A köztereken – a temetők kivételével – a második világháború előtt egységes alapterületű és színű állomások kaptak helyet, 1932-re már hatszáz nyilvános fülke volt használatban a fővárosban. Mire kitört a világháború, a szám megközelítette a kétezret.

Az első „percdíjemelés” a második világháború alatt, 1943-ban történt, ekkor emelték a helyi beszélgetés díját húszról harminc fillérre. Ennek következtében azonban egyre gyakoribbak lettek a fülkék meghibásodásai is, mert két eltérő méretű érmét kellett az összeg kifizetéséhez az eszközbe dobni. Erre kínált megoldást 1946 és 1964 között a hívások díjának megtérítésére kizárólagosan használható tantusz – írta az első magyar telefonfülke üzembe helyezésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékező összeállításában az MTI. A tantusz egy, a Magyar Posta által kibocsátott, egységes méretű zseton volt, melyet Boldogfai Farkas Sándor szobrász- és éremművész tervezett, és 1969-ig lehetett a nyilvános telefonokban használni. Használatából ered szólásunk – Leesett a tantusz! –, ugyanis a tantusz telefonkészülékbe dobása és a tárcsázás után várni kellett, mire megtörtént az összekapcsolás a vonalban.

A második világháborúban, Budapest ostroma alatt a nyilvános telefonok szinte mind tönkrementek, a fülkék fele is megsemmisült. A helyreállítási munkák 1946 augusztusában kezdődtek, az első új, sárga-zöld telefonfülke a Dob utcai posta elé került. A sérült, de el nem pusztult telefonfülkéket helyreállították, 1946 szeptemberére ezekkel együtt hatszáz működő nyilvános állomás volt.

A Magyar Posta 1950. március 1-jével vette át a fülkék kezelését, rá tíz évre, 1960-ban írtak ki pályázatot új telefonfülkék tervezésére. A nyertes terv nyomán ekkor kezdtek terjedni a falra szerelt telefonok, melyeket átlátszó műanyagból készült féltetők védtek, és választottak el egymástól. Ezt követően 1967-ben jött a következő nagyobb frissítés a magyar telefonfülkék dizájnjában, ekkor korszerűsítették a MaTaRt addigra negyvenéves dizájnját. Az ettől eltérő újabb és különlegesebb változatok a hetvenes-nyolcvanas években jelentek meg először a fővárosban. 1990-re összesen húszféle telefonfülke-típust lehetett találni az országban, legtöbbjük fali védővel szerelt, natúr alumínium vagy sárga-zöldre színezett, fémből készült fülke volt.

A kilencvenes években a mobiltelefonok megjelenésével, majd a kétezres években utóbbiak elterjedésével a telefonfülkék és a nyilvános telefonok sorsa megpecsételődött. 2018-ban írt róla az Index, hogy a maradék magyarországi fülkéket havi átlag egyórányi beszélgetésre használják. A szolgáltatóknak azonban itthon törvényi kötelességük továbbra is fenntartani ezeket a készülékeket, legyen bármilyen veszteséges is, hisz rengeteg segélyhívás továbbra is a nyilvános telefonokról fut be. Így nem valószínű, hogy a csehországihoz hasonlóan a hazai utcákról is eltűnik egyhamar a nyilvános telefon.