Munn Lajos nagyon régóta nem érezte magát otthon ezen a földön. Először a spenót miatt lett számára gyanús, hogy valami nincs rendben. Képtelen volt a szájába venni azt a büdös zöld kenőcsöt, amiről a szülei állították, hogy finom és egészséges. Egész teste, idegrendszere tagadta ezt, bár akkor még elhitte, hogy a felnőtteknek mindig igazuk van. Amikor az édesanyjánál hagyományosabb nevelési elveket valló szomszéd házaspár tanácsára apja némi lelki és némi fizikai erőszakkal mégis rávette, hogy kóstolja meg, a második kanál után úgy terítette szét az asztal környékén a belediktált anyagot, mint egy megújuló erőforrásokkal működő négyéves festékszóró.

Az óvodában is idegennek érezte magát. Addigra rádöbbent, hogy a felnőttek túlméretes világa mellett létezik egy olyan közeg, melyben a gyerekek mozognak otthonosan, de ő ezt is nehezen megközelíthetőnek találta. Igyekezett ellesni, hogyan csinálják, de mindig úgy érezte, hogy betolakodó, jó esetben megtűrt személy a homokozóban tevékenykedő, csúszdázó és fogócskázó, hozzá hasonló méretű idegen lények között.

Iskolás korára egyre tudatosabban törekedett arra, hogy feltűnés nélkül vegyüljön a bennszülöttekkel. Elleste a szabályokat, rájött néhány összefüggésre, meglepően ügyesen álcázta a benne rejlő idegent. Lettek kis cimborái, akikkel együtt rosszalkodhatott, és már az alsó tagozatban túlesett az első halálosan komoly és ugyanennyire reménytelen szerelmen is. Szerencsére egy lányba zúgott bele, és ezt az irányultságát később is megtartotta. Kora tizenévesen már pontosan tudta, hogy számtalan dologra kell figyelnie egy idegennek, talán kémnek ahhoz, hogy ne bukjon le. Ha csak lehet, érdemes tehát minél több ponton illeszkedni a társadalmilag elfogadott normákhoz.

Tinédzserként már meg is fogalmazta, hogy ő földönkívüli, de arra képtelen volt rájönni, honnan és miért kerülhetett ide. A körülötte élő földlakók szerencsére elég egyszerű lényeknek bizonyultak, bár néha alig kerülte el a lebukást. Az első veszélyes kalandját az idegen nyelvi oktatás miatt kellett átélnie. Arrafelé, ahol ő cseperedett, a földet többnyire fődnek, a boltot bótnak, a holdat hódnak ejtették.

Amikor az osztályban megtanulták az égitestek angol elnevezéseit, hamar eszébe jutott egy vicces osztálytársának, hogy az ő vezetéknevét is le lehet fordítani. Pillanatok alatt Hód lett a bece- vagy csúfneve. Az csak kicsit zavarta, amikor a kényszeresen humorizáló Kalmár heteken át röhögve érdeklődött tőle, mitől is ilyen szépek a fogai. Nem örült neki, hogy egy idióta animált fogkrémreklám révén űznek belőle gúnyt, de az addigra már jól kialakult beolvadási technikát alkalmazva különféle vicces válaszokkal reagált.

Az már jobban megviselte, amikor az amerikai holdra szállásról tanultak. Kalmár a tesióra előtt elrikkantotta magát, hogy ő Louis Armstrong, és most jön a Hódra szállás. Szerencsére jött a tanár is, és hamar kikászálódhatott a Kalmár vezényletére ráugráló fiúk hónaljszagú halma alól.

Óra után ellentámadásba ment át, és az öltözőben meglehetős sikerrel alázta meg Kalmárt. Könnyedén tette nevetségessé, hiszen a tréfamester összekeverte a híres jazztrombitást az idegen égitesten sétáló egyik földlakóval, akinek a szülei a Neil keresztnevet adták. Az 1969-es holdséta másik résztvevője, egy bizonyos Buzz Aldrin neve is alkalmat adott néhány kevéssé szellemes és egyáltalán nem píszi tréfára, de a kamasz fiúk között akkor még ez elment. Michael Collinst megkímélte a vicceitől. A harmadik asztronauta vele egyívásúnak tűnt, hiszen oly messzire repült, mégis egy kabinból kellett néznie, ahogy a többiek vígan rúgják a Hold porát.

Saját identitása körül kialakult bizonytalansága felnőtt korában sem szűnt meg, bár egyre kevésbé zavarta. Addigra kiderült, hogy nem ő az egyetlen, aki nem érti az egészet. Kiválóan szórakozott az univerzális tanácstalanságot tükröző összeesküvés-elméleteken. Jót mulatott a holdra szállást cáfoló teóriákon, a John Lennont megölő CIA-ügynökökön, a chemtrail, gyíkember és Rockefeller-típusú népszerű teóriákon. Igazából az sem zavarta, hogy ezek bármelyike igaz is lehet. Nem izgatta, hogy gömbölyű vagy lapos a Föld, megszerette a spenótot, beletörődött, hogy valami miatt ideküldték, és töretlenül remélte, hogy a következő életében majd kiderül, miért.

Mély optimizmusra lelt pesszimistának tűnő életfelfogása mélyén. Néha ivott egy hosszúlépést, és ilyenkor boldogan dúdolta a régi Republic-szám refrénjét az unokájának. Erről a dalról mindig úgy érezte, hogy személyesen neki írta Cipő. Ilyenkor nem érdekelte, hogy ugrál az emberiség, csak nézte a kicsi vigyorgó képét, elképzelte, ahogy a nap ragyog, a szél simogat, ő maga is ragyog az égen, és tényleg semmi más nem kell.