Látványos koncertre készül a huszonöt éves Keep Floyding (Echoes of Pink Floyd néven az első másfél évtizedben), amelyen bemutatja az ötvenkilenc esztendős Pink Floyd életművének keresztmetszetét. A The Pink Floyd Sound 60 produkció a legendás zenekar minden stúdiólemezéről megszólaltat egy-egy jellemző kompozíciót 2024. május 4-én a Várkert Bazárban.

Mit adott nekünk a Pink Floyd?

Amennyiben az aranykorszakot – 1971-től 1979-ig, a Meddle lemeztől a The Wall albumig – vizsgáljuk, akkor a Floyd folytatta a Beatles dallamos rockját, illetve pszichedelikus hangzását, hosszú zenekari részekkel, nagyívű gitár- és szintetizátorszólókkal dúsítva a szerzeményeket. Richard Wright szintetizátorhasználata a progresszív muzsikából átvezet a postrockba. Sajátos, hogy éppen utolsó lemezük, a pont egy évtizede, már a billentyűs halála után kiadott The Endless River vegytiszta ambient postrock. Persze Wright játékával, tudniillik az anyagot a megelőző korong, a Division Bell improvizációiból szerkesztette David Gilmour.

A vadság kora

A Pink Floyd első korszakának meghatározó muzsikusa Syd Barrett gitáros. Bemutatkozó lemezük, az 1967-es The Piper at the Gates of Dawn fő zeneszerzője. Az anyagról bátran kijelenthetjük: pszichedelikus rock, lévén a kifejezést egy esztendővel azelőtt használták a Beatles Revolver című albumára. Miközben a Floyd debütáló korongján dolgozott, a szomszédos stúdióban a gombafejűek a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandet rögzítették. Barrett, Roger Waters, Rick Wright és Nick Mason olyan jó munkát végeztek, hogy a Beatles mellett rögvest a másik legnépszerűbb brit bandává váltak.

Érdemes megnézni az alábbi videót, hogyan tolták a fiúk élőben.

Az első lemezzel vége szakadt a Barrett-korszaknak, ugyanis a következő LP, a Saucerful of Secrets vezető komponistája Waters volt. Szerencsénkre ez az időszak szintén jól dokumentált, miként ez a koncertfelvétel bizonyítja.

Vitán felül áll: a lemez korszakos. Itt már Gilmour (is) gitározik, Barett (szegény feje), a sok drogtól megháborodott.

A kísérletezések esztendei

A folytatásban elkészíthették Barbet Schroeder (Kísérleti gyilkosság, Egyedülálló nő megosztaná, Gyilkos donor, A gyanú árnyékában) More című filmjének zeneanyagát. A drogfüggőséget kutató mozi számainak zömét Waters írta – a The Nile Song már A Falat vetíti előre.

Ezen a lemezen hangzik fel első ízben Roger Waters és David Gilmour közös éneklése, ami a zenekar egyik védjegyévé vált.

Dupla albummal is kijöttek, méghozzá egy elég sajátossal, amennyiben az Ummagumma első korongja koncertfelvétel, míg a másodikon a tagok saját kompozíciói hallhatók, megmutatva eltérő világukat. Mit mondjak, elég elvontra sikeredett.

A folytatás, az Atom Heart Mother hasonlóan hullámzó minőségű munka, miként Waters fogalmazott: „Az Atom Heart Mother – úgy gondolom – nagyon jó, főleg arra, hogy kidobják a szemétbe, és soha többé senki se hallgassa meg.”

Annyi bizonyos, ha ekkor abbahagyják, talán már elfeledett zenekar lenne a Pink Floyd. De nem hagyták.

Az aranykor

Az 1971-es Medddle – az elején a One of These Days, a végén pedig az Echos című számmal – az ismét csúcsra törő Floydot mutatja. Nézzék, hogyan játszottak élőben a pompeji romoknál.

Ez már a David Gilmour–Richard Wright-kor, a csúcskorszak intrója. A csúcsra érkezést megelőzte újabb filmzenealbumuk, Barbet Schroeder La Vallée soundtrackje, az Obscured by Clouds.

Eztán tűzték ki zászlajukat a rockzene Mount Everestjére. A Dark Side of the Moonról (1973) és a Wish You Were Here-ről (1975) valljanak a számok. A Dark Side a Billbord 200-as toplistáján első lett, és 1988-ig bent maradt az első kettőszázban. A lemezből megjelenése óta ötvenmilliót vásároltak. Ha egy családot három főnek veszünk, akkor a lemezt százötven millió ember hallhatta. Aztán ott vannak a korai másolatok (szalagok, kazetták), rádiós sugárzások, kalóz koncertfelvételek, internetes megosztások.

A Wish You Wew Here szintén első lett, és két hétig tartotta is helyezését a Billboard-listán, amelyen egy évig szerepelt olyanokat megelőzve, mint a Led Zeppelin Physical Graffiti, Bob Dylan Blood on the Tracks, a Queen A Night at the Opera, Mike Oldfield Ommadawn, a Black Sabbath Sabotage, a Gentle Giant Free Hand, Bruce Springsteen Born to Run, Patty Smith Horses, Neil Young/Crazy Horses Zuma, Frank Zappa One Size Fits All, a Van der Graaf Generator Godbluff, a Camel The Snow Goose című száma. Az igényes zene, a progresszív rock fénykorában járunk. A korongból tizenöt millió kelt el.

A lenti amatőr felvétel mutatja, milyen elképesztő látvánnyal, háttérfilmekkel lépett színpadra a Pink Floyd.

A Punk Floyd

A Waters-éra nyitány az Animals, a kritikusok úgy értékelték az anyagot, hogy a zenekart átkeresztelték Punk Floydra. Igen, igen, a punkok időszakát írtuk a hetvenes évek végén. Az angol fiataloknak elegük lett a Wembleyben fellépő öregekből, mint a Pink Floyd, a Led Zeppelin, a Jethro Tull, a Queen, a Genesis, a Who, Elton John, az Eagles, a Bad Company, a Yes… Inkább mentek füstös klubokba Sex Pistolsra, Clash-re, Damnedre, Boomtown Ratsra, Stranglersre, Buzzcosksra… Nálunk, a vasfüggöny ócskább felén Suzy Quatro, a Boney M., az Osibisa, Tina Turner járt, nem adatott ráunnunk a nagy öreg világsztárokra a Kisstadionban.

Az Animalsszel véget ért a Gilmour–Wright-hangzás, ami az aranykor védjegyének nevezhető, helyette Waters egyenesebb, szövegcentrikusabb, egyszerűbb, nyersebb rock and rollja szólalt meg, mintegy A Fal előjátékaként.

Az Animals után Roger Waters megcsinálta ha nem is a legjobb Pink Floyd-lemezt, de a rocktörténet egyik legmagasabb, páratlan csúcsát, a The Wallt (A fal). A fal olyan magasra sikeredett, hogy negyvenöt éve nem sikerült megugrani senkinek.

A gimiben a barátaimmal iskolarádiót csináltunk. Egyik osztálytársunk bátyja DJ volt, aki kintről, megjelenésekor hazahozta A falat. Elkunyiztuk egy délelőttre, testi épségünket zálogul kínálva, s a szünetekben darabonként lejátszottuk. Nem tudom, milyen hangulat lehetett a Beatles 1964-es Hollywood Bowl buliján, de úgy sejtem, olyasmi, mint akkor, 1979 telén a Toldy Ferenc Gimnáziumban.

A mi rajongásunk kevésnek bizonyult, a lemezbemutató turné teljes anyagi bukás lett. Nem két fillérbe került, amit nyújtottak, megduplázott zenekarral, kísérőzenészekkel, díszlettel, vetítéssel, forgatócsoporttal. Mindezt az alábbi videó őrzi.

Egyedül Richard Wright jött ki jól a buliból, akit vendégzenészként alkalmaztak, így megkapta a gázsiját. Az utolsó, Watersszel készült Floyd-lemezen, a Final Cuton már vendégként sem muzsikált a billentyűmágus. (Mágus, mivel olyan harmóniameneteket, akkordfordításokat és fűzéseket játszott, amelyek meghatározták Gilmour improvizációit.)

Financiális bukta ide vagy oda, az anyagból készült 1982-es Alan Parker-film a mai napig hasít. Waters húsz év után távozott, hagyta a nevet a többiekre, s vitte A Falat.

Külön utakon

Nem járt rosszul, amennyiben az 1990-es berlini, a fal helyén tartott koncertjét, a Potsdamer Platzon felépült díszletfal előtt kétszázezren, a környező utcákban ötszázezren nézték-hallgatták a csodát, a tévében, élőben pedig 500 millióan követték a világ eddigi legnagyobb rock and roll show-ját. A színpadon a Scorpions, Ute Lemper, Cindy Lauper, Thomas Dolby, Sinéad O’ Connor, a The Band, Joni Mitchell, Bryan Adams, Van Morrison, Marianne Faithfull, Albert Finney, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara és énekkara, valamint a Szovjet Vöröshadsereg Zenekara Michael Kamen karmester vezényletével adta elő A Falat.

Mindezt Roger Waters zsebből fizette.

A maradék Pink Floyd

Vélhetően felgyülemlettek a kreatív alkotóenergiák, miután Waters lett a fő dalszerző, ezért 1978-ban Rick Wright és David Gilmour szólólemezzel jelentkeztek. Szólólemeznek indult az 1987-es Momentary Lapse of Reason, az első Roger Waters nélküli Floyd-album, ám a név körüli huzavona miatt Gilmour eldöntötte: Pink Floyd név alatt adják ki. A Learning to Fly és az On the Turning Away slágerek lettek. A szövegek az aranykorból megismert világhoz tértek vissza, a zenében minden addiginál nagyobb szerepet kaptak a szintetizátorok.

Hét esztendőre rá jött az új korong The Division Bell címmel. Tökéletes visszatérés az Animals előtti muzsikához, azonban a rockvilágot már a Blur, az Oasis, a Nirvana, a Pulp, az R.E.M., a Smasing Pumpkins, a Radiohead uralta. A brit rock, pop és a grunge hódítása dacára a lemez óriási siker, amit a következő év koncertalbuma, a Pulse bizonyít. A Pink Floyd maradt a rockzene csúcsán.

2005. július 2-án egy buli erejéig, közel huszonöt év elteltével, összeállt a nagy négyes, a Live 8 koncerten.

Kerek egy évtizede látott napvilágot az eddig utolsó Floyd-album, a már tárgyalt The Endless River. Mindeközben Waters 2010 és 2013 között monstre The Wall-turnét bonyolított, amelyre több mint négymillióan váltottak belépőt. Tavaly a basszusgitáros-énekes a Dark Side kiadásának ötvenedik évfordulójára megcsinálta a The Dark Side of The Moon Redux korongot.

Fura egy lemez, annyi szent.

Keep Floyding

Evezzünk végre hazai vizekre! A Keep Floydingot Echos of Pink Floyd néven alapította Brixel László dobos, Tóth Attila billentyűs és Goldschmidt Gábor gitáros-énekes, aki a mai napig vezeti a tizenegy tagú bandát. A zenekar igyekszik híven bemutatni nem kizárólag a Floyd zenéjét, de elképesztően nagyszabású koncertjeik látványvilágát is, ezt segíti a nyolc muzsikus mellett dolgozó háromfős stáb.

A Keep Floyding olyan lélegzetelállító produkciókkal bizonyított, mint az aquincumi amfiteátrumban megidézett Live at Pompeii, a negyvenéves A Fal duplakoncert a Müpában, az előző két helyen előadott Atom Heart Mother fúvósokkal, kórussal; a Balatonon úszó színpadon megelevenített Live in Venice, vagy az épülő négyes metró Rákóczi téri megállójában, huszonnégy méter mélyen tartott előadás.

A fentiekből kiviláglik, hogy minden fellépésük mást kínál a közönségnek, a tematika lehet egy évforduló, valamelyik híres koncert megismétlése, vagy olyan válogatás, ami egy Floyd-rajongó számára igazi csemegéket tartalmaz. Ez utóbbit ígérik a Várkert Bazár minden sorlemezt átfogó válogatásával 2024. május 4-én.