Tikkasztó hőség van. Zsúfolt a Vidámpark Kávézó. Hatszáz forintom van, apróban. Mit vegyek belőle? Egy kávét, a víz meg ingyen van. Ebédidő, ez lesz a vacsora is. Pár kilót amúgy is le kell adni, holnap meg jön a fizu. Mondjuk, ahogy nézem, akkor sem dőzsölhetnék, annyira szűkös a választék. Két szendvics meg négy krémes árválkodik a hatalmas, átlátszó üvegű hűtőben.

A szomszédos asztalnál három kínai turista, fiatal lányok, szorosan egymás mellett ülnek, de jó nekik úgy, nevetnek, szelfiznek, élvezik. Hamburger, szép darab húspogácsa bucival, nagy tálon érkezik, jól megpakolva, mindannyiuknak egy-egy darab. Hogy fér beléjük? De jó tudni, hogy nem csak a hűtőből választhatunk. Mellettük a szemüveges férfi csak egy presszót kér, hatvan körüli lehet, nézi, ahogy a fia a bagelt eszi sajttal, sonkával, némi salátával, a falatokat cappuccinóval kíséri. Bizarr párosítás, valószínűleg az apja szerint is, aki a pulthoz megy, és egy palack szénsavas vízzel meg két pohárral tér vissza. Ketten isszák.

Egy másik pasi kezében telefon, nyomkodja, miközben a vele szemben ülő fehér hajú nőhöz beszél, aki nagyokat ásít. Figyelmes leszek egy interjúra, jó ütemben zajlik, egy ismert költő az alany, egy kopasz, katonaszerű pasi faggatja, kezében a jegyzeteivel. A poéta sápadt, beesett arccal monologizálna, de kis túlzással minden kérdésnél, vagy közbevetésnél megbotránkozik, a szemöldöke önálló életet él.

„Kitti bejött elbúcsúzni, de annyira ki volt bukva, hogy nem is mondtam, adja ide az 1500 forintot, ami kölcsönadtam neki.” Ezt mondja egy lány a telefonba, majd elhallgat, megigazítja a szemüvegét, a poharához nyúl, hogy belekortyolhasson az epres-mentás limonádéjába. Tele van jéggel, minden bizonnyal hűsítőbb, mint az én kávém. Bár vannak, akik szerint ez a leghatékonyabb praktika a dögmelegben. Valakinek biztos, rólam szakad a víz.

Az arcomat törölgetem, amikor lehuppan mellém egy magas lány, göndör, barna haját két fekete csattal fogta össze, a csapzottságán ez se segít. Hosszú lábát behúzza, egyiket keresztbe teszi a másikon, vállát leereszti, az a gyanúm, hogy kényelembe helyezte magát. Én meg fészkelődöm. Elővesz egy köteg papírt, kotta, tehát zenész a csaj. Ceruzával valamit a jobb felső sarokba ír, két betű szorosan egymás mellett, á, a monogramja. Nézi a lapot, hangtalanul mozog a szája, mintha énekelni akarna.

Vajon hallja-e fejében a papírra vetett dallamokat?

A ceruzát felemeli, suhint vele, a papírköteg az asztalon marad, a lebegés elmarad, ez nem a wingárdium leviosa, bár varázslatként hat, ahogy karmesteri pálcaként játszik az íróeszközzel. Nem hadonászik, finom, könnyed, légies, mégis határozott csuklómozdulatokkal operál. Szétszedi a papírköteget, most már három darab A/4-es kottalap van előtte, amelyek kitöltik a rendelkezésre álló, szűkös asztalteret. Milyen hangszeren játszhat? Vagy karmester? Az azért menő lenne, elmennék a koncertjére. Váratlanul felpattan, tényleg a semmiből, ezzel a lendülettel két lap a táskájában landol, a maradék néhány tizedmásodperc múlva csatlakozik. Táskáját vállára veszi, és szinte kiszalad a helyiségből. Ekkor veszem észre, hogy a fülében headszett van, hát ennyit a fejében szóló dallamokról.

Intek a pincérnek, fizetnék, kérdem, mennyi lesz, azt mondja, semennyi, ingyen van, a Vidámpark csődbe ment, ez az utolsó nap.