– Dalí – mutatott a kocsimra a kedvenc hajléktalanom. Nemcsak azért kedvenc, mert amikor évekkel ezelőtt kezet fogtam vele, kinevezett angyalnak, és azóta nem fogad el pénzt, hanem azért is, mert büszke arra, hogy úgy hívják, mint a volt kisgazda miniszterelnököt. Márpedig aki kéregetőként Nagy Ferenchez méri magát, azt nem lehet nem kedvelni.

– Mi az, hogy Dalí? – kérdeztem gyanakodva.

– A varjúfos – nevetett rám –, pont olyan, mint az órák.

– A varjúfos?

– Igen, még a mutatók is látszanak.

El kellett ismernem, igaza volt, a megszáradt ürülék pont úgy folyt végig az autóm szélvédőjén, mint egy Dalí-festmény.

– Mondja, maga honnan küzdötte le magát idáig? – fitogtattam egy Rejtő-idezettel én is a műveltségemet. Erre a kérdésre, mint ahogy máskor sem, most sem válaszolt, pontosan meghúzva a határokat. Furcsa ember volt az én kedvenc hajléktalanom. Kéregetett is, ivott is, de őrzött valami olyan méltóságot, ami nem engedte, hogy a múltját és a jelenét összekösse.

*

Vele kapcsolatban már nem szoktam meglepődni. Úgy másfél évvel ezelőtt egy könyvekkel púposra rakott bevásárlókocsival várt a kapu előtt. Mint mondta, a könyveket a Báthori utca sarkán rakta ki valaki, ő lenyúlt egy bevásárlókocsit az Alditól, és belepakolta, azért hozta, hogy nézzük át, van-e olyan köztük, ami engem érdekel. Nem volt, mérnöki szakkönyveket talált, látszott, sosem olvasta ezeket senki, nekem sem kellettek. Sértődés nélkül tolta el, fogalmam sincs, mit csinált velük, de azt megígérte nekem, hogy a bevásárlókocsit visszaviszi a helyére.

Mostanában ritkán futunk össze. Először ő költözött el az utcából, ahol napközben tanyázott, aztán én váltottam irodát. Nem szerette az új hajléktalanokat, vadaknak, agresszíveknek, drogosoknak tartotta őket, nem akart küzdeni velük a placcért. Hogy hova ment, nem tudom, de gyakran vissza-visszalátogatott, ha meglátott, integetett, kézcsókom, Angyal, kiáltotta. Jól összeszokott társaság voltak valamikor, a mindig Himnuszt éneklő, a parkolni segítő és ő, aki beszélgetni szeretett. Mára mindhárman eltűntek.

A Himnuszt éneklő mindig a templom előtt állt, tekintetét az égre emelve, folyamatosan ugyanolyan átéléssel énekelte egymás után ötvenszer-százszor, ki tudja, a Himnuszt. Semmi mást. Hogy bolond volt, vagy nagyon okos, nem derült ki, de a pénz gyűlt előtte, az biztos. Ki ne adakozna a legszebb magyar imádságok egyikét éneklőnek?

A parkolós gyűjtési technikája igencsak fifikás volt. Az autók többségére még ma sem jellemző a tolatóradar, különösen a női autókból hiányzik. Olvastam egyszer, hogy a nők parkoláskor lehalkítják a rádiót, nagyon nevettem mindaddig, amíg rajta nem kaptam ezen saját magamat is. A parkolós hajléktalan rendszeresen letáborozott az egy-egy felszabadult hely mellett, és ha női vezető jött, segített beállni. Leállította a forgalmat, körbe-körbe szaladgált az autó körül, csápolt, hadonászott, mutogatott, halálba idegesítve mindenkit. Engem különösen, mert aggódtam, hogy addig ugrál mögöttem, amíg pont ezért töröm el a lábát a vonóhoroggal. Ő is nagyon hatékony volt, hálás nők nyomtak pénzt a markába csak azért, mert az előadott színészi teljesítmény lenyűgözte őket. Mi kötöttünk egy egyezséget, hogy csak akkor lesz övé az apróm, ha nem segít.

Szerettem a Belváros egyedi figuráit.

Szinte barátságba keveredtünk az orosz nővel, aki ruhákat árult, esténként az üzlet előtt ültek erősen sminkelt barátnőivel a kisszékeken, fogyott a vodka rendesen, pergő nyelvvel fecsegtek oroszul, ha néha vásárló tévedt oda, nehézkesen felállva, de mindig józanul mutogatta a ruhákat.

– Ljubocská, ne siess, gyere igyál kis kortyot – áradt a szeretet belőle mindig felém.

A bérelt irodám fölötti lakásban Pilinszky unokahúga élt, nyolcvan évhez közelített, bár a korát sosem árulta el, és balerinaalkatát megtartva hófehér, magas sarkú, combközépig érő testőrcsizmában, miniszoknyában tipegett a lépcsőn és az utcán, élvezve, hogy kifütyülnek utána a furgonokból. Igazi nő, kortalan volt. Gyakran teáztunk együtt, sosem publikált családi képalbumokat nézegetve hallgattam a híres nagybácsi élettörténeteit. Osztoztam felháborodásában, hogy Pilinszkyről olyan domborművet készítettek, ami nem volt rá jellemző.

– Tudod édesem, Janika úrifiú volt, sosem dohányzott az ablakban – mondta. Láttam a kissé sárgult képeken, nagyon szép lány volt, Pilinszky barátai udvaroltak is neki, megmutatta azokat a Tandori által hozzá írt szerelmesleveleket, verseket, amelyek majd egyszer, az ő halála után robbanni fognak az irodalmi életben.

A Belváros amúgy is egy nagy falu. Az őslakosok ismerik egymást, az Airbnb-turisták számukra láthatatlanok, feltéve, ha nem ordítanak, a postás felviszi a leveleket a nehezen mozgó időseknek, a közteresek nem büntetik a tilosban parkoló, helyre vadászó bennszülötteket, a kisbolt eladója sms-t küld, ha sikerült beszereznie a kedvenc joghurtot, a fagyizóban mélyebbre merítik a kanalat, ha rendszeres vásárló valaki.

Titkok sincsenek, mindenki tudja, kihez jár új szerető, ki nem szedi össze a kutyapiszkot, ki örökölt, és kezdett lakásfelújításba.

Falu és amíg ki nem hal ez a generáció, az is marad. Az idegenek számára láthatatlan közösség.

*

Ásványvizet öntöttem a szélvédőre, együtt dörzsölgettük Dalí óráját az üvegről a Kisgazda-névrokonnal.

– Jártam Figueresben – nyugtatott meg, újabb csepegtetett adalékként az életéből.

– Én még nem. Milyen?

– Elmebeteg – nevetett fel újból –, nagyon tetszett. Csupa csicsa, csupa őrültség.