Nem túlzás a cím, tudniillik a Beatles négy tagja pont olyan jól egészítette ki egymást, mint a Led Zeppelin muzsikusai. Nem véletlenül alkotott mindkét banda örök érvényűt és maradandót, máig hatót abban a műfajban, amelynek kezdetben néhány esztendőt jósoltak a kritikusai. Talán a legjobb lemezük, a Physical Graffiti pont ötven éve jelent meg.

A társadalomkutatók talán tudják, hogy a hatvanas évek angol középosztálybeli fiataljai miért fordultak az amerikai blues felé, miért annak alapján alkották meg a beat-, a rockzenét. A Rolling Stones, a Yardbirds, az Animals több lemezén kizárólag bluesfeldolgozásokat játszott. Aztán jött a tiszavirág életű Cream, amely két esztendő alatt megújította a bluesalapú rockmuzsikát, a Beatleshez hasonlóan olyan dalokkal, amelyek előképként szolgáltak a későbbi bandáknak, például a Black Sabbathnak vagy a Zeppelinnek.

Amely csapat akkor néhány hónapja működött. Egy híján négy évtizeddel később Bruce már ellenségesen nyilatkozott, azt követően, hogy a 2007-es O2 arénabeli Ahmet Ertegun, az Atlantic Records előző évben elhunyt alapítója tiszteletére szervezett emlékkoncert Zepp bulivá alakult, holott számosan színpadra léptek. „A Cream tízszer akkora zenekar, mint a Led Zeppelin” – szögezte le a basszusgitáros-énekes.

Minden lemez megújulás

Amíg azonban a Cream, a Free vagy az amerikai Cactus maradtak a bluesrock műfajnál, a Led Zeppelin lemezről lemezre változott, megújult, fejlődött, belekóstolva a hard rock, a progresszív rock, a folk rock stílusába, amely stíluselemeket beemelték a muzsikájukba, tulajdonképpen zeppelinesítették. Pedig nem valami tudatos, előre tervezett koncepció alapján készültek az anyagok.

A II. albumot egy amerikai turné szüneteiben rögzítették, miközben a keleti parttól a nyugatiig keresztül-kasul koncertezték az Egyesült Államokat. A szerzemények egy részét a bulikon előadott rögtönzésekből alakították ki. De dolgoztak tágas kúriákban, elhagyott kastélyokban – ezen épületek sajátos akusztikáját őrzik John Bonham egyedülálló dobhangjai.

A Physical Graffitit az East Hampshire megyei Headley egykori szegényházában, a Headley Grange-ban vették fel – a Fleetwood Machez és a Genesishez hasonlóan.

A legfőbb ok, amiért odamentünk, az volt, hogy ott lakva igazán együtt élhessünk az írással és a zenéléssel. Korábban sosem volt részünk ebben az élményben, kivéve amikor Robert és én Bron-Yr-Aurban laktunk. De én és Robert csak lógni mentünk oda, élvezni az életet Wales ölén. Ez más volt. Itt közösen összpontosítottunk egy arra alkalmas környezetben, és az ott történtek három albumon is kiérződnek

– fogalmazott anno Jimmy Page. Eme három lemez a Led zeppelin IV, a Houses of the Holy és a Physical Graffiti.

A Bron-Yr-Aur, a walesi Gwynedd megye parasztháza, amit az ötvenes évektől nyaralóként használt Robert Plant és családja. E víz és villany nélküli környezetben írta meg Plant és Page a Led Zeppelin III-at.

Konceptlemeznek tűnő anyag

A Physical Graffitit hallgatva az ember könnyedén rávágná: konceptlemez. Annak dacára azonban, hogy a dalok egymás folytatásaiként összefüggő egységet alkotnak, öt év terméséből lettek egybegyúrva. A tizenötből nyolc szerzemény készült konkrétan erre a korongra, azaz majd’ a fele pedig nem. Történt, hogy az új számok nem fértek rá egy nagylemezre, viszont kevésnek bizonyultak egy dupla albumra. Ezért a megelőző III-as, IV-es és House of the Holly korongokról kimaradt vázlatokhoz, rögtönzésekhez, kész szerzeményekhez nyúltak. Miként Page fogalmazott: ezek mindegyikén érződik a Headley Grange-beli hangulat.

Az In My Time of Dying, a Trampled Under Foot, a Kashmir, a Ten Years Gone, a Black Country Woman ésa Sick Again a Zepp setlistjének állandó darabjai lettek. 

Rögtönzések, feldolgozások, újrajátszások 

A nyitódal, a Custard Pie tökéletes kezdés: ütős gitárriff – tulajdonképpen maga a szám témája –, amit kiegészít Jones Hohner Clavinet szólama, míg a dob és a basszus kőkemény repetitív alapot tol. Hab ezen a bluestortán Plant szájharmonika szólója. A felvétel ’74 január–februárjában került szalagra.

Miként a B oldalas Tampled Under Foot. Itt is fontos szerepet kap a Clavinet – amit Steve Wonder néhány évvel azelőtt tett a pop-rock-funky alaphangszerévé. Ráadásnak John Paul Jones egy szólóval is megörvendezteti a hallgatót. Ez a kompozíció szintén egyetlen témára épül. John Bonham keményen nyomja a lábdobot, hogy pótolja a basszusgitárt. Ez a nóta Jones témájára játszott rögtönzésből fejlődött dallá. Jimmy Page élete legjobb formáját hozza a gitárszólóban. 

Az In My Time of Dying Bob Dylan dala. 

A mester bemutatkozó lemezén énekli Blind Willie Johnson 1927-es kompozícióját. 

Page emblematikus (a kétnyakú Gibson mellett) Danelectro gitárján játszotta a slide szólamot. 

A negyedik lemezoldalra is jutott friss Headley Grange-szerzemény, a The Wanton Song. Hogy miért Robert Plant a műfaj egyik óriása? Ez a felvétel választ ad a költőinek szánt kérdésre. Mint az új dalok, úgy ez is hasonló hangzású a többihez, amelyben szerepet játszik a Clavinet. A riff mellett azonban B témaként megjelenik a refrén. 

A Ten Years Gone szintén ’74-es dal, ám nem rögtönzés szülte, hanem Plant. Page visszatért a jó öreg Fender Telecasterhez, mint a kezdeti időkben – például ezen szól a Whole Lotte Love, Jones pedig bemutatja, hogy a basszusgitár és a billentyűk mellett a gitárnak is mestere. 

A Sick Again, a lemez zárószáma Page és Plant közös kompozíciója. Kristálytisztán hallatszik Bonzo máséval összetéveszthetetlen kopogós, brutális dobhangzása. 

John Paul Jones elképesztő intrójával indul az általa jegyzett In the Light, és természetesen a basszus mellett a Clavinet is tolja a riffet. A dalt sosem játszották élőben. Kár. 

A szám gyökere az In the Morning szerzeményük. 

A legismertebb sláger a lemezről a Kashmir, amit nem pusztán játszottak, de a koncertek állandó darabja lett. Első nótaként rögzítették a Headle Grange-ben, még 1973 végén. A munka azonban megszakadt, mivel John Paul Jonesnak elege lett az egész zenekarból, az állandó turnékból, bejelentette kilépési szándékát. Ezért állt le a munka hónapokra, miközben Jones regenerálódott. 

Sok felfoghatatlanul és megunhatatlanul zseniális Zepp-szám közül ez az egyik legjobb. 

El nem kallódott művek 

Következzenek most a „leporolt” számok. A Bron-Yr-Aur, a már szóba került nyaraló, ahol az említett III. lemezt írta Page és Plant. Ez azonban még előbb, 1970-ben született, még abban az évben fel is vették, és a Dal ugyanaz marad című film háttérzenéjének használták. Ez tulajdonképpen Page akusztikus gitáretűdje. 

Szintén ’70-ből való a The Rover, ami a zenekarnak azt a korszakát idézi. Akusztikus verzióját a Led Zeppelin III-ra szánták, majd elektromos hangszerekkel rögzítették a Houses of the Holy lemezre, de végül mindkettőről lemaradt.

Érdemes Jones brutális basszusszólamára koncentrálni, mit is ad hozzá egy basszista egy számhoz. 

A Down by the Seaside szintúgy akusztikus dal 1970-ből. Olyan, akár egy Crosby-, Stills-, Nash & Young- vagy Eagles-sláger. Az egyik kakukktojás-kompozíció a Zeppelin életműben. 

A Boogie with Stue Ritchie Valens Ooh My Head című dalának továbbgondolása a Ian Stewarttal, a Rolling Stones billentyűsével történt jam session keretében.

Bár 1971-es a felvétel, egyik lemezükre nem illett. 

1971-es a Night Flight, ami egy rock and roll szám. Ugyanekkor rögzítették a Headley Grange-ben a Rock and Rollt, ami a IV. lemezre került. 

Előző korongjuk 1973-as címe Houses of the Holy, ahogy a Physical Grafiti B oldalának nyitódaláé is. Akkor kihagyták. 

S kihagyták a Black Country Womant is, amit egy kertben rögzítettek, az elején meghagyva az arra suhanó repülőgép zaját. 

Mindannak dacára, hogy régebbi dalokat kellett leporolniuk, a Physical Graffitiről szintén maradtak le számok. Így a Custard Pie korábbi variációja Hots on For Nowehre címmel a következő, Presence albumra került, míg a Bonzo halála után megjelent Coda-ra szintén jutott a kimaradásokból.