Azt hajtogatja, hogy én csak egy galamb vagyok! Ez egy bolond vénasszony! Képes volt elrabolni és bezárni ebbe a rácsos izébe! Engedj ki, engedj már ki! Galamb János vagyok, okleveles könyvelő, ha kiszabadulok innen, feljelentelek, és örökre börtönbe kerülsz emberrablásért!

Az utóbbi időben felszaladt rám némi túlsúly. De hát az vesse rám az első követ, aki nyáron meg tudja állni, hogy ne csípjen bele a lángosba, kukoricába meg egyéb hasonló finomságokba. Bár próbáltam fogyókúrázni, nekem az sosem ment, így hát mostanra szépen kigömbölyödtem. Ám mióta ez a bolond öregasszony elrabolt és rács mögött tart, alig eszem valamit. Vízen és magvakon tart, mert azt hiszi, galamb vagyok. Teljesen megörült! Tubi, tubi!, így hív reggelente, mielőtt elém szórja a maréknyi magot és kiteszi a kis tálka vizet. Miért nem pohárban adja a folyadékot, mit gondol, abból nem tudnám meginni? Nem vagyok én madár, csak Galamb János, okleveles könyvelő, mint ahogyan már az imént is említettem. Kellett emlegetni! Már jön is. Nem is jön, inkább döcög, úgy jár, mint egy tojós tyúk. Egyik lábáról billen a másikra, minden mozdulatnál hullámzik rajta a háj. Eleinte undorodtam tőle, de mostanra kezdem látni a kövér test harmóniáját. Ahogy hullámzik, ritmusosan haladnak előre a fodrok egészen a tokától a térdig. Néha számolom, hány másodperc alatt fut végig a hájhullám a bolond asszony testén. Pár nap alatt rájöttem, hogy ez az idő csak akkor változik, ha vetélkedő kezdődik a tévében. Hogyan függ össze a két jelenség? Az én fogvatartóm, akit, mint egy kihallgatott telefonbeszélgetésből megtudtam, Gizinek hívnak, imádja a vetélkedőket, rohan mindig, ha kezdődik valami hasonló műsor valamelyik csatornán. Ki sem lehet robbantani a fotelból, aminek ülőfelületén már egészen egyértelműen kirajzolódik Gizi hatalmas hátsó felének lenyomata. Az évek alatt mély krátert ült a nagy, sárga bársonnyal behúzott bútordarabba. Akkora a lyuk, hogy egy csecsemő elveszne benne. Bámulja ezeket a vetélkedőket, zabál és közben azt hajtogatja: bénák vagytok, minek mentetek oda, én ennél sokkal okosabb, ügyesebb vagyok!

Pár hete meglestem, ahogy kitölt egy jelentkezési lapot. Azt nem tudtam elolvasni, hogy pontosan melyik műsorba jelentkezett, de azt láttam, hogy valami forgatásról írtak benne. Ekkor megvilágosodtam. Ültem a börtönömben, szemezgettem a beadott magokból és rájöttem, ha Gizi nem hiszi el bemondás alapján, hogy én ember vagyok és nem galamb, be kell neki bizonyítanom. Amikor megláttam azt a bizonyos jelentkezési lapot, arra gondoltam, ha megnyernék egy ilyen tévéműsort, Gizi kénytelen lenne belátni, hogy nem madárnak születtem, ugyanis az állatok nem képesek tévés vetélkedőket nyerni. Ezt ugyebár mindenki tudja. Amikor Gizi elment otthonról, véletlenül a rácsos börtönöm előtt felejtette a tévéújságot, így volt időm végigböngészni, milyen műsorok futnak éppen a tévében. Szerettem volna a hozzám legközelebb állót megtalálni, mert a biztos győzelemre hajtok. Elképesztő, mi mindent leltem.

Gondolkodtam a műveltségi vetélkedőkön, ugyanis mások szerint igen kulturált vágyok, de végül a Ki mit tud?-ra esett a választásom, ugyanis van egy különleges képességem, amivel egészen biztosan ámulatba tudom majd ejteni a zsűrit.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy tudok repülni. De nem géppel vagy siklóernyővel, hanem csak úgy, minden segítség nélkül, egyedül. Ez egy könyvelő esetében viszonylag ritka dolognak számít, de, mint látják, nem lehetetlen. A képességemre véletlenül jöttem rá. Álltam a nyitott ablak előtt, próbáltam a másnaposságomat friss levegővel kúrálni, amikor elveszítettem az egyensúlyom. Mint egy darab kő, kizuhantam az ablakon. Pánikba estem, üvöltöttem, csapkodtam a karjaimmal, mire emelkedni kezdtem. Pillanatokon belül magasból láttam a házunkat, a kertben felejtett fűnyírót, a szomszédot, aki éppen a szeretője fenekét fogdosta az óriás tuja mögött, és az elhízott körzeti orvost, ahogyan az üres csokis papírokat titokban becsempészi a rendelő melletti nyilvános kukába. Miután hazaértem a repülésből, azt hittem, az egészet csak álmodtam, de aztán másnap próbaképpen felálltam a nagyanyámtól örökölt hokedlire és leugrottam. Jó, jó, mondhatják rám, hogy gyáva vagyok, de én inkább szeretek biztosra menni. Ugrás közben csapkodtam a karjaimmal, és, lássanak csodát, ahogyan előző nap, most is felemelkedtem, aztán repültem. Ezúttal már élveztem a történteket, minden sokkal rutinosabban ment, mint előző alkalommal, amikor is leszállásnál nekicsapódtam egy ablaküvegnek, mert olyan tisztára sikálták, hogy nem vettem észre. Ezt követően mindennap repültem néhány órát, persze titokban, mert nem akartam, hogy tudjanak a képességemről, féltem, hogy kihasználnának, vagy ami ennél is rosszabb, hazugnak neveznének, esetleg csalónak.

Miután eldöntöttem, hogy indulok a Ki mit tud?-on, egyre inkább figyeltem az étkezésemre, a rácsok mögött titokban tornáztam, vártam a pillanatot, hogy valahogy megszerezzem Gizi telefonját és jelentkezni tudjak a műsorba. Mindeközben levelet kapott a tévétársaságtól, amiben örömmel értesítették, hogy bejutott a versenybe. Azt továbbra sem tudtam elolvasni, melyik műsorról van szó, de Gizi viselkedéséből arra következtettem, valami nagyon összejött neki, ugyanis sikongatott amikor kibontotta a levelet. Azt ordította: most megnyerem a tízmilliót! Rettentő dühös voltam, hogy neki előbb sikerült bejutni a tévébe, mint nekem. Arra gondoltam, most aztán végképp süthetem, hogy szabadon engedjen. Az is eszembe jutott, hogy hamarosan megöl, ugyanis ha pénzhez jut, bármit megtehet, nem lesz szüksége arra, hogy én szórakoztassam naphosszat. Merthogy eddig valójában erre tartott. Mindig is magányos volt, senki nem maradt meg mellette hosszabb ideig, ezért elrabolt engem és kényszerített, hogy a barátja legyek. Persze sosem lettem az, csak félelemből megtettem, amire utasított.

A levél érkezését kövező harmadik napon Gizi csinosan felöltözött. Még sosem láttam rajta ilyen elegáns holmit. Mindig kócos haját ezúttal kontyba fogta, aztán hozzám lépett és kijelentette: visz magával a tévébe szerepelni. Szóhoz sem jutottam, a szívem csordultig megtelt hálával. Szégyelltem magam, amiért korábban annyi rossz dolgot gondoltam erről a vénasszonyról, aki most láthatóan mégiscsak jót akar nekem. Az is megfordult a fejemben, hogy a stúdióból megszökhetek, ugyanis Gizi biztosan nagyon elfoglalt lesz. Kiterveltem, hogy majd csak a műsor végén lépek le, ugyanis azt reméltem, nyerünk, s akkor a pénzt is magammal vihetem.

A forgatáson rengeteg ember sürgött-forgott. Gizit sminkelték, én mindvégig mellette voltam, szorosan fogta a kezemet, el nem engedett. Az egyik rendezőasszisztens arra utasított minket, hogy csak akkor lépjünk be a stúdióba, ha Gizi nevét hangosan kimondják. Rettenetesen izgultam a szereplés és a szökés miatt is, ugyanakkor elszánt voltam.

Amikor a műsorvezető bemondta Gizi nevét, aki úgy ki volt cicomázva, hogy alig ismertem rá, kézen fogva besétáltunk a díszletbe. A közönség tapsolt, éljenzett. Büszkén kihúztam magam. Amikor a helyünkre kísértek minket, hirtelen észrevettem, hogy egy konyhában állunk, velünk szemben pedig a legismertebb három sztárséf foglal helyet. Készen álltok?, kérdezte az egyik, mire az egész stúdió tapsolni kezdett. A mai feladat galambsütés, tette hozzá. Az ereimben megfagyott a vér. Hát ezért hozott magával Gizi, hogy tányérra tegyen!

Először arra gondoltam, mindenképpen be kell bizonyítanom a tévéseknek, hogy én ember vagyok, nem pedig galamb, de aztán jobb ötletem támadt. A karjaimat széttártam és kihúztam belőlük három hosszú tollat. Azokat Gizi kontyába tűztem, majd odaszóltam a séfeknek: kezdhetjük, győzőn a jobbik!