Félelmetes erő a divat, hiszen bármilyen ártalmatlannak tűnnek is a szabásminták, ruhaanyagok, cipők és egyéb kiegészítők, minden korban és időben erősebbek a határzáraknál, ideológia elvárásoknál. Praktikusan fittyet hánynak a totális diktatúrákra, és ha kell, áttörnek a vasfüggönyön is.

Persze változik a világ, a múlt évezred utolsó dekádjaiban még ezen a téren is határozottan felismerhetők voltak a nemi jellegek. A női divat a nőies, a férfidivat pedig a hagyományos emberi hímekre jellemző jegyeket emelte ki. A szocializmusra berendezkedett országokban persze jóval mértéktartóbban, mint amit a vesztébe rohanó kapitalista erkölcs ezen a téren kívánatosnak tartott.

Csinosak voltak a megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat modelljei is, de a komolyabb elvtársak nőnemű hozzátartozói már akkor is Rotschild Klára pesti szalonjából szerezték be alkalmi viseleteiket. Akinek erre nem volt módja, viszont rendelkezett némi kézügyességgel, továbbá varrógéppel, az különféle utakon idekerült Burda-szabásminták alapján varázsolta testére a párizsi divatot.

A divat bizonyos szempontból párhuzamba állítható az atomfegyverek másodlagos hatásával. Az hagyján, hogy felrobban a bomba, és mindent elpusztít azon a környéken, ahová ledobják, de aztán jön a sugárzás, ami nemzedékek életét befolyásolja. A blue jeans, ami nálunk valamiért farmernadrág néven került bele a köztudatba, még ezzel a furcsa névvel is a lázadás szimbólumává vált. Nem sokkal azután, hogy az orosz fiatalok megvadultak egy magyar Trapper farmerért,  és LGT-koncerteken őrjöngtek, vége is lett a Szovjetuniónak. 

A divat paradoxona, hogy az egyéniséget, egyediséget próbáljuk kifejezni vele, lehetőleg úgy, ahogy azt rajtunk kívül is rengetegen teszik. Ezzel együtt érdemes felismerni, hogy állami divat nincs. Központilag csupán olyan elvárásokat lehet megfogalmazni, amiket divatos semmibe venni, sőt kinevetni. Az ilyen törekvéseket pontosan kifejezi a hatvanas években megfogalmazott, divatbemutatóról szóló leírás: „drágakő csiszolású üveggyöngy”. 

Hiába esett ki a füstszűrős Symphonia – a köznyelvben Szimfi – Kádár János szájából, ahogy a Habselyem Kötöttárugyár kreációját vizslatta Sütő Enikő hátsó felén, látszik az arcán, hogy beletörődött: úgyis mindenki azt vesz fel és le, ami neki tetszik. Ha valaki szorgosan követi a divatot, pár hónap múlva úgyis más fog tetszeni neki, arra a kis időre meg minek beleszólni. Amúgy is nehéz  eljutni a kommunizmusig olyan népköztársaság textiliparával, ahol még a pók is aranyból van. 

Jött is a zseniális Király Tamás, akire nyugaton is felfigyeltek, ám ahhoz, hogy a rendszerváltott Magyarországon megölte egy alkalmi partnere, az MSZMP Politikai Biztosságának már semmi köze sem volt.

A divat jövőjét illetően nem biztatók a kilátások. Jelenleg azt is a környezetszennyezés, nagypolitikai ámokfutások, ismét szalonképessé váló háborús trendek, a fogyasztói társadalom nevű súlyos félreértés és az általános, értelmetlen és önpusztító emberi önzés intézi. Amennyiben a dolgok ebbe az irányba haladnak tovább, bizton kijelenthetjük jövőnkről, hogy nem lesz matyó hímzés. Azt talán adhat némi reményt, hogy a pesszimizmus kifejezetten divatos manapság, és a fogalom természeténél fogva esélyes, hogy ez a trend is változik.