A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával a Képes Krónikák Kiadó megajándékozta a rockrajongókat a Magyar rocktörténet című képregény második részével. Az első kötet a hatvanas–hetvenes, míg az új a hetvenes–nyolcvanas éveket eleveníti fel.

Futaki Attila emlékezete

A kötet szakmaiságáról újfent Jávorszky Béla Szilárd, a Magyar Popkulturális Értéktár felelős szerkesztője gondoskodott. A borító tervezésében ezúttal is Cserkuti Dávid vállalt főszerepet, a forgatókönyvet pedig ismét Kántor Mihály jegyzi, a képeket Haragos Péter és Felvidéki Miklós rajzolta.

Az első kötet művészeti vezetője, Futaki Attila 2024 januárjában mindössze 39 esztendősen elhunyt. A nemzetközileg jegyzett képregényművész munkáit alapul véve alakították ki a második rész grafikai arculatát.

A Magyar Zene Házában (MZH) tartott könyvbemutatón Demeter Szilárd, a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) főigazgatója megemlékezett Futaki Attiláról, akinek munkáiból a kiállítás válogat az MZH könyvtárában.

„2017-ben az Előretolt Helyőrség Kárpát-medencei mellékletét szerkesztettem, amikor megéreztem, hogy az irodalmon önmagában kevés a szélesebb közönség számára. Futaki Attila akkortájt rajzolta a Kivarrt című képregényt, ami először franciául jelent meg, majd visszafordították magyarra” – idézte fel Demeter Szilárd, aki később a Petőfi Irodalmi Múzeum élére került, ahol sokat beszélgettek a képzőművésszel a képregényről és a rockzenéről.

„Közös gyermekkori élményünk volt az Amerikában kiadott Képregényes rocktörténet. Éreztük a hiányát, hogy nincsen hasonló munka a magyar rocktörténelemről” – mesélte a PKÜ főigazgatója, megjegyezve: Futaki Attila egyedül Kántor Mihályt tartotta alkalmasnak a forgatókönyv megírására.

Amikor ezt a könyvet lapozzátok, másoknak ajánljátok, egy percig se feledkezzetek meg arról, hogy volt egy rocker, aki a lelkét tette a kötetbe

– zárta megemlékezését Demeter Szilárd.

Sztorik a cenzúra korából

A könyvbemutatóra meghívott „szereplők”, a képregény hús-vér hősei személyes élményeiket osztották meg Hegyi György zenész, dalszövegíró vezetésével. A Kőbányai Zenei Stúdió tanára – tesztként – tizenhárom éves lánya kezébe adta a kötetet.

Hason fekvő lapozgatást hozott elő belőle. Ezzel kipipálhatjuk a legkegyetlenebb tesztet

– mondta Hegyi György. Kalapács József bevallotta: Beatrice- és P.Mobil-koncertekre járt, mígnem beleragadt a rockéletformába, amelyben a mai napig él.

„A cenzúra kikerülésében Feró nagy segítségünkre volt – utalt az énekes a jelenlévő Nagy Feróra –, aki a szocialista erkölcs számára elfogadhatóvá fogalmazott bizonyos mondatainkat.”

Müller Péter Sziámi egy teljes albumot írt az Omennek, ahol Kalapács énekelt, ám saját lemezeivel nem járt ilyen szerencsével, tudniillik mindegyiket betiltották egy-egy sor miatt.

„Egyetlen dalunkat sem engedték át, hiába énekeltünk negyvenezer embernek az MTK Stadionban David Bowie előtt – idézte fel az énekes, szövegíró. – Egy évvel a rendszerváltás után Feróék stúdiójában vettük fel a Testből testbe lemezünket, amikor csörgött a telefon. Wilpert Imre hívott, aki előadta ötletét egy lemezről, amelynek címe Betiltott dalok lenne. Mondtam, ez tényleg jó ötlet, de ragaszkodom hozzá, hogy írjuk rá a borítóra: szerkesztette és betiltotta Wilpert Imre. A lemez persze sosem jelent meg.”

„Ha nem tiltják a nyolcvanas évek második felében az alternatív zenekarokat, ma nem itt tartana a popzene” – figyelmeztetett Nagy Feró, majd a beszélgetés zárásaként előadta A felkelő nap háza című rock alapművet.

Heroikus vállalkozás

Jávorszky Béla Szilárd, a képregény lektora így ír a hiánypótló munkáról: „Pár hónapja mutatták be az első részt, most pedig íme a második: ezzel teljessé vált a magyar populáris zene 20. századi történetének képregényes feldolgozása. Ahogy a beat az 1960-as évek derekának szocialista Magyarországán először megjelent, és ahová az ezredfordulóig (az utolsó évtizedben már piacgazdasági viszonyok között) fejlődött, alakult, átalakult.

Heroikus vállalkozás ezt a négy évtizedet megmutatni, ennyi előadóban, stílusban, adatban rendet vágni. Ráadásul mindezt úgy, hogy a képregény – a jellegéből adódóan – eléggé leegyszerűsítő műfaj, nem teszi lehetővé a túlzottan cizellált megfogalmazást. De ez annyira nem is gond, hisz bizonyos szempontból a popzene is hasonlóan egyszerű eszközökkel él és hat.

Bár a Magyar Rocktörténet – '80 '90 tett néhány rövid kitekintőt kifejezetten mainstream popprodukciók felé (Neoton Família, Első Emelet, Bonanza Banzai), nomen est omen, ez alapvetően mégiscsak rocktörténet. Nyilván ezért is hiányzik belőle a nyolcvanas évek eleji rock and roll Hungária-őrület és az egész retrós vonal (Dolly Roll, R-Go, Step), vagy a rendszerváltozás utáni részből a teljes hiphop (a Rapülőktől az Animal Cannibals duón át Ganxsta Zolee-ig) és a partikultúra (Sterbinszky, Budai, Palotai és a Tilos Rádió), az évtizedet meghatározó szólisták közül pedig Zámbó Jimmy vagy Cserháti Zsuzsa.

Meg ahogy közeledünk a jelenhez, úgy erősödnek benne a szubjektív megítélések. A hatvanas-hetvenes években – vélhetően a kellő távolság miatt – még egyértelműek a kánon tagjai. Ebben a kötetben azonban, úgy érzem, bizonyos előadókra (például Nyers, Junkies) nagyobb hangsúly került, mint azt a műfajtörténeti szerepük indokolná. Vagy épp fordítva, korszakos zenekarok alig pár képregénykockát kapnak. Függetlenül attól, hogy az ember szereti vagy sem, a Kispál és a Borz vagy a Tankcsapda kilencvenes évekbeli súlya megkérdőjelezhetetlen. Ahogy az is, hogy Lovasi András szövegírói munkássága mekkora hatást gyakorolt a mögötte jövő fiatalabb generáció tagjaira.

De ezek a kritikai megjegyzések voltaképpen eltörpülnek ahhoz a heroikus munkához képest, amit az egész projekt megvalósít: egy populáris fórumon keresztül bemutatni a magyar rockzene 20. századi történetét. A hatvanas évekbeli beatkezdetektől a kilencvenes évekbeli vidéki dominanciáig. És a szűk terjedelem ellenére nemcsak hogy minden fontosabb szereplőt (előadót, zenekart) és zenetörténeti eseményt, stílust és egymást követő rockgenerációt felsorol (mindezt egy fiktív háttértörténetbe csomagolva), hanem – és talán ez a legfontosabb – hangulatában is remekül idézi meg azt a négy évtizedet, amelyben a szereplők kellően kimozogták a maguk helyét a hazai kultúrtörténetben.”