Jönnek az utasok, lökdösik egymást. Felbotorkál a lépcsőn az öreg falusi ember két megrakott kosarával, nyomul tűsarkúban a szőke lány, segítőt, majd helyet keres a vak asszony, anyja kezébe kapaszkodik a bárányhimlőből gyógyult hatéves. A csigát valaki az egyik ülés mellett felejtette... 

Orgonaillatot érzek. A Lillafüredi Palotaszálló mellett áll egy bokor, ha a szél keletről fúj, érezni a virág mámorító illatát. Május van, hétköznap, elmúlt nyolc óra. Szeretem ezt az időszakot: megfigyelek, és elképzelem, ki mit hagyott maga mögött, mielőtt buszra szállt.

Az öregembernek, aki alig bírt fellépni a lépcsőn, láthatóan fájdalmai vannak minden mozdulat közben. Arca olyan, akár egy agyongyűrt papír. Minden barázda egy-egy naplóbejegyzés az elmúlt évtizedekből. Ahogy megfejtem a titkosírást, feltűnik a vidéki ház, a gondozott kert. Látom, ahogy kapával gödröket vág a földbe, azokat vaskos ujjával tágítja. Gondosan belehelyezi a palántát, úgy, ahogy az ember tulajdon gyermekét teszi a bölcsőbe. Megöntözi a frissen ültetett növényeket, beszél hozzájuk: nőjetek nagyra, hadd teljen bennetek örömem! Az öreg leül a buszon, maga mellé helyezi két megpakolt kosarát. Friss saláta, retek, újhagyma, répa kandikál ki a csomagokból. A férfi legalább nyolcvanéves, a Palotaszállót bámulja. Úgy nézi, mint aki először látja. Csillog a szeme, eltűnik belőle a fakóság. Aztán a mellette álló, telefonáló szőkére téved a tekintete. Ugyanúgy nézi, mint az előbb azt a szép nagy puccos szállodát. Sem az épületet, sem a nőt nem tudja alaposan szemügyre venni, az első túl messze van, a másik pedig magasan fölötte. Elérhetetlenek.

A tűsarkú cipőt viselő lány észreveszi, hogy a bácsi figyeli. Felemeli jobb keze középső ujját. Az öreg hirtelen elfordítja a fejét. Talán legszívesebben ő kérne bocsánatot. A szőkeség tovább telefonál. Hangos és magas. Mindenki felett ellát. Bámulja a tupírozott frizurákat, a lapos, zsíros hajakat, a kopaszodó szigeteket a fejbúbokon. Láthatóan jól érzi magát ebben a pozícióban, itt, a buszon, saját világának tetején. Megdicsérhették a telefonban. Viháncol, csavargatja a haját, kelleti magát. Felülről megnézi a mellét, szabad kezével megigazítja az egyiket, majd a másikat. Csak ezután néz körbe, ki látja. Elégedetten nyugtázza a szép számú közönséget. Újra vihog. Rózsaszín szőrös táskájában kutat, kis üvegcsét vesz elő. Permetet fúj magára. Az édes illat, akár az egyre terjeszkedő pókháló, bekeríti a busz utasait.

A vak asszony a lány felé fordítja a fejét. Megrezdül az ajka. Nem tudni, mit fojtott el: mosolyt vagy rosszallást. A szeme nyitva, a tekintete üres. Kezét az orra elé emeli, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy az idegen személy az érzékein keresztül az agyába hatoljon. Aztán megigazítja a szoknyáján keletkezett redőket. Olyan, mint aki makulátlan szeretne lenni a felette magasodó, édes illatú nő társaságában. Biztosan tökéletesnek képzeli. Néha a szőke hangjának és illatának irányába emeli a fejét. Pontosan eltalálja, tényleg ott áll a lány, aki ügyet sem vet rá. A vak a tűsarkakon egyensúlyozó nő számára nem közönség, nincs benne potenciál. Az előbbit azonban izgatja útitársa, olyan, mintha minél többet szeretne róla tudni. Nyújtogatja a nyakát, fülel, talán sikerül összeraknia a telefonbeszélgetésből egy viszonylag tűrhető képet. Lefogadom, azt is tudja, hogy világos hajú, sőt talán a rózsaszín táskáját is le tudná írni.

A hat év körüli kisgyerek egyik kezével anyját fogja, a másikkal egy rúdban kapaszkodik.

– Anyu, annak a néninek miért olyan furcsa a szeme? – kérdezi viszonylag hangosan, és a vak nőre mutat. Az anyja szégyenkezik, próbálja csitítani fiát. Ezzel csak szítja a tüzet.

– Nagyon félelmetes és csúnya – folytatja a kissrác.

A mama lehajol hozzá, tenyerével betapasztja a száját. A fülébe suttog, mire a gyerek hevesen bólogat. Egymegállónyi csend következik. A fiúcska szemmagasságban bámul előre. Lehiggadt. Láthatóan ebben a világban érzi magát otthon, ismeri a combokat, derekakat, az ő szemszögéből ilyen a rend. A vak nő szeme nem illik ebbe a világba, kizökkenti. Valamit talál a földön. Nézi a barna foltot, rugdosni kezdi a cipője orrával. Kavicsnak hiszi, pedig csiga.

A kis állat egyre rosszabbul érzi magát. Eddig is halálfélelme volt, attól rettegett, hogy a busz utasai rátaposnak. Most meg itt ez a gyerek, aki nem hagyja békén. A csiga hangja túl erőtlen, hiába kiabálna segítségért, úgysem hallanák meg, ráadásul az emberek el sem hinnék, hogy egy csiga is képes kiabálni. Egyre közelebbről látja a cipőt, érzi a friss aszfalt szagát, amibe a fiúcska az imént belelépett. Tapasztalt városlakó, több tucat lábbelit látott már élete során ebből a perspektívából, tudja, hogy ez a mostani gyereké. Ettől megretten. A testvérét egy hároméves taposta szét néhány hete. Még mindig gyászolja.

Nézem az öreget, a szőkét a tűsarkúban, a vak nőt, a hatévest és a csigát. Bámulom őket, és próbálom megérteni a világot az ő szemszögükből. Hiába, nem megy, én csak egy kivénhedt busz vagyok.