Az a nap van, amikor vér, sírás és botrány is lesz a cirkuszban. Olyan dolgot teszek a manézsban, amire eddig még soha nem volt példa. Félek, hogy alaptalan dicsekvésnek tűnik, amit állítok, pedig higgyetek nekem, minden szavam igaz, s mire a végére értek a történetemnek, megértitek, a világ nem olyan, mint amilyennek eddig hittétek.

Gumiember vagyok, vagyis olyan artista, aki különösen hajlékony, s ezzel a képességével szórakoztat másokat a cirkuszban. Gyakran mondják rám azt is, hogy guminő, de ezt a kifejezést többnyire kikérem magamnak, ugyanis félreérthető. Maradjunk tehát abban, hogy gumiemberként keresem a kenyeremet, s mások szerint is kiemelkedően jó vagyok abban, amit csinálok. Éppen ezért váratlanul ért, amikor a minap a cirkuszigazgató magához hívatott, és közölte velem, hogy szedhetem a sátorfámat, ha valami nagy dobással nem állok elő a következő előadáson. Miféle nagy dobással?, értetlenkedtem, hiszen előző nap az összecsomózott lábam nagyujjával kontaktlencsét cseréltem öt másodperc alatt a porondon, majd szintén a lábujjaim segítségével, hason fekve, kifordított vállakkal, hátrakötözött kezekkel, bekötött szemmel, a lábaimmal dupla csomót kötve a testemen pár perc alatt megnyírtam a közeli iskola 1. c osztályának összes tanulóját. A nézők őrjöngtek, hatalmas sikert arattam. Ennek ellenére a cirkuszigazgató még látványosabb show-t követelt. Ha a jövő héten nem állsz elő valami utánozhatatlan műsorral, lecseréllek, megértetted?, üvöltötte, és kirohant az irodából. Később tudtam meg, hogy már ki is szemelte az utódomat, aki tíz évvel fiatalabb és jóval befolyásolhatóbb, mint én.

Miután három nap és három éjjel törtem a fejemet, aztán pedig egy egész nap gyakoroltam, ma úgy érzem, készen állok a nagy mutatványra. Az igazgató hiába próbálta kiszedni belőlem a részleteket, nem adtam be a derekam. Arra kértem, bízzon bennem, higgye el, hogy amit ma este bemutatok, megváltoztatja a Föld forgását, de legalábbis mindannyian meggazdagszunk belőle.

A porondmester megint azon az idegesítő fejhangon konferál, amit akkor használ, ha izgatott, amikor igazán tétje van annak, ami következik. Legutóbb akkor hallottam így beszélni, amikor az oroszlánunk leharapta az idomár orrát. Meggyőződésem, hogy az egész fejét leharapta volna, ha eljut addig a produkció, hogy a nyaka bekerüljön az állat fogai közé, ami az eredeti terv volt. Az oroszlánt ugyanis megzavarta a nézőtéren megszólaló halálsikoly, ami egy mobiltelefon csengőhangja volt. Nekiugrott az idomárnak, és leharapta az orrát. Másnap az igazgató azt nyilatkozta, ilyen még soha nem fordult elő működése alatt. Az állatot elaltatták, az idomárnak pedig fájdalomdíjul kifizettek egy élethű orrimplantátumot. Szerintem jól járt, mert a műorr sokkal jobban állt neki, mint az eredeti.

Szóval a porondmester most is éppen azon az idegesítő hangon konferál be engem, mint annak idején az oroszlánidomárt. Talán az igazgató elmondta neki, hogy sosem látott dologra készülök. Nagy rajtam a nyomás, de nem izgulok, alaposan átgondoltam a produkciómat. A főpróba remekül ment, az egészet felvettem videóra, visszanéztem, és magam sem akartam elhinni, mennyire jó vagyok.

Lassan besétálok a manézsba. A reflektor rám szegeződik, mindenhol sötét van. Olyan, mintha egyedül lennék a világűrben, de én tudom, hogy háromezer ember bámulja minden mozdulatomat. A mai előadásra különösen szép és szexi ruhát vettem fel. Minden csupa flitter, elöl és a hátán is mélyen kivágott, pontosan követi a testem vonalát, minden apró részletet megmutat. Bemelegítésként csinálok néhány szokványos trükköt, tekergek, összecsomózom magam, meg hasonlók. A közönség már ezt is óriási tapssal jutalmazza. Aztán kézbe veszem a mikrofont, és megkérem a nézőket, mindenki maradjon csendben. Akkor se tapsoljanak, ha valami szokatlanul elképesztőt látnak, mondom nekik, aztán leülök egy kényelmes fotelba. A lábaimat felhúzom, aztán átteszem a vállamon. A közönség pisszenés nélkül nézi, ami történik. Ezután a porondmester egy óriásplakát méretű képet tol be a manézsba, amelyen egy idős hölgy mosolyog. Ő a gumiemberünk édesanyja, mondja a mikrofonba. Jól nézzék meg, mert fontos szerepe lesz a produkcióban.

Olyan meggyőződéssel állítja, mintha tudná, mi következik. Pedig nem is sejti, neki sem árultam el, mit fogok csinálni. Az óriásfotó mellett kitekeredett pózban ülök, és várom, hogy megérkezzen a jel, hogy kezdhetem a produkciómat. A jel ezúttal nem az igazgatótól vagy a porondmestertől jön, hanem valahonnan fentről. Egy ismeretlen dimenzióból, egy olyan helyről, amelyet én is csak tegnap óta ismerek. Azt hiszem, angyalok lakják, úgy képzelem, ők is gumiemberek voltak, mielőtt meghaltak, és felkerültek a mennyországba. A jel megérkezik. Erősen koncentrálok, görcsölni kezdek, hasogat a fejem, egész testemben remegek. Hallom, hogy egy éteri hang azt mondja, nyomjak. Megteszem. Pár másodperc, és újszülöttsírás tölti be a manézst. Kibogozom a testem, felállok, és magasba emelem a gyereket, akit az imént szültem. A porondmester hangja remeg, amikor felszólítja a közönséget, hogy még ne tapsoljanak, ugyanis nem ért véget a produkció. Az újszülött hirtelen növekedni kezd a karjaimban. Leteszem, lábra áll. Copfos kislány lesz belőle, integet, és puszit dobál a közönségnek. Másodpercek alatt tinédzserré fejlődik, aztán fiatal lánnyá, negyvenes nővé, majd anyámmá alakul, éppúgy néz ki, mint a mellettem lévő óriásposzteren.

A közönségben ülők többsége ekkor érti meg, hogy az imént saját anyámat szültem meg a porondon. Ováció és tapsvihar következik. Szerényen mosolygok, aztán kézbe veszem a mikrofont. Megköszönöm a tapsot, és arra kérem a közönséget, csendesedjenek el, mert újabb mutatvány következik, ami még az előzőnél is nagyobb dobás lesz. A mikrofonért ezúttal nem a porondmester, hanem maga az igazgató jön be a színpadra. Mielőtt távozik, a fülembe súgja, jó műsorszámot raktam össze, de nehogy azt higgyem, hogy anyámnak fizet ezért a semmi kis szerepért.

Újfent a manézs közepén állok a reflektorfényben. Izzadok, remegek, nehezen bírok koncentrálni. Azt szuggerálom magamnak, hogy semmi gond nem lesz, hiszen tegnap este egyszer már sikerült megcsinálnom azt, amire most is készülök. S ha ez sikerül, megmarad az állásom, sőt egy sokkal menőbb cirkuszhoz is elszerződhetek jóval több pénzért. Mi több, világhírű leszek, könyveket írnak rólam, filmek készülnek az életemről. Ismét leülök, felveszem az előző pózt, amiben anyámat megszültem. A jel máris érkezik: nyomj!, mondja valaki. És én megteszem, úgy erőlködöm, mint még soha életemben. Hosszú másodpercek telnek el, mire újabb csecsemősírás hangzik fel a porondon. A reflektor anyámra szegeződik, aki újszülöttet szoptat. Kicsikém, mondja hangosan, hát megszülettél? A manézst fényár önti el. Anyám mellett egy flitteres ruha hever a színpadon. Vérfoltos. A közönség pisszenni sem mer. Valaki tapsolni kezd, aztán a többiek is követik. Az igazgató berohan a porondra, megfogja anyám vállát, és rázni kezdi. Ez meg mi a fene?!, ordítja. Hová tűnt a gumiemberem? Anyám felemeli a karjában tartott csecsemőt, és azt mondja: hát itt van, most szülte meg magát, nem látta az igazgató úr?

Véget ér az előadás, az utolsó néző is elhagyja a cirkuszt. A takarítónő a manézsban sepreget. A porond közepén egy véres flitteres ruhát talál. Felemeli, nézegeti, aztán a fekete szemeteszsákba dobja. Úgysem kell már ez senkinek, morogja.

Anyám mellét szopom, hófehér és meleg. Nem emlékeztem, hogy ilyen érzés. Arra gondolok, hogy valamit nagyon elrontottam, ugyanis a megszületésem után pár pillanat alatt nekem is fel kellett volna nőnöm, mint ahogyan az anyámmal is történt, miután világra hoztam. Miközben anyám ágyba tesz és betakargat, azon töprengek, hogyan kellene jeleznem neki, hogy beszélni szeretnék az igazgatóval. Ha ide tudná hívni, valahogy megpróbálnám elmagyarázni neki, hogy nem így terveztem a dolgokat, s ha ad még egy utolsó esélyt, nemcsak magamat szülöm meg újra a cirkuszban, de őt is. Órák óta sírok, hogy jelezzem, valamit szeretnék. Anyám cumit dug a számba, és azt mondja apámnak, túl öregek már ahhoz, hogy újra felneveljenek egy gyereket, holnap be is megy a gyámhivatalba, hogy elindítsa az örökbeadást.