A mennyezeten hatalmas kenyerek lógtak, mint furcsa csillárok. A tésztából formált karok felém nyúltak. A falakon lisztből rajzolt arcok vigyorogtak, a padlón gabonaszemekből kirakott ösvény vezetett az ajtó felé. Nem értettem, mi történik. Lekászálódtam az ágyról, de nem éreztem a talajt a lábam alatt. Elvánszorogtam az ajtóig, kinyitottam, a pékségben találtam magam. Minden fejjel lefelé volt. A sütők a plafonon lebegtek, a kenyerek a padlón nőtt fákon teremtek.

Megpróbáltam összeszedni a kenyereket, de azok hangosan nevetni kezdtek. „Nem látod, hogy már nincs szükségünk rád?” – kérdezte az egyik. Hátrahőköltem. Megfordultam, és a tükörben megláttam magam. Arcom helyén üresség tátongott. Megpróbáltam megérinteni, ám ahogy hozzáértem, elszállt, mint egy hatalmas lisztfelhő. Azonnal tudtam, hogy meghaltam. De hogyan? Hiszen itt vagyok, érzem a sütő melegét – vagy azt is csak képzelem? Az utcát bámultam a kirakaton keresztül, az emberek árnyékokként suhantak el a pékség előtt. Kimentem, mindenkinek köszöntem, de senki sem vett észre. Semmi kétség, halott vagyok.

Visszatértem a pékségbe, leültem a dagasztóasztal mellé. Arra gondoltam, ha valóban meghaltam, akkor legalább a temetésemet megtervezem, hogy olyan legyen, amilyent mindig is szerettem volna. Minden részletet aprólékosan kidolgoztam. Azt akartam, hogy a pékségem összes vevője ott legyen a búcsúztatáson, és süssenek egy hatalmas tortát a tiszteletemre. Olyan magasat, ami felér a Parlament kupolájáig. A torta rétegei között különleges krémek legyenek, olyanok, amit ember még nem ízlelt. A legnagyobb vágyam az volt, hogy a tetején álljon egy cukormázból készült szobor rólam, kezemben a péklapáttal.

Perceken belül sok-sok apró termetű pék jelent meg a plafonon, felém masíroztak. Felemeltek, és magukkal vittek a temetőbe, ahol már készen állt az általam tervezett gigantikus torta. Magasabb volt mindennél és mindenkinél. Az emberek tátott szájjal bámulták. Akik nem ismertek, azt találgatták, ki lehettem. Egyesek szerint miniszter, mások keresztapaként emlegettek, de volt egy férfi, aki azt kiabálta, hogy maga a Jóisten halt meg.

Megpróbáltam az ordítozó emberhez lépni, de lábaim a földbe gyökereztek. A nap egyre erősebben tűzött, korongja a Föld felé ereszkedett, lassan, de biztosan közelített a koporsóm és a mellette álló torta felé. A torta krémje lassan olvadni kezdett, folyékonnyá vált, és hatalmas, izzó lávaként elöntötte a körülötte állókat. Az emberek sikoltva menekültek, de a krém magába szippantotta őket. A síremlékem, amit a legnevesebb szobrászművésszel készítettem el még évekkel korábban, lassan elsüllyedt a cukrosban. A márvány péklapát egyre mélyebbre süllyedt a gigantikus tortamasszában.

Ekkor hangot hallottam: „Te nem is létezel.” Megfordultam. Egy nő állt előttem. Jegyzetfüzetet tartott a kezében, tollával kopogtatott rajta.

„Csak egy ötlet voltál” – folytatta. – „Egy karakter, akit én találtam ki az új regényemhez, de végül sosem írtam meg.”

Megpróbáltam tiltakozni, de nem jött ki hang a torkomon. Testem lassan elhalványult. A nő bezárta jegyzetfüzetét, és elsétált. A világ körülöttem szürke porrá vált, a formák és a színek eltűntek. Már csak egy gondolat voltam egy elme mélyén, egy félbehagyott mondat egy üres lapon.

De ha sosem léteztem, akkor mi ez a tudatosság? Mi ez a vágy a létezésre? Talán minden karakter így érzi magát, akit elvetettek? Talán valahol a nemlétezés határán lebegünk mind, várva, hogy valaki életet leheljen belénk, vagy végleg elfelejtsen minket? Nem tudom, mennyi ideig lebegtem ebben az ürességben. Egyszer csak fényt láttam. Apró pont volt, egyre közeledett. Talán egy új lehetőség? Egy másik író talán megtalál és megír? De a fény nem engem keresett. Elhaladt mellettem, és egy másik árnyalakot világított meg. Őt választották.

Különös gondolatok foglalkoztattak. Az jutott eszembe, hogy ha valójában sosem léteztem, nem is veszíthetek semmit, az életet sem, hiszen meg sem halhattam. De a vágy a létezésre nem hagyott nyugodni. Megpróbáltam emlékezni arra, ami valójában sosem történt meg. A pékségemre, a kenyerek illatára, a vevők mosolyára. De minden egyre homályosabb lett. Újra és újra átéltem a nemlétezést. Minden alkalommal egyre kevesebb maradt belőlem. Végül már csak egy szó voltam egy üres lapon: „pék”.

 És akkor történt valami. Egy fiatal író ült le az asztalhoz, kezébe vette a tollat, és leírta: „A pék, aki sosem létezett.” Éreztem, ahogy a szavak életre keltenek. A történetem újra formálódott, más alakot öltött. Talán most esélyt kapok. Az író hosszasan gondolkodott, majd áthúzta a címet. „Nem, ez túl abszurd” – mondta, és új lapot vett elő.

Végül csak csend maradt. Nem a semmi csendje, hanem egy nyugodt, békés állapot. Talán ez a nemlétezés igazi arca. És így, a vég végére, amikor már semmi sem maradt, csak a csend és az üresség, éreztem, hogy mégis része vagyok valaminek. Egy végtelen ciklusnak, ahol a történetek újra és újra megszülettek, törlődtek és újraéledtek, mint a kenyerek a sütőben, mindig ugyanazok, de mégis mindig mások. És én, a sosem létezett pék, végleg megértettem, hogy a történetek örökké élnek, még ha a karakter maga nem is.

Az író közben dühösen kitörölte a kiadójától kapott levelet, amelyben felszólították, hogy huszonnégy órán belül új novellával álljon elő. Megitta a maradék hideg kávéját, aztán írni kezdett. A történet egy pékről szólt, aki nagyravágyó és gőgös volt. Kenyérből sütött hidat, hogy azzal elérhesse a világ végét, mindenkinek bebizonyítva, ő a legjobb. Bár senki nem hitt neki, ő mégis elérte a célját, ám ott egyszerűen lezuhant a semmibe, és meghalt. Mielőtt az író kitehette volna a pontot az utolsó mondat végére, a pék mögé settenkedett, és agyonütötte a péklapáttal. A holttest a klaviatúrára zuhant, és a novella kitörlődött, a történet a pékkel együtt örökre eltűnt.

A helyszínelő rendőrök közül az egyiknek megtetszett a péklapát, s mivel nem illett a tetthelyre, ellopta és hazavitte. Azóta is azon gondolkodik, hogy pékséget kellene nyitnia.