Vörös István az Illés és az Omega dalait hallgatva sajátította el a gitározás alapjait, majd az LGT-s Barta Tamás „segítségével” fejlesztette tökéletesre a hangszertudását. A Syriusnak elsősorban a zeneisége és hangulata varázsolta el, míg Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzeményeiben a zene, a szöveg, a hangszerelés és az előadás összhangja fogta meg. Mindemellett feledhetetlen emléke, amikor a saját együttese, a Prognózis koncertjén tombolt a dorogi rockfesztivál közönsége.

A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Vörös István gitáros, énekes, dalszerző, az egykori Prognózis zenekar vezetője válaszol kérdéseinkre.

Dalok és művek között

Vörös István azon szerencsések közé tartozónak vallja magát, akik hosszú évtizedek óta közel lehetnek a rockzenéhez, így rajongóként és zenészként is alaposan megismerhették a műfajt és szereplőit. A hazai zenekarok közül – bár teljesen különböző okokból – az Illés, az Omega, a Syrius és a Piramis került legközelebb a szívéhez.

Az Illést és az Omegát még a hatvanas évek végén, beatzenekarként szerettem meg. Ez a generáció még dalokat, azaz egyetlen gitárral eljátszható számokat írt, és magam is ebben az időben tanultam gitározni, többek között ezeknek a csapatoknak a dalain gyakorolva. Később, a hetvenes évektől a progresszív, sokszor jazzes elemeket is tartalmazó rockzene lett a kedvencem. A Genesis, a King Crimson és a Mahavishnu Orchestra lemezeit hallgattam, illetve Syrius-koncertekre jártam. Nyugodtan mondhatom, hogy ezeknek a zenekaroknak a művein nőttem fel, és azért használom a »művein« kifejezést, mert ezek már sokkal összetettebb, bonyolultabb zeneiségű alkotások voltak. Végezetül nem hagyhatom ki a Piramist sem, amely leginkább az elsöprő erejű szerzeményeivel hatott rám

– tudjuk meg a gitáros-énekestől, akinek a felsorolt zenekarok mindegyike nyomot hagyott a munkásságában:

Nekem is vannak egy szál gitáros, mindenki számára könnyen befogadható dalaim, és vannak nagyobb lélegzetű műveim, összességében pedig valahol a művészet és a popularitás határán igyekszem egyensúlyozni.

Éjszakai országúton a beattől a rockzenéig

„A legkedvesebb lemezeim közül az Illéstől az Illések és pofonok című dupla albumot emelném ki mint a magyar beatkorszak egyik kimagasló alkotását, míg az Omegától az Éjszakai országút és az Élő Omega a favoritom. Az Éjszakai országút éppen az Omega beat- és rockkorszaka közötti átmenet időszakában született, az Élő Omega pedig már egyértelműen rocklemez volt” – állapítja meg Vörös István, majd a Syriusszal folytatja a sort.

Tőlük Az ördög álarcosbálja a kedvencen, amit 1971-ben Ausztráliában rögzítettek, és egy évvel később – csodák csodájára – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadásában is megjelenhetett. Ennek az albumnak a zeneisége fogott meg, nem is beszélve arról, a Syrius műveinek volt egyfajta „dark” hangulata, ami mindig valamilyen különös bizsergést váltott ki belőlem. Ezt nagyon fontosnak tartom, és magam is törekszem arra, hogy valamiféle érzelmi azonosulást váltsak ki a hallgatóimból.

Barta Tamás nyomdokain

Vörös István legkedvesebb szerzeményei között a Ha volna szívedet említi elsőként az LGT-től, mert amikor 1975-ben a Nevada együttesbe igazolt Radics Béla helyére, Barta Tamás játékát hallhatva tökéletesítette a hangszertudását. „Ez volt az első olyan dal, amit a Bizományi Áruházban vásárolt BRG magnóm segítségével sajátítottam el. Ezzel a kétsávos készülékkel le lehetett lassítani a számokat, így a gyors részeket is alaposan meg tudtam figyelni. Így tanultam meg Barta Tamás nyújtásait, figuráit, amelyek a mai napig benne vannak a kezemben. Barta zseniálisan játszott, szerintem a mai napig ott van a világ tíz legjobb gitárosa között.”

A második dal az Omega Éjféli koncertje, amit 1976-ban maga is előadhatott a legendás ötösfogattal.

Egy szombat délelőtt felhívott Molnár Elefánt György, az Omega gitárosa – akitől korábban egy Gibson L6S gitárt vásároltam –, és megkérdezte, volna-e kedvem elmenni velük a győri koncertjükre, ahol néhány dalba beszállhatnék gitározni. Miután igent mondtam, mindjárt át is jött, megmutatta a számokat, este pedig már az Omegával játszhattam a győri sportcsarnokban. Három-négy dalban működtem közre, de ez maradt a legemlékezetesebb számomra.

A harmadik szerzemény Cseh Tamás és Bereményi Géza A hatvanas évek című dala, amelyben Vörös István szerint a zene, a szöveg, a hangszerelés és az előadás tökéletes összhangban van, gyönyörű kerek egészet képez.

Ezt a saját életművemre is igaznak tartom, persze nekem ma már egyszerűbb a dolgom, hiszen a zeneszerzője, a szövegírója, a hangszerelője és az előadója is magam vagyok a szerzeményeimnek. Egyébként a kilencvenes években, az unplugged koncertek divatja idején engem is elkezdett vonzani az akusztikus világ, elhatároztam, hogy Cseh Tamáshoz vagy Bob Dylanhez hasonlóan magam is összeállítok egy One Man Show-t. Jó néhány korábbi dalomat áthangszereltem akusztikus gitárra, el is játszottam őket koncerten, és lemezt is készítettem ezekből a felvételekből.

Hajni és Pisti egy régi képen

„A legemlékezetesebb koncertélmények közül az egyik a már említett 1976-os fellépésem volt vendéggitárosként az Omegával a győri sportcsarnokban. Körülbelül olyan volt ez számomra, mint amikor Mick Taylort hívták gitározni a Rolling Stonesba. A másik szép emlékem a Prognózis koncertje volt 40 ezer ember előtt 1981 nyarán, a Dorogi Rockfesztiválon. Délután négy órakor belecsaptunk a húrokba, a közönség pedig azonnal vette az adást, lelkesek voltak és befogadóak” – eleveníti fel emlékeit a zenész.

A harmadik egy Syrius-koncert volt a Bercsényi Klubban, amelyre Hajnival, az akkori albérlőnkkel mentünk el 1972-ben. Nemrégiben a kezembe került egy Syrius-lemez, a borítóján egy fotósorozattal, és a hallgatóság soraiban felfedeztem magunkat egy matracon ülve, amint átszellemülve hallgatjuk a zenét. Annyira megihletett ez a több mint 50 éve készült fénykép, hogy írtam róla egy dalt Hajni és Pisti címmel, természetesen a Syrius stílusát idéző zenével, két szaxofonnal – akár ők maguk is eljátszhatnák. A demó már elkészült, a szám az idén megjelenő dupla albumomon lesz majd hallható

– zárja szavait Vörös István.