Rácsorgott a holdfény a Balatonra, kövér hullámok ti-ti-tát csapkodnak a parti köveken. Megijesztenek a váratlan neszek, mint akkor éjjel, amikor titokban először kóstoltam meg azt a barna italt. Akkoriban csak azok a gyerekek ittak kólát, akiknek a szüleik gazdagok voltak, és nyaranta olyan helyen vakációztak, ahol nem holmi „pult alól” kínált nyugati termék volt a kóla, hanem egy hétköznapi ital. Hazahozták a menő fémdobozokat és a karcsú üvegpalackokat, mi meg irigyeltük őket.

Akkor este egy barátnőméknél aludtam. Éjszaka kiosontam a hűtőszekrényhez, és titokban megkóstoltam a kólát. Nekik ugyanis futotta rá, ráadásul egy hatalmas üvegben tartották. Később tudtam meg, hogy csupán egy liter volt az, amit akkor én óriásnak véltem. Nem gyújtottam villanyt, csak úgy, sötétben kinyitottam a fridzsidert, gyors mozdulatokkal lecsavartam az üveg kupakját, és belekortyoltam a vágyott italba. Az ismeretlen íz végigkarcolta a nyelőcsövemet. Köhögnöm kellett tőle, de visszatartottam, nehogy valaki észrevegyen. Remegtem a félelemtől. Gyorsan visszatettem az üveget a hűtőbe, és visszamentem a szobámba, ahol aznap éjszakára elszállásoltak. Sokáig nem bírtam elaludni, s mikor végre álomba merültem, egy ismeretlen helyről álmodtam, ahol mindenki kólát iszik, és gazdag, még mi is.

Romos putrik mellett visz az utam, cipőtlen gyerekek bámulják az utcában elhaladó autót. Koppan valami a karosszérián. Útitársam szerint nem kellene megállni, de én ragaszkodom ahhoz, hogy megnézzük, mi történt. Mi van, ha elgázoltunk valakit? Remegek, amikor kiszállok a kocsiból. Gyerekek rohannak felénk, idegen nyelven üvöltöznek valamit. Nem értem, mit akarnak. Körbejárom a kocsit, hátul a jobb oldalon kisebb horpadást fedezek fel. Kicsit arrébb egy kólásüveg hever. Nem kétséges, ezzel dobták meg a kocsinkat. Rohadt ideges vagyok. Az egyik gyerek kézbe veszi az üres üveget, megpróbál inni belőle, mintha komolyan hinné, hogy még talál benne legalább egy cseppnyit a barna italból. Útitársam sürget, hogy menjünk tovább, mielőtt a felnőttek is megjelennek, és belénk kötnek. A kisfiú, akinél a kólásüveg van, hozzám lép, a tenyerét nyújtja felém, szerintem pénzt akar. Az üveg a szájából lóg kifelé, folyik a nyála. Arra gondolok, miféle betegségeket terjeszthet ez a koszos palack, na meg ez a kisgyerek. Próbálom elkerülni, hogy hozzám érjen. Eszembe jut a múlt, meg hogy én mikor és hogyan ittam először kólát.

Akkor reggel, amikor a vendéglátóim észrevették, hogy valaki felbontotta a fridzsiderben lévő üveget, rákérdeztek, hogy én voltam-e. Letagadtam, aztán elsírtam magam. Azt mondták, a kóla nem gyerekeknek való ital, aztán töltöttek nekem egy pohár szörpöt. Amikor legközelebb hallottam, hogy az osztálytársam azzal dicsekszik, a nyáron az amerikai rokonoknál mindennap kólát ivott, azt mondtam neki: hazudik, mert a gyerekek nem ihatnak ilyesmit. Azt válaszolta: hülye vagyok és csóró, aki azt sem tudja, mi a kóla. Miközben a vécében bőgtem, egy papírra leírtam, hogy én már egyszer megkóstoltam azt az italt, és igenis tudom, milyen az íze. Végezetül még azt is odaírtam: ha felnőtt leszek, annyit veszek magamnak, amennyit akarok, mert híres tudós leszek, aki sok pénzt keres, és abból az anyukámnak is adok, mert megérdemli, és mert ő még sosem ivott kólát. A cetlit gondosan összehajtogattam, betettem a zsebembe, otthon pedig eldugtam az ágyam alatt lévő lötyögő parkettacsík alá.

A karosszériaszerelő, amikor meglátta a kocsi oldalán lévő horpadást, azt kérdezte, ki dobta meg kővel a kocsit. Azt válaszoltam, gyerekek voltak, és nem kő volt, hanem üveg. A karosszériás erre azt mondta, reméli, lekevertem egy jó nagy pofont annak a kölyöknek. Csendben bámultam a szerelőt, és arra gondoltam, hogy csillogott a kisfiú szeme, amikor odaadtam neki a táskámban lévő kólát. Mohón itta, a barna lé végigcsorgott az állán. Útitársam megjegyezte: nem vagyok normális.

Rácsorgott a holdfény a Balatonra, egyedül vagyok a parton. Elmúlt éjfél, játszik a szél a víztükörrel, figyelem, hátha megpillantom a vízen járó Jézust. Imákat gyártok magamban, hangosan egyiket sem mondom ki, nehogy felkapja és elvigye őket egy erre járó kósza szellő. Ha eltűnnek, mi marad nekem? Az összetömörített sötétségből kilép egy alak, a part felől közelít, nem a vízről. Nem lehet a Megváltó. Közelebbről nézve gyereknek tűnik, figyelem, hol lehet az anyja, de senki nincs vele. Ahogy közelít, egyre magasabb lesz, mire hozzám ér, a fejét beveri az égboltba. Leül mellém a padra, semmit nem szól, csak a kezembe ad egy palackot. Kólásüveg, szinte nincs is súlya. Közelebb emelem a szememhez, a hold átsüt az átlátszó palackon. Valami van benne. Mintha egy összehajtogatott papírlap lenne. Mire megkérdezhetném a mellettem ülő idegent, hogy kitől jött a palackposta, eltűnik.

Kicsavarom a kupakot, és kiszedem a cédulát. Izgatott vagyok, vajon ki küldhette, mit akar üzenni? Széthajtogatom a papírlapot, megvilágítom a telefonommal. A cetlin a következő áll: „Én már egyszer megkóstoltam azt az italt, és igenis tudom, milyen az íze. Ha felnövök, annyi kólát veszek magamnak, amennyit akarok, mert híres tudós leszek, aki sok pénzt keres, és abból az anyukámnak is adok, mert megérdemli, és mert ő még sosem ivott kólát.”

Anyámat egy hónapja temettük. Elhamvasztották a testét. Vannak napok, amikor a hullámok anyám illatát hozzák felém. Sosem vettem neki kólát, és sosem meséltem neki arról, hogy a parton ülve a vizet bámulom, mert Jézust várom Siófok felől. Autózúgás hallatszik a hátam mögül. Megfordulok. A kocsi megáll, éppen mellettem. A jobb hátsó felén horpadás éktelenkedik. Kinyílik az ajtó, anyám ül a vezetőülésen. Sürget, üljek be az anyósülésre. Alig csukom be az ajtót, indulunk. Egyenesen a Balatonba hajt. Kacagva mondja, a következő megállónál Jézust is felvesszük, a kólát már behűtötte neki, mert úgy hallotta, újabban azt issza.