Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMKutya a Mennyországból
A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.
Csend szűrődik zajos magányomba, pókhálófonálon lóg az este. Mára elfáradtak a gondolataim, csak az ösztöneim hajtanak az ismeretlen udvar felé. Az imént még a székely kapukat számoltam, olvastam a kopott üzeneteket, meg-megállva imádkoztam. A Teremtő itt lakik, a senki földjén, találkoztam vele. Fehér kis kutya csahol a lábamnál, talán csak hallucinálom, de megyek utána, a székely kapuk hátramaradnak, apámra gondolok, hogy talán ő küldte ezt a kis jószágot onnan fentről, hogy tudasson velem valamit.
Hátára fekszik, apró mancsaival átöleli a csuklóm. Koszos, sovány, de láthatóan boldog, elégedett. Mert foglalkozom vele. Kettőt vakkant, csóválja a farkát, gombszemével szuggerál. Játékosan harapdálja a kezem. Hogy lehet egy kutya ennyire barátságos azzal, akit nem ismer?
Idegen udvaron guggolok. Kopasz, hajlott fák próbálják szemérmesen elrejteni a portán élők nyomorát. Az ágak között mégis átlátni, lassan-lassan kirajzolódik a kép. Mintha szürke festékkel permetezték volna be az udvart és a fából tákolt házat. A nagyobbacska kunyhóhoz egy kisebb viskó is tartozik. Egyik sem élne túl egy erősebb vihart. A teteje olyan, akár egy foghíjas ember mosolya.
Gyerekkoromban éreztem utoljára így, mint most. Titkot lopni készülök. Hatévesen templomba vittek. Először jártam ott. Féltem, rám kiabálnak, hogy menjek ki, semmi keresnivalóm ezen a helyen. Anyám leültetett, csendre intett. Eleinte unatkoztam, de aztán elbűvölve néztem, ahogy egy asszony imádkozni tanította gyermekét. Akkor nem értettem, mit történik, csak később jöttem rá. Magányos éjszakáimon apró darabokból összeállítottam a múltbeli történetet. A gyerek anyja szép bundában volt, szőke haját kontyba tupírozta. A bőre hófehér porcelán. A hangját csak időnként hallottam, de karácsonyi csengettyűszóra emlékeztetett. A fiú ünneplőt viselt, duci volt, és láthatóan boldog, mint ez a kölyökkutya, aki ebbe az udvarba vezetett.
Nő jön elő a kunyhóból. Hosszú, színes szoknya lebben a járása nyomán. Még mindig a fák között leskelődöm, látom, ahogy az asszony hatalmas kosarat cipel. Lassan sétál, a csípője ring, fekete befont haja a derekát verdesi. Leteszi a kosarat, kiemel egy lepedőt, megrázza, a kifeszített kötélre dobja.
– Sej, a titkos szerelem titkosan kezdődik... – énekli teli torokból, mintha valami lázadó, pogány üzenetet szeretne közhírré tenni. A kiskutya farka hirtelen megáll, szünetel a csóválás, amíg megbizonyosodik róla, ki a betolakodó, én vagy az éneklő, teregető asszony. Láthatóan nem tud dönteni, vagy csak ravasz, és nem akarja tudomásomra hozni, nekem kellene távoznom. Tudja, ha így tenne, nem vakargatnám tovább a fülét. Nevetnék, de nem merek, félek, megzavarom az udvar rendjét. Az asszony hirtelen abbahagyja a dalt, kezében megáll a teregetnivaló. A kaput lesi. Az kinyílik, bajuszos férfi kis szekeret húz maga mögött. Fa van rajta, nem túl sok, de pár napra talán elegendő. Megölelik, megcsókolják egymást. A szélben himbálózó ruhák elfedik szerelmüket, csak egy-egy pillanatra leshetem meg őket. Túl messze vagyok ahhoz, hogy láthassam arcuk minden rezdülését, de úgy sejtem, mosolyognak.
Nem bírok közelebb lopakodni, fogva tart ez a fekete, sáros talaj, melyen percek óta guggolok. Érzem a kéményből kiáramló füstszaggal keveredő földillatot. Olyan, mint valami ismeretlen aromaterápia. Se flancos levendula, se rózsa, csak közönséges föld és füst, mégsem cserélném el semmiért. Elmúlt a fejfájásom.
A kiskutya ismét harapdálja a kezem, türelmetlen, mert leálltam a vakargatással. Táskámba nyúlok, eszembe jut a meghagyott szalámis zsemle. Gondolom, örülne neki.
A férfi közben eltűnik a kisebbik épületben, az asszony még két inget a kötélre tesz, és ölében a kosárral bemegy a viskóba. Táncol, lába mintha nem is érintené a talajt. Úgy érzem, nem illik a boldogságához ez a ragadós, fekete föld. Szőnyeget terítenék elé, vörös bársonyból.
A kis jószág érzi, hogy valamire készülök. Feláll, a farkát csóválja. Kibontom a fóliába csomagolt szendvicset. Halkan teszem, mintha valami titkos műveletet hajtanék végre. Újra leguggolok, a kutyus első lábaival a térdemre támaszkodik. Óvatosan szagolgatja a szendvicset. Érzi, hogy immár ismerős kéz kínálja az ételt, s mivel tudja, ez sem lehet rosszabb, mint az előbbi vakargatás, elfogadja a finomságot. Arra számítok, pár perc alatt eltünteti a szendvicset. A kutya azonban, fogai között az étellel, elszalad. Felállok, hogy jobban lássam. A kis fehér szőrpamacs egy fa tövében megáll. Ekkor veszem észre a két év körüli kisgyereket. Bottal rajzol a sárba. A kutya a fiúcska elé teszi a szalámis zsemlét, aztán a lábához fekszik.
Bámulom ezt a szép családot, festeni sem lehetne tökéletesebbet. A gyerek, a kiskutya, a férfi meg az asszony lassan mind áttetszővé válik, és felemelkedik a székely kapus falu felé. Állj fel, és indulj, nincs már itt keresnivalód!, hallom apámat. Még érzem dohányillatú kezének érintését a vállamon. Öt éve már, hogy nem enyhül a nyomás. Felállok, apám is elindul, szikár teste beleszürkül az alkonyatba.