csak eltette a húsokat, és most sem reklamált, amikor rásózták ezt a mangalicának mondott közönséges disznószalonnát. Ez, végül is, szinte már telitalálat.

Mi ez az apró tévedés az ő hatalmas csalódásához képest. Két hónapja még felesége volt, szép lakása, három szoba, polgári, gyalog két perc se a főtér. Aztán az egyik napon, ahogyan Cseh Tamás is megénekelte a Volt osztálytárs című nótában, az történt, hogy

„Túl jó is volt az egész talán

Rég nem is ő babám már.”

A fene sem gondolta volna, hogy Vári Pista egyszer csak feltűnik a múltból. Vári Pistáról annál többet nem kell tudni, hogy gimisként Béla mostani feleségével járt. Nagy szerelem volt, „ahogyan az megírva a nagykönyvben”, dúdolta Béla, és a felesége olyan könnyedén lépett le mellőle tízévnyi házasság után, mintha soha nem is lett volna egyetlen közös pillanatuk. Vári megjelent Merlin mosolyával, s már vitte is az asszonyt, mintha mindig is az övé lett volna.

A válóper vihara elsodorta a szép lakást is, mert az ügyvédek azt mondták, hogy az közösen szerzett vagyon, a fele az asszonyt illeti, bár Béla nem értette, hogy a szobákat hogyan is lehetne kiporciózni. Egy szoba mennyit ér? Négy év házasságot, vagy kettőt? A nappaliban benne van a karácsonyok emléke, a hátsó szobában meg az elfojtott sóhajok is? A boldogság ilyenkor hova bújik, melyik sarokban nyüszít és vacog?

Vári és az asszony hamar vevőt talált a lakásra, és Béla megállapította, hogy az emberek más nyomorúságára könnyedén licitálnak. De a pénzből legalább futja majd garzonra, valahol a város peremén. Az új tulajnak semmi nem tetszett abból, amit a főtértől gyalog két percre se lévő lakásban látott, és azt is mondta, hogy azt se bánná, ha ezt a lakást tégláig lepucolva vehetné át, mert mindazt, ami múltszagú, ahol a festék mások illatát szívta magába, ki nem állhatja.

Béla fejében ekkor fogant meg a gondolat, hogy az élet csak illúzió, de ha mégis más volna, akkor bizonyára füzet, amiből bárkit bármikor simán ki lehet radírozni. A filozófia soha nem érdekelte, az elvont gondolatoktól a feje is megfájdult, Istennel ugyanakkor elboldogult, mert róla gyerekként a nagyszülei mindig azt mondták, hogy jobb, ha félve szereti.

Béla pedig sok mindent nem szeretett, a félelemtől például kifejezetten rettegett. Talán ez a Bereményi–Cseh-nóta is azért költözött a fejébe, mert azt remélte, így gyorsabban kiénekelheti magából a bánatot. Ám egyre gyakrabban gondolt arra is, hogy legszívesebben már feledné a nótát – éppen az olyan sorok miatt, mint például:

„Aztán valaki miatt

– talán mert nekünk túl jó volt így –

megszűnt ez a megszokott fölállás.

Habozás nélkül szakítottunk.”

Béla tehát úgy döntött, hogy még a kiköltözés előtt, egy szép nyári délutánra meghívja magához azokat, akiket a barátainak vélt. Azt sejtette, hogy Karesz és Máté a felesége barátja is, persze nem úgy, mint Vári, de egy házasságban mindig vannak közös barátok, akikről az idő majd eldönti, hogyan és meddig barátok. Béla megkérte a kompániát, hogy ne hozzanak neki semmit, csak szalonnát sütnek, ahogy illik, hagymával és kenyérrel, sört is szerzett hozzá, meg bort, tucatnyi palackkal.

Kárpáti József Jenő gépkezelővel 1972 februárjában közölték, hogy földjének egy részét az állam kisajátítja. Előtte kérték tőle szépen, a földért fizettek is volna, de Jójéről mindenki tudta, hogy olyan makacs, mint télen a kút kávájához fagyott vödör.

Jóje egyszerű fejjel gondolkozott. A birtokot egyik őse kapta, állítólag azért, mert 1849 áprilisában dicsőségesen harcolt a Gödöllői-dombság völgyeiben, az isaszegi csata után még hadnagyi rangot is kapott – de ezt csak Jóje elbeszéléseiből tudjuk. Családi történeteit ráadásul mindig másképp és más módon mesélte, attól függően, hogy éppen mit és mennyit fogyasztott bármiből, így egy idő után senkit nem lepett meg, hogy Jóje ősei számos csatában felbukkantak. Hol Búvár Kunddal úsztak hajók alá Pozsonynál, máskor a tatár ellen viaskodtak, de legtöbbször a törökre és a labancra rántottak kardot. Jóje úgy tudott mesélni, hogy abban a szent pillanatban, amikor előadta annak magyarázatát, megtámasztva szavainak igazát egy-egy vitéz vagy huszár Kárpáti felmenővel, hogy a telektől miért nem válhat meg, hogy nem maradt más lehetőség: telkének egy részét egyszerűen elvették tőle.

Írtak róla papírt, azt, hogy államérdek, és kellő számú párthatározat is született, amelyben az állt, hogy Jóje az állam hasznos tagja, pártgyűlésekre ugyan ritkán jár, ám ha mégis beül valamelyikre, akkor sem a kocsmában gyakran hangoztatott Nyugat-barát nézeteit terjeszti, hanem próbál a közösség hasznos tagja lenni – és részt vesz például rendezvények szervezésében, kiváltképp a sörsátor felállításában és működtetésében.

Miután Jóje hivatalosan is megkapta a kisajátításról szóló határozatot, azon nyomban berontott a tanácselnökhöz. Hivatali ajtajának kilincsét le sem nyomta, zárastul érkezett az éppen elmélkedő hangulatba merülő faluvezetőhöz.

– Hát így bántok ti az emberekkel!? – kiáltotta az asztal mögött ceruzája végét harapdáló tanácselnök felé, mire az csak ennyit kérdezett:

– Kávét vagy konyakot, Jóje?

A választ mindketten tudták, és az elkövetkezendő két órában a hivatal két üveg bolgár konyakkal lett szegényebb. Volt aranyárban lévő örmény is, eszmei értékéről nem is szólva, a szovjet tisztelvtársak hozták a közeli laktanyából valamelyik ünnepségre, április 4. vagy november 7., ki emlékszik már, de azt az üveget valami nagy eseményre tartogatták, és a tanácselnök úgy ítélte meg, hogy Jóje lelkének megnyugtatása nem ilyen pillanat.

Már éppen annál a résznél tartottak, hogy Jóje a színfalak mögött azért kap némi kártérítést, suttyomban, amiről nem kellene senkinek sem szólnia. Az összeg, már amennyire a számok két üveg konyak után fejben összeadhatók, nem csupán fedezte Jóje körtefáinak kivágását, de kellően belassult osztást és szorzást követően az is kiderült, hogy a maradékból Jóje másodmagával elutazhat Bulgáriába, a Napospartra, ahol a keleti tömb középosztálya – köztük nem elhanyagolható arányban a munkásosztály tagja is, lám, Jóje is megteheti, forintra átszámolva – fillérekért issza bolgár konyakot, eszi az olajban sült apróhalat sült krumplival.

A vegyes hadrendű felmenőkkel büszkélkedő Jójével a tanácselnök azt is közölte, hogy mindezek mellé, amíg ő itt a városvezető, és már tíz éve ő ült a tanácselnöki székben, minden falusi rendezvényen Jóje állíthat sörsátrat, főzhet virslit, és kéthetes tanulmányútra is befizetik a lengyel elvtársakhoz, ahol A modern gépkezelési technikák alkalmazása a szocialista tervgazdaságban című konferencia résztvevője lehet.

– Nem tudok lengyelül – mondta Jóje.

– Miért, bolgárul sem beszélsz – felelte a tanácselnök –, oszt nyáron mégis utazol!

Jóje, akiről mindenki tudta, hogy világéletében egyszerű fejjel gondolkozott, megvakarta állát. Szemének állásából látszott, hogy most nagyon szeretne mondani valamit, csak szavakat nem talált hozzá. Végül mégis kinyögte.

– Ha már torony, nem lehetne templom?

A tanácselnök hanyatt dőlt, alig észrevehetően megmarkolta a hivatal okkersárga színű foteljének karfáját, és így szólt.

– Víz. Nincs vita, Jóje. Víztorony lesz.

A hirtelen támadt pillanatnyi csöndet kihasználva Jóje magához ragadta az asztal szélén árválkodó örmény konyak üvegét. Széles tenyerével ráfogott az üveg nyakára, a másikkal meg úgy tett, mint aki azon nyomban felbontja a szovjet elvtársak ajándékát.

– Jóje… – sóhajtott a tanácselnök. – Templomot manapság nem szokás… ezt te is tudod. Felőlem lehetne az is, főleg, ha az egyben víztorony is volna, de lássuk be, erre nincs sok esély.

– Szóval víztorony… – hümmögte Jóje.

– Víz – bólintott a tanácselnök. – A földmérők már a jövő héten megjönnek a megyétől, nyárra saját víztornyunk lesz. Fejlődünk, haladunk a korral.

Aki már hallotta, hogyan nyílik egy 25 éves örmény konyak üvege, az pontosan tudja, hogy a tanácselnök mit érzett abban a pillanatban. Jóje maga elé húzta a poharakat, színültig töltötte konyakkal. Az egyik poharat a bénult tekintettel bámuló tanácselnök elé tolta, majd így szólt:

– Szóval kártérítés, bulgáriai nyaralás, és lengyel konferencia…

Amikor Stein bácsit 16 éves korában a Rhédey-kertből indulva bevagonírozták, nem gondolta, hogy hazaérkezésekor, 3 év múlva már Balcescu-parknak hívják azt a helyet. Igaz, arra se nagyon gondolt, hogy valaha meglátja még a Sebes-Köröst. Nem sokat beszélt később ezekről az évekről, mert ahogy a közmondás tartja: a titok a te foglyod, ameddig megtartod; de te leszel a foglya, amint tovább meséled.

Hazatérése után visszaköltözött a Zöldfa utcai bérház legfelső, harmadik emeletére. A családi legendárium szerint a főzelékszagú, de díszítésében erőteljesen szecessziós épületet még Stein bácsi nagyapja építette valamikor a XX. század elején, egy kedves rokon hasonló pesti gangos házának tervei alapján. A körfolyosos épület egy barátságos U-alakú udvart ölelt körül, amelynek egy részét még a két világháború közt valamikor sárga útburkoló téglával, keramittal fedtek le. A déli oldalon, a harmadik emeleten több lakás is az építtető nagypapa után a család tulajdonában maradt, amelyeket annak rendje és módja szerint a hazatérés évében államosítottak, majd egyet, a sarokban, visszaadtak a családnak használatra. Stein bácsi úgy mesélte ezt sokáig, hogy az esküvőjének annyira megörült a rendszer, hogy egy szép kétszobás palotácskával meg is ajándékozta őt.

Bőkezű időszak volt ez az állam részéről, pár év alatt Stein bácsiék és a két udvari ecetfa kivételével a házban minden élő kicserélődött. Jöttek háborús veteránok, kereskedők, kétkezi munkások az ország minden részéből. Benépesült a ház, minden évszakban hangos gyerekzsivaj töltötte be az udvart. Csak Stein bácsiéknak nem született utódjuk, egyre ritkábban tűntek fel a körfolyosón, egyre kevesebbet lestek ki az ecetfára néző konyhaablakon.

– Beleőrültek a várakozásba, a gyerektelenségbe! – mondogatták a házban a gangon közösen cigarettázó mindig jólértesültek.

*

'75 decemberében az egész város hófehér paplanba burkolózott. Már szenteste előtt 10 centis hó lepte el az udvart a gyerekek legnagyobb boldogságára. Az építsük meg hóból a ház lakóit játék már évek óta izgalomban tartott kicsit s nagyot.

– Vajon idén kik alkotják a hóembercsaládot?

– Milyen lesz a nagymama hóból?

– Miből lesz hókuksi farka idén?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták a ház lakóit, hogy aztán az ablakból mindenki lopva az udvart lesse, ahol a gyerekek visítva, hógolyózáporban gyúrták, görgették, simogatták a formákat.

Egyedül a földszinten lakó Angelina négyéves kislánya szaladt be időnként a lakásba.

– Anya, fázik a lábam – hüppögött Katica.

– Nincs pénzem cipőre, kislányom.

Katica egy egyéjszakás kaland gyermeke volt. Angelina sokáig reménykedett, hogy az a jóképű katonatiszt újra becsönget hozzá, és nevére veszi a kislányt. Egyszer a város egyik híres orvosánál is takarított, akit rábeszélhetett volna a műtétre, de akkor még nagyon várakozott a magas, erős férfira... Mire megértette, hogy nem jön, már késő volt, Katica megszületett.

24-én délelőtt kopogtak Angelináéknál. Stein bácsi és felesége álltak az ajtóban.

– Katicáért jöttünk, kisasszony. Mondja meg az árát, és visszük máris fel, a harmadikra. Nem bírom már nézni, hogy zokniban áll a hóban – hadarta Stein bácsi.

Senki nem tudta, hogy zajlott tovább a beszélgetés a felek közt, de Angelina vízkeresztkor már nem lakott a szép, szecessziós, gangos házban, Katica pedig felköltözött a harmadikra. Amikor Stein bácsit erről a karácsonyról kérdezték, mindig azt mondta, hogy náluk otthon az volt az általános elv, miszerint ha egy problémát meg lehet pénzzel oldani, akkor az már nem probléma, csupán egy ár.

*

Ősszel sérvműtétre jelentkeztem egy ismert pesti magánkórházba. Az első találkozáskor a magas, csillogó szemű doktornő férfiasan megszorította a kezem.

– Doktor Stein Katalin vagyok – mutatkozott be.

Egy pillanatra még a szívdobogásom is megállt és azonnal beugrott: a titok a te foglyod, ameddig...

Sanyi, fussál, mielőtt utolér az ördög! Nem látod, hogy most bújt ki abból a tetovált testedből? Mi történik ott? Hogy jöhet víz a kútból, amikor azt tíz éve elvezettette belőle a saját telkére az a részeges polgármester? Uramatyám, most meg a saját bőrét nyúzza lefelé az uram. Ez csakis csoda lehet. Emberek, jöjjetek, Sanyi csodavizet fakasztott!

El ne mondják senkinek, hogy ezt most jól benéztem. De hát az vesse rám az első követ, aki hajnalban, szemüveg nélkül nem hinné csodának, ami az urammal történt. Amúgy sem alszom jól, de miután Sanyi még éjfélkor sem jött haza a kocsmából, kissé ideges lettem. Jaj, dehogy őt féltettem, hiszen az uramat agyonütni sem lehet részegen, inkább attól tartottam, hogy a szembeszomszéd, Juci reggel mindenkinek elpletykálja, Sanyi nem töltötte itthon az éjszakát, vagyis megcsal. Pedig esze ágában sincsen annak az ilyesmi, leginkább csak annyira be van piálva ilyenkor, hogy valamelyik árokparton eldől, aztán csak reggel tér magához. Szóval lestem kifelé az ablakon, közben láttam ám, hogy Juci is erősen huzigálja a firhangot, persze úgy csinált, mintha nem leskelődne, csak úgy tenne-venne hajnalban, mert ekkor már három óra volt.

Egyszer csak észrevettem, hogy az uram befordul az utcasarkon. Eldülöngélt a régi karos kútig, ott megállt és erősen vakarózott. Próbáltam kidülleszteni a szememet, hogy jobban lássak. Ekkor vettem észre, hogy mindkét karja tele van tetoválással. Ez megőrült? Teletetováltatta magát? Mi jön még? Holnap beáll a vándorcirkuszhoz, és elmegy erőembernek? Aztán az jutott eszembe, hogy ezt csakis a kocsmáros új feleségének hatására csináltathatta az uram. Az a könnyűvérű egy hónapja költözött a faluba, elvetette magát a megözvegyült kocsmárossal. Legalább húsz évvel fiatalabb nála. Azt beszélik, hogy a városból jött, ott volt rúdtáncos. Persze ha nem mondják, akkor is látszik rajta, hogy jó firma. Tele van mindenféle tetoválással, a mellei meg olyan peckesen állnak, hogy csakis szilikonból lehetnek. Legalábbis a kis unokám, Virdzsike ezt mondta, miután jól szemügyre vette a templomban. Mert szégyenszemre nem restelli oda is betenni a lábát. Nem csoda, ha az atya összevissza beszél a szószékről. Gondolom, ez a nőcske az én Sanyimat is behálózta. Csak azt tudnám, mikor tetováltatta ki a két karját.

Amikor délben elment itthonról, még semmi nem volt rajta. Ahogy bámultam az ablakon át, láttam, hogy erősen nyomkodja a régi kék kutat. Jaj, te szerencsétlen, hát abban már tíz éve nincsen egy csepp víz sem, gondoltam. Történt ugyanis, hogy az akkori polgármester vett magának egy telket, de azon nem volt víz. Ismertük a fajtáját, tudtuk róla, hogy ami pénzbe kerül, ő azt inkább ellopja. Mivel a mi utcai kutunk közel volt az új telkéhez, egy éjszaka átvezettette a vizet a kútból saját portájára. Bár tudta a fél falu, hogy mi történt, reggel látni lehetett a nyomokat, és a munkások, akiknek fejenként egy sört fizetett, szintén elpletykálták, mégsem jelentette fel senki. A kútból viszont azóta egy csepp víz sem jött. Vagyis mostanáig nem, mert amikor az uram rátehénkedett, folyni kezdett belőle valami. Sanyi láthatóan meglepődött, aztán lecibálta magáról az ingpulóverét, és a víz alatt sikálni kezdte a tetoválásait. Nyilván ekkor eszmélt rá, hogy a kocsmárosné kedvéért kivarratta magát. Így mondják a fiatalok, ugye? Szóval ahogy mosta a karját, kezdett róla eltűnni a tetoválás, majd egyszer csak kiugrott a gatyájából egy fekete valami, és elfutott az erdő felé. Ez csakis az ördög lehetett, gondoltam magamban, és erősen hánytam magamra a keresztet.

Ekkor jöttem rá, hogy a kútból Sanyi csodavizet fakasztott, s mivel ezzel mosdott meg, így eltávozott belőle a gonosz. Bár először nagyon megrémültem, de aztán rájöttem, hogy ez az egész jól jöhet nekünk, hiszen újabb programot kínálhatunk a panziónk drága vendégeinek a Sanyi csodái programsorozat keretében. Reggelig ebben a kellemes tudatban voltam, aztán amikor közelebbről megvizsgáltam Sanyit, észrevettem, hogy nem tetoválások vannak rajta, hanem valaki zsírkrétával rajzolt mindkét kezére. Hogy a baj járjon által, te szerencsétlen, gondoltam, hát ezért jött le vízzel ez a rajz. Eszembe jutott, hogy a kocsmáros új felesége egy kisgyereket is hozott magával, biztosan az szórakozott az urammal. Miután kidühöngtem magamat, arra jutottam, mindegy, hogy az uramnak van-e tetoválása, vagy nincs, a lényeg, hogy vizet fakasztott a kiszáradt kútból, mert azzal tudunk üzletelni. Megvártam, hogy besötétedjen, és kimentem az utcára, hogy ellenőrizzem a kutat. De hiába nyomkodtam, abból semmi nem jött. Visszamentem a házba, felkeltettem Sanyit, és kirángattam az utcára. Abban bíztam, hogy mégiscsak ő tett csodát, s ha megnyomja a kart, majd ismét megindul a csodavíz. Szerencsére nem tévedtem. Az uram éppen hogy megérintette a kutat, abból zubogott a folyadék. Idefigyelj Sanyi, mondtam neki. Ebből most tényleg meg tudunk gazdagodni, ha nem vagyunk pancserek. Szerintem Juci már mindenkinek elmondta, hogy tegnap hajnalban mit látott, ezért elég, ha csak a Facebookra írjuk ki, hogy mától iható a csodavíz, amit ha te megáldasz, mindent meggyógyít. Most mit kötözködsz már megint? Akinek nem használ, majd azt mondjuk, hitetlen, s aki ilyen, arra nem hat a csodavíz. Most azért a biztonság kedvéért vigyünk be a házba pár vederrel, hátha reggelre elfogy a csodaerőd. Maradtak még üvegek a múltkori lábmosóvizes üzlet becsődölése után, azokba betöltögetjük a kútvizet, s aki nem tud helybe jönni érte, annak jó áron elpostázzuk. Egész éjjel hordtuk a vizet, mindenbe azt töltöttünk, amit csak üresen találtunk. 

Hajnalban kiírtam a Facebookra, hogy Sanyi újabb csodát mutat be a régi kútnál, lehet jönni, s aki egy méltányos összeget áldoz erre a történetre, minden nyavalyájából kigyógyulhat. S hogy az adóhatóság ne tudjon belénk kötni, azt is odaírtam, a víz ingyen van, de ha valaki szeretné megjutalmazni a csodatévő Sanyit, a pénzt nem utasítjuk vissza. Mert megsérteni senkit nem akarunk, pláne a drága vendégeinket. Persze fontos, hogy minket se sértsen meg senki azzal, hogy nem akar fizetni. A posztomhoz csatoltam a vendégházunk árlistáját és programjait is, csak úgy mellesleg. Mert ha valaki szeretné több nap is megnézni Sanyit, ahogyan vizet fakaszt, bizony aludnia kell valahol, s mint tudjuk, a faluban és a környéken a mi áraink a legjobbak. Erről Excel-táblázatunk is van, Virdzsike csinálta. 

Ahogy arra számítottam, reggelre megrohamozták a kutat a falusiak meg persze Sanyi rajongói is. De hiába nyomkodták a kart, nem jött víz. Ennek persze én roppantul örültem, mert így legalább az uram gyakorolhatta pénzcsináló csodaképességét. Vagyis gyakorolhatta volna, ha jön víz a kútból. Mert hiába érintette meg, hiába nyomkodta, abból semmit nem jött. Erre az emberek háborogni kezdtek, hogy csalunk, és hamis ígéretekkel csábítottuk őket a faluba. Többen az útiköltséget követelték tőlünk. Ekkor a legnagyobb meglepetésünkre előállt Juci, és közölte az emberekkel, hogy ő bizony saját szemével látta, amikor az uram vizet fakasztott a kiszáradt szerkezetből. 

Na, látják, mondtam a felbőszült tömegnek. Nem hazudunk mi. Jobb lenne inkább, ha mindenki magában keresné a hibát. Biztosan amiatt nem jön víz a kútból, mert a sok hitetlen ember ingyen akart vinni a vízből. De még az is lehet, hogy a sok negatív energia blokkolja a csodát, majd megpendítettem, hogy jó pénzért hozzá lehet jutni néhány üveg csodavízhez, amit az uram az éjjel áldott meg és palackozott. Erre megindult a tülekedés, mindenki magának akarta a vizet. Egy kis pénz, amit hozzá tudtam tenni ahhoz, amit Balira gyűjtünk. Mióta erre spórolok, a szembeszomszédék már háromszor jártak ott, de nem baj, a mi utunk sokkal emlékezetesebb lesz, mint az övék volt. Ezt garantálom. 

Pár nap alatt elfogyott az összes bepalackozott víz, így nyaggatni kezdtem Sanyit, fakasszon újabb adagot a kútból. De hiába próbálkozott, semmi nem történt. Tudtam, hogy nagy slamasztikában vagyunk, ugyanis futótűzként terjedt Sanyi újabb csodájának a híre, még valami állami kitüntetésre is felterjesztették, mivel népegészségügyi csodát hajtott végre. Legalábbis így mondták. Valamelyik tudós tudni vélte, hogy az uram csodavize jelentősen csökkenti a vércukor- és a koleszterinszintet, ami nemzeti ügy. S mivel az uram ezt megoldotta, hirtelen nemzeti hős lett belőle. Kapott is rögtön ötmillió forintot, de mivel időközben elfogyott a csodavíz, s ő nem tudott többet varázsolni, attól tartottam, vissza kell fizetni azt a böhöm nagy  összeget, amit menet közben én már odaadtam a lányoméknak az új autóra. Szóval már csak ezért is tennünk kellett valamit. Először arra gondoltunk, hogy sima csapvizet teszünk az üvegekbe, de a kútvíznek jellegzetes zöldes színe volt, amit a csapvízzel nem lehetett utánozni. Egyik este azonban Sanyi azzal állt elő, hogy óriási ötlete van, s ha azt megvalósítjuk, nem bukunk le, sőt életünk végéig lesz csodavizünk. 

Te, Mari! Valamelyik este a tó felé mentem hazafelé. Megbotlottam, beleborultam a vízbe. Éreztem, hogy ismerős a szaga, ezért vettem kicsit a tenyerembe. Nem hiszed el, de olyan színe volt, mint annak, ami a kútból jött. Ha minden este hozunk pár vederrel belőle, nem kell többet aggódnunk. Ha valaki észreveszi a különbséget, majd azt mondjuk, valamelyik este megjelent nekem maga Jézus, s azt mondta, a sok turista miatt felborult a vízbázisegyensúly a kút alatt, s előfordulhat, hogy a víz színe és íze is megváltozott kicsit, a hatása viszont még jobb lett. Azt is megparancsolta, hogy ezentúl csak éjszaka vehetünk a vízből, és csakis palackozva adhatjuk el. Zseni vagy! – mondom Sanyinak, és koccintunk. 

Merlin büszkeségét egy tükör törte darabokra. Mintha vonzotta volna a falnyi felület, lábára csatolt, kerekeken gördülő ördögi masináján megállíthatatlanul száguldott feléje. Honnan is tudhatta volna, hogy amikor egy ekkora felületű tükör szilánkokra robban, arra a holtak is felfigyelnek.

Ez történt 1760 februárjában. Nem messze a London Court labdatermétől, a Szent Pál-székesegyház tömbje alatt, az altemplom egyik elfalazott, titkos termében megmozdult egy szarkofág teteje. A súlyos kőlap oldalra csúszott, a kőkoporsó mélyéből egy árnyék emelkedett ki. Kisurrant a székesegyház kapuján, suhant falakon, siklott házak oldalán, meg sem állt a London Court labdaterméig, majd leereszkedett a báli forgatagba, és a tükör mögül nézte, hogy egy bizonyos John Joseph Merlin nevű férfi éppen feléje száguld házilag készített, kerekekkel felszerelt korcsolyáján. Még a hegedűszót is hallotta, merthogy a feltaláló suhanás közben némi éteri muzsikával próbálta szórakoztatni közönségét.

– Gyere csak, gyere – suttogta az árnyék, és ködszerű ujjával igazított Merlin robogásának irányán, így a férfi teste éppen a tükör közepébe csapódott. A feszített üveg ezer darabra robbant, és miközben mindenki a feltaláló állapota miatt aggódott, az összegyűlt tömegben az árnyék emberi alakot öltött. Letérdelt a vérző fejű férfi mellé, és ennyit mondott:

– Köszönöm, Johnny.

Aztán átsuhant a bálozók sokaságán, kilépett az utcára. Nesztelenül, végig árnyékban haladt. Kabátjának szárát nem fogta össze, hagyta, hogy a nyirkos londoni tél átölelje testét.

Merlint a barátai vitték haza. Felkísérték szobájának ajtajáig, és addig nem engedték be, amíg meg nem ígérte, hogy mára már nem tervez újabb mulatságot. Bemegy, lefekszik, és végre kialussza magát.

A feltaláló a bejárati ajtó mellé tette törött hegedűjét, rádobta kerekes találmányát, majd éppen gyertyát készült gyújtani, amikor egy hang a sötétben megszólalt.

– Minek ide fény?! Csak ülj le, és figyelj!

Merlin ereiben megfagyott a vér. Ujjával kitapogatta a szék támláját, leült. A mindent kitöltő feketeségbe bámult. Szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, de érezte a másik jelenlétét. Az ágya szélén ülhetett, talán el is dőlt a takarón.

– Ki maga? Mit akar tőlem?

– Mondjuk úgy, hogy én vagyok te, te meg én – felelte a hang. – Ezt elsőre nem könnyű megérteni.

Merlin tényleg nem értette. Zenész volt, és feltaláló. Az élete olyan rémesen egyszerű mederben folyt, hogy még irigyei sem akadtak. Miközben csuda dolgokat alkotott, és nem csupán hangszereken. Megépített például egy sípládát, lényegében a verklit. Köszvényeseknek tervezett kerekeken guruló széket, de irányíthatót; és feltalálta a légnyomás változásaiból energiát nyerő örökmozgót is. Most pedig ezt a lábra csatolható rollert akarta megmutatni közönségének, csak éppen azt nem tudta, hogyan kell azzal biztonságosan megállni. Most mélyen a zsebébe nyúlhat, egy ekkora tükör, amilyet a teremben rommá robbantott, nem olcsó mulatság.

– Minek töröd magad ezeknek? – szólalt meg a hang újból. – Mi ennél okosabbak vagyunk.

– Mi? – kérdezett vissza Merlin.

– Mi, Merlinek – felelte a hang. – Ezerkétszáz éve még úgy hívtak, hogy Myrddin, de ezek még a nevünket is elfelejtik. Igazából csak azért vagyok itt, hogy megköszönjem, amit értem tettél.

Merlin nem tudta, hogy bármikor bármit tett is volna a sötétségben rejtőző idegenért.

– Ez az egyik útja annak, hogy visszatérjünk – folytatta a hang. – Most már tudod. Ez az én ajándékom neked, Johnny, vagy hívjanak most minket bárhogyan is. Ne feledd, ha valahol egy tükör összetörik, egy lélek visszatérhet a holtak birodalmából.

– Mi az, hogy visszatérhet?... – kérdezte Merlin, de választ már nem kapott. Az asztalon lévő gyertya hirtelen lángra lobbant, a szobát kitöltő fényben egy árnyék suhant át a falon.

Mostanában a megszokottnál is rosszabb hangzása van minden szóösszetételnek vagy szókapcsolatnak, amelyben szerepel a háború főnév. Mindenhol azzal kezdődnek a hírek, hogy hol tart éppen az ukrajnai háború. A megszállókat és a hazájukat védőket képviselő hírforrások egymásra licitálva sorolják, melyik oldal semmisített meg több ellenséges tankot, hajót, repülőt, ki ölt meg több ellenséget, közlegényt és tisztet. Arról is elborzasztó számok látnak napvilágot, hogy hány ártatlan civil vesztette, veszti el az életét. Közben dőlnek a falak, rommá válnak házak, gyárak, színházak és iskolák. A háború nem jó, hanem irtózatosan rossz.

Mindenki tudja, hogy számokkal is lehet háborúzni. Egyrészt úgy, hogy különféle adatokat harsognak, melyeknek arról kéne tanúskodniuk, hogy az ellenfél gyengébb, gonoszabb és minden szempontból rosszabb, mint a harsogó. Van olyan számháború, melyet békeidőben is gyakran alkalmaznak, leginkább politikai versengések során. Ilyenkor fegyverek helyett számokat lengetnek, és körmönfont kalkulációk segítségével bizonyítják, hogy az ellenlábasuk gazdasági, társadalmi, kereskedelmi intézkedései hamisak, adóssághegyeket halmoznak fel, még szegényebbé teszik a szegényeket, és a gazdagok számára se túl jók. Az ilyen számháborúért még a szomszédba se kell menni, unalomig zajlik itthon is.

A valódi, kedves, gyermekkori számháború már meglehetősen kiment a divatból. Papírlapokra ákombákomozott négyjegyű számok leolvasása felfoghatatlanul analóg a csodálatos grafikájú számítógépes játékokhoz szokott fiatalok számára. A keményebb pszeudomilitaristák persze kimozdulnak otthonról, és festékkel töltött golyókat lövöldöznek egymásra az erre a célra kialakított városi harcmezőkön. Ehhez képest a hagyományos számháború ideális színtere a természet, lehetőleg erdő, vagy fás, bokros mező. Az meg tele van szúrós dolgokkal, nemritkán nedves, sőt sáros, ráadásul a kullancsok miatt még veszélyes is. Nem kizárt, hogy egy kiadós erdei számháborúzás valóban komoly veszélyekkel jár a Lyme-kór, a vírusos agyhártyagyulladás és egyéb, élősködő rovarok által terjesztett fertőzések miatt. Annak idején mindenesetre sokan kedvelték, de akkor még jobban bíztak a kullancsokban.

Hegyeset köpni csak az tud, aki mer köpni. Ilyeneket mondott az öreg, és másokat is, csak mindet nem írnám le, mert akkor erre az írásra 18-as karika kerülne. Karikák. Az meg hogyan nézne ki: tapaszokkal letakarni minden olyan szót, amit a televízióban kisípolnak. Mozog az ember szája, csak éppen azt nem hallani, amit mond. Pedig a lényeg, a velő abban van, ami zsigerből érkezik. Ezt is az öreg mondta. Mert abban van érzelem, vagy valami ilyesmi.

A pusztai népek semmit nem bonyolítanak. Ami esik, az hull. Ami forró, az remeg. A hidegben meg minden vacog. A kenyeret késsel szelik, a pörköltöt kanállal eszik, a bort meg abból isszák, amiből kapják, vagy amiben tartják. A pálinkát is. És az élet fontos dolgairól sem úgy tanítanak, hogy mondanák vagy magyaráznák, a tanulságot inkább a szavak közötti csöndbe rejtik.

Azon a szerdán a zápor a semmiből támadt. A nap korongja ráolvadt az égboltra, palástján a fény izzó lávaként csorgott. Az öreg mondta, jobb lesz sietni, ha nem akarunk megázni, de a gyapjasok csak a terelő puliktól féltek. Az ebek viszont az öregtől, így mire a sötétség tanyát vert a horizonton, esőtől védett helyen vártuk az égszakadást. A világot mintha kettéhasították volna. Egyik felére eső hullt, a másikat a nap sütötte. A víz falként suhant, előtte szél söpört. Nyomában felázott a talaj, a földön futó repedések mohón nyelték a habzó sarat.

A vihar hűvös levegőt hozott, s mire a fellegek elvonultak, az öreg hazafelé vette az irányt. A puszta peremén álló háznál a juhászokkal vastag darabokra vágtak egy bárányt, vörös húsát bográcsban szürkére, kérgesre sütötték, majd összekeverték hasított, felkockázott szalonnával. Fűszerezték, piros borral locsolták. Üvegből ittak, s közben pipára gyújtottak.

A halászoknál már megtanultam, hogy a keskeny szájú bogrács azért jó, mert abban úgy forr a lé, hogy az áramlás az üst aljára küldi a haldarabokat, így azok nem főnek péppé a zubogásban. Húsnál ilyet még nem láttam, de az öreg, amikor észrevette, hogy érdekel az üst, és legfőképpen az, ami benne fő, azt mondta, hogy ez ősi eszköz. Azt, hogy miért éppen bográcsnak hívják, bár ő bográncsnak mondta, fogalma sincs. Bajsza alól dörmögte, hogy kizárt, hogy a szó török eredetű legyen, és erre bizonyítékként azt hozta fel, hogy már a pusztára érkező őseink is ismerték az edényt. De azon az estén egyetlen ősünk szelleme nem lépett elő a naplementéből, hogy hitelt adjon szavainak.

Az öreget meg aligha érdekelte az igazság. Számára az volt igaz, amit gondolt, mondott vagy tett. Ha ez másnak nem tetszett, ahhoz többnyire annyit fűzött hozzá, hogy mások dolgaihoz neki ugyan mi köze volna. Mindenki bicegjen a saját nyomorúságával, ő is elvan a sajátjával.

Sanyi, vegyed fel a tornagatyádat, a tornacipőt, aztán csapd a hónod alá a nagyobbik feszületet, és irány a tó! Miért, miért? Mert szellemet kell űznünk! Fussál utánam, én megyek előre a biciklivel. Meg kell találnunk azt a tornatanárt.

Kukucskálok a kerítésen, és erősen hányom magamra a keresztet. Nem értem, mi történhetett! Tán az éjszaka elvittek az ufók, és véletlenül rossz időzónába hoztak vissza? Csak így lehetséges, hogy az iskola udvarán a volt szeretőmet látom, aki éppen tornaórát tart egy csapat gyereknek. Kikotrom a cekkerem aljáról a szemüveget, felveszem, de így is csak őt látom, Lajost, a tornatanárt, akivel jó negyven éve volt egy kis afférom.

Csak azt nem értem, miként lehetséges, hogy bár azóta eltelt négy évtized, ő semmit nem öregedett. Uram Jézus, lehet, hogy tényleg visszapörgött az idő kereke, amíg kicsit nem figyeltem? Belátom, tegnap sokat ittam Rózsi barátném pálinkájából, de annyira csak nem rúghattam be, hogy huszonnégy óra elteltével is hallucináljak. S ha nem képzelődöm, akkor csak az lehetséges, hogy valahogyan visszakerültem a múltba, ahol Lajos és én is húszévesek vagyunk.

Az egyébként tízperces sétautat most legfeljebb ha hét perc alatt sikerült megtennem hazáig, úgy rohantam. Arra gondolok, ha az uramat, Sanyit is húszévesen és józanul találom itthon, megvan a bizonyíték az időutazásra. Sanyi, Sanyi, gyere már elő, hol kódorogsz? Hiába ordibálok, semmi, mintha elnyelte volna a föld. Eszembe jut a pettyes ruhám, amit jó negyven éve vettem, az volt a kedvencem. Nincs szívem megválni tőle, azóta őrizgetem. Befutok a szobába, kiveszem a szekrényből, hogy felpróbáljam. Ha rám jön, tuti, hogy újra húszéves vagyok. Azóta ugyanis legalább tíz kilót híztam. Belebújok, a cipzárt a tükör előtt akarom felhúzni. Nagy levegőt veszek, belenézek az előszobatükörbe. Semmi kétség, hatvanéves vagyok, nem pedig húsz. Az a nyavalyás cipzár meg szétszakad, amikor fel akarom húzni. Leroskadok az ágyra, és arra gondolok, ha nem mentem vissza az időben, nagyon nagy a baj, ugyanis Lajos jött vissza hozzám, aki már tíz éve halott. Az, hogy most is fiatalon látom, csak egy dolgot jelenthet: hogy kísértet. A kísértetek pedig miért szoktak visszajönni? Hogy bosszút álljanak. Azt is sejtem, Lajos mit akar itt a faluban. Jaj, csak az én Sanyim meg ne tudja, mert akkor nekem végem!

Friss házasok voltunk az urammal, amikor a faluba új tornatanár érkezett. Veszett jóképű volt, minden férfit lepipált. Akkoriban az iskolában voltam konyhai kisegítő. Lajos igen jól bánt a gyerekekkel, a szülők is a tenyeréből ettek. A nebulók még a futást is szerették, ha az új tornatanár dirigálta őket, pedig előtte a focin kívül nemigen akartak mást csinálni, Lajos elődje sokszor panaszkodott emiatt. Az új tanerőért mindenki rajongott. A tanárnők a kegyeit keresték, az özvegyek kacsát, disznótorost vittek neki ajándékba. Miki doki meg panaszkodott, hogy mióta Lajos betette a lábát a faluba, neki kevesebb nő és olcsóbb ajándék jut. Egyik délután épp az asztalokat törölgettem az ebédlőben, amikor az új tornatanár odajött hozzám. Azt kérdezte, maradt-e tea. Úgy mosolygott, hogy rögtön tudtam, nem csak inni akar. Az uram épp abban az időben kapott rá a piára, és hát erősen elhanyagolt. Nem csoda, ha a harmadik csupor tea után elgyengültem. Beosontunk Lajossal a tornaszertárba, aztán ledőltünk az egyik matracra. Jaj, hát az olyanokat csinált, amiről korábban nem is hallottam. Ezután még párszor benéztünk a szertárba, de aztán az egyik misén a plébános a prédikációja alatt épp rám nézett, amikor a paráznaságról beszélt, és hát ettől nagyon megijedtem. Arra gondoltam, mindent tud, s abban is biztos voltam, hogy ezek után elkárhozom. Hogy csillapítsam háborgó lelkiismeretemet, aznap este az uramnak is megengedtem, hogy felhajtsa az otthonkámat. Elég az hozzá, hogy kilenc hónap múlva megszületett a lányom. Olyan piros pofikája lett, mint az uramnak, de a füle szakasztott Lajosé volt. Néztem a kiságyban, és találgattam, kihez hasonlít jobban. Egyik nap biztos voltam benne, hogy Sanyi az apja, másnap viszont attól rettegtem, hogy lebukom, ha az uram meglátja, hogy a lányom lába épp olyan görbe, mint a tornatanáré. Ráadásul Lajos balkezes volt, amit csak a hülye nem vett észre, ugyanis a sípját és a söröskorsót is mindig a bal kezében tartotta. Amikor a lányom első osztályos lett, kiderült, hogy mindkét kezével ügyesen ír, de a ballal biztosabban formálja a betűket. A tanító nénije erre külön felhívta a figyelmet az első szülői értekezleten. Lajos ezt követően számolni, majd gyanakodni kezdett. Folyamatosan azt állította, hogy ő a gyerekem apja. Egy szülő megérzi ezt – mondta, pontosan azt megelőzően, hogy megfenyegetett, mindent elmond Sanyinak, ha eltiltom a lányától. Abban az időben még nem voltak olyan flancos vizsgálatok, ahol megállapíthatták volna, ki is a lányom vér szerinti apja. Éveken keresztül rettegtem, aztán egyszer csak Lajos váratlanul elköltözött a faluból, többé nem láttam. Ismerősök mesélték pár éve, hogy halálra gázolta egy autó. Nem én voltam, esküszöm! Bevallom, többször eszembe jutott az elmúlt negyven esztendőben, hogy kiderítsem, kitől van a nagyobbik gyerekem, de végül mindig elvetettem az ötletet. Maguknak nem akarok hazudni, féltem az igazságtól. Mert ha a lányom Lajostól van, és az kiderül, az uram engem agyonüt. A nagyanyám a boldog tudatlanságra esküdött, valahogy én is így voltam ezzel az üggyel.

Mostanáig nyugodt voltam, ám hogy újra előkerült Lajos, vagyis a szelleme, félek, le akar buktatni. Szerintem bosszút akar állni, amiért elszakítottam tőle a lányát. Mert hát ő biztos volt az apaságban. Istenem, mit tegyek? Valahogy el kell űznöm a faluból a kísértetet.

Napok óta az internetet bújom, szellemirtókat keresek. Akiket találtam, vagy aranyárban dolgoznak, vagy csalók. Ezt a kommentekből lehet megtudni. Ugye milyen modern vagyok, hogy ilyen dolgokat tudok? Az unokám, Virdzsike mindenről kiokosított. Mama, mondta, mielőtt kihívod azokat a szerelőket, mindenképpen nézd meg az interneten, mit írnak róluk. Ha sok a rossz vélemény, inkább keress másokat. Hát persze, keresek új szerelőket, válaszoltam, mert ugye nem mondhattam el neki, hogy valójában szellemirtókat kajtatok, hogy kinyírassam az egyébként már halott nagyapját. Mármint az igazit, a tornatanárt. Ha tényleg ő az igazi. Közben azt is kifigyeltem, hogy a szellem, miután befejezte a tanítást az iskolában, mindennap a tópartra megy, és egész este ott bolyong. Csakis a lelki üdvét keresheti, nincs kétségem. Vagy azon töpreng, hogy buktasson le az uramnál. Miután napokig rettegésben éltem, zseniális ötletem támadt. Lehet, hogy Rózsi maradék pálinkájától lódult meg a fantáziám, de kitaláltam a tutit. Arra jutottam, hogy ha már nincs a környéken megbízható kísértetelűző szakember, én magam veszem kézbe a dolgokat. Az uramnak mostanában semmi dolga, így hát utasításba adtam neki, hogy keressen az interneten olyan videókat, ahol szellemet űznek ki, és ha már megnézi, tanulja is meg. Sanyi, ez most fontosabb, mint a vízen járó tanfolyam volt, mondom, miközben lelkesítőként kitöltök neki egy felest meg egy pohár sört. Figyelj ide, a falut megszállta egy gonosz szellem. Mindenki azt hiszi róla, hogy ő az új tornatanár, de én tudom, hogy egy kísértet. Honnan, honnan? Onnan, hogy okos vagyok. Ez a szellem képes mindenkit befolyásolni, ráadásul hazugságokat terjeszt. Gondolj csak bele, ha esetleg elkezdi híresztelni, hogy megfogadtad, többé be nem teszed a lábad a kocsmába. Hát mi lesz akkor? Láttam, hogy elkerekedett Sanyi szeme. Egy újabb feles után azt mondta, vállalja a szelleműzést, mit neki egy halott tornatanár, ha a múltkor online képzés után feltámasztotta a fehér egeret. Na ugye, mondom neki, ez a jó hozzáállás. Miközben a régi pöttyös ruhámat derékban kiengedem, és beletoldok egy jó nagy pluszdarabot, azon gondolkodom, a szelleműzést élőben közvetítem majd a Facebookon, hadd terjedjen a Sanyi csodái programsorozatunk híre. A Covid miatt úgyis egyre kevesebb a panziónk fizetővendége, meg hát Juciék is felújították a fürdőszobájukat, betettek valami dzsakuzzit, azóta mindenki náluk akar megszállni. Azt azért még kiderítem, miből tellett nekik erre. Az APEH-nak már írtam, remélem, megpiszkálják a gyanús ügyeiket. A szelleműzésről meg szólok most is annak a nyafka kis híradós nőnek. Ha adok neki zsebbe egy tízezrest, mint a múltkor, simán megvágják úgy a felvételt, hogy Sanyi csodatevőnek látsszék.

Most azokról mesélek, akik ezt az országot felépítették. Legalábbis részben, ám nélkülük nem volnának ma gátak, sem utak, a mocsarak fertőként gőzölögnének, és víz- és egyéb csövek sem futnának a mélyben.

Vagyis most csak egyvalakiről mesélnék, akiből nem lett soha gödörgazda, nevére munkalapot sem írtak. Ő csak ment, ha hívták, és mindig hívták, vagyis mindig ment, a nap végén pedig úgy volt jó a kimutatás, ahogyan a brigádvezető nyálazott ceruzával számokat rajzolt egy papírra.

Palkót szótlan embernek ismerték. Arcára az idő annyi barázdát húzott, ahány árkot ásott és temetett, bőrének színe a nedves földre hasonlított, egyik szemében a Hold, a másikban a Nap korongja ragyogott. Tenyerét ásó, csákány, lapát nyele törte szikesre, a taligát meg addig-addig tolta, hogy ujjait már rendes ökölbe sem tudta szorítani. Fogásnyi lyuk mindig maradt, a kubikosok perselye: ha az egyik oldalon bedobták a forintot, a másikon kiesett. De átment azon minden, élet, idő, emlékezet.

Ezért is becsülték azt a kubikost, aki tudta, és nem hadakozott ellene, hogy őt a sorsa a földhöz tapasztotta. Irányba lehetett állítani, átment minden erdőn, vízen és szárazon. Az ilyen férfit szerették az asszonyok, mert az ilyen ember olyan, mint a jószág, amit ha útnak indítanak a mezők felé, s miután jóllakott vagy kedvére kószált, estére hazatért.

Ilyen csöndes, magába forduló, folyton hazatérő ember volt Palkó. A hét elején kiállt a kapuba, a napfény már a brigádsorban találta. Vitte a szíve, hátán a málhája, benne kenyér, hagyma, szalonna, vékony kolbász, egy hétre nem elég. Az Alföldről a tótokhoz járt, falvak között ásott földet, soványka utak maradtak utána. Házaknál éjszakázott, gyakran ágyon osztozott valamelyik földivel. Olykor meleg étel is került elé, meg ünnepi asztal, és megesett, hogy a csűr félhomályában egy-egy szoknyaminta is körbefordult.

Mert a muszáj dolgok rendre visszatérnek. Önmagukért, önmaguktól, de sosem azért, mert valaki előre látta vagy tudhatta volna. Mert rendje van a napoknak, heteknek. A hétfő után sosem jöhet szerda, a reggelt nem előzi délelőtt, ahogyan az ásó fordítja a földet, nem pedig fordítva. Palkó is azt tette mindig, ami éppen soron következett, ezért sem látott abban semmi különöset, ahogyan élt. Ahogyan érkezik, úgy esik, mondogatta, nagy jelentőséget annak sem tulajdonított, ha az éppen fájdalmat okozott, vagy pillanatnyi boldogságot. Honnan is tudhatta volna, hogy kérges földet rendszerint kérges szívű férfiakkal töretnek kérges szívű hatalmasok.

Ment, dolgozott, hazatért, és közben sokadmagával felépített egy országot. Vagy ha egy egészet nem is, annak egy részét. Palkó az egészet sosem látta. Talán nem is érdekelte. Ő csak három dolgot tudott. Menni, dolgozni, hazatérni. Péntek este, szombat reggel benyitott a kertkapun, megölelt asszonyt és gyereket, hétfőn indult utat ásni, töltést rakni, városoknak helyet csinálni. Élet ez is, örök verbunk, férfitánc.

Amikor Palkó évtizedekkel később végleg hazatért, és már a szerda is a kerti lócán találta, összeszorított öklének résén, mintha csak egy távcsövön át nézne, találgatta, milyen messzire jutott a házától. Ám akárhányszor így tett, szeme folyton bepárásodott. Először megrémült, mert azt hitte, sír. Aztán arra gondolt, ujjai között talán a szél fúj, attól könnyezik. Próbálta öklét szorosabbra zárni, de egy nyélnyi rés mindig maradt.

Reggel óta hallom a libákat. Gágognak vagy sírnak? Hangjuk megtölti a létezést, beköltözik a koponyámba. A ludak, sóhajtom, és lehunyom a szemem. A lányom hangja dereng, egyre távolodik, míg teljesen el nem nyomja a gágogás.

Az ember egyszer csak elfárad, s olyankor inkább imádkozik, hogy minél előbb legyen vége. Nyolcvan évet taposok, volt benne jó és rossz egyaránt, nem panaszkodom. Az orvos szerint száz évig is élhetek, olyan az egészségi állapotom. Téved, már nincs sok hátra. Úgy döntöttem, befejezem, de nem erőszakos módon, inkább csak hagyom, hogy kiszálljon belőlem az erő. Senkinek nem tűnik majd fel, hogy mire készülök. A lányom hónapok óta rám sem nyitja az ajtót, jó, ha hetente egyszer felhív, akkor is csak kényszerből. Nincs erőm, úgy döntöttem, befejezem földi működésemet. Egy hete semmit nem ettem, inni is csak cseppeket. Úgy látszik, az orvosnak mégiscsak igaza van abban, hogy erős a szervezetem, a testem nem adja könnyen magát, még mindig működik, reggel is felébredtem, pedig feszt azért imádkozom, hogy a Jóisten hagyjon távozni, láthassam újra édesanyámat, aki hetven éve halott.

Csak a libák ne gágognának olyan hangosan. Egyre többen lesznek, tegnap este néhány már a szobába is bemerészkedett. El akartam őket zavarni, de ahhoz már nem volt elég erőm. A párnán félrefordítva a fejem láttam, ahogy a gúnár mérgesen sziszegett. Kitárta a szárnyait, beterítette a szobát. Csapkodott, felemelkedett. Rettegtem, hogy agyonver hatalmas csőrével. Felém szállt, hűvös fuvallat simogatta az arcom, anyámat idézte, puha tenyerét lázas homlokomon.

Hetven éve tán, hogy apámmal cseresznyét szedtünk a szomszédok udvarán. Két óriás fájuk volt, engedték, hogy annyi gyümölcsöt szedjünk, amennyit csak szeretnénk. Apám és én felmásztunk a fára, tömtem magamba a fekete ropogós cseresznyét. Egyszer csak a testvérem ordítására lettem figyelmes és arra, hogy apám leugrik a fáról. Láttam, hogy egy hatalmas liba megtámadta az ötéves húgomat, leteperte a földre és a fejét csapkodta a csőrével. Abban a pillanatban biztos voltam, hogy agyoncsipkedi. Még egy óra múlva, a kórház folyosóján sem bírtam abbahagyni a sírást. Apám magához vont, és azt mondta, nyugodjak meg, a testvérem rendbe jön. Biztosan nem halt meg?, kérdeztem, és a szemem előtt még mindig a véres koponyáját láttam. Anyám csak évekkel később árulta el, hogy a libát a gazda megölte, pedig kicsinyei voltak, őket védte, ezért támadta meg a húgomat, aki játszani szeretett volna a pelyhes kis szárnyasokkal. A szomszéd félt, hogy az állat, amelyik emberre támadt, másokra is veszélyt jelenthet, ezért végzett vele. Megsirattam a libát, annak ellenére is, hogy bántotta a húgomat, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Anyám este ágyba fektetett, mellém ült és mesélt egy fiúról, aki egy liba hátán beutazta a világot. Néztem, ahogy szavakat formál rózsaszín ajka, és biztos voltam benne, hogy az én anyámnál nincs szebb asszony a világon. Éreztem bőre vaníliaillatát, selyemszoknyájának árnyéka távozóban angyalt formázott a falon. Egy héttel később bevásárolni indult a piacra. A főutcán gázolta halálra egy autó. Amikor lehunyom a szemem, anyám véres arcát látom, épp olyan, mint a húgomé volt, amikor megtámadta a liba. Anyámat sosem láttam holtában. A temetésére mindenki eljött a faluból. A tiszteletes nagyon szépen beszélt. Mielőtt a koporsót a sírba eresztették, vadludak húztak el a temető felett, olyan hangjuk volt, mint a világvégének. Legalábbis gyerekként így képzeltem el azt, amikor eljön a végítélet.

Bányai Bertold, a városi tűzoltók erős markú, ám galamblelkű parancsnoka úgy ült a tűz előtt, akár egy szobor. Az önmagába zuhant máglya maradványai körül csillogó szemű kölykök gubbasztottak, táborozók rövid gatyában, néhányuk vékony botot szorongatott, a lángnyelvek fölött üvegesre sült a szalonna. A kölykök tudták, most nem szólhatnak, mert Bertold bá' mesét mond. És ha ő beszél, legfeljebb a zsír serceghet. A parancsnok pedig némi összpontosítás után belekezdett esti történetébe.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy mindezt kitaláltam. Úgy könnyebb volna elhitetni. Mégis elmesélem, mert ha csak egyvalaki felismeri benne önmagát, sorsának törékenységét, nem éltem hiába.

Minden a viharral kezdődött. Fiatalkoromban, amikor éppen csak tisztté avattak, elvittek egy nemzetközi tűzoltóversenyre Grúziába. Ezt az országot ma már Georgiának kell mondani, de ne kérdezzétek, hogy ennek mi értelme, hiszen Bécsre sem azt mondjuk, hogy Wien, de a lényeg az, hogy eljutottam a Kaukázusba. Erről a hegységről bizonyára tanultatok már, az Eurázsiai-hegységrendszer része, vagyis ősi, kövei istenek csontjaiból keletkeztek.

Szóval, két verseny közben ide mentünk túrázni, amikor egy grúz, vagyis ma már úgy kell mondani, hogy kartvél tűzoltóval, Sotával lemaradtunk a többiektől. A vihar ekkor támadt ránk. Legszívesebben átkoztam volna az eget, amikor a jégdarabokkal kevert eső a nyakunkba hullott. Nem szerettem volna magamra haragítani az isteneket, bár, ahogyan elnéztem a semmiből támadó förgeteget, tudtam, ezzel már elkéstem.

– Erre gyere! – kiáltotta ekkor egy hang az esőfüggöny mélyéből, és a következő pillanatban megjelent a hanghoz tartozó viharkabát is. Sota próbálta túlharsogni a villámok nyomában ébredő dörejeket, de belátta, ez képtelenség, így megragadta a karomat, és mutatta, hogy kövessem.

Istenemre mondom, alig tíz métert mentünk, így is bőrig áztunk, mire behúzódtunk egy barlang árnyékába. Sota előre ment, én meg utána.

– Hová rohanunk? – jegyeztem meg, majd először bizonytalanul, aztán egyre határozottabb lendülettel lépdeltem utána. Sota olyan fürgén haladt a vaksötétben, mintha az orra előtt lámpást tartott volna.

– Hamarosan odaérünk – hallottam a választ, de ekkor már jó ideje mentünk, és ettől a szívem gyűrött galacsinná változott, majd éreztem, a lábaimban szétárad a félelem. Ez csak adrenalin, motyogtam magam elé, ez csak kémia, de zakatoló szívem ettől nem vert lassabban. Belső fülemben harangnyelvként kapálódzott a hamarosan szó. Ide-oda lendült, sehol sem kondult.

De mentem Sota után, lépteim ütemét a torkomban dobogó szívem ritmusa adta, és amikor már azt hittem, az út a végtelenbe fut, fényt láttunk magunk előtt. Sota szótlanul hátrapillantott, tekintetében büszkeség lakozott, majd néhány pillanat múlva ott álltunk a hegy mélyének közepén. A világosság épphogy kitöltötte a gigászi méretű üreget, és középen, ott, ahol a tér mértani közepét sejtettük, egy kastély méretű gránittömb tetején megpillantottunk egy széttárt karú, térdelő óriást. Csuklóján lánc feszült, feje mellkasára hullott.

A látvány éppen úgy tárult elénk, ahogyan a képeken láttuk, ahogyan a festők Prométheuszt elképzelték. Mert az óriás nem volt más, mint maga az egyik titán, akinek az emberiség a tüzet köszönheti. Igen, a tüzet, amit az istenektől lopott. Azt a szépséget, amin most a szalonnátok is sül, és azt a szörnyeteget, amire ha nem vigyázunk, elemészt mindent, erdőt, házat, sok gyönyörűséget, amit ember alkotott.

Erkel Ferenc nagy sakkozó vala az Úr előtt. Nemes szenvedelme a napnak és éjnek minden órájában sarkallta. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét a hatvannégykockás művészetnek szentelhesse. Néha egy-egy Lohengrint csípett meg egy kis játékra; olykor meg magát az ördögöt, Számielt. És megvert mindenkit, mert sakkozónak is volt akkora, mint zenésznek.

A Hunyadi László egy előadása előtt körülnézett a mester a színpadon: kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Hiszen van elég idő: alig jár még az óra fél hétre.

Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Korcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester; este énekes: tenor prím. Biz egy kicsit kapálatlan hang, de az nem baj, mert a kis szürke tüskés bajuszú Korcsek bácsi igen hasznavehető ember: jeles mimikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Haj, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nótát!

Erkel megcsípi a kacagányánál fogva.

– Jöjjön, Korcsek, játsszunk egyet hirtelenében.

Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött leül a sakktábla mellé; Korcsek letelepszik vele szemben.

– No ne vesztegessük az időt! Kezdem én! – mondja Erkel, és szép spanyol gambit reményében kilép a két paraszttal.

Korcsek lekönyököl az asztalra, és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Korcsek összeráncolja a szemöldökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz.

– Szent isten! – gondolja magában Erkel –, micsoda hatalmas nagy sakkozó lehet ez, hogy már az első húzáson is így gondolkozik!

És örvendez a szíve mélyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsek azonban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát.

Végre az ügyelő csenget: mindjárt kezdeni kell az ouverture-t (nyitányt).

– No de hát húzzon már, édes barátom! – szól Erkel türelmetlenül.

– Én? – álmélkodik Korcsek.

– Maga hát!

– De én, kérem alássan, nem tudok sakkozni!

(Magyar anekdotakincs. Gyűjtötte és magyarázta: Tóth Béla, Budapest, Gondolat.)

Néhány pillanatig szájában forgatja a konzervszusit, majd kiköpi.

– Undorító, ebbe bele fogtok bukni – mondja Jézus.

Az utóbbi években Tokióban dolgozott, minőségellenőr volt egy hajógyárban, amit, miután csődbe ment, konzervgyárrá alakítottak. Főként halkonzervet gyártottak. Hajó vagy hal, egykutya, mindkettő a vízen úszik – mosolygott Jézus, amikor egy riporter az átalakításról faggatta.

Jézus néhány hete jött haza Tokióból, mert barátja a segítségét kérte. Péter hajógyára is a csőd szélére sodródott, s bár próbálták megmenteni, nem sikerült. Úgy gondolták, ha áttérnek valami olcsóbb termék gyártására, talán kimászhatnak a bajból.

Ma már csak néhány gép zaját hallani az elmúlt héten még teljes gőzzel dolgozó üzemben. A munkások többségét elküldték. Az előkészítőben csak a legkitartóbbak maradhattak. A gépolaj szaga beleette magát a bőrükbe, mégis ragaszkodnak ehhez a munkához, örülnek, hogy tegnap nem őket zavarták haza. A szomszédos üzemcsarnokban a legtöbb munkagépet leállították. A szanaszét hagyott hajóalkatrészek egy-egy naplóbejegyzés darabkái is lehetnének a korábban prosperáló gyár életéből. Délután lesz a nagytakarítás.

A még működő szalagok olyanok, mint a foghíjas ember mosolya. Itt-ott tűnik fel rajtuk egy-egy doboz. A sápadt, beesett arcú, bekötött fejű munkásnő arra gondol: holnap talán már ezt a gépet is leállítják, ő pedig szégyenszemre munkanélküliként mehet haza a falujába.

A hegesztőrészlegen egy bajuszos férfi nótákat énekel. Alig hallani a nagy zajtól. Szereti ezt a munkát, az élete a hajógyár. Egyelőre nem mert szólni a feleségének a csődről, abban bízik, hogy az átalakított üzemben is foglalkoztatják. Mert azt hallotta, hogy ezentúl konzervszusit készítenek majd ezen a helyen. Bár a halat mindig is utálta, de – csakúgy, mint Jézus – ő is arra jutott: mivel a hajónak és a halnak is köze van a vízhez, nagy bajba nem kerülhet. Legfeljebb átképezi magát, ha nagyon kell, gondolta, miközben a táskájába csempészett egy alkatrészt. Nem ez volt az első eset, hogy elcsent valamit a hajógyárból. Amit kivitt, azt eladta, abból lett a balatoni telkük.

– Tudok olcsón import lazacot. Ha lemossuk valami erős fertőtlenítővel, senki nem tudja meg, hogy zöldült. Ez megmenthet bennünket – javasolta minap a helyettese Péternek, miután végleg eldöntötték, hogy hajóról halra váltanak. Úgy számolták, ha eladják a hajókészítéshez szükséges gépeket, alkatrészeket és egyebeket, abból bőven kijön a konzervgyártáshoz szükséges gépsor, sőt a lejárt szavatosságú lazacra is futja. Indulásnak ez épp elég, mondta az igazgatóhelyettes.

Péter, miután meghallgatta az ötletet, néhány nap haladékot kért. Aztán rábólintott: készítsék el a prototípust. A zöld lazacot kezelésbe vették, majd még zöldebb, algához hasonló, de valamivel olcsóbb cuccba tekerték. A gyártósoron az egyik munkásnő egész nap hányt. Több időt töltött a mosdóban, mint a szalag mellett. Ráadásul hulla fáradt volt, mert előző nap húszórás gyorstalpalón kellett részt vennie, ahol másik tizenkilenc asszonnyal és férfival együtt villámgyorsan átképezték hajógyártásról szusikészítésre. Arra is figyelmeztették őket: ha eljár a szájuk az új termékről, repülnek.

A szalagról legördülő első doboz konzervszusit maga a nagyfőnök vette kézbe.

– Van egy barátom. Világot látott minőségellenőr. Elhívom, tesztelje az új terméket – mondta, és már tárcsázta is Jézus számát. Az igazgatót és Jézust annak idején én mutattam be egymásnak. Könyvet írtam a hajógyárakról. A kötet bemutatóján puccos fogadást rendeztek Péterék, ahová magammal vittem Jézus barátomat. Gyorsan egy hullámhosszra került a gyárigazgatóval. Azóta tartják a kapcsolatot. Most éppen az új könyvemhez gyűjtök alapanyagot, ezért kísértem el Jézust a konzervszusit tesztelő útjára. A nevem Lukács, még be sem mutatkoztam. A világot látott minőségellenőr egyébként ezúttal sem köntörfalazott, kimondta a végítéletet: a konzervszusi pocsék.

Jézus meg én a folyóparton sétálunk. Felmérjük a terepet, próbáljuk menteni a menthetőt, kitalálni, mi húzná ki a csávából a gyárat. A prototípusként legyártott konzervszusit az éjszaka leple alatt mind egy szálig bedobáltuk a Péter nagyapjának elhagyott telkén álló pottyantós vécébe. Az igazgató egy kicsit siránkozott miatta, de aztán belátta, ez sem húzhatta volna ki őket a bajból. Szóval a zöld lazacot eltüntettük, elsirattuk, továbbléptünk.

Jézussal a lassú sodrású folyót bámuljuk, amelyben állítólag néhány hónapja még hemzsegtek a pikkelyesek. A gyári munkások azt mesélték, a kis hajómaketteket is mind itt úsztatták. Így pihenték ki a fárasztó fizikai munkát. De most olyan a meder, mint egy vízzel feltöltött ravatalozó, néma és bizarr. Jézus közelebb lép a parthoz, úgy tesz, mintha a szemével meg akarná röntgenezni a folyót. Néhánypercnyi szemlélődés után – ami alatt én szorgalmasan jegyzetelek – határozott mozdulattal belenyúl a vízbe. Nem hiszem, hogy kezet akar mosni, inkább felfedezett valamit. Ha szerencsénk van, halat talált. Amennyiben kiderül, hogy több is van belőle a folyóban, talán kifoghatjuk őket, és abból csinálhatjuk a konzervszusit. Közelebb lépek, Jézus tenyere csillog, olyan, mintha dicsfény keretezné. Miután a vízből kiemeli a tenyerét, jól kivehető, hogy aranypikkelyű halacskát fogott. A kis állat riadtan bámul. Ha ember lenne, azt gondolnám, mindjárt sírva fakad vagy könyörögni kezd.

– Ilyet még nem láttam – hümmög Jézus. – Akváriumba nagy lenne, szusinak meg kicsi. Az aranyhal megköszörüli a torkát, és megszólal.

– Ha elengedsz, teljesítem három kívánságodat!

– Na jó, előző este Pesten buliztunk, de arra nem emlékszem, hogy beszívtunk volna. Dörzsölöm a szemem, közelebb hajolok, olyan vagyok, mint egy rövidlátó és hitetlenkedő Columbo felügyelő. Ahogy arcom a sugárzó pikkelyes felé közelít, újra megszólal.

– Te húzzál innen, nem hozzád beszélek!

Barátom a kezében tartja a kopoltyús állatkát. Aztán bal kezével gyengéden megsimogatja a halacska hátát, és megkérdezi: – Van időm holnapig átgondolni a dolgot, vagy most kell mondanom a kívánságokat? – Jézus sosem volt kapkodós, hebehurgya alak. Láthatóan most is a legjobb döntést szeretné meghozni. Aggódom, nehogy elpazarolja a kéréseket másokra, mielőtt magának legalább egy új autót kérne. A régi Suzukija a múltkor leállt alatta Olaszországban. Pár perc alatt visszaérünk a gyárba, ahol Jézus mítinget hív össze. Az elmúlt héten még háromszázan tolongtak volna a hetvenes éveket idéző kultúrteremszerű helyiségben, ma már csak százan ácsorognak itt. Van, aki egyik lábáról a másikra áll, más a fülét piszkálja, egy pedig némán imádkozik, nehogy most jelentsék be, hogy se hajó, se szusi. Az emberek értetlenül bámulnak az idegen minőségellenőrre. Majd hirtelen magasba emeli az aranyhalat.

– Mondjál nekik valamit! – biztatja az állatot.

– Nem vagyok bazári majom – méltatlankodik a hal –, a hitetleneknek pedig azt üzenem, menjenek a sunyiba!

– Látjátok – mondja Jézus –, csodatévő aranyhalat fogtam. Megmenekültünk, csak kívánnunk kell, és újra jól megy majd a hajógyár vagy a szusiüzem vagy amit csak akartok. – A csillogó állat láttán sokan elbizonytalanodnak, vannak, akik hisznek Jézusnak, mások azt ordítják: – Húzzál haza!

A színpad mellett állva figyelek. Arra gondolok, ez aztán jó kis fejezet lesz majd a könyvemben. Biztos vagyok benne, Jézus nem haragszik a hitetlenkedőkre, sőt magában már azon mosolyog, mennyire meg lesznek lepve holnap, amikor a csodahalnak köszönhetően megmenekül a gyár. Mert naná, hogy ez lesz az első kívánsága. Amikor a dolgozók zúgolódni kezdenek, Péter, az igazgató a színpadon terem. Fehér köpeny van rajta, néhány perce még üzembejáráson volt. Ott értesült az aranyhalról. Jézus maga újságolta el neki a csodát. Az igazgató a lelkes szónokot készül megvédeni, mert attól tart, a hitehagyott munkások meglincselik. Próbálja minél egyszerűbben tolmácsolni Jézus fennkölt szavait. Miután a dolgozók megértik, a csodahalnak köszönhetően másnap talán újra indulhatnak a leállított gépek, kissé alább hagy a haragjuk. A délutánra kiadott jutalomszabadság és az egy-egy ajándék sör végképp lecsillapítja őket.

Miután az utolsó munkás is elhagyja az üzemet, Jézus a kopoltyúst nagy dunsztosüvegbe teszi, friss vizet enged rá, eleséget szór be neki, aztán az alkalmi akváriumot az igazgatói irodába viszi. Az ajtót gondosan bezárja, a kulcsot zsebre teszi.

– Nem rúgtunk be, ez a jószág tényleg beszél – néz rám mosolyogva, miközben a szállodai szobánkban a kezünket mossuk. Reggel a gyárban óriási zűrzavar fogad bennünket. Betörtek az igazgatóhoz és ellopták az aranyhalat. Persze hogy elvitték, már előző este lefogadtam volna, hogy ez történik. Az a sok gyanús alak, akit tegnap láttam... Eleve elrendelt volt a bűncselekmény.

– Ne hívjatok rendőrt, kiderítem, ki a tolvaj – mondja Jézus Péternek.

Háború lesz, mondta a Kölyök, és fejszéjének élét a fa törzsébe vágta. A levelek összerezzentek odafönt. Az ágakra tapadt madarak arrébb költöztek néhány ággal. Egy ideig onnan károgtak, kaffogtak, búgtak, trilláztak rekedten, aztán elhallgattak. Várták az újabb csapást.

A Kölyök orsócsontjába fájdalom hasított; cifra szavakat ordított a fák közé. Mintha a madarakkal feleselt volna, de azok nem értik az ember nyelvét, legfeljebb a szándékait. Az emberek ugyanis csak hiszik, hogy mindaz, amit terveznek vagy gondolnak, rejtve marad az univerzum előtt. Miközben vannak lények, még itt, a Földön is, amelyek értik és megérzik, hogy az emberek mire készülnek, s már akkor tudják, mit cselekszenek, amikor azt még meg sem tették.

Az Öreg a fiúhoz lépett. Mutasd, mondta párlatokon edzett hangon, majd hüvelykujjának érdes begyével végighúzott a Kölyök karján. Ha fáj, az jó. Akkor gyógyul. Igazított a srác könyökén, a fejsze nyelén irányba állította csuklóját. Így fogd. Majd megszokod. Izmok nélkül a csont meztelen. Amíg a fák az erősebbek, ez a munka szenvedés.

A Kölyök nem szólt, párás szemmel nézett az Öregre. Legszívesebben kifutott volna a fák közül, csak a büszkesége nem engedte. Háború lesz, mondta újból, ezúttal dacosan. A faluban hallottam, tette hozzá, hogy bizonyítsa, nem beszél hülyeséget. Az Öreg ekkor a fákra emelte tekintetét. Ez is háború. A hidegben fázunk, hát elvesszük azt, ami nem a miénk. Bundával bélelt mellényére bökött. Mindent kiirtunk magunk körül, csak azért, mert meg akarjuk élni a holnapot. Végül a magasba mutatott: az égbolton a felhők naszádja vívja csatáját az elmúlással.

Embereket ölni mégis más, mondta a Kölyök. Az Öreg először nem felelt. Megragadta a fejsze nyelét, éles vasát a legközelebbi fa húsába mélyesztette. Ezt mondtad a fáknak is, kérdezte sóhajtva. Én a tüzet látom minden rönkben és ágban, a fák melegét már most a bőrömön érzem. S amíg ez nem változik, ez így is marad. Mert tudod, folytatta a favágást, amíg az emberek csöndben nézik, tűrik, hagyják, hogy másokat megalázzanak csak azért, mert valakik elirigylik boldogságuk legszebb pillanatait, szemet vetnek földjükre, folyóikra, leányaikra és kincseikre, háborúk mindig is lesznek. Ezek a szépségek, itt az erdőben némán tűrik, amikor átvágom az ereiket, fájdalmukat akkor sem érzem, miután eldőltek az avaron.

Álmosan szuszogó szavak, mondatok spárgára fűzve, levélpapírra préselt üzenetek minden napra. Karcolatok tegnapról, kettőnkről, szivárgó titkok egy magára hagyott kulcslyukból. Lopom a csendet, szerelmeskedem minden ott felejtett betűvel, bebújnak a bőröm alá, születnek, meghalnak. Olvasd el ezt az üzenetet!

Ez már a tizenharmadik levél. Nem tudom, honnan, kitől jött. Abban sem vagyok biztos, hogy nekem szól, mint ahogyan az előzőkről sem tudtam eldönteni, valóban nekem szánták-e őket. Se feladó, se címzett, de a makulátlan fehér borítékok mindig a küszöbömön hevertek. Kérdeztem a postást, mik ezek a küldemények, de megvonta a vállát, azt állította, ő soha nem látta ezeket a leveleket.

Az első a szomorkás ősszel egy időben érkezett. Bizonytalanul vettem kézbe, eleinte csak forgattam a borítékot, aztán úgy döntöttem, felbontom, hátha valamelyik szomszéd üzent. Bevallom, magam sem igen hittem, hogy ez reális, hiszen ha valamit akarunk egymástól, leginkább telefonálunk, vagy üzenünk az interneten keresztül. Remegett a kezem, amikor kinyitottam a levelet. Régimódi levélpapíron férfias betűk sorakoztak. Rég láttam hasonlót. Apám leveleit juttatta eszembe, amelyeket a halála után találtunk a fiókjában elrejtve. Anyámnak írta őket a válásuk után, szerelmes üzenetek voltak, de sosem küldte el egyiket sem. Az írás hasonló volt a titokzatos küldeményen is, de láthatóan mástól származott.

„Drága Édesanyám! Azért írok neked, hogy tudd, szerencsésen megérkeztem. A szobatársaim imádták a süteményedet, azonnal nekiestek, amint kitettem az asztalra. Ne aggódj, maradt nekem is bőven mindenből. A füstölt kolbászt, ahogy mondtad, kiakasztottam a két ablak közé, azóta csodálatos illat lengi be a szobát. Mindennap azt ennénk, ha lehetne. Drága Édesanyám! Nagyon féltelek, ígérd meg, hogy felkeresed a doktort, ha nem csillapodik a köhögésed. Mégsem várhatsz a vizsgálattal, amíg én megkapom az orvosi diplomát, addig még van egy év. Vigyázz magadra, kérlek, kevesebbet kapáljál, és több zöldséget egyél! Ölel szerető fiad: Gábor!”

Többször is elolvastam a levelet, amit láthatóan nem nekem írtak. De akkor mit keresett a küszöbömön? Ráadásul a nyelvezete viszonylag régiesnek tűnt, ami még inkább elbizonytalanított. Mintha valaki egy hagyatékból emelte volna ki, hogy aztán eljuttassa hozzám. S bár a kézbesítőnk azt mondta, nem tud a küldeményről, felhívtam a központi postát, hátha segíteni tudnak. Falakba ütköztem. Mire elhatároztam, hogy bejárom a környéket, és mindenkinek megmutatom a levelet, hátha valaki felismeri azokat, újabb borítékot találtam a küszöbön. Most sem volt rajta sem címzett, se feladó.

„Kedves Barátnőm! Örömmel tudatom veled, hogy megszületett első gyermekem, Rozika. Gyönyörű kislány, rózsaszín, pufók arcocskája van, és csak akkor sír, amikor éhes. Remélem, mihamarabb el tudtok jönni, hogy megnézzétek Rozikát, édesanyám főz nektek csülkös paszulylevest, amit úgy szerettek. A vonatköltség miatt ne fájjon a fejetek, mi álljuk, édesapámnak jó volt az idei termése. Ölellek és várlak, barátnőd: Kati”

Egyik szombat délelőtt elindultam, hogy felkeressem a szomszédokat. Mindenhová bekopogtam, megmutattam az üzeneteket, de mindenki azt állította, soha nem látta egyiket sem. A levelek közben sorra érkeztek, mindegyik másnak szólt, láthatóan egyik sem nekem. Volt, amelyiket hivatalos ügyben írták, volt, amelyikben egy nő üzent a húgának, akit gyerekként állami gondozásba adtak. Felnőttként találtak egymásra, s a sorok tanúsága szerint épp készültek összeköltözni, miután mindketten özvegyen maradtak. A levelek nagyon különböztek egymástól, ám abban feltétlenül hasonlítottak, hogy vélhetően a múlt században íródhattak. A kedvencem tizenkettedikként érkezett.

„Kedves Erzsike! Kérem, tegyen jót velem, és jöjjön el holnap este a szokott helyre! Tudom, hogy az ura figyeli, de majd óvatosak leszünk! Nem értem, miért nem válik már el végre tőle, ha csak bántja magát. Én a tenyeremen hordoznám, ha hozzám jönne. Várja meg, amíg besötétedik, kössön fekete kendőt, akkor senki nem látja meg a sötétben. Várni fogom! Szerelme: Sándor”

Az egyik tévés barátomnak is meséltem a levelekről. Azt javasolta, beszéljek a történtekről a reggeli műsorukban, hátha valaki felfigyel rá, s talán az is kiderül, honnan kerültek ezek a rejtélyes borítékok a házam elé. Időközben a Facebookon is közzétettem az üzeneteket, de leginkább csak jósok és szélhámosok jelentkeztek mindenféle keszekusza sztorikkal.

Jönnek az utasok, lökdösik egymást. Felbotorkál a lépcsőn az öreg falusi ember két megrakott kosarával, nyomul tűsarkúban a szőke lány, segítőt, majd helyet keres a vak asszony, anyja kezébe kapaszkodik a bárányhimlőből gyógyult hatéves. A csigát valaki az egyik ülés mellett felejtette... 

Orgonaillatot érzek. A Lillafüredi Palotaszálló mellett áll egy bokor, ha a szél keletről fúj, érezni a virág mámorító illatát. Május van, hétköznap, elmúlt nyolc óra. Szeretem ezt az időszakot: megfigyelek, és elképzelem, ki mit hagyott maga mögött, mielőtt buszra szállt.

Az öregembernek, aki alig bírt fellépni a lépcsőn, láthatóan fájdalmai vannak minden mozdulat közben. Arca olyan, akár egy agyongyűrt papír. Minden barázda egy-egy naplóbejegyzés az elmúlt évtizedekből. Ahogy megfejtem a titkosírást, feltűnik a vidéki ház, a gondozott kert. Látom, ahogy kapával gödröket vág a földbe, azokat vaskos ujjával tágítja. Gondosan belehelyezi a palántát, úgy, ahogy az ember tulajdon gyermekét teszi a bölcsőbe. Megöntözi a frissen ültetett növényeket, beszél hozzájuk: nőjetek nagyra, hadd teljen bennetek örömem! Az öreg leül a buszon, maga mellé helyezi két megpakolt kosarát. Friss saláta, retek, újhagyma, répa kandikál ki a csomagokból. A férfi legalább nyolcvanéves, a Palotaszállót bámulja. Úgy nézi, mint aki először látja. Csillog a szeme, eltűnik belőle a fakóság. Aztán a mellette álló, telefonáló szőkére téved a tekintete. Ugyanúgy nézi, mint az előbb azt a szép nagy puccos szállodát. Sem az épületet, sem a nőt nem tudja alaposan szemügyre venni, az első túl messze van, a másik pedig magasan fölötte. Elérhetetlenek.

A tűsarkú cipőt viselő lány észreveszi, hogy a bácsi figyeli. Felemeli jobb keze középső ujját. Az öreg hirtelen elfordítja a fejét. Talán legszívesebben ő kérne bocsánatot. A szőkeség tovább telefonál. Hangos és magas. Mindenki felett ellát. Bámulja a tupírozott frizurákat, a lapos, zsíros hajakat, a kopaszodó szigeteket a fejbúbokon. Láthatóan jól érzi magát ebben a pozícióban, itt, a buszon, saját világának tetején. Megdicsérhették a telefonban. Viháncol, csavargatja a haját, kelleti magát. Felülről megnézi a mellét, szabad kezével megigazítja az egyiket, majd a másikat. Csak ezután néz körbe, ki látja. Elégedetten nyugtázza a szép számú közönséget. Újra vihog. Rózsaszín szőrös táskájában kutat, kis üvegcsét vesz elő. Permetet fúj magára. Az édes illat, akár az egyre terjeszkedő pókháló, bekeríti a busz utasait.

A vak asszony a lány felé fordítja a fejét. Megrezdül az ajka. Nem tudni, mit fojtott el: mosolyt vagy rosszallást. A szeme nyitva, a tekintete üres. Kezét az orra elé emeli, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy az idegen személy az érzékein keresztül az agyába hatoljon. Aztán megigazítja a szoknyáján keletkezett redőket. Olyan, mint aki makulátlan szeretne lenni a felette magasodó, édes illatú nő társaságában. Biztosan tökéletesnek képzeli. Néha a szőke hangjának és illatának irányába emeli a fejét. Pontosan eltalálja, tényleg ott áll a lány, aki ügyet sem vet rá. A vak a tűsarkakon egyensúlyozó nő számára nem közönség, nincs benne potenciál. Az előbbit azonban izgatja útitársa, olyan, mintha minél többet szeretne róla tudni. Nyújtogatja a nyakát, fülel, talán sikerül összeraknia a telefonbeszélgetésből egy viszonylag tűrhető képet. Lefogadom, azt is tudja, hogy világos hajú, sőt talán a rózsaszín táskáját is le tudná írni.

A hat év körüli kisgyerek egyik kezével anyját fogja, a másikkal egy rúdban kapaszkodik.

– Anyu, annak a néninek miért olyan furcsa a szeme? – kérdezi viszonylag hangosan, és a vak nőre mutat. Az anyja szégyenkezik, próbálja csitítani fiát. Ezzel csak szítja a tüzet.

– Nagyon félelmetes és csúnya – folytatja a kissrác.

A mama lehajol hozzá, tenyerével betapasztja a száját. A fülébe suttog, mire a gyerek hevesen bólogat. Egymegállónyi csend következik. A fiúcska szemmagasságban bámul előre. Lehiggadt. Láthatóan ebben a világban érzi magát otthon, ismeri a combokat, derekakat, az ő szemszögéből ilyen a rend. A vak nő szeme nem illik ebbe a világba, kizökkenti. Valamit talál a földön. Nézi a barna foltot, rugdosni kezdi a cipője orrával. Kavicsnak hiszi, pedig csiga.