Álmosan szuszogó szavak, mondatok spárgára fűzve, levélpapírra préselt üzenetek minden napra. Karcolatok tegnapról, kettőnkről, szivárgó titkok egy magára hagyott kulcslyukból. Lopom a csendet, szerelmeskedem minden ott felejtett betűvel, bebújnak a bőröm alá, születnek, meghalnak. Olvasd el ezt az üzenetet!

Ez már a tizenharmadik levél. Nem tudom, honnan, kitől jött. Abban sem vagyok biztos, hogy nekem szól, mint ahogyan az előzőkről sem tudtam eldönteni, valóban nekem szánták-e őket. Se feladó, se címzett, de a makulátlan fehér borítékok mindig a küszöbömön hevertek. Kérdeztem a postást, mik ezek a küldemények, de megvonta a vállát, azt állította, ő soha nem látta ezeket a leveleket.

Az első a szomorkás ősszel egy időben érkezett. Bizonytalanul vettem kézbe, eleinte csak forgattam a borítékot, aztán úgy döntöttem, felbontom, hátha valamelyik szomszéd üzent. Bevallom, magam sem igen hittem, hogy ez reális, hiszen ha valamit akarunk egymástól, leginkább telefonálunk, vagy üzenünk az interneten keresztül. Remegett a kezem, amikor kinyitottam a levelet. Régimódi levélpapíron férfias betűk sorakoztak. Rég láttam hasonlót. Apám leveleit juttatta eszembe, amelyeket a halála után találtunk a fiókjában elrejtve. Anyámnak írta őket a válásuk után, szerelmes üzenetek voltak, de sosem küldte el egyiket sem. Az írás hasonló volt a titokzatos küldeményen is, de láthatóan mástól származott.

„Drága Édesanyám! Azért írok neked, hogy tudd, szerencsésen megérkeztem. A szobatársaim imádták a süteményedet, azonnal nekiestek, amint kitettem az asztalra. Ne aggódj, maradt nekem is bőven mindenből. A füstölt kolbászt, ahogy mondtad, kiakasztottam a két ablak közé, azóta csodálatos illat lengi be a szobát. Mindennap azt ennénk, ha lehetne. Drága Édesanyám! Nagyon féltelek, ígérd meg, hogy felkeresed a doktort, ha nem csillapodik a köhögésed. Mégsem várhatsz a vizsgálattal, amíg én megkapom az orvosi diplomát, addig még van egy év. Vigyázz magadra, kérlek, kevesebbet kapáljál, és több zöldséget egyél! Ölel szerető fiad: Gábor!”

Többször is elolvastam a levelet, amit láthatóan nem nekem írtak. De akkor mit keresett a küszöbömön? Ráadásul a nyelvezete viszonylag régiesnek tűnt, ami még inkább elbizonytalanított. Mintha valaki egy hagyatékból emelte volna ki, hogy aztán eljuttassa hozzám. S bár a kézbesítőnk azt mondta, nem tud a küldeményről, felhívtam a központi postát, hátha segíteni tudnak. Falakba ütköztem. Mire elhatároztam, hogy bejárom a környéket, és mindenkinek megmutatom a levelet, hátha valaki felismeri azokat, újabb borítékot találtam a küszöbön. Most sem volt rajta sem címzett, se feladó.

„Kedves Barátnőm! Örömmel tudatom veled, hogy megszületett első gyermekem, Rozika. Gyönyörű kislány, rózsaszín, pufók arcocskája van, és csak akkor sír, amikor éhes. Remélem, mihamarabb el tudtok jönni, hogy megnézzétek Rozikát, édesanyám főz nektek csülkös paszulylevest, amit úgy szerettek. A vonatköltség miatt ne fájjon a fejetek, mi álljuk, édesapámnak jó volt az idei termése. Ölellek és várlak, barátnőd: Kati”

Egyik szombat délelőtt elindultam, hogy felkeressem a szomszédokat. Mindenhová bekopogtam, megmutattam az üzeneteket, de mindenki azt állította, soha nem látta egyiket sem. A levelek közben sorra érkeztek, mindegyik másnak szólt, láthatóan egyik sem nekem. Volt, amelyiket hivatalos ügyben írták, volt, amelyikben egy nő üzent a húgának, akit gyerekként állami gondozásba adtak. Felnőttként találtak egymásra, s a sorok tanúsága szerint épp készültek összeköltözni, miután mindketten özvegyen maradtak. A levelek nagyon különböztek egymástól, ám abban feltétlenül hasonlítottak, hogy vélhetően a múlt században íródhattak. A kedvencem tizenkettedikként érkezett.

„Kedves Erzsike! Kérem, tegyen jót velem, és jöjjön el holnap este a szokott helyre! Tudom, hogy az ura figyeli, de majd óvatosak leszünk! Nem értem, miért nem válik már el végre tőle, ha csak bántja magát. Én a tenyeremen hordoznám, ha hozzám jönne. Várja meg, amíg besötétedik, kössön fekete kendőt, akkor senki nem látja meg a sötétben. Várni fogom! Szerelme: Sándor”

Az egyik tévés barátomnak is meséltem a levelekről. Azt javasolta, beszéljek a történtekről a reggeli műsorukban, hátha valaki felfigyel rá, s talán az is kiderül, honnan kerültek ezek a rejtélyes borítékok a házam elé. Időközben a Facebookon is közzétettem az üzeneteket, de leginkább csak jósok és szélhámosok jelentkeztek mindenféle keszekusza sztorikkal.

Tegnap reggel a tizenharmadik levél is megérkezett. Pont olyan volt, mint a többi. Kávét főztem, aztán, vasárnap lévén, visszabújtam az ágyba. Kinyitottam a borítékot, arra számítottam, hogy újabb kellemes, szívmelengető sorokat olvashatok. Amit láttam, egészen váratlanul ért.

„Te, aki megkaptad ezt a levelet, kérlek, teljesítsd utolsó kívánságomat! Amikor ezeket a sorokat olvasod, már végeztem magammal. Az orvosaim szerint csak néhány hónapom lehetett hátra, nem volt kedvem megvárni, amíg magatehetetlen leszek. A családom számára sem szerettem volna teher lenni. Viszont a titkomat nem vihetem a sírba. Neked kell segítened! Nagyapám postás volt, akárcsak én. Miután meghalt, megtaláltam a postástáskáját, tele volt levelekkel. Sokkal több boríték lapult a táskában, mint amennyit egy nap alatt ki lehet hordani, azt feltételezem, jó ideig gyűjtötte őket. Hogy miért, nem tudom, de az biztos, hogy ezzel sok bánatot okozott. Szerettem volna jóvá tenni a bűnét vagy hanyagságát, és felkutatni a címzetteket, de nekem sem lesz már időm erre. Te, aki olvasod ezt a levelet, már megkaptál néhányat ezekből az üzenetekből. Az eredeti borítékokat a táskában találod, az majd segít a címzettek felkutatásában. Menj ki a tóhoz, lesz ott egy nagy fa, ahhoz támasztottam a postástáskát. Kérlek, fejezd be, amit elkezdtem! A Postás”

A kíváncsiság vagy a kötelességtudat vezérelt? Nem tudom megmondani. Még azon a napon kisétáltam a tóhoz. Mire odaértem, besötétedett. A kirándulók kedvéért tavaly óta lámpák világítják meg a vizet. Pompásan fest ebben a napszakban, ezernyi fénykristály futkároz a víztükrön. Ezeket bámultam. Aztán hirtelen feltűnt egy alak a tó közepén. Úgy sétált a vízen, mint Jézus. Hatalmas postástáskát cipelt a vállán. Tett néhány kört, aztán kinyitotta a táskát. Aranyfényben tündöklő leveleket vett elő, majd a levegőbe dobálta őket. A borítékokból nők, férfiak, gyerekek peregtek ki, összeölelkeztek a tó felett, és addig táncoltak, amíg feljött a nap. Aztán megfogták egymás kezét, és hazasétáltak.