Nem szimpla sporttörténelmi, jóval inkább világtörténelmi pillanat volt, amikor Magyarország 1986 nyarán Formula–1-es nagydíjat rendezett. A technikai sportágak királya ugyanis a szocializmusban élők számára már tiszta NYUGAT volt, így, csupa nagybetűvel. Mint a Csinibaba című Tímár Péter-filmklasszikusban Helsinki, csak ez ide készült, házon belülre, komolyabban utazni sem kellett odáig, országhatárt átlépni.

A Nyugat akkor lényegében nem földrajzi meghatározás, hanem sokkal inkább gyűjtőfogalom és szitokszó volt, a szocialista rendszer országai által akkor már annyira azért nem túl élesen, de mégis rendszeresen kritizált kapitalizmus otthona, annak minden megvetett gazdasági, reklám- és marketingrészével. Amiről a többség akkor persze még azt sem tudta, mi fán terem, és ami azóta gyökeres változásokon ment át, hogy a kétezres években, különösen az internet elterjedésével, a világ igazi megnyitásával új dimenzióba kerüljön.

De hol voltunk még ettől a nyolcvanas évek közepén.

A világrend, mondjuk, felbillenni látszott, a változás szele már akkor éreztette hatását, a glasznoszty és a peresztrojka voltak akkor a kulcsszavak, amik ráadásul a szomszédos, mindenben is irányt mutató Szovjetunióból érkeztek. És mindenki sokkal jobban örült nekik, mint amikor emberöltővel korábban tankok, harckocsik és hadtestek érkeztek ugyanonnan.

Bernie Ecclestone, az F1 egykori vezetője, mindenható ura a ’80-as évek elején arra az elhatározásra jutott, hogy valamelyik szocialista országot is beveszi a futamrendezők közé. Több sikertelen próbálkozása után (Szovjetunió, Kína, Jugoszlávia, Csehország) a Brazíliában élő magyar üzletember, Rohonyi Tamás javaslatára végül Budapest is képbe került. Ecclestone ’83 nyarán személyesen látogatott el fővárosunkba, ahol végre nyitott ajtókra, partnerekre lelt. Rövid időn belül (a Városliget és a Népliget is szóba került) kiválasztották a megfelelő helyszínt, és ’85 őszén már aláírhatták a szerződéseket.

Vidéken, de a fővárostól azért látótávolságra – az agglomeráció akkor még messze nem azt jelentette, amit manapság –, a mogyoródi völgyben megépített pálya a technikai sport, a szórakozás mellett sokaknak a hőn és hiába vágyott, összességében leginkább elérhetetlen Nyugat-Európát vagy éppen a világ boldogabbik felét hozta el egy másik világba. Ahogyan az a viccben is szerepelt Nyugat-Berlinről.

Kíváncsi lennék, negyven mínuszosan ki könnyezi meg, és csapkodja közben a térdét arra a poénos felütésre, hogy mondjon egy szigetet a Vörös-tengeren. És amikor megbukik a földrajzvizsgán, mert ugye honfitársaink közül ki a franc tud séróból szigetet megnevezni az Afrika és Ázsia között lévő Vörös-tengeren, akkor helyette történelemből kapta a mentőövet: a Német Szövetségi Köztársaság beékelt részét a Német Demokratikus Köztársaságba, azon belül pedig a szocialista „táborba”.

A mogyoródi pálya eredetileg 4014 méter hosszú volt, és mindössze nyolc hónap alatt készült el, ami a mai viszonyokhoz képest is bravúros teljesítmény, akkori mércével pedig hihetetlen és elképesztő. Sportági, de sportos megközelítésben is kevés példát találni rá a nagyvilágban. Az első futamot 1986. augusztus 10-én rendezték meg, a kánikulai forróságban százezrek kerekedtek fel a Magyar Nagydíjra. A beszámolók alapján az F1 igazi gulyásvurstliba lett ékelve, a korszak csúcskategóriás versenyautói és a nézők nehézkes transzfere mellett volt ott sör, bor, pálinka, lángos, palacsinta, sült kolbász, hurka, öröm, lány.

A Formula–1-ben azóta sok minden történt és változott, miként a kétszer (1989-ben, majd 2003-ban) már átépített és idéntől újfent erős ráncfelvarráson áteső Hungaroringen is. Előbb 3975 méterre csökkent, majd 4381 méterre nőtt az érdemi aszfaltcsík, a célegyenesnél és kanyaroknál is történt némi változás, ami viszont állandóságot képvisel, az a szurkolók, rajongók, érdeklődők töretlen lelkesedése. Így már nemcsak a magyar sportbarátok kedvelt célpontja, hanem Európa több helyéről, keletről, nyugatról, délről és északról is érkeznek a futamra vendégek.

A pilóták a kezdetekben is technikásnak találták a szép természeti környezetben lévő, kanyargós pályát, amelyen nem könnyű sikert aratni, de még előzni sem. Folyamatos koncentrációt és munkát igényel, mindezt nagy melegben, amelyet olykor nyári zápor tarkított. Ezeket a jellemzőit a mogyoródi pálya azóta is bátran viseli, és immár a sportági tradíciók egyik őrzőjévé vált.

Abban az időben a magyar televízió még nem követte le a teljes idényt, de akit megcsapott a benzingőz, az begyűjtötte a híreket. Korosztályomból több közeli ismerős is sokat mesélt a futamokkal, versenyzőkkel kapcsolatos élményeiről, így kellően felfűtött állapotban vártam az első magyarországi futamot: adjunk neki egy esélyt, aztán meglátjuk, él-e vele a Formula–1, vagy sem.

Annál is inkább magaménak érezhettem, mert pont a 15. születésnapomra esett a verseny – azért ez kedves gesztus volt, bárki is gondolt rám, tényleg nem kellett volna ilyen költségekbe verni magát egy kamasz kedvéért –, és szépen elhelyezkedtem a gárdonyi nyaralóban használatos, „v” alakú földi antennájával erősen hangyás képet sugárzó, kis képernyős, fekete-fehér adás vételére alkalmas, Junoszty márkájú televíziókészülék előtt. Nagyon vártam a futamot, ennek megfelelően nagyon precízen készültem rá. A számításból csupán azt hagytam ki, hogy egész délelőtt a Velencei-tóban pancsoltam és bandáztam a cimborákkal, a víz, a nap meg utána az ebéd együtt odapakolt rendesen. Kora délután szokás volt a családi szieszta, rápihenés a délutánra, de én akkor megembereltem magam, halaszthatatlan dolgom volt, nem tartottam a többiekkel. Ehelyett inkább a tévé elé húztam egy napozóágyat, kényelmesnek gondolt szögbe állítottam, és vártam a rajtot. Nem is szaporítom tovább a szót, és különösebben szépíteni sincs mit: nagy izgalmamban már a rajt pillanatában elaludtam, konkrétan az első kanyarról sincsenek emlékképek. Pedig azért az nem olyan nagy időintervallum. Csak azért nem mondom, hogy részemről ennyi volt futam, mert a végére azért magamhoz tértem, a kockás zászlót láttam lebegni, Nelson Piquet-t megérkezni elsőnek.

Ébredező családtagok kérdezgettek: „na, milyen volt?” „Aha, jó” – nem égettem magam, de azért nem mondanám, hogy ilyen a szerelem első látásra.

Azóta is tisztes és tiszteletteljes távolságtartásra vagyok úgy a magyar pályától, mint a száguldó cirkusztól, de a számokat látva alighanem egyiknek sem hiányzom olyan nagyon, akad másik több százezer a közvetlen környezetemben élők, a kollégák között pedig végképp, aki viszi tovább a show-t. Hiányzásomat pedig a fenti sztori után bárki igazoltnak tekintheti.