„Jó napot kívánok! Tudok itt telefonálni?” – ezzel a kérdéssel pattant ki szétlőtt szélvédőjű autójából a Balaton-felvidéki ÁFOR üzemanyagtöltő állomáson a divatos piros baseballsapkát viselő, szakállas hústorony, Ötvös Csöpi rendőrhadnagy az 1981-ben forgatott Csak semmi pánik című filmben.

„Ha van magánál telefon. Mert itt ugyan nincs” – hangzott az akkori távközlési viszonyok ismeretében tréfás válasz a benzinkutastól, majd a hétköznapi párbeszéd így folytatódott:

– Tele lesz, uram?

– Tele. Nézze meg az olajszintet is!

– Igenis.

Az overallos alkalmazott percek alatt feltöltötte az IS 55-10 rendszámú Mercedest jófajta 92-es oktánszámú „szuper” ólmozott benzinnel, a sztárnyomozót alakító Bujtor István pedig 500 forintot, és ezzel 20 forintos jattot nyomott a kutas markába a 480 forint értékű teletankolásért.

A négy évtizedes filmkockák valósághűen pergetik a korabeli magyarországi benzinkutas időket, amikor a hazai fő forgalmazó a piros-fehér színvilágú ÁFOR, vagyis az Ásványolajforgalmi Részvénytársaság volt, a benzinkínálat pedig ólmozott 86-os oktánszánú normálból, 92-es szuperből és 98-as extrából állt.

De régen is volt! – sóhajthatunk fel nosztalgiázva, csakhogy a réginél is akadnak régebbi idők.

Az automobilok hőskorában ugyanis a belső égésű motorok hajtóanyagaként eleinte világítógázt, illetve tetvesedés elleni petróleumszármazékot használtak, és az autózás történetéből híressé vált hölgy, Bertha Benz, Karl Benz üzlettársa és felesége például 1888-as túráján gyógyszertárból szerezte be az üzemanyagot, amelyet Németországban és Magyarországon benzinnek, Nagy-Britanniában petrolnak, Észak-Amerikában gasoline-nak, rövidebben gasnak neveztek.

A korabeli első autótulajdonosok üzemanyagigényét a vegyesboltok igyekeztek kielégíteni hordókban árult benzinnel, ami annyit jelentett, hogy a tankolás meglehetősen körülményes procedúrának bizonyult. Egészen addig, amíg egy amerikai feltaláló, bizonyos Sylvanus Bowser1885-ben el nem készítette mechanikus pumpáját, amelyet eredetileg a lámpaolaj adagolásának könnyítésére tervezett, majd 1905-ben megalkotta az első, benzinnel használható változatot is. Bowser készüléke egy tartályra szerelt mechanikus szivattyúból, valamint a szivattyú nyomócsövére szerelt hosszú, rugalmas csőből állt, amellyel a benzint közvetlenül az autó üzemanyagtartályába lehetett juttatni.

A fejlődés pedig folytatódott. Ugyancsak az évszázad elején, 1901-ben John J. Tokheim szabadalmaztatta saját szivattyúját, amely a benzint először egy üveggömbbe pumpálta, ahonnan egy szelep megnyitásával egy csőbe, onnan pedig a járműbe lehetett továbbítani azt. Ezzel a megoldással a sofőr láthatta, mekkora mennyiséget tankol, és ellenőrizhette az üzemanyag minőségét. Ugyancsak Tokheim készítette el az első villanymotorral működtetett benzintöltő készüléket, amelyhez már mérőműszer is tartozott. A róla elnevezett Tokheim cég máig létezik, egyik részlege napjainkban is üzemanyagtöltő berendezések gyártásával foglalkozik.

Az első mai fogalmak szerinti benzinkút nem sokkal ezután, 1907-ben Amerikában, a Standard olajtársaság bábáskodásával nyílt, majd kisvártatva Európában is elterjedtek az autósokat kiszolgáló állomások, amelyek mellett az 1920-as évektől gyakran nyíltak éttermek, boltok és gyorsszervizek.

És a robbanásszerű evolúció ezután sem torpant meg. Így történhetett, hogy Ötvös Csöpi hadnagy Magyarországon, a szocializmus idején 500 forintért percek alatt teletankolhatta Mercedesét, negyven évvel később pedig az országszerte kiterjedt kúthálózat már kétezer töltőállomást számolt.