Esendő halandó címmel új lemezzel jelentkezett a  Magidom zenekar. Az idén 13 éves józsefvárosi formáció afféle családi vállalkozásként indult, zenéjük a mainstream és az alternatív közé pozicionálható, életművük karakteres, mégis viszonylag kevéssé ismert. Benyhe Róbert gitáros-énekes-dalszerzőt egyebek mellett a „szabadfogású gitárpopról”, az ellenpontozásról, a lavinaként születő dalokról, a hitről, az önmenedzselésről és az önazonosságról kérdezzük.

Az interjúban Benyhe Róbert többek között arról beszél, hogy

• honnan ered a nevük;
• miért tartottak két ősbemutató koncertet;
• mihez hasonlít a lavina a rajzfilmeken;
• van-e Isten;
• van-e humorérzéke a terézvárosi önkormányzatnak.

Már a nevüket sem könnyű megjegyezni...

Igen, még 13 év után is sokan kérdezik, honnan jött, mit jelent ez a név. Van, aki azt hiszi, valami speciális síkidomról van szó, de valójában egy feszültségméréssel kapcsolatos statikai fogalom. Mi sem vagyunk szakavatottak, de a magidom állítólag azon támadáspontok mértani helye, amelyekre ható F erő esetén a keresztmetszet egészében csak egyféle előjelű feszültségek keletkeznek... De hát Azahriah neve sem egyszerű, mégis háromszor megtölti a Puskás Arénát.

Zenéjüket kicsit ironikusan „szabadfogású gitárpopként” definiálják. Mit jelent ez?

A kulcsszó a szabadság. Alapvetően gitárzenét játszunk, amit alternatívnak, poprocknak, gitárpopnak is hívhatnánk, de nem akarjuk magunkat beszorítani semmilyen szűkebb stílusba, elég, ha a fantáziánk és a képességeink szabnak határt számunkra. Amikor úgy érezzük, hogy egy dal hangzásvilágába bendzsó, cselló vagy templomi orgona illene, nem mérlegeljük, hogy átlépünk-e vele bizonyos műfaji határokat.

Öt EP és két nagylemez után tavaly ősszel megjelent a zenekar legújabb korongja, az Esendő halandó, amelynek két bemutatója is volt. Miért is?

Megszerveztük és lekötöttük áprilisra a lemezbemutatót, gondoltuk, ez a nyomás serkentően hat az alkotómunkára, de néhány héttel a kitűzött dátum előtt be kellett látnunk, hogy nem leszünk készen. Szerencsére megértő volt a közönség, meghallgatták a kész dalokat, aztán eljöttek a novemberi bemutatóra is, amikorra már letisztult, összeállt, sőt két újabb szerzeménnyel ki is egészült az anyag, és a lemez is megjelent. Bölcs döntésnek tartom, hogy mertünk időt adni magunknak, és a visszajelzések szerint is megérte ennyit dédelgetni az Esendő halandót.

Nehezen születnek a dalok?

Ahogyan a rajzfilmekben a hógolyóból a lavina. Először elkészül a zene és a szöveg magja, ami többnyire egy félperces ötlet, aztán a közös munka során elkezdjük ezt „tovább görgetni”, mindaddig, amíg el nem éri végső formáját. A zene esetében gyorsabban, a szövegeknél lassabban zajlik a folyamat, sokszor csak a legutolsó pillanatban engedem útjára a dalt.

Számos szerzeményük az emberi esendőség, a helykeresés, az útkeresés kérdéskörét taglalja. Miért foglalkoztatja ez ennyire? Nem érzi a helyét a világban?

Inkább úgy fogalmaznék, még nem vagyok készen. Az emberek többsége a harmincas évei elejére már tudja, vagy tudni véli a választ az élet számos nagy kérdésére, én pedig még mindig nagyon kétkedő vagyok és önkritikus. Folyamatosan keresem a válaszokat, és ha nem is találom meg, legalább olyan újabb kérdéseket teszek, teszünk fel a dalokban, amelyek közelebb visznek a megoldáshoz. A nagylemezeink címei – Turistajel, Plakátmagány, Esendő halandó – is erről árulkodnak.

Isten is jelen van nagyon sok szerzeményükben: előfordul ironikus megközelítés, de inkább olyan erőként ábrázolják, amely fentről figyel, megtart, kivezet a sötétből, akiről vagy amiről nem tudhatjuk, létezik-e, de hiszünk benne.

Érdekes, hogy ezt kevesen veszik észre, másoknak pedig egyértelmű. Nem titok, katolikus családban nőttem fel, jártam hittanra, jó közösség vett körül, egyszóval megkaptam az alapokat ahhoz, hogy kialakítsam a saját kapcsolatomat Istennel. Ez azonban lassú, hepehupás folyamat, sok elbizonytalanodással és megerősödéssel, de szüntelen hittel és reménykedéssel abban, hogy élet nem korlátozódik csupán a földi létre. 

illetve van egy még számomra sem pontosan definiált felső vagy éppen belső erő, amelyhez vagy akihez keresem a kapaszkodókat, és erről már nem félek a dalokban sem gondolkodni. Biztos fennkölten hangzik, de úgy érzem, hogy a dalszerzés olyan lelki-szellemi munka, amivel jó irányba tudom terelni saját magamat.

Szerzeményeiket többnyire egyfajta ellenpontozás jellemzi, vagyis a fajsúlyos, sokszor szomorkás szövegeket könnyed dallamok kísérik. Tudatos ez a fajta építkezés?

Először Radnóti Miklós Eső esik, fölszárad című versének megzenésítésénél éltünk ezzel a megoldással: mozgalmas, folkos köntösbe öltöztettük ezt az alapvetően mélabús verset, ellentétben Szabó Balázzsal és bandájával, akik szintén folkos, de jóval melankolikusabb zenét írtak hozzá. Hogy miért? Mert mi valószínűleg tudattalanul is a reményt láttuk meg és hangsúlyoztuk a költeményben. Azóta is gyakran alkalmazzuk ezt az eszközt, de inkább ösztönösen, mint tudatosan.

Az Esendő halandó dalai erős egységet képeznek. Egyfajta konceptlemeznek is felfogható a korong?

Ez az első lemezünk, ahol sikerült megvalósítani azt a koncepciót, hogy minden szerzemény kapcsolódjon valamiképpen egymáshoz. Az első és az utolsó dal összefüggő keretet alkot, a többi pedig gondolati ívet képez közöttük. Minden számunkban emberi problémákat vetünk fel, legyen az személyes vagy globális természetű. Az Utolsó utáni például apokaliptikus képet fest, míg a Mosom a kezeim az ember felelősségét keresi a világban. Több új dalt is írtunk, de amelyik nem illeszkedett ebbe a tematikába, azt lehagytuk a lemezről.

Kivéve a bónuszdalaként felkerült Van az a pénzt, amely a külső elvárásoknak „igényesen igénytelen” produkciókkal megfelelni próbáló zenekarokat parodizálja. A dalhoz készült klip egy imázsfilm készítésének története. Hogyan született ez a meglepő és mulatságos produkció?

Volt egy már magában is ironikus dalunk arról, hogyan adjuk el magunkat, hogyan megyünk le kutyába, csak nem volt pénzünk klipet forgatni hozzá. Ekkor észrevettük, hogy a terézvárosi önkormányzatnál pályázni lehet egy, a kerületet bemutató imázsfilm készítésére. Megragadtuk az alkalmat, csavartunk még egyet a történeten, így már nemcsak a zenekart, de a pörköltfőzős kerületi rendezvényeket, sőt az imázsfilm műfaját is kigúnyoljuk benne. Szerencsére volt humorérzéke a pályázat elbírálójának, és megszülethetett az egyik legnézettebb videóklipünk. Egyébként a YouTube-on látható klipek döntő többségét mi készítjük, saját forgatókönyvből, barátok, ismerősök, rajongók közreműködésével. Szeretjük a dalokat ilyen értelemben is a saját képünkre formálni.

A Magidomnak nem kell lemennie kutyába, mert mindegyiküknek van civil foglalkozása, megélhetése. De azt is tekintetbe véve, hogy a lemezkiadást, klipforgatást és a koncertszervezést is maguk végzik, felmerül a kérdés, marad-e elég idő a dalírásra, koncertezésre? Nem szeretnének mégis inkább főállású zenekar lenni?

Valós a probléma. Egyfelől jó, hogy mindenki dolgozik – geológus, sportmenedzser és programozó is van a csapatban –, de így csak szoros időbeosztással tudunk működni, és nehéz az előrelépés. Mindenesetre most ebből a helyzetből szeretnénk kihozni a legtöbbet. Sokszor érezzük, hogy kellene egy profi menedzsment, hogy levegye a terhek egy részét a vállunkról, és talán jobban be tudná indítani a zenekar szekerét.

lemezről lemezre fejlődünk, és bízunk benne, hogy a hosszú távú építkezés is kifizetődhet. Ha ezzel a zenével nem lehet sportcsarnokokat megtölteni, akkor csak kis és közepes klubokban lépünk fel. A legfontosabb, hogy önazonosak maradjunk, olyan dalokat írjunk, amilyeneket szeretnénk, amelyekkel üzenünk valami számunkra fontosat, és amelyeket később is vállalni tudunk.