Milos Forman Hairje negyvenöt évvel ezelőtt – a hivatalos fanyalgókat leszámítva – egyöntetű kritikai és közönségsikert aratott az Egyesült Államokban. Talán furcsa, de egy esztendőre rá, 1980-ban hazánkban szintén bemutatták a musicalt, ami az év legnézettebb filmje lett a szocialista Magyar Népköztársaságban.

Szabadság, szerelem

Az én nemzedékem számára, akiket 1980-ban elengedtek moziba a szüleik, elképesztő élményt jelentett a Milos Forman rendezte Hair. A VHS-korszak előtt jártunk, azaz filmszínházba kellett menni, ha egy adott alkotás érdekelte az embert. Hadd botránkoztassam meg az ifjabbakat azzal, hogy nem csupán internet meg streaming nem volt, de popcornt sem árultak a mozikban. Így az unalmasabb szovjet háborús művek alatt poénos beszólásokkal múlattuk az időt a november 7-i kötelező vetítések alatt.

Én nyolcszor váltottam jegyet, s ezzel a számmal messze lemaradtam a csúcstartók mögött.

Édesapám egy minisztériumi környezetvédelmi filmstúdiót vezetett. Történt, hogy szovjet „delegácija” érkezett tanulmányútra. Milyen filmet szeretnének megnézni az elvtársak? – érdeklődtek a stúdió munkatársai. „A Hairt” – hangzott a válasz. Ugyebár a Szovjetunióban tilos csemegének számított a musical. Kikölcsönözték hát apámék és befűzték. Aztán megint. És megint. Jócskán benne jártak a késő estében, mire a harmadik vetítés végeztével az elvtársak hálásan megköszönték a páratlan élményt, és távoztak.

Mi lehetett a titok? Hogy egy esztendővel az amerikai premier után beengedték a Magyar Népköztársaság filmszínházaiba, annak bizonnyal a mű vietnámi háborúellenessége az oka. Ha nem egy egykori csehszlovák (akkor még csehszlovákok meg szerbhorvátok éltek a béketáborban) rendező viszi vászonra az 1967-es hippitörténetet, vélhetően csak egy film lett volna a sok musicaladaptáció közül. Ellenben Milos Forman számára a hatalom, az erőszakos hatalom elleni fellépést, a mindenkit megillető szabadság melletti kiállást, a konformizmus elleni lázadást jelentette. Már az off-Broadway-bemutatón felfigyelt a műre.

Hippik a Broadwayn

A hatvanas évek kiemelkedő Broadway- és West End-sikerei (mint a Sweet Charity, a Hegedűs a háztetőn, a József és a színes szélesvásznú álomkabát, a Kabaré, a La Mancha lovagja, a Tommy) mind a mai napig kötelező darabjai a zenés színházaknak. E sorba lépett be 1967-ben a Hair. Igaz, markánsan eltért a klasszikus zenés daraboktól, tudniillik

Erre utal a mű teljes címe: Hair – The American Tribal Love-Rock Musical, azaz Hair, az amerikai törzsi szerelemrock-musical. Ugyanakkor a rövid címként Jim Dine Hair címet viselő pop-art képe szolgált ihlető forrásul.

A dalszövegíró, James Rado képzett színészként játszott a Broadwayn, közben pedig dalokat komponált. Galt MacDermot zeneszerző Grammy-díjat kapott az 1960-as African Waltz című daláért.

 Egész pontosan a dzsessz-szaxofonos Cannonball Adderley felvételéért.

MacDermot a Hair sikerét soha nem érte el, bár 1971-ben két Tony-díjat érdemelt ki A két veronai nemesért, ami ráadásul a Grease-t megelőzve lett az év legjobb musicalje.

Mielőtt a Hair meghódította volna a Broadwayt, majd a világot, jó amerikai szokást követve az off-Broadwayn kezdte pályafutását. Az off-Broadway nem valami ellenszínházi szcéna (a kísérletezés terepe az off-off-Broadway), ott is minden a befektetői pénzről szól, pusztán azt jelöli, hogy kisebb méretű a terem, 100 és 499 férőhely közötti, azaz olcsóbb a bérleti díja, illetve a Broadwayt keresztező utcák valamelyikében található. Mint a Public Theater, ahol az első premier zajlott.

A siker elmaradt, így a produkciót a Public Theater tulajdonosa, a darab producere, Joseph Papp (nem magyar, Oroszországból kivándorolt lengyel és litván zsidó szülők gyermekeként született Brooklynban Papirofsky néven) hamar átköltöztette a Cheetach éjszakai klubba. Papp a Lafayette Street-i Astor Library épületet évi egy dollárért bérelte a várostól, s átépítése után adta neki a Public Theater nevet.

Michael Butler (aki a Forman-film egyik producere lett), politikai aktivista, a vietnámi háború elleni tematikája miatt megvette az előadás jogait, új dalokat rendelt, és kibérelte a Broadway egyik színházát, a Baltimore Theatre-t, majd felkérte Tom O’Horgant a rendezésre (ő vitte színre az USA-ban elsőként a Jesus Christus Superstart), aki a totális színházat, a zene, a mozgás, a színjátszás egyensúlyát kutatta. A két főszerepet a szerzők játszották, Claude-ot Rado, Bergert Ragni.

A kritika lehúzta a produkciót, szabadszájúsága miatt bombafenyegetést kapott a színház, Massachusettsből ki is tiltották a darabot. A közönség, mint rendesen, tett a „szakértőkre”, az előadás zenéjének lemeze hárommillió példányban ment el, ráadásul az album Grammy-díjat kapott.

A Hairből kultuszprodukció vált, ami egyhuzamban 1750-szer ment. A londoni bemutató pedig 2000 előadásig nem került le a színről.

London után színre vitték Párizsban, Münchenben, Ausztrália több városában. Mivel a szövegkönyv megengedte, mindenütt az adott országnak megfelelően írták át. Joe Papp hetente hétszázezer dollárral lett gazdagabb.

Egy Oscar-díjas rendező verziója

Milos Forman második amerikai rendezésével Oscar-díjas sztárrendezővé vált. A Száll a kakukk fészkére öt szobrot gyűjtött be: a legjobb filmnek, rendezőnek, színésznek, színésznőnek, forgatókönyvírónak járókat – azaz a legfontosabbakat. Noha már az 1967-es ősbemutatót követően meg akarta rendezni a Hairt, arra csak a Kakukkfészek után került sor. Közben a producerek – a már megismert Michael Butler, illetve Lester Persky (aki 1977-ben Peter Schaffer nagysikerű színművét, az Equust bízta Sidney Lumet filmrendezőre) – 1973-ban George Lucast kérték fel a musical megfilmesítésére. Lucas azonban második mozijával, az American Graffitivel foglalkozott.

Forman mester honlapján így emlékszik a kezdetekre:

1967 óta szerettem volna a Hairt megrendezni. Ekkor láttam először a művet, és azt gondoltam, ez az egyetlen olyan darab, amelyet színpadra vinnék. Egyetlen színház sem akarta rám bízni a rendezést. Akkor elhatároztam, egy nap majd filmet forgatok belőle.

Milos Forman számára világos volt, hogy a happening jellegű szövegkönyv idegen az epikus filmek világától, így Michael Weller forgatókönyvíróval (a Ragtime-ot is ő írta filmre Formannak) jelentősen belenyúltak a cselekménybe, valamint a karaktereket szintén átalakították. Erről ezt írta a rendező: „A színpadok Hairje mindig fiataloknak szóló, polgárpukkasztó, megbotránkoztató mű volt. Lehet-e ilyen a filmvásznon? Pontosan tudtam, hogy nem. Éppen azért nem, mert mindaz, amiért és amiből a Hair született, már részben aktualitását vesztette, lezárult, elmúlt, megváltozott. De pontosan emlékeztem azokra az érzésekre, amelyek a Hair előadásai közben születtek bennem. Ezeket az érzéseket szerettem volna visszaadni. És ezt nem lehetett másképpen, mint azoknak az embereknek a bemutatásával, akik ezeket az érzéseket kiváltották. Ezek az emberek viszont érthetetlenek lettek volna azon körülmények ábrázolása nélkül, amelyek őket e társadalmi szempontból különös magatartásformára késztették. Így alakult ki a forma, s így alakultak ki a forgatókönyv részletei. Egyszerűen nem csinálhattam volna másképpen."

Milos Forman gondolkodását a szovjet blokkban jobban értettük, mint a szabad világban, ezért ütött nagyot Kelet-Európában a mozi.

Oly sokáig éltem a kommunizmus alatt, hogy számomra bárki, aki a kommunizmus ellen harcolt, hős volt. Amerika hős volt a vietnami kommunisták elleni harcban.

De a Hair című musical számomra is a szabadságot jelentette. A szabadság mindent felülmúlt. Meglepődtem, hogy mennyire szabad ez az ország, hogy képes a tükörbe nézni, és meglátni a saját sötét oldalát” – nyilatkozta egykor a rendező.

A musical alkotói ellenben elégedetlenkedve fogadták a filmadaptációt, mondván Forman abberráltnak ábrázolta a hippiket. Galt MacDermot jelentősen áthangszerelte és stilizálta – a korban divatos funky hangzásra – a dalokat.

A 2017-es Broadway-produkció sokkal közelebb áll a filmzene hangzásához, mint az eredeti színházi bemutatóéhoz. A tempók mellett a fúvos brassok és az előrehozott, funkys basszusgitár szinte pontosan egyezik.

Musicalről lévén szó, a zene melletti másik fontos elem a koreográfia. Twyla Tharp munkája nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film mind a mai napig élvezhető, átélhető. Táncai méltó módon ültetik át a muzsikát a mozgás nyelvére. Tharp koreografált Mihail Barisnyikovnak, együtt dolgozott a Broadwayn David Byrne-nel, a Talking Heads frontemberével, színpadra állított Billy Joel és Bob Dylan dalaira komponált produkciókat. A Ragtime-ben és az Amadeusban is segítette Formant.

És persze a színészek. Zseniálisak! Egytől egyig. Ehhez képest Beverly D’Angelo és John Savage, akik befutottak. Treat Williams 1980-tól pilótaként kereste kenyerét, míg Sergio Leone „újra felfedezte” a Volt egyszer egy Amerikában. A Hudöt alakító Dorsey Wright játszott a Ragtime-ban, amúgy a New York-i közlekedési hatóságtól vonult nyugdíjba. Donnie Dacus (Woof) dalszerző, gitáros, énekesként, Annie Golden (Jeannie) a Shirts punkbanda frontembereként futott be.

Egyértelmű siker

Hatszor vágta át a Hairt Milos Forman a Cannes-i világpremier előtt. A film a 11 millió dolláros ráfordításból 15 milliós hasznot hozott, ami kevésnek számított a sikerhez képest.

Abban az évben a Kramer kontra Kramer 106 milliót kaszált és öt Oscart, a Kína szindróma a 6 millióból 51-et csinált, a Mad Max mindössze 350 ezerből forgott, s fialt 9 milliót, a Nyolcadik utas a halál 11 millióból 81-et produkált, a Superman II megduplázta a ráfordítást, a Rocky II pedig 200 milliót termelt. Forman akkor így fogalmazott: „Túl korai a nosztalgiához, túl késő az aktualitáshoz.”

1980-as hazai bemutatóját követően az esztendő legnézettebb mozija lett Magyarországon. 1979 végére világszerte már 38 millió dollárt termelt Milos Forman Hairje.