A kertmozizás története itthon több mint száz évet ölel fel. Az elsők között a Városligeti nyílt meg 1920-ban, amelyet az 1918-as spanyolnáthajárvány hívott életre. A történelem ismétli önmagát: a műfajt az indokolta, hogy a fertőzés veszélye szabadtéren kevésbé állt fenn, a zárt terű mozikat ekkoriban ugyanis nagy ívben elkerülték az emberek. Az ötletgazdák úgy gondolták, az 1800 férőhelyes nézőtér a Dózsa György út és a Városligeti fasor sarkán visszahozza a mozizási kedvet.

Ekkor még bőven a némafilmek korát éltük, zenei kíséret járt az élményhez. Budapest jelentősebb kertmozijai előkelő helyeken bukkantak fel, a Margitszigeten, az Astoriánál, illetve a lebontott Nemzeti Színház telkén, Bajor Gizi lábnyomában. Ezek a szabadtéri intézmények a másodvirágzásukat a mozizás nagy korszakában, a hatvanas-hetvenes években élték. A televízió ekkor még nem adott mattot a filmnek, a statisztika szerint egy ember átlagosan tizenhárom alkalommal ment moziba évente.

Persze jó lenne azt hinni, hogy az autósmozik a kertmozik farvizein érkeztek az életünkbe, de itthon csak a nyolcvanas években bontogatták szárnyaikat. Volt valamiféle romantikájuk, de ne feledjük, hogy a szocializmusban öt évet kellett várni egy autóra, tehát itthon hatalmas felfutása az autósmoziknak, úgy, mint az Egyesült Államokban, nem volt.

Noha a koronavírus idején nyitott néhány autósmozi, de a streamingszolgáltatók megjelenése a moziba járási kedvet erőteljesen befékezte. Ami a műfaj mellett szól, az az, hogy a hamisítatlan nyár egyik alapattribútuma, egy kert- vagy autósmoziban ülni ugyanis olyan, mint felkapaszkodni egy nosztalgiavonatra. A kalotaszegi népdal pedig úgy tartja: „Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen!”