Miután az angyal megevett egy nagy adag töltött káposztát és egy fél rúd mákos bejglit, elindult, hogy elvigye a feldíszített fenyőfákat az emberek otthonaiba. Szenteste volt, esett a hó, az utcák csendesen várták, hogy az óra éjfélt üssön. Gyerekkoromban így képzeltem a karácsonyi előkészületet, de aztán rájöttem, a valóság egészen más. A fát apám vette a piacon, a díszítés pedig közös családi programmá vált. Számomra ez lett az év legszebb napja.

A fát ma én vittem haza, van egy kis piac a lakásomhoz közel. A fenyőt felállítottam a szoba közepén, és vártam, hogy szép sorjában megérkezzenek a vendégek, akiket erre a különleges alkalomra hívtam meg. Közös fadíszítés, ezt írtam nekik az e-mailben. Először édesanyám jött meg, őt követte apám, nagyanyám és a legjobb barátnőm, Csöpi.

– Csináltam forralt bort, kértek? – mondom a vendégeknek, de valójában ez csak egy alibikérdés, hogy meginduljon a beszélgetés. Mind iszunk, ez segít ellazulni, rég voltunk már így együtt, ez kicsit érezhető is a hangulaton. Az ital fogy, egyre oldottabb a csevegés.

Anyám a pohár borral a kezében áll a fa mellett, mereng, mintha a fenyőágak között valami láthatatlan vonalat követne a szemével. Leteszi a poharat az asztal szélére, és egy régi, kopott dobozért nyúl, amit magával hozott. A doboz fedelét lassan nyitja fel, a mozdulatai szinte szertartásosak. Egy üveggömböt vesz elő, amit finoman tart az ujjai között. Az üvegfelület karcos, az egykor fénylő ezüst beszürkült.

Nem néz ránk, érzem, hogy gondolatban távol jár. Az ezüstgömböt lassan felhelyezi a fa egyik alsó ágára. Mozdulatlanul áll, majd megérinti a gömböt, az ujjai remegnek. A dísz halkan koppan az ágon, majd látszólag megpihen. A fenyőág kissé megrezdül a súlytól, és a szoba fényei vibráló árnyékokat vetnek a falra. Anyám szeme még mindig a díszen időzik, mintha az üveg áttetsző rétegein keresztül mélyebbre pillantana. Nem mozdul, de az arcán valami megfeszül. A faág váratlanul megadja magát. Az ezüstgömb lecsúszik, lassan forogva zuhan, és szétrobban a padlón. Az üvegszilánkok szerteszóródnak, apró csillagokat vetve a szőnyegre. Anyám nézi a törmeléket, mintha a törött darabok az életének egy olyan fejezetét idéznék, amelyet sosem akart újra látni.

Az egyik szilánk mellett megcsillan egy kicsi kép. Közelebb lépek, egy újszölött arcát látom. Nem kérdezek semmit. Anyám tekintete elárul mindent, amit a szavai sosem tudnának kifejezni. Csak áll a falnak támaszkodva, mintha az tartaná meg, hogy össze ne rogyjon. Ajka remeg, de nem szól, csak a törött gömb maradványait nézi. Tudom, hogy ez a gyermek nem én vagyok. Anyám lassan letérdel, végigsimítja a fotót. Rám néz, és azt mondja: „Az ikertestvérem, akiről eddig nem beszéltem neked.” Aztán azt is elmondja, hogy gyerekkorukban szétválasztották őket, mert a szüleik elváltak. Évtizedekig semmit nem tudtak egymásról, de hat hónappal ezelőtt a testvére megtalálta őt, azóta szinte mindennap beszélnek, próbálják bepótolni az elvesztegetett időt. Anyám megígéri, holnap nekem is bemutatja a testvérét. Átölelem, az újszülött fotóját kisimítom és a zsebébe csúsztatom.

Apám a karácsonyfához lép. Kis falovat tart a kezében, amit az évek során mindig gondosan a fenyő egyik legbiztosabb ágára helyezett. Mozdulatai szertartásosak. A faló egyszerű, durván faragott darab, festék már alig van rajta, csak itt-ott villan meg egy halványkék csík, amely talán valamikor kantárt vagy nyeregtakarót ábrázolt. Nem csillog, nem vonzza a figyelmet, de apám számára ez az egyetlen dísz, amely minden évben biztos helyet kap a fán. Ahogy felhelyezi az ágra, megáll egy pillanatra, a ló lassan megpihen ott. Apám a karosszékhez lép. Nem ül le, csak megtámaszkodik. Beszélni kezd, a hangja halk, mégis súlya van a szavainak.

– Ezt a lovat a mózeskosaramban találták, amikor bevittek az intézetbe – mondja. – Azok, akik felneveltek, sosem mondták el, hogy nem ők a vér szerinti szüleim. Mindent megadtak, amit csak tudtak, de valahol mélyen mindig éreztem, hogy valami hiányzik. Haláluk után találtam egy kis ládikát, benne egy okirattal, amelyen az szerepelt, hogy anyám belehalt a szülésbe, apám meg elhagyott. Így kerültem az intézetbe, aztán az örökbefogadóimhoz, akik mindig csodásan bántak velem. Hogy miért nem beszéltem eddig erről? Nem voltam elég bátor, de anyád története most belőlem is előcsalta az igazságot.

A szoba csendje befogadja ezt a történetet is. A múlt végre helyet talált magának a jelenben.

Nagymamám egy régi angyalt tart a kezében. Az arca komoly, de a szemében mosoly bujkál. Az angyal árnyéka a falon táncol, ahogy felemeli, hogy a fára akassza.

– Régen történt, még fiatal voltam – meséli a nagymamám, majd egy pillanatra elhallgat, mintha az emlékek mélyéből keresné a megfelelő szavakat. – Egy nap megjátszottam a lottón a számokat, amelyekről azt álmodtam, hogy szerencsét hoznak. És nyertem. Sok pénzt. Milliókat. Nem mondtam el senkinek. Úgy éreztem, hogy nem nekem van szükségem erre a pénzre, hanem valakinek, akit igazán szeretek. Ez az angyal, aki nagyapád halála óta vigyáz rám, mindig emlékeztetett arra, hogy várjak a megfelelő pillanatra.

Rám néz, folytatja a mondanivalóját.

– Te vagy az, akiért megőriztem a pénzt. Látom, mennyit dolgozol, és látom, hogy elfáradtál. Eljött az idő, hogy élvezd az életet, hogy felfedezd a világot. Ez a pénz a tied. Utazz, láss, élj!

Nagymamám óvatosan a fára helyezi az angyalt, az ragyogni kezd a fények között, mintha maga is ünnepelné a pillanatot.

Az idő egy pillanatra megállni látszik, de csak addig, amíg Csöpi, a barátnőm hozzám nem lép. Kezében összegyűrt papírlapot tart, amiben mintha lenne valami.

– Ez a tiéd, tedd fel a fára – mondja halkan. Kíváncsian nyúlok a kis csomagért, és lassan bontani kezdem a papírt, ami alatt egy karácsonyi gömb lapul. Csöpi int, hogy nézzem meg a csomagolást is. Széthajtogatom a papírt, rögtön látom, hogy ez egy bírósági dokumentum. A barátnőm neve áll rajta, és az, hogy gondatlanságból elkövetett emberölés, meg hogy három év letöltendő szabadságvesztés. Egy pillanatra nem értem, mit látok, mintha az agyam képtelen lenne összekapcsolni a papíron olvasottakat azzal a személlyel, akit évek óta ismerek.

Leteszem a lapot, Csöpi lassan közelebb lép.

– Mostanáig nem akartam, hogy megtudd – mondja halkan. Hangja olyan törékeny, mint a gömb a kezemben. – De ha ma a titkok estéje van, akkor elmondom, mert talán így könnyebb lesz nekem is. A kislányom, Anna, kétéves volt. Egy nap etettem, ahogy mindig. Fáradt voltam, mert egész éjjel nem aludtunk, fogzott, sírt, és én nem tudtam megnyugtatni. Aznap reggel is nyűgös volt, nem akart enni. Nem figyeltem eléggé. Egy darab étel a torkán akadt, és hiába próbáltam, nem tudtam megmenteni. A mentők kijöttek, de késő volt. Addigra már nem lélegzett.

A szobát betölti a csend, nehezebb, mint eddig bármikor. Csöpi zokog.

– A bíróság szerint gondatlan voltam. Három évet kaptam, amit leültem, de valójában sosem hagytam el azt a cellát. A gyász és a bűntudat itt maradt velem, minden percben, minden egyes nap. Nem enged el.

A barátnőm elővesz egy másik díszt – egy régi, kopott gömböt.

– Ezt mindig felteszem a fára. Emlékeztet a kislányomra és arra, hogy talán valahol megbocsátást találhatok – Csöpi lassan hátralép, a karácsonyfa fényében most valahogy törékenyebbnek tűnik, mint valaha.

Kórházi szoba hűvös csendjében ébredek, az infúzió lassú csöpögése olyan, mint egy régi metronóm hangja. A testem elgyengült, a láz tompa ragyogása árnyakat vetít a csukott szemhéjam mögé. A kórházi szobámban nincs karácsonyfa, csupán egy apró ágacska egy szem szaloncukorral. Most már tudom, hogy az este, amit az előbb még valóságként éltem meg, csak hallucináció volt. A szüleim tíz éve haltak meg autóbalesetben, nagymamám 95 évesen elaludt és nem ébredt fel, Csöpi pedig öngyilkosságba menekült.

Szenteste van. Egy nővér lép a szobámba, megméri a hőmérsékletemet. Azt mondja, végre lement a lázam, így fogadhatok látogatókat. Kisétál az ajtón, hallom, hogy azt mondja: Bemehetnek.” Csöpi, a barátnőm lép be a kórterembe kislányával, Annával. Semmit nem értek! Megint hallucinálok? De hát azt mondták, már nem vagyok lázas. Csöpi leül az ágyam mellé, Annát az ölébe veszi. Félek kimondani, amit gondolok, de aztán mégis megteszem.

– Ti éltek?

– Miért ne élnénk? – nevet Csöpi. – Sőt, jó hírrel jöttünk! Annának kistestvére lesz, ez a mi karácsonyi titkunk, neked. Minél előbb meg kell gyógyulnod, mert te leszel a keresztanya.

Csöpi mosolyog, megfogja a kezem.

A láz árnyai lassan visszahúzódnak, a szoba sarkában megjelenik egy fényfolt. Imádkozom, hogy ami most történik, tényleg valóság legyen. A Teremtő óvatosan eligazítja rajtam az éjszakát.