Miként a szervezők fogalmaztak: krisztusi korba lépett a Paksi Gastroblues Fesztivál, tudniillik idén harmincharmadik alkalommal rendezik meg. Mint a bő három évtized alatt mindig, most is lesz sztárvendég, méghozzá Ian Paice zenekara, a Purpendicular.
Gárdai Ádám három esztendeje vette át apukájától, Györgytől, vagy ahogy mindenki szólítja: Kaktusztól a fesztiváligazgatói stallumot. „1993-ban indult a fesztivál, de előélete van – árulta el Ádám. – A paksi szülői házban működtette édesapám az Új Hullám Kultúrkocsmát.”
A családi összetartás változatlanul működik, a fesztiváligazgató felesége, nővére, aki a Pannon Filharmonikusok fuvolistája, és gyerekei mindannyian részt vállalnak a szervezésben.
A zene, a borok és az ételek mellet az összetartozás épp oly fontos jellemzője a Gastroblues-nak
‒ emelte ki a fesztiváligazgató.
A harmincharmadik Gastroblues sajtótájékoztatóján Süli János, az atomerőmű bővítéséért felelős egykori miniszter, a térség országgyűlési képviselője, az esemény fővédnöke úgy fogalmazott: „Volt huszonötödik, harmincadik és lesz harmincötödik is” – majd hozzáfűzte, hogy a fesztivál egyik fő célkitűzése a nemzetrészekkel ápolt jóviszony.
A képviselő idén szeretné folytatni régi jó szokását, és benevez a Kárpát-medencei Gastroblues Piknik jótékonysági főzőversenyre.
„A főzőverseny mellett több eseményen is gyűjtünk, például a templomi koncertek teljes jegybevételét az önkormányzat támogatásával együtt a viski magyar óvoda renoválására fordítjuk” – mondta el Borbély Zsolt Attila gasztronómiai szakíró, a Piknik zsűrielnöke, aki kifejtette: erre a célra gyűjtik a borkóstolón a részvételi díjból befolyó összeget, illetve a főzőversenyen szintén lehet kóstolójegyeket vásárolni. A versenyzőktől nem kérnek nevezési díjat, csak azt, hogy az ételeikből ajánljanak föl a kóstolójegyért cserében. Így minél több az ételfelajánlás, annál nagyobb a bevétel.
Kaktusz, akit néhány éve a Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki Paks kulturális életének fejlesztése és nemzetközi hírnevének erősítése érdekében végzett több évtizedes munkájáért, megjegyezte:
Guinness-rekordot értek el a borral főzött ételek versenyén, amikor 149-féle borral készült ételköltemény került a zsűri elé.
„Nem csak a főzőversenyen, az evangélikus templomban is gyűjtünk a kárpátaljai viski óvoda fenntartására” – tette hozzá.
Nyolcvan esztendeje (mások szerint 1946-ban) történt, hogy Lester Polsfuss dzsesszgitáros felkereste a Gibson gitár- és mandolingyártó céget, és felajánlotta tuskóját (ahogy tömör testű elektromos gitárját hívta), hogy készítsék sorozatban. Ajtót mutattak neki. 1950-ben Leo Fender piacra dobta a Broadcastert, a későbbi Telecastert, a Gibson pedig menten megkereste Lestert, majd 1952-ben eladták az első Les Paul elnevezésű gitárt. Méghozzá az 1945-ben (nyolcvan éve) konstruált P–90-es hangszedővel. Ezen összeállítás a mai napig a rockhangzás egyik meghatározó kombója.
Leo Fender nem volt zenész, műszerészként erősítőket bütykölt, mígnem a világ első, sorozatban gyártott tömör testű elektromos gitárjával máig maradandót alkotott, miként a következő Stratocaster (1954) és Precision Bass (1951) hangszerekkel is.
Orville H. Gibson cipőgyári ügyintézőként kereste a kenyerét a XIX. század végén. A napi robot utáni kikapcsolódáshoz sajátos hobbit talált, hangszereket épített. 1886-ban szabadalmaztatta mandolinját. Tizenhat esztendőre rá akkora lett az érdeklődés, hogy megalapította a Gibson Mandolin-Guitar Manufacturing Co. Limitedet.
A három embert foglalkoztató kisüzemet 1916-ban kibővítette, hatvan munkást alkalmazott, majd két év múlva örökre lehunyta szemét.
Hangszereinek minőségéről elég annyi, hogy a fa alapanyagot öt-tíz évig szárították felhasználás előtt. A mai sorozatban gyártott, távol-keleti gitárokon tegnap még madarak fütyörésztek: az efféle hangszerek használat közben száradnak, miáltal összevissza vetemednek, bizonyítva a tételt, hogy az olcsó a drága.
Az első elektromos gitárt Adolf Rickenbacker és George Beauchamp építette 1932-ben. Hivatalosan a Rickenbacker A–22 nevet viselte, alakja miatt azonban serpenyőnek hívta a jónép. Joggal, amennyiben az alumíniumból öntött hangszer kis, kerek testéhez hosszú nyak társult.
A 20. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon, az év legjobb alkotásának járó Alfabéta-díjat, a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) támogatásával, a Képes Krónikák Kiadó gondozásában megjelent, Magyar Rocktörténet második kötete érdemelte ki.
A rocktörténeti képregény első része 2023-ban látott napvilágot, s a hatvanas–hetvenes éveket mutatta be, kitalált főszereplője, Pallaghy Károly életének szemszögéből. Karesz maga szintén zenész volt a Tótágas nevű bandában, majd zenei szakértő, kiadó, producer lett ‒ persze a történet szerint ‒, így megannyi korszakos muzsikus barátságát élvezhette. A tavaly megjelent folytatásban a nyolcvanas-kilencvenes évtizedek hazai pop-rock életét ismerhetjük meg. Méghozzá kellő szakmaisággal, alapossággal, tudniillik hiába „csak” képregény, szakmai lektora (mindkét könyvnek) Jávorszky Béla Szilárd rocktörténész, a PKÜ és a Magyar Zene Háza munkatársa.
A szakíró szerint, ugyan a képregény leegyszerűsítő műfaj, azonban maga a könnyűzene szintén az, vagyis megfelelő közegbe került az alapos tényanyag. A díjnyertes kötet utószavában Jávorszky kiemeli, hogy a mű mindenekelőtt rocktörténet, ezért nem szerepel benne a Hungária, a Dolly Roll, a Rapülők, az Animal Cannibals, Ganxta Zolee, a DJ-k, Zámbó Jimmy.
Egy esztendeig látható, pontosabban egy évig merülhetünk el a Pink Floyd Dark Side of the Moon albumára készült immerzív videóban a Magyar Zene Háza (MZH) Hangdómjában.
Az immerzív ‒ jobb szó híján ‒ belemerülő művészet, amikor a videóvetítés, fényinstalláció a nézőt körbeölelő térben történik, mint az egykori Planetárium, vagy most a Hangdóm esetében. Efféle kiállításoknak, produkcióknak kínál helyszínt a Cinema Mystica a Párisi Udvarban, a Lumiere Hall a Piarista közben, a Light Art Museum az egykori Hold utcai vásárcsarnokban, vagy a Zsolnay Fényfesztivál Jakováli Hasszán Dzsámija.
A pécsihez hasonló az Inota Fesztivál, ahol fényfestések, fénygraffitik villódznak az elektronikus zenére. Az épületek fényfestése az immerzív fényművészet ellentéte, tulajdonképpen ez a 3D-s technika szolgált az alapjául. Gyökere a diaporáma, amikor is több diavetítővel képsorozatokat vetítettek egymásra, a „két képből harmadik születik” elv alapján. Később már nem vásznon, hanem tetszőleges felületen jelent meg a látvány, s a multivízió nevet kapta. A számítástechnika fejlődésével a tervezést, a vezérlést szoftverek segítették, a vetítők helyébe projektorok kerültek, az elnevezés pedig digiporáma lett, amit VJ-k produkálnak.
Batta András, a MZH ügyvezetője az Oszakai Világkiállításon megtapasztalta, hogy az immerzivitás és a pszichedelikus hanghatások cunamiként mossák át a világot.
Minden nemzet pavilonja ezt a technikát használja. Világszerte börzéket tartanak, amelyeken megvásárolhatók a produkciók
‒ jegyezte meg. Egy ilyen eseményen futott össze Horn Márton, a MZH intézményigazgatója a kanadai Hubblo cég képviselőivel. A Hubblo az immerzív installációk és dómtartalmak nemzetközi terjesztésére, a produkciók megvalósításának támogatására szakosodott. E vállalkozás bízta meg a londoni székhelyű NSC Creative-ot, hogy a Dark Side of the Moon című lemez megjelenésének ötvenedik évfordulójára, 2023-ban készítsen planetáriumi videófilmet – ennek vetítési jogát pedig megvásárolta a Magyar Zene Háza.
A mostanság megjelent Vissza sose nézz! című vinyllemez a Pokolgéptől vélhetően nem kizárólag azzal válik emlékezetessé, hogy az új énekes, Bánhegyesi Richárd hangja kísértetiesen emlékeztet Kalapács Józsefére. Valódi koncept anyagot kapunk, komor, mégis bizakodó képet a korról, amelyben a Föld népének élni adatott a világvége fenyegetettségében.
Az ős-Pokolgépért rajongókat (lévén akadnak jócskán, akik a Kalapács-éra elkötelezettjei – mint a Bon Scott-hívők az AC/DC esetében –, akik mást nem hallgatnak, kizárólag az első öt albumot) le kell hűtenem mindjárt az elején: szó sincs múltidéző, önismétlő nosztalgiáról, annál is inkább, mivel a muzsika a Rudán-korszak stílusában fogant.
A Vissza sose nézz anyag előtt majd egy évtizeddel, 2016-ban jött ki új stúdióalbummal a Gép. A Metalbomba címűn Tóth Attila énekelt, ő jött Rudán Joe helyére, vele ez az egyetlen sorlemez készült. Attila nagyon értett az Ian Gillan-sikolyokhoz, hangszíne a bakancsos Edda Pataki Attilájáét idézte (legalábbis nekem). Majd következett a hosszú, nagyon hosszú szünet, s egy újabb énekescsere. Bánhegyesi Richárd tavaly év elejéig a berhidai illetőségű Hangár21 bandát erősítette.
Jávorszky Béla Szilárd legújabb kötetében a negyvenkilenc éves Téka zenekar első tizenöt esztendejét tárja olvasói elé. A Hagyományok Háza kiadványa megszólaltatja az alapító muzsikusokat. A könyvet rendkívül családias hangulatban mutatták be a Fonóban, ahol nem maradt el a közös éneklés, sőt, táncra perdültek a Téka-rajongók.
Nekem a Téka annak idején, a nyolcvanas években, bevallom, kimaradt. Más zene járta akkor nálunk gimiseknél. Punkot és újhullámot játszottunk, minden középiskolára több banda jutott, illetve Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság, VHK, Trabant, Neurotic, ETA koncertre jártunk. Most, így, közel fél évszázad múltán elnézve a Fonó kávéházban helyet foglalókat, némi irigység költözött belém, látva, hogy a tékások mindegyike ismer mindenkit. Meg persze a felcsendülő dalokat, amiket közösen énekeltek. Negyvenkilenc év ide, vagy oda, meglehetős gyorsasággal alakították ki a színpad előtt a táncteret. Nincs mese, a népzenészek, néptáncosok összetartó, nagy család, s a kívülállók joggal érzik idegennek magukat a társaságukban.
Ugyan a könyvbemutatót maga a szerző, Jávorszky Béla Szilárd vezényelte, azonban az elhangzó sztorik nagy részét, majdhogynem a közönség fejezte be. Számukra ez, a muzsikusokkal közös történelem, amit együtt éltek, mi több, élnek meg, tudniillik a zenekar mai napig aktív, jóllehet az eredeti felállásból mindössze Lányi György „Gyurkedli” maradt. Mellette Tárnoki Beatrix, Kalász Máté és Kalász Tamás muzsikálnak, tíz éve, minden szombaton a Csiliben.
„Az 1976-ban alakult Téka első tizenöt éve a népzenei revival egyik legfényesebb fejezete, az együttes a táncházasok második hullámának kétségkívül legerősebb, és a mögöttük jövő generációk számára fároszként utat mutató képviselője.” E mondattal indul Jávorszky Béla Szilárd könyve, amelyből a későbbiekben megtudjuk: „A Téka nevet Sipos Mihály ajánlotta, mondván, faluhelyen e faliszekrény őrzi az értékeket: bibliát, iratokat, pénzt, pálinkát.”
Most pedig igyekszem felidézni a könyvbemutatón elhangzott történetek javát, amelyek majd’ minden esetben poénnal végződtek.
Müller Péter Sziámi dalköltői életművébe bepillantó cikkünk második részében a rendszerváltás utáni zenekari alkotásokat, illetve a színháziakat vesszük sorra, egészen a koronavírus-járvány utáni napjainkig.
A rendszerváltás eltörölte a három T-t (tiltott, tűrt, támogatott), így Müller Péter Sziámi a lemezkiadás mellett színpadi produkciókat is alkothatott. Persze a maga módján. A zalai Sziámival 1992-ben a Madách Színházban ment a Mr. Pornowsky előkerül című produkció, amelynek szövegkönyvét Zalán Tibor írta.
Sziámi nyelvi blikkfangjai e műből sem hiányoznak:
„Délibábszínház az egész világ,
Csak az a baj, hogy valami baj van.
A kiválasztott se tudja, hogy miért,
Hogy miért is vannak a lyukak a sajtban.”
(Csak egy hang van)
2019-ben a Merlin Színházban, a Ruszt József alapította Független Színpad utódegyüttese, az „A” Színház mutatta be a darabot. A muzsikát zalai Sziámi szolgáltatta, Mr. Charles Pornowskyt, a fékezhetetlen költőt Kaszás Géza alakította.
A kilencvenes évek végére kifulladt a zalai összeállítás, és újraformálódott a csapat Gasner Jánossal. Vele jegyzi Sziámi az 1999-es, a Trafóban színre vitt, Angyal az égre, Ördög a falra című koncertszínházat, a Miskolci Nemzeti Színház színészeivel, tudniillik akkortájt a teátrum Játékszínének művészeti vezetőjeként dolgozott Müller Péter Sziámi.
Szombaton Debrecenben adott koncertet, ma pedig, hétfőn a MOMkultban lép föl az 50 éves Panta Rhei és a 30 esztendős Djabe. A születésnapi buli apropóján beszélgettünk Égerházi Attila gitárossal, a Djabe zenekar alapítójával.
A Djabe gyökerei az 1983-as Novus Jam nevet viselő formációhoz nyúlnak vissza. Itt kezdte Attila a muzsikálást, Gesztelyi Nagy Judit fuvolistával. Miként a névválasztás sugallja, az együttes „jammelve”, azaz közös improvizációkkal alakította ki számait. Vagy talán mégsem? Hallgassuk erről Égerházi Attilát.
A Pink Floydból Roger Waters látogatott több ízben Magyarországra, aki 1985-ben kivált a bandából, így a zenekart nekünk a Keep Floyding pótolja élőben. 2025. május 17-én a Várkert Bazárban a Wish You Where Here – In Concert bulijukon a fél évszázada megjelent album dalait játsszák az idén hatvanesztendős progresszívrock-legendától.
A Wish You Where Here albumot megjelenése – 1975. szeptember 12. – előtt Nagy-Britanniában 250, világszerte 900 ezren rendelték meg. Annyian, hogy az EMI csak minden második előrendelést tudott teljesíteni. Azóta közel 25 millió kelt el a lemezből, a címadó dalt 125 millióan streamelték a Spotifyon és 393 millióan a YouTube-on. A vinyl óta kiadott hanghordozókkal együtt 310 millió kelt el a legendás anyagból.
Írhatnám, hogy ha május, akkor Keep Floyding, tudniillik tavaly május 4-én, a csapat a huszonötödik szülinapját a The Pink Floyd Sound 60 produkcióval ünnepelte, amelyen az akkor 59 éves együttes minden stúdiólemezéről játszottak nótákat. 2023 májusán az aquincumi amfiteátrumban, az akkor félévszázados The Dark Side Of The Moont adták elő.
Az idei produkció különlegességgel szolgál, nevezetesen egy héttagú vonószenekarral. A muzsikusok mindannyian a Budafoki Dohnányi Zenekar tagjai, akik a Budapest Klezmer Bandből jól ismert Gazda Bence vezetésével gazdagítják a Pink Floyd-soundot. Miként hallhattunk hasonlót David Gilmour 2006-os gdanski show-ján. (Ahol Rick Wright billentyűzött, és Guy Pratt, a Floyd Waterst követő bőgőse mellett az egykori Roxy Music-tag, Phil Manzarena gitáros lépett színpadra.)
Dalszövegírókat szövegeik tükrében szemlélő sorozatunkban a friss Kossuth-díjas Müller Péter Sziámi rendszerváltozás előtti költői világával és alkotói életútjával ismerkedünk.
Sziámi korszakos alakja a honi alternatív, másként underground zenei színtérnek – jelentsen ez bármit is a rendszerváltás után. Mert 1990 előtt volt értelme a jelzőnek, tudniillik az URH-nak, a Kontroll Csoportnak, a Sziáminak nem jelenhetett meg nagylemeze (kicsi se), őket a három T közül a tiltott kategóriába sorolta a szocialista kultúrpolitika. Az Európa Kiadó, a Vágtázó Halottkémek, a Bizottság kijöhettek albumaikkal, ellenben a Balaton nem. Az a Balaton, amelyik első buliját az URH debütkoncertjének előzenekaraként tartotta.
Az Ultra Rock Hírügynökséggel (URH) kezdődött Müller Péter negyvenöt esztendeje tartó rockkarrierje.
Történt, hogy 1980-ban a Kulich Gyula (ma Kálvária) téri Pszichiátriai Klinika pincéjében próbált a nemsokkal korábban alakult Orgazmus zenekar: Menyhárt Jenő, Kiss László, Somoskői Lajos, két gitáros egy basszusgitáros, dobos, énekes nem volt. Somoskői Lajos pszichológiát hallgatott, a Kulich Gyula téren pedig úgynevezett nappali szanatórium működött, ahol Gerevich József főorvos drogterápiás foglalkozásokat tartott. Az épület pincéjében pedig klubot indított.
Részben narkósok, részben otthontalan, fiatal, krónikus elmebetegek, részben majdnem egészségesek jártak oda… Ehhez a körhöz aztán különböző rockzenekarok kapcsolódtak: ott lépett fel először a Beatrice és az Orgazmus együtt, amely aztán átalakult URH-vá
– elevenítette fel 2019-ben Gerevich, aki harminckilenc évvel előtte bejelentette a három muzsikusnak: két hét múlva koncert. Így ment ez akkoriban, próbateremért cserében alkalmanként fel kellett lépni.
Somoskői elhívta filmművészeti főiskolás haverját, Müller Pétert, aki meghallgatta az Orgazmust, majd elővette kéziratait és szétosztotta a tagok közt. Dobosnak felkérte rendező barátját, Salamon Andrást, és 1980. szeptember 13-án lezajlott bemutatkozó fellépésük. 1981. március 29-én pedig búcsúbulijuk a Kassák Klubban.
Mindössze fél évig létezett az URH.
Noha Chris Bohn, a New Musical Express újságírója nem beszélt magyarul, a produkció behúzta. „Az URH muzsikájánál semmi jobbat nem hallottam közép-európai kirándulásom alkalmával. Vad, felajzó zenét játszanak, aminek hajtóereje a csodálatos, dühös gitárfutamok által csak alig-alig kordában tartott ritmus. […] Életerős zenéjük ugyanúgy hazavágja a hivatalosan támogatott együttesek esetlen rockját, ahogy a punk teremtett tiszta levegőt nálunk néhány évvel ezelőtt” – írta tudósításában.
Leo Fender mester zsenijét az idő igazolta, amennyiben 1950 óta a Telecaster (egy évig Broadcaster), ’54-től a Stratocaster gitárja máig meghatározója a rock-, a blues-, a pop-, a country- és a popzenének. És ki ne feledjük a sorból a Precision Basst, ami 1951-ben leváltotta a nagybőgőt a big bandekben, majd a rock and roll zenekarokban.
A nagybőgő tekintélyes mérete dacára sem tudta tartani a hangerőversenyt a mind terebélyesedő fúvósszekciókkal, a növekvő dobfelszerelésekkel, no meg a harmincas évektől az elektromos gitárokkal. Ekkortájt egy seattle-i muzsikus, bizonyos Paul Tutmarc (steel gitáros, naná, hogy a lap steel gitár feltalálója – ilyenen tolja a Pink Floydban David Gilmour) kreált egy tömörtestű basszusgitárt.
Fél évszázada, 1975. március 12-én az ABBA felvette a Mamma Mia című dalát, ezzel befejezve harmadik albumuk stúdiómunkáit. A szám első lett a brit slágerlistán, a lemez Ausztráliában, Norvégiában és Svédországban tarolt. A Mamma Mia! musical siker és filmsiker lett, nem másért, az ABBA – valóban – örökzöld számaiért.
Az ABBA, s persze menedzserük, Stig Anderson – akivel később többször perre mentek, annyi pénzt nyúlt le – valamit nagyon megérzett a hetvenes évek pop-rock zenéjéből. A megelőző évtized második felében a beatzenét felváltotta a rock, a hatvanas évek végén már a Jimi Hendrix Experience, a Cream, a Led Zeppelin koncertjeire tódultak a fiatalok, no meg Woodstockba, Glastonburybe, a Wight-szigetre zarándokoltak. S míg egyfelől a rock keményedett: Deep Purple, Black Sabbath, elindult a glam rock: T. Rex, Queen, Kiss, Slade, Sweet. Nos, ez utóbbi irányt választotta az ABBA, keverve az europop hangzással. A svéd zenekar előtt a skót Middle of the Road találta meg az új hangot.
Hallgassák csak, akár egy ABBA-sláger is lehetne:
Mostanság ritkán adnak ki „lemezt” az előadók. Azért az idézőjel, mivel a lemezanyagok a világhálóra, zenemegosztókra költöztek. Olyan ez, akár valamiféle visszatérés a beat hőskorába, amikor nem a nagylemezek, hanem a kislemezek uralták a piacot, s a rádiók ezen single korongok A és B oldalát sugározták. Ma az interneten egy-egy új szám klipjével jönnek ki a zenekarok, énekesek. Miként tette ezt a Samas együttes Érzem, hogy élek című dala 3D animációs videójával.
Az Érzem, hogy élek az új gitárossal, Kelemen Józseffel (Patriots Rock Band, Akela, Avantgarde) készült, aki Kárász Dánielt váltotta a bandában – aki pedig az énekes Kárász János tesója. A dolog annyiban érdemel említést, hogy tavaly év végéig Dániel hozta a dalok alaptémáit, riffjeit, ezekre jött azután az énekszólam, máskor pedig próbatermi közös rögtönzések szolgáltak a szám alapjául, vagyis mindkét esetben meghatározó szerepet vitt a gitáros.
A szerzemény intrója gitár-dob unisono, a tulajdonképpeni riff. Stílusosan System of Down- vagy Korn-feelingben fogant. A dobolás szerencsésen kerüli a zúzós kettő-négyeket meg a duplázó lábgépet – később, a fokozás végett, besegít a bőgő mellé a duplázó –, inkább Vinnie Paul (Pantera) vagy Nick Menza (Megadeth) világában fogant. Pont két olyan dobost sikerült említenem, akik már nem lehetnek köztünk.
Inkább hasonlítom Kárászné Lukács Szilvia játékát a műfaj óriása, Nicko McBrain dobolásához, ő él, s igen aktív az Iron Maiden ritmusszekciójában.
A bevezető végén mintegy a lábdob helyére lép a basszusgitár, hozva a nyolcados lüktetést, ahogy illik ez a Metallica meg a Slayer óta. Túróczi Péter szólama visszafogottan dübörög, mondjuk, a Korn basszusához képest, ami úgy szól, mintha Reginald „Fieldy” Arvizu Ibanezére húrok helyett magasfeszültségű elektromos vezetékeket feszített volna. (Persze a Boss Fuzz pedál miatt a brutál hangzás.)
Az énekes, Kárász János két okból is mázlista – nem számítva dobos feleségét, aki harmadik gyermeküket várja. Egyrészt a hangszíne az Anthrax énekeséére, Joey Belladonnáéra hajaz, azaz nem erőltetett fejhang a középlágéja, vagy említhetem a korszakos zsenit, Dave Mustaine-t (Megadeth), hozzá hasonló János „rekesztése”. S itt a második mázli, miszerint neki mindegyik fekvésben: fent-középütt-lent egyaránt jól megy a metálhörgés.
Az Érzem, hogy élek nagy jósága a refrén, ami szinte dallamtapadásos.
Törekvése a Samasnak, hogy a műfaj szokásainál melodikusabb szerzeményekkel rukkoljon elő. Efféle próbálkozás jellemezte a nyolcvanas évek glam metal bandáit, a Dokkent, a Poisont, a Mötley Crüe-t… Mindenesetre a refrénnek jót tesz az alákúszó kórus, vélhetően szintetizátorszőnyeg.
Garda Zsuzsát a pop-rock szakmában mindenki ismeri, tudniillik az elmúlt három évtizedben háttérénekesként olyan neves előadók és zenekarok produkcióiban szerepelt, mint az Omega, Balázs Fecó, a Skorpió, a Sziámi, a Kimnowak. Tizenhat évig a Janis Joplin Emlékzenekar frontasszonyaként lépett színpadra. Majd’ két évtizede tolja a fantasztikus blues gitárossal, Benkő Zsolttal a Garda-Benkő Blues Duó-ban, tizenhárom esztendeje a Keep Floyding női hangja, továbbá a Maya Prog Band énekesnője. Garda Zsuzsa 30/50, beszédes címet viselő koncertjére március 1-én, az Off Kulturban kerít sort.
Nem túlzás a cím, tudniillik a Beatles négy tagja pont olyan jól egészítette ki egymást, mint a Led Zeppelin muzsikusai. Nem véletlenül alkotott mindkét banda örök érvényűt és maradandót, máig hatót abban a műfajban, amelynek kezdetben néhány esztendőt jósoltak a kritikusai. Talán a legjobb lemezük, a Physical Graffiti pont ötven éve jelent meg.
A társadalomkutatók talán tudják, hogy a hatvanas évek angol középosztálybeli fiataljai miért fordultak az amerikai blues felé, miért annak alapján alkották meg a beat-, a rockzenét. A Rolling Stones, a Yardbirds, az Animals több lemezén kizárólag bluesfeldolgozásokat játszott. Aztán jött a tiszavirág életű Cream, amely két esztendő alatt megújította a bluesalapú rockmuzsikát, a Beatleshez hasonlóan olyan dalokkal, amelyek előképként szolgáltak a későbbi bandáknak, például a Black Sabbathnak vagy a Zeppelinnek.
A Cream búcsúkoncertje után Jack Bruce azzal nyugtatta a rajongókat: ne aggódjanak, már megvan a csapat, amelyik betölti az általuk hagyott űrt: ez a Led Zeppelin.
Amely csapat akkor néhány hónapja működött. Egy híján négy évtizeddel később Bruce már ellenségesen nyilatkozott, azt követően, hogy a 2007-es O2 arénabeli Ahmet Ertegun, az Atlantic Records előző évben elhunyt alapítója tiszteletére szervezett emlékkoncert Zepp bulivá alakult, holott számosan színpadra léptek. „A Cream tízszer akkora zenekar, mint a Led Zeppelin” – szögezte le a basszusgitáros-énekes.
Amíg azonban a Cream, a Free vagy az amerikai Cactus maradtak a bluesrock műfajnál, a Led Zeppelin lemezről lemezre változott, megújult, fejlődött, belekóstolva a hard rock, a progresszív rock, a folk rock stílusába, amely stíluselemeket beemelték a muzsikájukba, tulajdonképpen zeppelinesítették. Pedig nem valami tudatos, előre tervezett koncepció alapján készültek az anyagok.
A II. albumot egy amerikai turné szüneteiben rögzítették, miközben a keleti parttól a nyugatiig keresztül-kasul koncertezték az Egyesült Államokat. A szerzemények egy részét a bulikon előadott rögtönzésekből alakították ki. De dolgoztak tágas kúriákban, elhagyott kastélyokban – ezen épületek sajátos akusztikáját őrzik John Bonham egyedülálló dobhangjai.
A Physical Graffitit az East Hampshire megyei Headley egykori szegényházában, a Headley Grange-ban vették fel – a Fleetwood Machez és a Genesishez hasonlóan.
A legfőbb ok, amiért odamentünk, az volt, hogy ott lakva igazán együtt élhessünk az írással és a zenéléssel. Korábban sosem volt részünk ebben az élményben, kivéve amikor Robert és én Bron-Yr-Aurban laktunk. De én és Robert csak lógni mentünk oda, élvezni az életet Wales ölén. Ez más volt. Itt közösen összpontosítottunk egy arra alkalmas környezetben, és az ott történtek három albumon is kiérződnek
– fogalmazott anno Jimmy Page. Eme három lemez a Led zeppelin IV, a Houses of the Holy és a Physical Graffiti.
A Bron-Yr-Aur, a walesi Gwynedd megye parasztháza, amit az ötvenes évektől nyaralóként használt Robert Plant és családja. E víz és villany nélküli környezetben írta meg Plant és Page a Led Zeppelin III-at.
Tóth Zoltán már tizenkét éve kilépett a Republicból, amikor zenekar-alapító társa, a banda frontembere, Bódi László Cipő mindössze negyvenöt esztendősen itthagyott minket. Mivel az együttes fő zeneszerzője, szövegírója, énekese Cipő volt, Tóth Zoltán úgy vélte, nélküle nem létezhet Republic. Most az Emlékszik ránk a Hold című dal a kilencvenes, kétezres évek meghatározó csapatának hangzását idézi.
Cipő a dalait zongorán írta, ám a Republic tőről metszett gitárzene, zongora nélkül.
„Már az első próbán mondtam a többieknek, addig nem megyünk haza, ameddig néhány egyedi jegyet ki nem találunk” – árulta el a gitáros, aki fontosnak tartotta, hogy ha megszólal a dal, azonnal be lehessen azonosítani az előadót, egyénisége, arca legyen a zenekarnak. – „Nem akartam szintetizátort, sem rockot, visszaléptünk a gitáros beatzenéhez.”
A beatzenéhez, ami – természetesen a Beatlesszel az élen – világ életében Tóth Zoltán kedvencének számított, mi több, követendő példának.
„2013-ra csúcsra jutottunk, bármi is lett volna a folytatás, Cipő már nem várta meg – fogalmazott a zeneszerző, majd hozzáfűzte. – Elértük a plafont. Felfelé vagy lefelé vitt volna az út, az már sosem derül ki. Az életmű Cipő szellemi központjával véget ért.”
Közeleg az új könnyűzenei egyetemre, a Póka Egon Művészeti Akadémiára (PEMA) való jelentkezés határideje. A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Kar égisze alatt működő képzésekre február 15-ig várják a középszintű képesítéssel, tudással bíró muzsikusokat. A képzésről két oktatóval, a PEMA kórusvezetőjével, az Erkel Ferenc-díjas hegedűművésszel és zeneszerzővel, Szirtes Edina Mókussal és az Artisjus- és Fonogram-díjas gitárossal, Lukács Petával beszélgettünk.
Lukács Peta – mondhatni – körbeért, tudniillik a Póka Egon alapította Kőbányai Zenei Stúdió első évfolyamába járt, később ugyanott tanítani kezdett, most pedig egyetemi szinten oktatja a gitározást a Póka Egon Művészeti Akadémián. Nem hagy nyugodni a kérdés: mi szüksége egy pop-rockzenésznek egyetemi diplomára? Jimi Hendrixnek anélkül is pompásan ment a muzsikálás…
Peta elismerte: állandó viták tárgya az örök kérdés, miszerint tanítható-e a művészet? Az azonban tény, hogy több évszázados múltra tekint vissza a zeneoktatás. És bár a zenei tehetség velünk született adottság, erre alapozva rengeteg mindent érdemes megtanulni.
Ha a komolyzenét, a dzsesszt, a népzenét oktatják egyetemi szinten, akkor a pop-, rockzenét, mondjuk úgy: a modern mai zenét miért ne lehetne?
Ráadásul a mostani műfajok sokkal gyorsabban változnak, mint a klasszikus muzsika esetében, ami ugyancsak bizonyítja a legfelsőbb szintű képzés létjogosultságát” – vélekedett a Bikini gitárosa.
Az oktatás sajátos jellegéről kínált ízelítőt Szirtes Edina Mókus, a PEMA kórusvezetője, amikor elmagyarázta: szó szerint vezeti a kórust, mert nem az az órák lényege, hogy az emberek fejébe verjen valamit.
A rock-, jazz-rock gitáros utoljára egy tőle váratlan, akusztikus lemezzel örvendeztette meg a közönséget. Hogy miért utoljára? Kiderül a cikkből, a videókon pedig Alapi István bemutatja szülőföldje tájszólását is.
Alapi István, avagy Steve, miként az Eddában átkeresztelték 1987-ben, amikor rekordrövid idő alatt kellett beugrania az Amerikába távozó Csillag Endre helyére. A Vakáción a Mézga család elhíresült epizódzáró mondatát pedig így alakították át: „A nagy Alapi Steve, áldassék a neve!”
Szóval Steve nem hazudtolta meg önmagát, és a Grandfather's Tale albumon is, mint ahogy a szólólemezein szokta, minden hangszeren maga játszott.
Annyiban árnyalom eme mondatot, hogy CD-in a gitárokat, basszusgitárokat, billentyűs hangszereket ő szólaltatta meg, a dobot ellenben Borlai Gergő, Hirleman Bertalan és Fekete Gergő. Ám az akusztikus lemezen nincs dob, így valóban egyszemélyes zenekarként pengette a nejlonhúros, fémhúros western, dobro (rezonátoros) gitárokat, a szitárt, az arab lantot, a bendzsót, a kotót, a mandolint.
Vörös István az Illés és az Omega dalait hallgatva sajátította el a gitározás alapjait, majd az LGT-s Barta Tamás „segítségével” fejlesztette tökéletesre a hangszertudását. A Syriusnak elsősorban a zeneisége és hangulata varázsolta el, míg Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzeményeiben a zene, a szöveg, a hangszerelés és az előadás összhangja fogta meg. Mindemellett feledhetetlen emléke, amikor a saját együttese, a Prognózis koncertjén tombolt a dorogi rockfesztivál közönsége.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Vörös István gitáros, énekes, dalszerző, az egykori Prognózis zenekar vezetője válaszol kérdéseinkre.
Vörös István azon szerencsések közé tartozónak vallja magát, akik hosszú évtizedek óta közel lehetnek a rockzenéhez, így rajongóként és zenészként is alaposan megismerhették a műfajt és szereplőit. A hazai zenekarok közül – bár teljesen különböző okokból – az Illés, az Omega, a Syrius és a Piramis került legközelebb a szívéhez.
Az Illést és az Omegát még a hatvanas évek végén, beatzenekarként szerettem meg. Ez a generáció még dalokat, azaz egyetlen gitárral eljátszható számokat írt, és magam is ebben az időben tanultam gitározni, többek között ezeknek a csapatoknak a dalain gyakorolva. Később, a hetvenes évektől a progresszív, sokszor jazzes elemeket is tartalmazó rockzene lett a kedvencem. A Genesis, a King Crimson és a Mahavishnu Orchestra lemezeit hallgattam, illetve Syrius-koncertekre jártam. Nyugodtan mondhatom, hogy ezeknek a zenekaroknak a művein nőttem fel, és azért használom a »művein« kifejezést, mert ezek már sokkal összetettebb, bonyolultabb zeneiségű alkotások voltak. Végezetül nem hagyhatom ki a Piramist sem, amely leginkább az elsöprő erejű szerzeményeivel hatott rám
– tudjuk meg a gitáros-énekestől, akinek a felsorolt zenekarok mindegyike nyomot hagyott a munkásságában:
Nekem is vannak egy szál gitáros, mindenki számára könnyen befogadható dalaim, és vannak nagyobb lélegzetű műveim, összességében pedig valahol a művészet és a popularitás határán igyekszem egyensúlyozni.
„A legkedvesebb lemezeim közül az Illéstől az Illések és pofonok című dupla albumot emelném ki mint a magyar beatkorszak egyik kimagasló alkotását, míg az Omegától az Éjszakai országút és az Élő Omega a favoritom. Az Éjszakai országút éppen az Omega beat- és rockkorszaka közötti átmenet időszakában született, az Élő Omega pedig már egyértelműen rocklemez volt” – állapítja meg Vörös István, majd a Syriusszal folytatja a sort.
Tőlük Az ördög álarcosbálja a kedvencen, amit 1971-ben Ausztráliában rögzítettek, és egy évvel később – csodák csodájára – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadásában is megjelenhetett. Ennek az albumnak a zeneisége fogott meg, nem is beszélve arról, a Syrius műveinek volt egyfajta „dark” hangulata, ami mindig valamilyen különös bizsergést váltott ki belőlem. Ezt nagyon fontosnak tartom, és magam is törekszem arra, hogy valamiféle érzelmi azonosulást váltsak ki a hallgatóimból.
Vörös István legkedvesebb szerzeményei között a Ha volna szívedet említi elsőként az LGT-től, mert amikor 1975-ben a Nevada együttesbe igazolt Radics Béla helyére, Barta Tamás játékát hallhatva tökéletesítette a hangszertudását. „Ez volt az első olyan dal, amit a Bizományi Áruházban vásárolt BRG magnóm segítségével sajátítottam el. Ezzel a kétsávos készülékkel le lehetett lassítani a számokat, így a gyors részeket is alaposan meg tudtam figyelni. Így tanultam meg Barta Tamás nyújtásait, figuráit, amelyek a mai napig benne vannak a kezemben. Barta zseniálisan játszott, szerintem a mai napig ott van a világ tíz legjobb gitárosa között.”
A második dal az Omega Éjféli koncertje, amit 1976-ban maga is előadhatott a legendás ötösfogattal.
Egy szombat délelőtt felhívott Molnár Elefánt György, az Omega gitárosa – akitől korábban egy Gibson L6S gitárt vásároltam –, és megkérdezte, volna-e kedvem elmenni velük a győri koncertjükre, ahol néhány dalba beszállhatnék gitározni. Miután igent mondtam, mindjárt át is jött, megmutatta a számokat, este pedig már az Omegával játszhattam a győri sportcsarnokban. Három-négy dalban működtem közre, de ez maradt a legemlékezetesebb számomra.
A harmadik szerzemény Cseh Tamás és Bereményi Géza A hatvanas évek című dala, amelyben Vörös István szerint a zene, a szöveg, a hangszerelés és az előadás tökéletes összhangban van, gyönyörű kerek egészet képez.
Ezt a saját életművemre is igaznak tartom, persze nekem ma már egyszerűbb a dolgom, hiszen a zeneszerzője, a szövegírója, a hangszerelője és az előadója is magam vagyok a szerzeményeimnek. Egyébként a kilencvenes években, az unplugged koncertek divatja idején engem is elkezdett vonzani az akusztikus világ, elhatároztam, hogy Cseh Tamáshoz vagy Bob Dylanhez hasonlóan magam is összeállítok egy One Man Show-t. Jó néhány korábbi dalomat áthangszereltem akusztikus gitárra, el is játszottam őket koncerten, és lemezt is készítettem ezekből a felvételekből.
„A legemlékezetesebb koncertélmények közül az egyik a már említett 1976-os fellépésem volt vendéggitárosként az Omegával a győri sportcsarnokban. Körülbelül olyan volt ez számomra, mint amikor Mick Taylort hívták gitározni a Rolling Stonesba. A másik szép emlékem a Prognózis koncertje volt 40 ezer ember előtt 1981 nyarán, a Dorogi Rockfesztiválon. Délután négy órakor belecsaptunk a húrokba, a közönség pedig azonnal vette az adást, lelkesek voltak és befogadóak” – eleveníti fel emlékeit a zenész.
A harmadik egy Syrius-koncert volt a Bercsényi Klubban, amelyre Hajnival, az akkori albérlőnkkel mentünk el 1972-ben. Nemrégiben a kezembe került egy Syrius-lemez, a borítóján egy fotósorozattal, és a hallgatóság soraiban felfedeztem magunkat egy matracon ülve, amint átszellemülve hallgatjuk a zenét. Annyira megihletett ez a több mint 50 éve készült fénykép, hogy írtam róla egy dalt Hajni és Pisti címmel, természetesen a Syrius stílusát idéző zenével, két szaxofonnal – akár ők maguk is eljátszhatnák. A demó már elkészült, a szám az idén megjelenő dupla albumomon lesz majd hallható
– zárja szavait Vörös István.
Fél évszázada került a boltokba az Omega hatodik lemeze, a Nem tudom a neved. A zenekar tudtán kívül megváltoztatott borítóval és egy letiltott szám miatt rövidebb B oldallal. Ugyanekkor, azaz 1975-ben, a The Hall of Floaters in the Sky című angol nyelvű korongjukat dobta a nyugat-európai piacra NSZK-beli kiadójuk, a Bellaphon.
Kóbor János hatodik magyar stúdiólemezükről ezt mondta Csatári Bencének élete utolsó interjújában: „Összességében elmondhatjuk, hogy megítélésem szerint 1975-re kerültünk újra abba a helyzetbe, és álltunk nagyjából azon a szinten, amelyen 1969-ben egy feltételezett sikeres második angliai nagylemez és egy ottani harmadik országos turné után álltunk volna a nemzetközi vérkeringésben.”
Kétségtelen, következő esztendőkben, a space rock korszakukban készítették el három legsikeresebb albumukat, az Időrablót, a Csillagok útjánt és a Gammapoliszt.
Ezeket már nyugati stúdiókban rögzítették, Peter Hauke producer irányításával, a magyar nyelvű változatot pedig itthon énekelték rá a zenei alapokra.
A Nem tudom a neved dalait még Magyarországon játszották fel az Országos Rendező Iroda próbatermében, illetve a lemez címadó számát a Magyar Rádióban, ahol a ráéneklést is megejtették. Így lett az anyag zenei rendezője, az intézmény hangszerelője, karmestere, zenei vezetője Körmendi Vilmos. Ő dirigálta a Táncdalfesztivál Szimfonikus Tánczenekarát – hogy képet kapjunk zenei világáról. Amúgy létezik egy 1974-ből való rádiófelvétele a nyitó dalnak, ami meglehetősen eltér a nagylemezen hallhatótól.
Húszállomásos országos turnéra indult Fehérvári Gábor Alfréd. Freddie két zenésztársával, Lélekbúvár címmel ad akusztikus hangversenysorozatot az ország számos városában, március közepéig. A koncertek – a címhez híven – a lélekgyógyítást szolgálják.
Húzós, no meg kellőképpen sikeres esztendőket tudhat maga mögött Freddie, tudniillik tavaly jelent meg második lemeze, Szabadon címmel, idén – immár másodízben – a Petőfi Zenei Díj kitüntetettje lett, most Az év férfi előadója kategóriában, továbbá megnyerte a Duna Televízió Csináljuk a fesztivált című dalversenyét.
A Havancsák Gyula által tervezett új lemezborítóval m egjelent vinylen a P. Mobil 2017-es, Csoda történt! című albuma. Tavaly a most tízéves Farkasok völgye: Kárpát-medence anyagot préselték dupla lemezre.
Hogy miért érzi szükségét Schuster Lóránt, a P. Mobil vezetője, azaz a Főnök a vinylen, illetve LP-n történő megjelenést, arra két magyarázatot adott: egyfelől azért, mert reneszánszát éli a mikrobarázdás lemezkiadás, mindenekelőtt a gyűjtők körében, másfelől a keményrock analóg módon szól igazán jól, élőben, hanghordozón egyaránt.
Megjelent a Makám Borostyánének című lemeze, ami egy új formáció, a Makám Quartet bemutatkozó anyaga. A korongon kortárs költők versmegzenésítései szerepelnek.
Ha Makám, akkor Kolinda. Ez talányosnak tűnhet, mindjárt kifejtem, ám előbb felsorolok néhány muzsikust, akik a Kolindában játszottak. Dabasi Péter, aki Mikó Istvánt váltotta a Kalákában, Kiss Ferenc a Vízöntő zenésze, az Etnofon Kiadó alapítója, Szőke Szabolcs a Makám és a Stúdió K. Színház alapítótagja, Porteleki László a Muzsikás prímása, Jorgosz Tzortzoglu a Gépfolklór, a Barbaro, a Balkán Fanatik énekese, Szabó András a Gépfolklór alapítója, hegedűse, Trunkos András a Rolls Frakció basszusgitárosa, az Omega menedzsere, Román Péter, Deseő Csaba, Berki Tamás basszusgitárosa, bőgőse, Kamondy Ágnes az Európa Kiadó billentyűse, az Orkesztra Luna vezetője. Szóval nem akárkik játszottak a Kolindában.
Abban a bandában, amely iránt a hetvenes évek közepén nem mutatott érdeklődést a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Miként a teljes népzenei színtér iránt közömbös volt.
1975-ben kiadtak egy Sebő Együttes lemezt, majd több évnyi csendet követően táncház korongokat, s csak a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas elején-közepén jelentek meg a legendás Muzsikás, Vízöntő, Kormorán, Vujicsics albumok.
Ezzel szemben Franciaországban komolyan rákattantak a Kolindára. A kinti folk szcéna sztárjai lettek. Mígnem hazatérve csatlakozott hozzájuk Krulik Zoltán, hogy új együttest hozzanak létre. Ez lett volna a Makám, ám mert a Kolinda név nemzetközi brand-nek számított, Makám és Kolindaként debütáltak. Egészen Dabasi Péter 1984-es kiválásáig, amikor maradtak „csak” Makám.
A Magidom ismét a rá jellemző, történetmesélős, szellemes klippel jelentkezik. A tavalyi, Esendő halandó-nagylemezük egyik kedvencét, a Fáradásos törés című dalt mozgóképesítették.
„Ez az egyik kedvenc dalunk a tavalyi lemezről, és úgy látjuk, hogy a közönség szintén megszerette, ezért megpróbáltuk kicsit vizuálisan is kibontani. A papírzacskós figura és az ő története gyakorlatilag az »esendő halandó« karakterünk egyik új kivetülése. Benne van az az ütött-kopott szerethetőség, amit elképzeltünk – árulta el Benyhe Róbert, az együttes frontembere. – Kevély Máté operatőr-vágó és Bolyki Marci operatőr segítségével készült a klip, a rendezést és a kellékek készítését én vállaltam be. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen nyitottak voltak a srácok a víziómra. A főszereplőink kilétét még nem lőném le, direkt nem akartunk konkrét arcokat mutatni, de kíváncsiak vagyunk, kitalálják-e a követőink.”
Négyállomásos angliai turnén járt a Dirty Slippers. Az utolsó állomás Newcastle volt, ahonnan Lobó-Szalóky Lázár énekes-gitáros-zeneszerző jelentkezett telefonon.
A Dirty Slippers számára nem ismeretlen Anglia, s az angolok számára sem a banda. 2021 augusztusában az Abbey Road Stúdióban rögzíthették Vársz valahol című nagylemezük angol nyelvű dalait. Köztük a Honest kid címűt, amely befutott, több rádió játszotta, így megismerték a csapat nevét. Producerük 2009 óta George Shilling, akihez tavaly nyáron visszatértek, s a korábban felvetteket kiegészítve, elkészítették első angol nagylemezüket az ikonikus brit hangstúdióban.
Mától látható a Petőfi Kulturális Ügynökség popkulturalis csatornája, a Hajógyár legújabb koncertfilmje, az AWS zenekar Budapest Parkban tartott, Innen szép nyerni című új albumának lemezbemutató koncertjéről készült videó. Ez a buli egyben a banda visszatérése énekesük, Siklósi Örs három évvel ezelőtti halálát követően.
A Hajógyár eddig három koncertfilmmel jelentkezett. Tavaly tavasszal a Tankcsapda debreceni Lovardában rögzített, illetve Azahriah Papp László Sportarénás bulijával, az első mozi pedig a Pannónia Filmstúdióban forgott, ahol a Carson Coma 2022-ben eljátszotta legmenőbb dalait. A sorozattal a filmes csapat szándéka bemutatni a pop-rock színterének legkiemelkedőbb előadóit, produkcióit. Ebbe a sorba vitathatatlanul beleillik az AWS zenekar visszatérő koncertje.
Márton András kamaszként az Illésért és a Syriusért rajongott, utóbbinak ott volt szinte az összes koncertjén, és számos kalózfelvételt is készített. Később az Emil Rulez és a Middlemist Red lemezeit favorizálta, de a Besh o droM, a Gorg & Benzol és az Ivan and the Parazol színpadi teljesítménye is le tudja nyűgözni.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Márton András, a KFT dobosa és producere, a Sc.Art és a Bowie & Friends zenekar alapítója válaszol kérdéseinkre.
Márton András gimnazistaként Illés-rajongó volt, rendszeresen járt az Illés Klubba, számára Illésék jelentették a csúcsot. Szörényi Levente zenéi és Bródy János szövegei álltak legközelebb hozzá, bár az Omegát is nagyszerű bandának tartotta. A Syriust szintén minden idők legjobb magyar együttesei közé sorolja.
Kitűntek a hazai zenei felhozatalból a progresszív rockos stílusukkal, a magas színvonalú játékukkal és Orszáczky Jackie jellegzetes énekhangjával. Egy olyasfajta angolszász zenei levegő járta át a koncertjeiket, amilyenhez hasonlót más zenekaroknál itthon nem tapasztaltam. Szinte az összes koncertjükön ott voltam, ha egy héten kétszer játszottak, akkor mind a kettőre elmentem. Több kalózfelvételt készítettem a fellépéseikről, Ráduly Misi kért is tőlem ezekből, amikor egy válogatáslemez kiadásán dolgozott
– idézi fel a múltat.
Az Illéssel és a Syriusszal ellentétben az elsősorban képzőművészek alkotta A. E. Bizottságnak nem tartozott a rajongótáborába, mégis úgy érzi, volt valami, amitől kitűntek a nyolcvanas évek zenekarai közül.
Leginkább azt szerettem bennük, hogy szokatlanul szabad szellemiséggel álltak a zenéléshez, és képesek voltak a hallgatóságukra is gondolatfelszabadító hatással lenni. Kár, hogy egyes újságírók akkoriban erősen szembeállítottak minket, azaz a KFT-t mint úgynevezett állami új hullámot és őket meg az akkori underground vonalat mint alternatív zenészeket.
„Kicsit igazságtalan próbálkozás kiemelni egyes előadókat, de nem bánom. A lemezek közül talán az Emil.RuleZ! Zazie az ágyban című albuma jut eszembe, mert mikor az ezredforduló környékén megjelent, olyan friss hangulatot tudott hozni a hazai popzenébe, mint 20 évvel korábban az új hullámos vagy az alternatív zenekarok. Az a fajta eredeti, fergeteges humor, szellemesség, ami Hajós András és Hegyi György szövegeiből áradt, közel állt a KFT világlátásához. Emlékszem, amikor a Zazie-t meghallgattuk, nem tudtuk megállni, hogy végig ne röhögjük az egészet” – vallja a zenész, akinek természetesen a Syriustól is van kedvenc korongja, Az ördög álarcosbálja, annak ellenére, hogy a stúdiófelvétel nem tudta teljesen visszaadni a koncertek hangulatát.
Harmadikként a működését jelenleg éppen szüneteltető Middlemist Red The Other Side of Nowhere című albumát említi, melynek sötét, pszichedelikus zenéje, borongós hangképe szintén magával ragadta. A csapat énekese, Nóvé Soma hangja pedig annyira tetszett neki, hogy felkérte fellépőnek a 2022-es a Bowie & Friends emlékkoncertre.
Milos Forman Hairje negyvenöt évvel ezelőtt – a hivatalos fanyalgókat leszámítva – egyöntetű kritikai és közönségsikert aratott az Egyesült Államokban. Talán furcsa, de egy esztendőre rá, 1980-ban hazánkban szintén bemutatták a musicalt, ami az év legnézettebb filmje lett a szocialista Magyar Népköztársaságban.
Az én nemzedékem számára, akiket 1980-ban elengedtek moziba a szüleik, elképesztő élményt jelentett a Milos Forman rendezte Hair. A VHS-korszak előtt jártunk, azaz filmszínházba kellett menni, ha egy adott alkotás érdekelte az embert. Hadd botránkoztassam meg az ifjabbakat azzal, hogy nem csupán internet meg streaming nem volt, de popcornt sem árultak a mozikban. Így az unalmasabb szovjet háborús művek alatt poénos beszólásokkal múlattuk az időt a november 7-i kötelező vetítések alatt.
A Hair olyannyira megütött minden kamaszt, tinédzsert és fiatal felnőttet, hogy többször akarta látni a művet.
Én nyolcszor váltottam jegyet, s ezzel a számmal messze lemaradtam a csúcstartók mögött.
Édesapám egy minisztériumi környezetvédelmi filmstúdiót vezetett. Történt, hogy szovjet „delegácija” érkezett tanulmányútra. Milyen filmet szeretnének megnézni az elvtársak? – érdeklődtek a stúdió munkatársai. „A Hairt” – hangzott a válasz. Ugyebár a Szovjetunióban tilos csemegének számított a musical. Kikölcsönözték hát apámék és befűzték. Aztán megint. És megint. Jócskán benne jártak a késő estében, mire a harmadik vetítés végeztével az elvtársak hálásan megköszönték a páratlan élményt, és távoztak.
Mi lehetett a titok? Hogy egy esztendővel az amerikai premier után beengedték a Magyar Népköztársaság filmszínházaiba, annak bizonnyal a mű vietnámi háborúellenessége az oka. Ha nem egy egykori csehszlovák (akkor még csehszlovákok meg szerbhorvátok éltek a béketáborban) rendező viszi vászonra az 1967-es hippitörténetet, vélhetően csak egy film lett volna a sok musicaladaptáció közül. Ellenben Milos Forman számára a hatalom, az erőszakos hatalom elleni fellépést, a mindenkit megillető szabadság melletti kiállást, a konformizmus elleni lázadást jelentette. Már az off-Broadway-bemutatón felfigyelt a műre.
A GrundRecords, folytatva értékmegőrző munkáját, kiadta az Omega együttes 1995-ös visszatérő lemezét, a Trans and Dance címűt. A dupla vinylen és CD-n megjelenő anyagot Rozgonyi Péter hangmérnök az eredeti DAT-ra rögzített mesterszalag alapján újította fel. Hanglemez formájában az Omega 14. korongja eddig sosem jelent meg.
Az 1987-es, 25. születésnapi Kisstadion-koncertet követően a zenekar szüneteltette működését. Noha nem történt hivatalos bejelentés, pláne nem feloszlás, német kiadójuk, a Bellaphon nekifogott, s újra kiadta kint megjelent albumaikat. Megjegyzem, jogtalanul, tudniillik az Omega szerződése lejárt, s már másik cég gondozta angol nyelvű életművüket.
Boltokban Csatári Bence Kóbor – Az utolsó interjú című kötete. A vaskos (442 oldalas) könyv az Omega énekesével egy esztendőn keresztül folytatott, kétszáz hasznos órányi beszélgetés lenyomata. Szubjektív rocktörténet, amely Kóbor János halálával megmásíthatatlan forrásmunkává vált.
Kezdjük a külcsínnel. A borítót Oláh Gábor tervezte, Szalay Zoltán Kóbor Jánosról készült portréját felhasználva. A tipográfia színeiben, hangulatában tökéletesen illeszkedik az Omegához, a zenekar nagy korszakainak (hard rock, space rock) képi világához. Maradva a képeknél, de már a belbecset szemlélve, Bálint Csaba, a Rockmúzeum vezetője a szöveghez méltó képanyaggal gazdagította a Helikon Kiadó kötetét.
Amely kötet alapvetően monográfia, amennyiben Kóbor János életrajzát mutatja be, ugyanakkor rocktörténet, tudniillik Mecky élete 1962-től – ekkor nevezték el a zenekart – összeforrt az Omega sorsával. Mindörökre, tudniillik Kóbor János 2021. december 6-án befejezte földi életét, s átlépett az öröklétbe.
Ennek lenyomata érződik Csatári Bence szerkesztési alapvetésében, hogy a Szentírást követő fejezetekre tagolja munkáját, úgymint Ótestamentum, Újtestamentum, illetve a Teremtés előtt fejezet az Omega előtti időkről mesél.
Csatári Bence újságíró, dr. Csatári Bence történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tudományos kutatója. Az újságíró részletekbe menő, időrendben lefolytatott interjút készített az énekessel, míg dr. Csatári az alfejezetek közé történelmi összefoglalót írt, hogy képbe helyezze az ifjabb olvasókat, akiknek bizony vajmi keveset, netán semmit sem jelent az új gazdasági mechanizmus vagy a moszkvai, majd a Los Angeles-i olimpia bojkottja.
Az újságíró gigászi munkát végzett, amikor megalkotta az interjú szövegét. Mert bizony az élőbeszéd írottá stilizálása nem gyerekjáték. Nem sokat segít, ha beírja valaki az elhangzottakat, mivel azt teljességgel át kell fogalmazni, s nem segít a mesterséges intelligencia sem, amely hellyel-közzel pontosan rögzíti a szöveget, azonban azt kizárólag a riporter tudja, mit is akart mondani pontosan az interjúalany. Az AI tanulhat, tanulhat és tanulhat, de sosem fogja tudni. Amivel pedig kiegészíti a szöveget, arra a nyilatkozó nem bólint rá beleegyezően.
Fontos a bevezető rész, amelyben a szerző a zene univerzális misztikumát taglalja, hatását, amit a világon bárhol, bármikor élő emberre gyakorol, gyakorolt. Mint az Omega zenéje. A szocialista táborban, s a szabad világban egyaránt. Mégis arról az évtizedről, amikor az Omega az év 365 napjából 200-250-et Nyugat Európában töltött, az ott elért elképesztő sikerükről makacsul hallgatott a honi sajtó. Erről Csatári Bence könyve, no meg Mihály Tamásé és Molnár Györgyről, Benkő Lászlóról szóló kötetek mesélnek.
Az Omega legénysége, jóllehet nyugaton hihetetlen sikert aratott, mindvégig megmaradt magyarnak, hiába töltötték életük egy szakaszának nagyobb részét odakint. Miként magyar volt Kóbor János minden sváb felmenője – derül ki az 1962. szeptember 23-át megelőző személyes történetekből. Az 1962-es dátum, amikor az Omega először lépett fel e néven.
Kevésbé köztudott, hogy Koncz Zsuzsa az Omega énekesnőjeként kezdte 1963-ban, az előző évi Ki mit tud?-os szereplését követően. Noha az 1966-os, első Táncdalfesztiválon megjelent a beat (Atlantis: Jól érzem magam, Metro: Mi fáj), sőt az Illés második lett a Még fáj minden csókkal – amiért kaptak a fejükre a „szaksajtótól”, az Omega nem indult a fesztiválon, mivel úgy érezték, ott nincs helye a beatzenének. Jóllehet az 1963-as Nemzeti Sportcsarnokban rendezett KISZ amatőr zenei fesztiválján a közönség megdobálta a Benkó Dixieland Bandet, jelezve, hogy az ő zenéjük a beat. Ráadásul a Légy jó kicsit hozzám hallatán, '66-ban az Omega zenészeiben megerősödött a meggyőződés: a műfaj nyelve az angol.