Megnéztem most újra a 101 kiskutyát, a rajzfilmet és a filmet is. Átéltem újból azt a szeretetet, aggodalmat, amit az ember érezhet, ha ezek a kicsik egyszer csak bekerülnek az életünkbe. Azt a pillanatot, amikor Pongo és Roger életre simogatja a tizenötödik újszülött dalmatát, megkönnyeztem.

Lehetett volna dalmata, de a miénk komondor volt.

Nem tudtuk, hogy Gyöngy viselős. Hatalmas, földig érő gyűrűs szőre elrejtette megvastagodott testét. Ráadásul Torma alig múlt féléves, fel sem merült, hogy már képes nemzeni.

Jógáról jöttem, behajtottam a kertkapun, és éreztem, valami szokatlan történt. Gyöngy mindig a bejáratnál várt, amíg a kapu csukódott, busa fejét betolta a kocsi ablakán egy simogatásra. Ez a mi szertartásunk volt, mással nem csinálta. De aznap nem üdvözölt. A garázs előtt megálltam, és a hideg tavaszi szélben rátekertem a sálat a fejemre. Gyöngy, Gyöngyikém, kiabáltam. Torma megjelent és nyüszített. Azt tudtam, hogy Gyöngy nem megy ki a tanyáról soha, ezért keresni kezdtem.

Hatalmas, 20 méteres tuják keretezik sűrűn a házat, korábban vasráccsal körbekerítettük a fákat, mert csöpögő gyantájuk összeragasztotta a komondorok szőrét. Nem tudom, hogy jutott be, de Gyöngy bekaparta magát az egyik tuja alá. Halkan nyüszögött. Két nagy tappancsa között egy pici fehér gombóc mozgott.
Fogalmam sem volt, odaenged-e magához. Fogalmam sem volt, támad-e egy komondor a kölykei védelmében.

Átmásztam a vasrácson, elé toltam egy nagy bödön vizet. Ivott, de nem engedett a közelébe. Az állatorvos Csabának azt mondta, hagyjuk ott, a komondor jó anya, gondoskodni fog a babáiról, ösztönösen. Aznap éjfél körül leszakadt az ég, hideg eső esett. Könyörögtem Gyöngynek, jöjjön ki a tuják alól, de nem mozdult, hatalmas fejét eltökélten a lábai közé fektetve feküdt mozdulatlanul.
Reggel már engedte magát simogatni, de a kölyköket még mindig takarta. Mikor Csaba a szokásos füttyel jelezte, hogy etetési idő van, Gyöngy egyszer csak megjelent a kennelnél. Én azonnal átmásztam a rácson a kölykökhöz. Nyolc halottat találtam, és egy élőt. Maximumra tekertem a kocsi fűtését, úgy szárítottam a pulcsimba tekerve a csöppséget. Kisebb volt, mint a tenyerem.

Koraszülöttek, túl sokan voltak, mondta az állatorvos, nem menthető a megmaradt sem, de Gyöngy érdekében próbáljam elérni, hogy szoptassa.

A kicsi nem tudott szopni. Csaba elrohant cumisüvegért, tápért, kecsketejért. A kisujjamra raktam egy-egy csepp tápot, és a csecsemő nyelvecskéjére kentem órákon át. Szerette. Megszerette az ízét, illatát. Eleinte kanállal próbálkoztam, majd a cumival, ügyes volt. Vakon, rózsaszín orrocskáját emelve bújt a cumihoz, szopogatta. Néha belealudt, ennyitől is elfáradt. Egész éjjel énekelve sétáltam fel-alá a nappaliban, a szívemhez ölelve csöpp kis testét, hogy én el ne aludjak. Negyedóránként ébresztettem, nyelt egy kortyot, aludt tovább.

Másnap hatalmas sírással megérkezett az első pisi, majd a kaki. Jól összekent, én pedig boldogan sírtam vele együtt.

Az állatorvos azt mondta, most már 5 százalék az esély, hogy megmarad.

Akartam, hogy éljen.

Ő pedig nagy küzdő volt.

Egyre ügyesebben cumizott.

A harmadik éjjel jött el a fordulópont. Görcsök rázták a kis testét, hányt, fosott, sírt, orra száraz volt, köhögött. Masszíroztam a pocakját, beszéltem hozzá, hogy kicsibaba, szedd össze magad, segítek, maradj meg, ringattam, énekeltem, forralt vízzel itattam, kanállal etettem, mostam a kis popsiját. Hajnalban ájultan elaludtunk a fotelben, és arra ébredtem, hogy a nyakamba fúrja nyirkos orrocskáját. Onnantól mindig ezt tette, később is így aludtunk.

Boldogan vittem ki Gyöngyhöz, szoptatni. Gyöngy viszont beteg lett. Hiába fejtem a cicijét addig, mégis belázasodott. Barátnőm ajánlott egy empatikusabb állatorvost, beraktuk az anyát hátra a kocsiba, a babát az ölembe, és a legnagyobb délutáni dugóban átvergődtünk 40 kilométert a főváros túlfelére.

Egy hétig injekcióznom kellett Gyöngyöt, amit a komondor meg sem érez egyébként, és letolnom az antibiotikumot a torkán, aminek viszont ellenáll. Annyira bízott bennem, én pedig annyira bíztam benne, hogy bár a fél karom a szájában volt, tudtam, inkább megfullad, mint hogy megharapjon. Gyöngy szerencsére gyorsan gyógyult, egyre többször vittem ki hozzá a kennelbe egy-egy órára az újszülöttet, és próbáltam rávenni őket a szoptatásra. Nyomogattam Gyöngy emlőit, tuszkoltam a pici szájába. A szopás úgy a nyolcadik nap körül sikerült is, titokban, mert az egyik alkalommal váratlanul egy jóllakott, hullafáradt csecsemőt hoztam be, aki összekakált, majd a nyakamba bújt, és elaludt. Ettől kezdve már nemcsak kakis voltam állandóan, hanem kutyatejszagú is.

Csaba úgy nézett tévét, hogy a baba bebújt a pulóverének ujjába, felmászott a könyökéig, és ott aludt, ő pedig mozdulni sem mert.

Megfogadtam, hogy a picinek kéthetes koráig nem adok nevet, mert ha mégsem marad meg, talán úgy könnyebb lesz nekem felejteni. Csodaszép kék szemekkel nézett a fénybe, amikor két hét után napkeltekor felemeltem, és azt mondtam, mától neved is van, te vagy Hajnal.

Addigra már a nappaliban aludtunk, Csaba kivette a matracokat az ágyból, leraktuk a kőre, ment a padlófűtés, Hajnalnak pedig mellettünk az összehajtogatott rózsaszín fürdőköpenyem zsebe volt az ágya. Még mindig kétszer etettem éjjel, pont úgy viselkedett, mint egy embergyerek, evés után nagyot kakilt, visított, amikor kimostam a popsiját, majd a nyakamba bújt, és újra elaludt. Szuszogása babaillatú volt.

Egyre ügyesebben kacsázott a konyhakövön, nappaljait az anyjával, éjszakáit velem, a pótanyjával töltötte, szépen hízott, egyre nehezebben tudtam megmérni a konyhai mérlegen, mert mindig kimászott a tálból. Felfedezte a macskát, Shella a kertben élt, és féltékenyen prüszkölt az erkélyajtón keresztül, amit Hajnal egy új, érdekes játéknak tekintett. Egyébként is szeretett rosszalkodni. Kedvenc szórakozása volt, hogy befúrta magát a matracaink alá, ahogy Csaba fogalmazott, metrózott, mi meg pánikban, ugrásra készen aludtunk, hogy rá ne feküdjünk.

Amikor a fiammal összebújtak, elolvadtunk. A két gyerek, néztünk egymásra büszkén.

Hajnal orrocskája kezdett feketedni, szőre egyre dúsabb, fényesebb lett, elérte azt a súlyt, amivel születnie kellett volna, majd meghaladta, már szaladgált a kertben, harcolt a pitypangokkal, Gyöngy óvatosan pofozta el a pocoklyuktól, Torma pedig úgy feszített, ahogy egy büszke kamasznak szokása, aki első lövésre apa lesz.

Kezdtünk berendezkedni a normális életre, egy meleg éjszaka kinn is hagytam Hajnalt Gyöngynél, ők jól aludtak, én nem, hisz aggódtam, természetesen. Reggel Gyöngy a fogai közt odahozta nekem a lányát, a kezembe rakta, és képen nyalt.

Teltek a napok, Hajnalt megtanítottuk tálkából inni, mert apró fogaival szétrágta a cumikat, Csaba labdát gurítgatott neki, a kicsi boldogan csúszkált fenéken a konyhakövön, gömbölyödött, és határozottan kezdett kutyaformát ölteni.
Pont egy hónapos lett, amikor vendégek jöttek hozzánk, kisgyerekekkel, babakutya-simogatásra. Hajnal nagyon élvezte a játékot a kertben, amikor elfáradt, beraktuk az anyjához a zárt kennelbe. Vendégeink távozása után nem találtuk sehol. Órákig kerestük, Gyöngy és Torma is velünk szaglászott, lassan besötétedett, akkor már elemlámpákkal, feltúrva a bokrok alját, mindent.

A fiam találta meg, a lámpa fényében észrevette, hogy Gyöngy hatalmas bundájába beleakadva ott van Hajnal pici teste.

Baleset.

Valahogy rátekeredett a csigás szőr a nyakára, és megfulladt.

Azon a napon, amikor életében először ugatott, aznap, amikor kutya lett a csecsemőből.

A fiam masszírozta, fújta kétségbeesetten a levegőt a szájába, de Hajnal teste már merev és hideg volt.

Egy fadobozban temettük el, az árnyas fák alatt, jó mélyre elásva, két nagy sóskúti kő alá.

Gyöngy hónapokig nyüszítve kérte tőlem reggelenként, hogy adjam oda neki a lányát, ahogy megszokta.

Sokat gondolkodtam akkor is, azóta is, miért jött Hajnal az életünkbe.

Kaptuk?

Kaptunk egy kis lelket, aki nem volt se kutya, se gyerek, csak egy védelemre, szeretetre szoruló ártatlanság, hogy megéljük, milyen adni, anélkül, hogy áldozatnak éreznénk?

Kaptunk egy kis lelket, hogy jobban becsüljük az életet?

Kaptunk egy kis lelket, hogy jobb emberek legyünk?

Nem tudom... De köszönöm.

Lehetett volna dalmata vagy puli, vagy buldog vagy más, de a miénk komondor volt.