Steve Irwin népszerűségét mi sem mutatja jobban, hogy a halála óta eltelt 19 évben legalább annyi cikk jelent meg róla, mint életében. A legendás ausztrál természettudóst látványos, izgalmas élete, majd balesete és halála (a Batt Reef korallzátonynál egy rája szíven szúrta) a média- és a social felületek húzónevévé tette.

A Krokodilvadász becenevet is megkapó Steve halála óta az élőhelyek megőrzése és a vadon élő állatok védelme talán még fontosabb civilizációs kérdéssé vált világszerte, a fősodratú média ezt remekül meglovagolja, hiszen sokan szeretnének a vadon  „nagyköveteként” szerepelni. Sok ilyen „népszerű hős” volt és van (Jack Hanna, Jarod Miller, Jim Fowler, a néhai Steve Irwin és Marlin Perkins), akik hírességüket arra alapozták, hogy vadon élő állatokat mutogattak filmekben, televíziós show-műsorokban, magazinokban és minden létező, népszerű fórumon. Bár ezek a tudós természetvédők mindig az élőhelyek védelmét és a veszélyeztetett fajok megőrzését propagálják, szándékuk és tetteik gyakran ellentmondásosak.

Steve és csapata is mindig azt állította, hogy munkájukkal bemutatják a világnak a vadon élő állatok sorsát, sokat és látványosan beszéltek az állatok védelmének fontosságáról, mégis az összes jó szándék eltűnik, minden pozitív üzenet elvész, mint az a bizonyos szürke szamár, amikor a sztárműsorvezető éppen azokat az állatokat használja fel és zaklatja, akiket meg kell védeni. Az állatok tévéstúdióba hurcolása vagy egy aligátor kötelekkel, ragasztószalaggal és forgatócsoporttal való lesből elfogása, majd mutogatása nem a vadon élővilágának tiszteletéról, inkább az emberi faj felsőbbrendűnek hazudott, kíváncsi egójáról szól.

És még mindig nem ez a legnagyobb baj: a vadon élő állatok ilyes népszerűsítése egyenes arányban áll ugyanis a gyűjtői érdeklődés felpezsdítésével, a „legyen otthon neked is egy vadállatod háziállatként” elvvel, vagyis generálja az egzotikus állatok hátborzongató kereskedelmét. Ez pedig nyílegyenesen vezet a veszélyeztetett fajok számának növekedéséhez, az úgynevezett örös lista bővüléséhez. Jelenleg 47 ezer fajt fenyeget a kihalás.

E folyamat megállítása az emberiség közös ügye, s mennyivel jobb lenne, ha ezek a tehetséges és népszerű tudósok is inkább erre használnák fel ismertségüket, mintsem egy ijedt kígyó kiráncigálására a búvóhelyéről vagy egy cápa ingerlésére, hogy mindenki láthassa, milyen közel mert menni azokhoz a gyönyörű fogakhoz. Azzal, ha egy bottal a természettudós a vizet csapkodja, hogy a krokodil idegesen kiugorjon a vízből, csak egy dolgot bizonyít: pont attól áll legtávolabb a vadállat tisztelete (és védelme), aki a leghangosabban hirdeti azt.

A televíziós talk show-kban, konferenciákon és közösségi eseményeken vadállatokkal való megjelenés teljesen természetellenes és stresszes környezetbe kényszeríti az állatokat, amelyek csak addig vadállatok, amíg természetes környezetükben saját életüket élhetik. De fordítva is igaz: az igazi vadon élő állatok szakértői, mint például Jean-Michel Cousteau, soha nem hurcoltak állatokat stúdiókba, talk-showkba vagy kiállításokra. Mert ők tényleg hittek is abban, amit hirdettek: nevezetesen, hogy a történelem nagy részében az embernek a természet ellen kellett harcolnia a túlélésért, ebben a században már a túlélés érdekében meg kell védenie azt.