Az árnyékot bámulom a falon, és az alvó férjem egyenletes szuszogását hallgatom. Tengerészgyalogos, egy hete jött haza a küldetésből. Az árnyék megmozdul, feláll a fotelből, és lassan végigsétál a falon. Megáll a férjem ágya mellett, nézi a fekvő alakot, aztán hozzám lép és megcsókolja az arcom.

Amikor eldőlt, hogy kiköltözünk az Egyesült Államokba, nagyon boldog voltam, azt gondoltam, nagy karrierlehetőség előtt állok. Tíz évvel ezelőtt kaptam egy ajánlatot, amiről nem akartam lemondani. Az egyetemi kísérleti labor vezetője voltam, megkerestek egy jelentős felkéréssel. Hosszú ideig tartott, amíg a szükséges papírmunka elkészült. A házasságkötésünk után néhány hónappal már csomagoltunk is, és útnak indultunk. A férjem eleinte nem volt túl lelkes. Hazavágyott. Az állandó honvágy és az anyagi lehetőségek közötti ellentét sokáig marcangolta. Idővel megtalálta a saját útját. A lakásunkhoz közeli edzőteremben kezdett el dolgozni, majd egyik barátján keresztül megismerkedett a tengerészgyalogosok életével.

Emlékszem arra a napra, amikor először mutatta meg az egyenruhát. A szekrény ajtaja előtt állt, és kinyitotta a ruhazsákot. Némán álltam mellette. Várta a reakciómat, de nem szóltam semmit. Láttam a tekintetét, láttam benne a büszkeséget és a vágyat arra, hogy a döntése megértésre találjon. Aznap este nyújtottam át neki az aranyozott érmét, amelybe a monogramunkat és az esküvőnk dátumát gravíroztattam. Kettőnk jelképe volt, kicsiny, mégis fontos tárgy. Ő magánál hordta mindig, soha nem vált meg tőle. Néha elővette, átpörgette az ujjai között, azt mondta egyszer, hogy erőt ad neki.

Jól emlékszem arra a napra, amikor bejelentette, hogy a csapatával terrorelhárításra indul. A részletekről a családtagok sem tudhattak. Amikor elment itthonról, minden lámpát leoltottam. Napokig semmi mást nem csináltam, csak ültem a nappali szőnyegén, számoltam az órákat, és közben a kezemben forgattam a férjemnek adott érme párját. Egy hétig semmi hírt nem kaptam róla, ami egyébként nem volt szokatlan, máskor is történt már hasonló, ha valami titkos projekten dolgozott. Hét nap után azonban megcsörrent a telefon. A férjem parancsnoka hívott, hogy a bevetés véget ért, mondott még mást is, de annyira zavarodott voltam, hogy nem értettem a szavait. Csak arra emlékszem, amit a végén mondott, hogy a férjemet hamarosan hazahozzák. Ez jó hír, gondoltam. Ezután próbáltam a munkámra koncentrálni.

Két nap elteltével hazaérkezett a férjem. Csendes volt és meggyötört. Csak ült a nappaliban, árnyéka lett önmagának. Hiába faggattam, mi történt, nem beszélt. Békén hagytam. Olvastam a katonák poszttraumás állapotáról, meggyőződésem volt, hogy a férjemnél is valami hasonló dolog üthette fel a fejét.

Volt abban valami nagyon furcsa, már-már rémisztő, ahogyan a férjem hazatért a tengerészgyalogságtól. Nemcsak a fizikai és lelki állapota ijesztett meg. Civilben volt, ami meglehetősen szokatlan öltözék egy küldetés után. Hiába kérdeztem az egyenruhájáról és a neki adott érméről, csak annyit válaszolt, majd az is érkezik. Semmit nem értettem, egyre jobban összezavarodtam. Éjszaka csak erős altatóval bírtam pihenni. A férjem nem aludt a hálószobánkban, a vendégszobába költözött, azt mondta, egyelőre szeretne egyedül lenni. Attól tartottam, hogy megismert valakit, beleszeretett és el fog hagyni. Ez megmagyarázta volna a szokatlan viselkedését.

Egyik reggel egyenruhás futár érkezett, és a nevemre szóló csomagot adott át. A tengerészettől jött a barna papírdoboz. Feltéptem a fedelét. A férjem egyenruhája volt benne, az, amiben elindult a küldetésre. Zsebéből kiesett az érme, amit tőlem kapott. Kézbe vettem az aranyozott tárgyat, hosszasan néztem. A közepén bemélyedés éktelenkedett. Azonnal megértettem, hogy ez egy golyó nyoma. A fejemben rögtön összeállt a történet. A férjemet valószínűleg meglőtték az akció során, ám ez a kis érme felfogta a golyót, és ő túlélte a támadást. A lelke azonban megsérült, ezért viselkedik ennyire furcsán. Rengeteg hasonló történetet olvastam katonákról, elméletben tudtam, hogy ilyen esetekben mi zajlik az ember lelkében. Az egyik jóbarátunkat, aki szintén katona volt, a fején találta el egy golyó. Őt a sisakja mentette meg a haláltól. Arra gondoltam, segítenem kell a férjemnek, keresek neki egy pszichológust, és együtt kilábalunk a bajból.

Délelőtt a munkahelyemről kerestek. Közöltem, hogy egyelőre betegség miatt nem megyek be. A professzor asszony azt válaszolta, megérti, hogy időre van szükségem a férjem miatt. A mondat végét elharapta, mintha kímélni akarna azzal, hogy nem fejezi be a gondolatmenetét. Azt kérdeztem, honnan tud a férjem esetéről, mire ő azt válaszolta, már mindenki tudja, a tévében is bemondták. Arra gondoltam, hogy elfoghatták a terroristákat az akciójuk során, ezért kapta fel annyira a sajtó a történteket, meg a férjem meglövését. Először elhatároztam, hogy leülök a gép mellé és végigböngészem az internetet újabb információk után kutatva, de végül arra jutottam, nem akarom magam még jobban felzaklatni, inkább megvárom, amíg a férjem elmondja, pontosan mi történt vele a bevetésen.

Az árnyék ekkor bukkant fel először. A falon menetelt, a vendégszoba felé tartott. A hátam mögé néztem, kerestem, hol lehet a férjem, azt hittem, az ő árnyéka vetül a falra. Ám sehol nem láttam. Abban biztos voltam, hogy nem a saját árnyékomat látom, még ki is próbáltam: amikor leültem, ő állva maradt, s miután én felálltam, ő leült. Pár pillanat elteltével az árnyék kezében megjelent egy kerek valami, amit felém nyújtott. Megértettem, hogy a kör alakú tárgy nem más, mint a férjemmel közös érménk árnyéka. Legalábbis így képzeltem. Remegtem a félelemtől, amikor az árnyék keze felé nyúltam. Ám amikor hozzá léptem, ő eltűnt. Biztos voltam abban, hogy megőrültem.

Délben ebédet készítettem, a férjem némán kanalazta a húslevest, nem szólt hozzám. Ebéd után megmutattam neki a csomagban érkezett egyenruhát és a sérült érmét. Kérleltem, mondja el, mi történt a bevetésen, hogy segíteni tudjak. Kézbe vette az érmét, hosszasan nézte, majd elmosolyodott. Hozzám lépett és megsimogatta az arcomat. Lehunytam a szemem, és nagyon erősen éreztem az illatát. Épp olyan volt ez a pillanat, mint amikor búcsúzól megcsókolt a küldetésre indulva. Amikor én is meg akartam csókolni, hátralépett, aztán bement a vendégszobába, és újra lefeküdt aludni. Aznap este az árnyék az ágyam szélén ült, akár egy őrangyal.

Éjszaka zajra ébredtem, mintha lőttek volna. Megbénított a félelem. Úgy tudtam, nincs fegyver a házunkban, attól tartottam, a férjem hazahozott egy pisztolyt, és esetleg végzett magával. Kipattantam az ágyból, és gondolkodás nélkül a vendégszobába rohantam. A férjem békésen szuszogott az ágyban, semmi szokatlant nem fedeztem fel. Villanyt gyújtottam, körbejártam az egész házat. Sehol senki nem volt. El kellett fogadnom, hogy álmodtam a pisztolylövést, ami zaklatott állapotomban nem is annyira volt meglepő. Mire végeztem a házszemlével, az álom teljesen kiment a szememből. Elővettem a kedvenc könyvemet, és a férjem ágya mellett álló fotelba kucorodtam. Olvastam, és közben hallgattam, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Ez megnyugtatott. Az árnyék a szemközti falon ült, úgy éreztem, engem figyel. Aztán felállt, hozzám lépett és megcsókolta az arcom.

Olyan érzésem van, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna, amikor megszólal a telefon ébresztője. Nem értem, miért állítottam be reggel nyolc órára a jelzést, amikor tíz előtt sosem szoktam felkelni. Arra gondolok, visszadőlök még egy kicsit, de csöngetnek a bejárati ajtón. A vendégszoba felé venném az irányt, hogy ránézzek a férjemre, de valaki újra nyomja a csengőt. Nem akarom, hogy a férjemet felébressze, ezért gyorsan kinyitom az ajtót. Anyám áll az ajtóban, talpig feketébe öltözve. Te meg hogy nézel ki?, kérdezi tőlem ingerülten? Már rég fel kellett volna öltöznöd, elkésünk. Nem értem, miről beszél, hová megyünk és ő miért van feketében? Valaki meghalt?, kérdem tőle, mire ő megölel. Jaj, kincsem, mondja, hiszen tudod, ma van a temetése. Anyám leültet a székre és kávét főz. A kávégőzből árnyék születik, a falon masírozik, odalép hozzám, és a tenyerembe tesz valamit.

Nézem a megsérült aranyozott érmét a két monogrammal, aztán azt mondom anyámnak, várjon kicsit, nekem még dolgom van. Bemegyek a vendégszobába, bámulom a férjem ágyra terített egyenruháját. A kabáton lévő sötét folt, amit egész éjjel hiába sikáltam, növekedni kezd, addig nő, amíg beteríti az egész szobát.