Az utazás, a nyaralás a két világháború közötti években vált a tömegek hobbijává. Korábban Magyarországon csak az elit kiváltsága volt a nagy fürdőhelyek, hegyvidékek, tengerpartok látogatása, a szállodákban pihenés, hovatovább egy-egy magánvilla fenntartása.

Villatulajdonos volt például Jókai Mór, aki 1867-ben Balatonfüreden telket vásárolt, majd három éven belül a maga tervezte villa lakosa lett, és közel húsz éven át minden késő tavasszal családjával, állatseregletével, újfundlandi kutyáival, madaraival, szarkájával megérkezett ide, a mai Jókai Emlékházba, hogy aztán a fűtésszezon hazaszólítsa pesti otthonába.

Itt írta Az arany embert, amelyben megjelenik az író által oly nagyra tartott nyugalmas élettempó, ami egyfajta szentség, és amelyet regényében a Senki szigete szimbolizál. Az író szerint egy ilyen búvóhely mindenkinek jár.

Idővel egyre többen értettek vele egyet és keresték a pihenés különböző formáit. Az ügy előmenetelét nagyban segítette, hogy a húszas években létrejött a fizetett szabadság. A idegenforgalom ekkor nemcsak hobbi, de új iparág is lett, igaz, idő kellett hozzá, hogy erőre kapjon.

Ha elmerülünk a képgalériánk javát adó, ötvenes évekbeli fotókban, azt látjuk, hogy ekkor még nem a külföldi turistákra lőtt az iparág, hanem a munkások szakszervezeti üdültetésének megszervezése volt a fő feladat. A budapesti és balatoni szállodák, villák, nyaralók javát 1949-ben államosították: a villákból párt- és minisztériumi üdülők lettek, a hotelek a munkásosztály lazítását voltak hivatva elősegíteni.

S amíg meg nem érett az idő az új üdülőtelepek, szállodák építésére, addig a „kulturált, szocialista emberhez méltó nyaralás” ezeken a bázisokon zajlott, mert az ország vezetése tudta, amit Hofi csak jóval később, 1976 tavaszán énekelt meg, hogy „Kell egy kis áramszünet Időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább.”