Észrevesszük majd, ha meghalunk? Lesz valaki, aki figyelmeztet, vagy csak a bennünket körülvevő nagy sötétség válik gyanússá, meg az a baromi nagy csend? Halálunk után kívánjuk még a töltött káposztát, és eszünkbe jut, hogy megkeressük azokat, akiknek halálunk után akartunk úgy igazán beszólogatni? Lesz-e termő borvidék a végtelen sötétségen túl, és borozgatunk-e azokkal, akik fent várnak ránk? Itt egy mese felnőtteknek, akik nem hisznek, és kételkednek abban is, hogy az írók igazat mondanak.

Nem érzem a kezem, a metszőollót képtelen vagyok felemelni, pedig anélkül nem tudom levágni ezeket a hatalmas szőlőfürtöket. Feszül a bőröm, mindenem sajog. Benyelhettem valami ronda vírust. Nem hiányzott épp most, amikor szüretelünk. Ha covidos vagyok, annyi az idei bornak, mindenkit megfertőzök vele.

A tegnap esti buli tényleg durva volt, jó sok pálinka fogyott, én pedig kísérőnek gin-tonikot ittam. Azt hiszem, hatig számoltam, aztán már csak arra emlékszem, hogy a haver gyilkos kuvaszát idomítom. Reggel a telefonomban találtam egy fotót – a fejemet a kutya hatalmas fogai közé próbálom betuszkolni. A többiek szerint oroszlánszelídítőt játszottam. Ébredés után rettenetes másnaposság gyötört, olyan érzésem volt, mintha összementem volna.

A tükröt messzire elkerültem, nem volt kedvem a gyűrött fejemmel szembesülni. Reggelire kevertem magamnak még egy gin-tonikot, gondoltam, kutyaharapást szőrével. Nem esett jól, de megittam. Hat órakor már az autóban ültem, ami kihozott a tanyára. Az egész rokonság összegyűlt, itták a pálinkát, és azon vitatkoztak, ki kivel kerüljön párba, ugyanis minden szőlősorba két ember állt be szüretelni.

Nálunk az a hagyomány, hogy egymással szemben szedjük a szőlőt, így gyorsabban haladunk. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, de az igazság az, hogy ebben a felállásban legalább lehet pletykálkodni. Én az egyik falusi asszonyt kaptam párnak; arra gondoltam, most mindent megtudok, ami a környéken történt az utóbbi fél évben. Alapesetben nem bántam volna, sőt még szórakoztatnak is a történetei, de ebben az állapotban még a lélegzetvétel is zavart, a fejem szétrobbanni készült. Szó szerint úgy éreztem magam, mint akit hatalmas lufivá pumpáltak.

Miután beálltunk a sorba, kicsit csodálkoztam, hogy a párom nem beszél. Némán szedte a fürtöket, mint aki haragszik rám. Eleinte arra gondoltam, megkérdezem, mi a baja, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha csendben szedjük a szőlőt, legalább némán szenvedhetek. Néhány óra elteltével egyre rosszabbul éreztem magam. Egyszerűen nem jutottam egyről a kettőre, nem akart megtelni a vödröm. Nem bírtam megfogni a metszőollót, a lábaimat nem éreztem, az egész testem feszült, sajgott.

Úgy döntöttem, leülök pihenni, és megnyomkodom az elzsibbadt lábaim. Jézusom! Eltűnt mindkét lábam, és a kezeimet sem látom! Valaki adjon egy tükröt! – ordítottam. Az a rohadt kuvasz, az haraphatta le! – gondoltam, és közben az jutott eszembe, hogy talán már meg is haltam, csak nem vettem észre. Egyszer olvastam arról, hogy létezik ilyesmi, mármint hogy az ember olyan erősen ragaszkodik az élethez, hogy egyszerűen nem veszi észre, ha eltávozik az élők sorából. Aztán meg arra gondoltam, ha tényleg halott lennék, reggel nem hánytam volna tele a vécét. Az ordítozásomra többen is összeszaladtak.

Mindenki keresgélt, és azt állították, hallják, hogy valaki segítségért ordibál, de nem látják, honnan jön a hang. Hiába üvöltöztem, hogy: Itt ülök a földön, nézzetek már ide! – senki rám sem hederített. A mellettem álló szőlőtőkét bámulták, s azt állították, olyan ez, mintha az egyik szőlőfürtből jönne a hang. Arra gondoltam, ezek még többet ihattak tegnap este, mint én, ha ekkora marhaságot beszélnek.

Seregélyek vijjogása térített vissza a valósághoz. Az egyik éppen felém repült. Ahogy közeledett, egyre nagyobbnak láttam. Mire felém ért, teljesen elvesztem az árnyékában. Az jutott eszembe, ha nem haltam meg, akkor valaki bedrogozott, mert ilyen dolgokat tiszta fejjel biztosan nem hallucinál az ember. Az egyik seregély lecsapott rám, és a csőrébe vett.

A madár gyorsan elhagyta a borvidéket, majd hosszan körözött egy tó fölött. Arra gondoltam, most aztán tényleg szívás, hogy nincs se kezem, se lábam, mert ha ez a madár véletlenül beleejt a vízbe, nem tudok kiúszni. Aztán egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, a víztükör egészen közel került hozzám. Kirajzolódott benne egy hatalmas seregély, aki a csőrében egy szőlőszemet cipel. Szép nagy, érett, lédús gyümölcs volt, kék bőre hamvas és feszes. Tetszett a látvány, mosolyra húzódott a szám, akárcsak a szőlőszemé.

Amikor a főorvosnak elmeséltem, hogy szőlőszemmé változtam, és egy madár elrabolt, csak mosolygott. Megsimogatta a vállamat, és azt mondta: nyugodjak meg, nem változtam szőlőszemmé; a kórházban vagyok, mert minap a szüreti buliban félrenyeltem egy szőlőszemet, és megfulladtam. Nem azt mondta, hogy majdnem megfulladtam, hanem azt, hogy megfulladtam. Mit akar ez jelenteni? Egyre jobban összezavarodtam. Csak az nyugtatott meg kissé, hogy időközben végigtapogattam a lábaimat és a kezeimet, és mindent a helyén találtam. Arról tehát megbizonyosodtam, hogy nem vagyok szőlőszem. S ha ezt tudom, akkor élek, vagyis nem fulladtam meg.

A főorvos magamra hagyott. Azt mondta, mindjárt hozzák a vacsorát, jó lenne, ha ennék végre, mert meg kell erősödnöm, hogy kiengedhessenek a kórházból. Megfogadtam, hogy mindent megeszek, mert szerettem volna végre hazamenni, hogy magam mögött tudhassam ezt a furcsa és rémisztő kalandot.

Az ápolónő borsófőzeléket hozott egy tükörtojással. Lerakta az éjjeliszekrényre, és töltött egy csupor teát. Megigazította a takarómat, a párnámat, aztán arra utasított, hogy gomboljam ki a pizsamámat, mert meg akarja mérni a lázamat. Azt is kérte, hogy igazítsam meg a szárnyaimat, mert nem fér a hónaljamhoz, ahová szeretné betenni a lázmérőt.