Balettcipőt adtak rám, és rózsaszín tütüt. A hajamat szoros kontyba fonták, és erős sminket kaptam. Jóval élénkebb a rúzsom is, mint általában a színpadon. Olyan szép, súgja keresztanyám az egyik nagynéném fülébe, miközben rám csukják a koporsót. Csak harmincéves voltam, amikor leestem a színpadról, és a nyakamat törtem. Baleset, írták a rendőrségi jegyzőkönyvbe. A nézőtéren kétszáz ember nézte végig, ahogy meghalok, nem lehetett kétség afelől, hogy mi történt. Látványos befejezés – a jegyek árát nem fizették vissza, mert már csak öt perc volt hátra a balettelőadásból. A darabot másnap újra játszották, főszerepben a legjobb barátnőmmel, az előző napi közönség ajándékjegyeket kapott, nehogy rossz hírét vigyék a színháznak.

Egy hete ülök a kirakatban. A testem hideg és merev, a szám lila. Csak akkor jöttem rá, hogy nem halott, hanem próbababa vagyok, amikor rám adták ezt a rémes zöld ruhát, és árcédulát tűztek a mellemre. Egy hónapja, hogy eltemettek – nem tudom, minek köszönhető, hogy próbababaként kellett visszatérnem a helyre, ahol meghaltam. Egészen pontosan a színházzal szemben lévő ruhabolt kirakatába kerültem. Hét napja nézem, ahogy a barátaim ki-be járkálnak a színházba, köztük a legjobb barátnőm, akivel együtt voltunk a színpadon, amikor a baleset történt. Leginkább őt viselte meg a halálom. Mély depresszióba zuhant, és a temetés óta nem beszél. Azt mondják, mutista lett a sokk hatására. Hogy mindezt honnan tudom?

Halálom után egy érdekes helyre kerültem. Olyan állapotban voltam, amiről korábban sosem olvastam, pedig életemben sok könyv megfordult a kezemben, amely a halál utáni élettel foglalkozott. Egy üvegkalitkába raktak, amelyből tisztán láttam, mi történik életben maradt szeretteimmel a színházban, ahol meghaltam. Ültem azon a fura helyen, nem ettem, nem ittam, csak bámultam a többieket. Tulajdonképpen jól éreztem magam, csak az a rémes rózsaszín tütü zavart, amit a temetés után sem vehettem le. Láttam, ahogy lezárják a nyomozást arra hivatkozva, hogy tánc közben megcsúsztam, és amiatt zuhantam le a színpadról. Azt írták a jegyzőkönyvbe, hogy senki nem tehető felelőssé az eset miatt. Ilyen máskor is történt már, nyilatkozta az igazgató a lapoknak, majd azt is hozzátette, ebben az esetben az volt a baj, hogy nagyon rosszul estem. A többieknek, akik korábban kerültek hasonló helyzetbe, maximum a kezük vagy a lábuk tört el, de nekem a nyakam. Ki számított erre?, tette fel a kérdést az igazgató, majd tovább lapozgatta az asztalán heverő önéletrajzokat.

Végignéztem, ahogy a barátnőm, akivel egy lakásban éltünk, teljesen kikészült a halálom miatt. Folyamatosan sírt, majd egyszer csak elnémult. Azóta sem hajlandó senkivel beszélni. Még szerencse, hogy balerina, így szavak nélkül is dolgozhat. Igaz, a színházban nem nézik jó szemmel az állapotát, a rendező többször ráparancsolt, menjen pszichológushoz, de egyelőre nem fordult szakemberhez. Ez egyébként furcsa, mert amíg éltem, folyamatosan pszichológushoz szaladt minden kis semmiséggel. Féltem, hiszen olyan ő nekem, mint a testvérem. Tíz éve ismerjük egymást, jóban, rosszban kitartottunk egymás mellett, segítettünk a másiknak, ha kellett, és egy lakást béreltünk, hogy osztozzunk a költségeken. Még a pasijaink is barátok voltak, sőt egyszer ikrekkel jártunk. Sokszor nevettünk ezen. Csupán egy dologban különböztünk. Míg én magas és karcsú voltam, szinte minden erőfeszítés nélkül, a barátnőmnek állandóan koplalni kellett, hogy megőrizhesse alakját.

Néhány hete még a munkája is veszélybe került, ugyanis öt kilót hízott egy hónap alatt. Egyébként ez okozta a vesztét is, nem ő kapta meg az egyik darab főszerepét, amit korábban neki ígértek. Mindenki tudta, ő is, hogy én csak a B opció voltam. Egyébként éppen ennek a darabnak a premierjén estem le a színpadról. A barátságunk őszinteségét és tisztaságát az is jól példázta, hogy miután nem kapta meg a főszerepet, beajánlott engem maga helyett. Sokat segített a felkészülésben, én meg neki a fogyókúrájában. Soha nem volt tökéletesebb barátom, mint ő, nem csodálkozom rajta, hogy kikészítette a halálom.

Egy hete ülök a kirakatban ebben a rémes zöld ruhában, mellemen az árcédulával. Vajon mi lehetett a Jóisten célja, amikor ide száműzött? Ráadásul teljesen kopasz vagyok, a számat pedig lilára pingálták. Úgy nézek ki, mint egy ízléstelenül felöltöztetett hulla. Ráadásul a kirakat egyik oldala tükrös, így kénytelen vagyok magamat bámulni a nap huszonnégy órájában.

Néhány perccel ezelőtt megtapasztaltam, hogy a próbababák is képesek bóbiskolni. Tűsarkú cipők kopogására ébredek. A kirakat előtt a barátnőm áll, és engem néz. Ösztönösen mosolyognék és integetnék, hogy jelezzem, én vagyok az, de nem tudok megmozdulni. Miért csodálkozom ezen, hiszen csak egy fröccsöntött tárgy vagyok. A szája sarkában mintha mosoly bujkálna. Ennek örülök, hiszen egy hónapja csak bánatosnak látom. Talán történt vele valami jó dolog a mai napon? Lehet, hogy felkeresett egy pszichológust? Bármi is legyen, ami jobb kedvre derítette, boldoggá tesz, hiszen ő volt az egyik legfontosabb személy az életemben. Bár csak még egyszer megölelhetném. Koncentrálok, emlékszem, a filmekben hasonló helyzetekben a szellem képes kapcsolatot teremteni a szeretteivel. Talán nekem is sikerül. Erősen összpontosítok. Semmi. Hogy is lehetek annyira hülye, hogy hiszek a filmeknek?

Az eladónőnek a boltban melege lehet, mert bekapcsolta a ventilátort. Ráadásul pont rám irányította. Az erős huzat a zöld ruhám alá kap, és fellebbenti a szoknyámat. Most látom először, hogy jobb műanyag térdemen ott virít a jellegzetes amorf anyajegy, amit életemben annyira utáltam és takargattam. Ösztönösen nyúlnék a szoknyám után, de a kezem nem mozdul. Láthatóan a barátnőm is felfigyelt az anyajegyre, mert hirtelen zavartan viselkedik. Mintha a szeme is remegne, a száját harapdálja, és a táskájában keresgél. Egy pillanat múlva rágyújt, pedig itt tilos dohányozni.

Na mi az?, kérdi, és erősen a szemembe néz. Feltámadtál, hogy bosszút állj? Nehogy azt hidd, hogy félek tőled! Nem értem, miről beszél, mintha nem is ő lenne. A szemében furcsa csillogást látok. Rádöbbentél, hogy én tettelek el láb alól, és most visszajöttél kísérteni? Most mit bámulsz azokkal az üvegszemekkel? Tényleg nem jöttél rá, hogy én löktelek le a színpadról? Csak nem gondoltad, hogy átadom neked a helyemet a színházban is? Nem elég, hogy a jobb pasikat mindig elvetted tőlem? Miattad lettem kényszeres evő, miattad hízom folyamatosan. Tíz éve készülök arra, hogy eltakarítsalak az utamból. Most végre összejött. Annyira naiv vagy, tényleg azt hitted, hagyom, hogy jobb legyél nálam? Senki nem gyanakszik, soha nem fog kiderülni, hogy miattam haltál meg! Most pedig velem jössz!, mondja, és röhög.

Néhány perc múlva az eladónő kivesz a kirakatból. Azt mondja, általában nem szokták eladni a próbababákat, de ilyen gáláns ajánlatnak nem tud ellenállni. Miután elteszi a nagy köteg pénzt, lemeztelenítve odaad a barátnőmnek. A ruha marad, az nincs benne az árban, vigyorog. Tehetetlenül himbálózom a lány kezében, akit a legjobb barátnőmnek hittem. Sírni szeretnék, de nem megy. A főutcán szemeteskukák mellett haladunk, a polgármester ügyel a köztisztaságra, mindenhová tárolókat rakatott.

Hajnalban egy próbababa feldarabolt testrészeit találják meg a kukások a főutca szemeteseiben. Csak a jobb lába nem kerül elő. Biztos egy puccos kertbe kellett szobor helyett, azért vitték el. Láttam már ilyet, mondja az egyik kukás, miközben kifordult szemű, kopasz műanyag fejet dob az autóban összegyűjtött szemétkupac tetejére.