Huszonvalahány éves voltam, amikor a 80-as évek végén, kilencvenes évek elején először láttam Luc Besson filmjét, A nagy kékséget. Enzo akartam lenni, vagy Jacques, de inkább mindkettő. Egy életre rabul ejtett a világuk. A lenyűgöző tenger alatti felvételek, a mélység szépsége, a tenger kéksége örök szerelem lett. Hamarosan beiratkoztam egy búvártanfolyamra, s a dorogi tó, majd a gyékényesi tó rákoktól nyüzsgő nem igazán kék, mint inkább zavaros vizében gyakorolhattam.

Ebben az időben Jacques-Yves Cousteau akartam lenni, a tenger és a partoktól távoli mélységek felfedezője. Lélegzet-visszafojtva néztem filmjeit, merüléseit, kalandozásait a tengerek világában. És mind a mai napig, ha a hírekben búvárokat látok, az irigység és a csodálat érzései törnek rám.

Ha szabadidőmet tengerparton tudom tölteni, mindig mágnesként vonz a nagy kékség. Ahogy a kiváló író, Győrffy Ákos megfogalmazta: a tenger számomra szinte értelmezhetetlen. Ha meglátom a tengert, valósággal lebénulok. Nincs nyelvem hozzá. Nincsenek fogalmaim. És belülről, alulról is így érzem: egy tenger nélküli, alföldi ország polgáraként a vizek világa maga az élet szavak nélküli csodája. S benne a bátor búvárok, akik egyet rántva kötelükön tudatják a fenti világgal: legalább odalenn minden rendben.