Apámnak tüdőrákja volt. Halála hetében az összes tankönyvi tüneten túl volt: az állandósult, egyre fokozódó köhögési rohamokon, a visszatérő mellkasi fájdalmon, a hónapok óta tartó étvágytalanságából fakadó óriási testsúlyvesztésen. Folyamatosan fáradt volt, nem kérte többé a kezeléseket, csak a fájdalomcsillapítást fogadta el. Túl volt már a hörgőtükrözésen, a CT-vezérelt aspirációs tűbiopszián, a több hónapos kemoterápián. A tudomány végstádiumnak hívja ezt az állapotot.

A János Kórház pulmonológiai osztályán egy kétágyas szobában a plafont üres, megfáradt arccal, öntudatlanul néző apámon a halál jeleit a család is jól látta. Kisírt szemekkel, kétségbeesve kértük az isteni és az emberi segítséget az átjutásához. A doktornő azonban halkan, de határozottan idézte nekünk a hippokratészi esküt: tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami árthatna nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.

Még annyit mondott, hogy neki orvosként mindent meg kell tennie az élet érdekében. Tudja, hogy minden lépés az úton haladás az út vége felé, de a halál nem siettethet, csábíthat bennünket. Nyugodjunk meg, mondta, Isten tudja a dolgát, senki sem élheti túl a halálát.

Cicero cica 18 évig volt a család kedvence. Krónikus vesebetegsége az utolsó éveiben nagyon megnehezítette mindennapjait. Letargikussá vált, mindig fényes, ápolt szőre összecsomósodott, lehelete elviselhetetlen lett, egyre gyakrabban hányt, a pár hetes kora óta szobatiszta állat mindent összepisilt. Anyám, akinek hű társa lett a cirmos apám halála után, mindent megtett érte. Látta, ahogy megváltoznak az idős állat szokásai, tudta, hogy az állat egyensúlyzavarai, hátsó lábainak fájdalmai a végső időszak kezdetét jelzik.

A veseelégtelenségre és az ennek következtében megjelenő egyéb betegségekre újabb és újabb kezelést írt elő az állatorvos. Az életvidámságát feladó, egyre kevesebbet mozgó, és gyakorta infúzión keresztül felerősített cicának már légzési nehézségei voltak, nehezen feküdt le, még akkor is, ha láthatóan elfáradt. Az erősítő kúrák egyre hatástalanabbak voltak, Cicero állapota nem sokat javult, s ezzel a családi diagnózissal az állatorvos is egyetértett. Azt mondta, szólni fog, ha a cica már nem tud méltó életet élni, ha úgy látja, a fájdalmai elviselhetetlenné teszik mindennapjait.

Egy szép őszi napon állt elő a verdikttel: Cicero olyan állapotban van, amikor nem fog tudni magától enni, inni, az infúziókkal csak ideig-óráig tudja életben tartani.

Elaltatjuk, jó? – kérdezte. Zavarodottságunkat látva hozzátette: a cicák nem tudnak dönteni, nem terveznek, nem gondolkodnak a jövőről. Ne tessék sírni, két injekció az egész. Az első, az altató injekció pont olyan, amilyet korábban a műtétjeinél kapott, elalszik, soha többé nem érez fájdalmat. A második leállítja a légzést és a vérkeringést. Könnyű, fájdalommentes átjutás lesz…

A magabiztos állatorvosra néztem, majd zokogó anyámra: Nyugodj meg, Isten tudja a dolgát!