Eltűnt, ellopták vagy tán megszökött? Néztem a plafont, fények villogtak az üvegablakon túl, fehér foltok forogtak, akár a ringlispíl, örömtáncukat járták ismeretlen lények. Halott apám cigarettára gyújtott a szomszédos üzlet neonfeliratának tetején ülve. A csikket saját halántékán nyomta el. Lasszót készített, felém dobta, megpróbált elkapni a nyitott ablakon keresztül. A testem megrándult, olyan apróra húztam össze magam, hogy ne találhasson el a kötél. A fehér lepedőn végül már csak akkora voltam, mint egy véletlenül odaejtett, jelentéktelen folt.

Vénát szúrtak. Műanyag köldökzsinórként kötött össze az állványra felakasztott, egyre fonnyadó zacskóval a karomból kivezetett vékony cső. Mintha cseppenként érkezett volna az agyamig a felismerés, hogy ő már nincs velem, egyedül fekszem itt, a kórházi ágyon. De egyáltalán mikor és hogyan kerültem ide? Félelmemben üvölteni akartam, de a hang megkötött a torkomban. Aztán jöttek a látogatók, mesélték: összeestem az utcán, úgy hoztak be. Semmi nem derengett az elmúlt napok történéseiből. Az viszont egyre tisztábban rémlett, hogy amikor elindultam otthonról, ő még velem volt.

 Azt terveztem, félórára leugrom az uszodába. Egész nap hajtottam, intéztem az étterem ügyeit. Felejteni akartam arra a harminc percre, csak magammal foglalkozni. Tegnap végre helyére került az üzlet új neve is: „Az a félóra”. Vörös neoncsövek mívesen meghajlítva hirdették, hogy ezen a helyen mindenkinek jár legalább harmincpercnyi kikapcsolódás, no és egy finom ebéd. Egyesek szerint az effajta neonfelirat már kiment a divatból, de én ragaszkodtam hozzá, mert a gyerekkoromat idézte. Nagyapámék utcájában számos bolt üzemelt, mindegyik ajtaja felett színes neoncsövek mutatták, hogy melyikben mit árulnak. Álltam, és bámultam a szivárványszínben szikrázó éjszakát. Tudtam, ha felnövök, nekem is lesz egy üzletem színes neonfelirattal.

Minden napom ugyanúgy telt, mióta megvettem az éttermet. Kevés haszon, sok munka. A személyzetet egy hónapig tudtam megtartani. Jól dolgoztak, de nem bírtam őket fizetni. Miután magamra maradtam, majdnem beleszakadtam a temérdek munkába. Két barátom megsajnált, felajánlották, ingyen besegítenek, amíg helyrejönnek a dolgaim. Folyt rólunk a veríték az ezerfokos konyhában, éjszaka, álmomban krumplik és répák dobálták a síromra a fekete földet. A pszichológus azt javasolta, lopjak magamnak mindennap egy félórát, mielőtt végérvényesen összeroppanok. Igaza lett, ez a napi félóra gyökeresen megváltoztatta az életemet. A barátom lett, a játszótársam, a terapeutám, a tanítóm, a gyóntatóm, a szeretőm. És végül az éttermem neve is.

Új életem első napján rettegtem, mihez kezdek majd azzal a harminc perccel. Se anyám, se apám nem tanított meg a lazításra. Anyámat a stressz, apámat egy hirtelen jött szívroham vitte el. Se félóra, se intimitás nem volt az életükben. Hároméves koromig a dadát hittem szülőanyámnak. A szüleim ugyan szerettek, csak idejük nem volt rám, mire felnőttem, és valójában megismerhettük volna egymást, ők meghaltak. Még a haláluk napján sem voltam velük. Úgy éreztem, haraggal a szívükben távoztak, főként apám, aki hiába erőltette, nem lettem ügyvéd, mint ő, és nem vettem át tőle az irodáját sem.

Miután közelebbi kapcsolatba kerültem a napi félórámmal, bűntudat kezdett gyötörni. Új életem második napján kimentem a temetőbe a szüleim sírjához. Selyemakácok hullámoztak, láthatatlan szellemek hangját hallottam, ahogy kérdőre vontak: hol voltál eddig? Percekig bolyongtam, amíg megtaláltam a családi kriptát. Égett az arcom a szégyentől. 

Új életem harmadik napján felfedeztem egy padot a temető közelében, éppen szemben egy lakóteleppel. Egy csenevész, kókadt levelű facsemete meghalni készült mellette. Leültem, fél liter vizet töltöttem a szenvedő növény tövére. Az órámra pillantottam, amely szerint még huszonöt percem maradt a pihenésre szánt félórámból. A panelházak ablakai pislogni kezdtek, ahogy sötétedett. Női árnyak kavarták a vacsorát, asztalra rakták a szeretettel készített ételt. Mások csókolóztak, civakodtak, gyereket tettek rácsos ágyba. S aztán hirtelen kigyulladt egy neonfelirat a lakótelep szélén álló épületen. „Bűnbocsánat” – ezt hirdették a sárgás fényű betűk, majd felvillant egy újabb fénycső, ezúttal egy fényes feszület formájában. Közelebb merészkedtem az épülethez, s ekkor értettem meg, hogy ez a hely valamiféle templom, vagy inkább imaház. Sosem láttam még csak hasonlót sem. Olyan volt az egész, mintha valami szürreális filmbe cseppentem volna. Igehirdetés, neonfelirattal. Vajon ehhez mit szólt volna Jézus?

Ma vasárnap van, ezt mondta J., amikor elém tette a celofánba csomagolt franciakrémest. Mondtam neki, hogy a simát szeretem, de állította, csak ez volt abban a kis cukrászdában, ahová úgy szeretünk járni. Ha ma vasárnap van, akkor egy teljes hét kiesett az emlékezetemből, állapítottam meg. Amikor az uszodába indultam, biztosan hétfő volt. Ezt onnan tudom, hogy mindig hétfőn szerelmeskedünk J.-vel, pontosan egy félórát. Csak egyszer hagytuk ki, amikor J. kórházban volt vesegörccsel.

– Eltűnt, és én ebbe belehalok – súgtam bizalmasan J. fülébe, és közben éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. – Mióta magamhoz tértem, egyfolytában keresem. Már az ágy alá is bebújtam, sőt az egyik beteghordónak adtam ezer forintot, hogy nézze meg a szomszédos kórtermekben is. De semmi, nyoma veszett. Félek, hogy ellopták.

 J. még közelebb hajolt hozzám, és azt kérdezte:

– Mit hagytál el már megint?

– A félórámat – szipogtam, és a nyitott ablakon át a szomszédos ház neonfeliratát bámultam.

 Halott apám még mindig a villogó hirdetés tetején ült, és a kezében volt valami. Felálltam az ágyból, egészen közel mentem az ablakhoz. Apám felemelte a kezében lévő tárgyat. Most már jól látszott, az elveszett félórám van nála. Vöröses fénye még pislogott néhányat, egyre erőtlenebbül világított, végül megszűnt létezni. Apám a földre dobta. Sírni sem volt időm, áthajtott rajta a trolibusz.