Havazik, a szél is feltámad – azon gondolkodom, hogyan csináljam a dolgot, hogy senki ne vegye észre. A kompon legalább tíz autó áll, az utasok közül többen is kiszálltak a kocsikból, hogy bámulják a kövér hópelyheket, ahogy elnyeli őket a tó. Nem emlékszem, mikor fagyott be utoljára a Balaton, most sincs jég a vízen. Szerencse, így legalább jár a komp.

Anyám azzal ébresztett, hogy vigyem el a Balatonra. Jó, mondtam neki, a hétvégén elmegyünk Füredre, benézünk Marika néniékhez. Az nem jó, felelte, ma akar menni Tihanyba, a révhez. Minek?, kérdeztem, mire ő meghúzta a vállát, és annyit mondott: csak. Aztán lekuporodott a szőnyegre, felhúzott térdekkel ringatózni kezdett és sírt. Zokogásából csak annyit tudtam kivenni, az éjszaka azt álmodta, hogy hamarosan meg fog halni, de előtte még el kell mennie a tihanyi komphoz, mert ott dolga van. Leültem mellé, simogattam a hátát és azt magyaráztam, ez butaság, csak egy rossz állom, semmi köze a valósághoz. De ő egyre jobban zokogott, azt hajtogatta, mi van, ha nagyanyád üzent az éjszaka, és ez egy jel? Mi van, ha csak akkor menekülhetek meg a haláltól, ha elmegyünk Tihanyba?, szegezte nekem a kérdést, miközben a szeme vörös volt a sok sírástól, és egész testében remegett. Ma este nem merek lefeküdni, mert meghalhatok!, mondta, és morcosan beült a szoba sarkában álló hatalmas fotelba, ami még nagyanyámé volt. Attól kezdve nem volt hajlandó hozzám szólni egészen addig, amíg meg nem ígértem, hogy elviszem Tihanyba.

Esett az eső, amikor beszálltunk a kocsiba. Úgy számoltam, hogy még sötétedés előtt haza is érünk, ha nem időzünk sokat a Balatonnál. Megbeszéltem anyámmal, hogy csak a kikötőig megyünk el, a kompra nem szállunk fel, hogy azzal se töltsük az időt. Rábólintott, azt mondta, az is jó, mert ha odaérünk, tudni fogja, mit jelenthetett az álma, mit üzent neki nagyanyám, és végre megnyugszik.

Az úton végig régi történeteket mesélt az édesanyjáról. Mindig is meggyőződése volt, hogy nagyanyám boszorkánynak született, aki képes volt megrontani a haragosait, de gyógyítani is tudott. Újra előhozakodott a sztorival, miszerint az anyja holtában gyakran visszajárt hozzá. Azt állította, hogy nagyanyám egyik alkalommal macska képében ijesztette meg őt. Befutott a házba egy akkora fekete jószág, hogy olyat még nem láttam, mesélte anyám. Épp terhes voltam, nem akartam, hogy mindenféle állatok behozzák a fertőzés, ezért szóltam a szomszédasszonynak, jöjjön át, segítsen megfogni a macskát. Eszti átjött, mindent felforgattunk, de nem találtuk az állatot. Abban biztosak voltunk, hogy ki nem mehetett, mert az ajtó zárva volt. Miután fél napig hiába kajtattuk, Eszti megjegyezte, a fekete macska csakis a boszorkány anyám lehetett, aki így akart leselkedni utánam, mondta anyám, és váltig állította, nem ez volt az egyetlen eset, amikor nagyanyám hasonló dolgot művelt vele. Másik alkalommal angyalként jelent meg az éjszaka közepén, és, anyám állítása szerint, reggelig nem mozdult az ágya mellől. Közben megvarrta az elszakadt ruháját, és elringatta az állandóan síró csecsemőt. A frászt hozod rám ezekkel a történetekkel, förmedtem anyámra, és nyomatékosan megkértem, többé ne meséljen nekem ilyeneket.

Délután két óra volt, amikor Tihanyba értünk. Mondtam anyámnak, együnk egy lángost, mielőtt a révhez mennénk, de ő erősködött, hogy inkább egyenest oda vegyük az irányt. Nem akartam vele vitatkozni, hát teljesítettem, amit kért. Ám hiába beszéltük meg indulás előtt, hogy nem szállunk fel a kompra, sírni kezdett, amikor nem akartam jegyet váltani. Miért csinálod ezt?, kérdeztem tőle. Minek akarsz felszállni a kompra, mi dolgod ott? Ő továbbra is az álmára hivatkozott, meg nagyanyámra, aki kizárólag a vízen árulja el neki, hogy mit is akar tőle.

Félórányi hiszti után meguntam az ellenállást, megváltottam a jegyet és felszálltunk a kompra, az autót a kikötőben hagytuk. Mondtam anyámnak, most aztán örülhet, mert az eső is elállt, és Szántódról szintén komppal fogunk visszajönni Tihanyba. Fura mosoly bujkált a szája sarkában, egészen átlényegült. amikor elindultunk. Időközben a nap is kisütött, a mellettünk szembe jövő kompról kedvesen integettek az ázsiai turisták.

Próbáltam anyámnak mutogatni, merre van Füred, merre lehet Marika nagynénémék háza, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, csak meredt maga elé és motyogott. Mit csinálsz?, kérdeztem tőle. Imádkozom Feriért, bökte oda, mintha ez a tihanyi kompon a világ legtermészetesebb dolga lenne. Meghökkentem. Ki az a Feri?, faggattam, apámat ugyanis Józsefnek hívták. A szerelmem, mondta, olyan lazán, mintha Feriről nekem is tudnom kellene. Te megcsaltad aput!, förmedtem rá, ő meg erre kacagni kezdett. Csak egyetlenegyszer, mondta. Itt találkoztunk, Tihanyban. Aztán átkompoztunk Szántódra, busszal átmentünk Siófokra is. Első látásra szerelem volt mindkettőnk részéről. Az éjszakát Siófokon töltöttük. Másnap Feri elbúcsúzott, soha többé nem találkoztunk. Aztán a múlt héten kaptam Facebookon egy levelet Feri lányától, azzal, hogy az édesapja meghalt. Megtalálták a holmijai között a naplóját, amiben rólam is írt, őszintén, ahogy most én is mesélek neked. Állítólag azt írta, hogy a haláláig szeretett, annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztunk. Meg kell értened, életemben egyszer voltam igazán boldog, itt, a tihanyi kompon, amikor Feri megcsókolt. Néztem anyámat, és rettentően dühös lettem, amiért hazudott nekem meg apámnak, ugyanakkor boldoggá tett, mert ismertem anyámat, és tudtam róla, egy életen át boldogtalan volt.

Az eset óta öt év telt el. Soha többé nem beszéltünk Feriről. Úgy tettem, mintha semmit nem tudnék anyám kalandjáról, ő pedig később sosem kérte, hogy vigyem el Tihanyba, ahol utoljára láttam mosolyogni. Anyám egy hónapja halott. A hamvait, végakarata szerint, apám mellé temettük a szülővárosában.

Most újra itt állok a tihanyi kompon. Havazik, a parton mindent beborított a vastag hótakaró, de a komp még jár. Mesebeli a táj. Arra gondolok, milyen jó lenne, ha ezt anyám is látná. Kis dobozt veszek elő táskám mélyéről. Körbekémlelek, vajon hányan látnak. Hátrálok, a komp végében találok menedéket, a többiek a hóesést nézik, meg a behavazott szántódi épületeket a túlsó parton. Újra körülnézek, aztán a doboz tartalmát beleszórom a vízbe. A hamvak a hópelyhekkel kelnek szárnyra, táncolnak, aztán eltűnnek a tóban. Légy örökre boldog, anyu!, gondolom. Hangosan nem merem kimondani!