Azon a napon, amikor a kicsi Bendegúz rápisilt a barlang legimpozánsabb cseppkőoszlopára, a sötétség ellepett mindent. Az emberek visítoztak, egy városi lány a nagy csapkodás közepette letörte a műkörmét, az idegenvezető pedig angolul és magyarul ordítozott, hogy mindenki nyugodjon meg, mert ez egy tervezett sötétség, senkit nem fog elnyelni a rettenetes mélység, senki nem vész oda.

Szóval azon a napon legalább ezer ember megfordult a barlangban, amit úgy hirdettek, hogy az ország legnagyobb és legszebb cseppkőbarlangja. A turisták imádták, mert nemcsak csodás képződményeket lehetett látni, hanem csónakázhattak is a barlang szívében képződött kicsi tavacskán. S ha ez sem lett volna elég, az idegenvezető egy régi legendát is mesélt a látogatóknak, akik többnyire rémülten bújtak párjukhoz a történetet hallva. Hogy sokszor gyerekek is voltak a társaságban? Az idegenvezetőt ez mit sem érdekelte, ő csak a nyereségre hajtott, s tudta, a szaftos rémtörténetek sokkal gyorsabban terjednek a kalandra vágyó turisták között, mint az olyan históriák, mint hogy hogyan keletkezik a cseppkő, és miként formál oszlopokat a barlangban. És ha a rémtörténet terjed, látogató is lesz bőven, ők pedig hozzák a súlyos eurókat.

A legendát azon a napon is elmesélte az idegenvezető. A sötétség ezúttal is unottan ásított a sztori közben, s mivel egyelőre nem volt jelenése, hiszen a barlangban égtek a lámpák, kiment a bejárat elé cigarettázni. A kint várakozók azt hitték, beborult az ég, amikor hirtelen besötétedett, volt, aki a férjét szidta, amiért nem rakta be a hátizsákba az esőkabátot. Amíg a sötétség a barlang előtt pöfékelt, az idegenvezető a következő történetet mesélte.

„Egykor ezt a barlangot vámpírok lakták. Ha feltekintenek a plafonra, most is láthatják leszármazottjaikat, akik békésen alszanak. Ők a denevérek. Előfordulhat, hogy éjszakánként, amikor csend és sötétség honol a barlangban, egyik-másik átbucskázik a fején, és újra vámpírrá változik. Erre ugyan nincs bizonyítékunk, de abból, hogy időnként állati tetemeket találunk a barlangban, arra következtetünk, hogy a vámpírok nem tűntek el teljesen. Nagyon régen, amikor ez a barlang keletkezett, egy szerelmespár menekült ide, mert vadállatok támadtak rájuk. Örültek, hogy megmenekültek, ám örömük nem tartott sokáig. Egyik éjjel egy vámpír megtámadta őket. A lány el tudott bújni egy szikla mögé, de a fiú áldozatul esett a vérszívó falánkságának. Az egyedül maradt szerelmes nő addig kuporgott a szikla mögött, amíg éhen halt, ám előtte könnyeivel telesírta a barlangot, így keletkezett a középen látható kis tavacska. Aki nem hiszi, kóstolja meg a vizét, ami sós, mint az emberi könny.”

Micsoda ripacs, gondolta a sötétség, amikor az idegenvezető meghajolt a turisták előtt, sőt kézjelzéssel arra biztatta őket, hogy tapsoljanak. A sötétségnek az is eszébe jutott, hogy ez alkalommal nem engedelmeskedik az idegenvezetőnek, inkább beégeti a látogatók előtt. Milyen jó lenne, elmélkedett, legalább a holnapi házibulin volna egy ütős sztorija, amivel a társaság középpontjába kerülhetne. Miközben erről fantáziált, az idegenvezető már el is tolta a barlangi lámpákat irányító kart, és tömör, fekete sötétség telepedett mindenre.

„Érezzék át a sötétséget – mondta az idegenvezető –, ilyet sehol nem látnak, csak itt. Félnek? Jól teszik, van is miért! Maradjanak csendben, különben felébrednek a denevérek, s ki tudja, mi történik.” Kacagása betöltötte a barlangot. Aztán csend telepedett mindenre. A sötétség látta, ahogy a párok egymás kezét szorongatják, a kis Bendegúz pedig félelmében lepisili az egyik cseppkőoszlopot. Mentségére szóljon, hogy semmit nem látott. Az anyja később nyakon vágta, amikor kiderült, hogy a gyerek mit csinált, s elvette a kis Bendegúz malacperselyét is arra hivatkozva, hogy a barlang üzemeltetője kifizettette vele a pisilés miatt keletkezett anyagi kárt, ami ez esetben csak eszmei érték, hiszen ki tudná pontosan felmérni, hogy a húgysav milyen anyagi kárt idéz elő egy cseppkőoszlopon. Az anya hiába érvelt azzal, hogy a kis Bendegúz még csak hároméves, s ami belőle kijön, nem lehet olyan káros, mint egy felnőtt ember vizelete, a természetvédelmi szakemberek nem enyhültek meg, Bendegúz anyjának fizetnie kellett.

S miközben a kisfiú felhúzta a nadrágját, az egyik látogató, felismerve az adandó alkalmat, belenyúlt az előtte ácsorgó nő nyitva felejtett hátizsákjába. Számtalanszor csinált már hasonlót, az sem zavarta, hogy minduntalan lebukott. A bíróság előtt azzal érvelt, hogy pszichés problémái vannak, és ösztönösen lop, nem az anyagi haszon reményében. Az egyik bíró gyógykezelést írt neki elő. Épp a gyógyulási folyamat végén van, a leleteiben az szerepel, belátta, hogy lopni helytelen, és megfogadta, többé nem csinál hasonlót.

A csendet egy idő után egy nő ordibálása törte meg. Azt kiabálta, gyújtsanak lámpát, mert ő gyűlöli a sötétséget, s nem azért jött az ország legszebb barlangjába, nem azért költötte el az értékes euróit, hogy sötétséget nézzen. Sikoltozva közölte, hogy a sajtóban is kitálal az esetről, miszerint ebben a barlangban nem létező vámpírokkal és ostoba sötétséggel riogatják a fizetővendégeket ahelyett, hogy a cseppkövekről tartanának előadást.

A sötétség az utóbbi időben igen érzékeny lett, ugyanis klimaxa miatt hormonkezelésre járt, így a kiránduló kijelentésén annyira megsértődött, hogy csapot-papot otthagyva kiviharzott a barlangból. Mivel jelenlétével az utcát is besötétítette, semmit nem látott, futás közben megbotlott, és rázuhant egy piknikező szerelmespár férfi tagjára. A koponyájuk összekoppant, a sötétség bekerült a fiú fejébe. A sötétség éveken keresztül éldegélt a férfi fejében, de aztán unatkozni kezdett, így átköltözött egy újabb koponyába, mert időközben már megszokta ezt az állapotot, senki nem zavarta, s ha időnként lesötétezték, csak örült annak, hogy felismerték.