Leo Fender mester zsenijét az idő igazolta, amennyiben 1950 óta a Telecaster (egy évig Broadcaster), ’54-től a Stratocaster gitárja máig meghatározója a rock-, a blues-, a pop-, a country- és a popzenének. És ki ne feledjük a sorból a Precision Basst, ami 1951-ben leváltotta a nagybőgőt a big bandekben, majd a rock and roll zenekarokban.

Mindig hangosabban

A nagybőgő tekintélyes mérete dacára sem tudta tartani a hangerőversenyt a mind terebélyesedő fúvósszekciókkal, a növekvő dobfelszerelésekkel, no meg a harmincas évektől az elektromos gitárokkal. Ekkortájt egy seattle-i muzsikus, bizonyos Paul Tutmarc (steel gitáros, naná, hogy a lap steel gitár feltalálója – ilyenen tolja a Pink Floydban David Gilmour) kreált egy tömörtestű basszusgitárt.

Ezt már vállra lehetett akasztani, Tutmarc bundokkal látta el a nyakat, s az akkoriban megjelent elektromos hangszedő vette át a négy fémhúr rezgését. Újítása feledésbe merült, tudniillik tömeggyártásra nem került sor, mindössze száz darab készült a korát megelőző instrumentumból. Ugyanakkor nagyban kijárta az utat Leo Fender előtt, aki bár Telecaster gitárját vette alapul, azonban nem gondolkodott, a bőgőhöz hasonló bund nélküli – fretless – nyakban, sem álló formában.

Leo papa 1950-ben megtervezte, rá egy évre forgalomba hozta a Precisiont, s azonnal elnyerte a muzsikusok kegyét. Mindenekelőtt a big band bőgősökét, így Lionel Hampton zenészéét, Roy Johnsonét. Ő játszott elsőként P-Bass-szel koncerten.

Jóval később készült az első felvétel, amelyen Precision hallható. 1953-ban vonult stúdióba az Art Farmer Septet, a rögzített négy számban William „Monk” Montgomery hangszere szól egy Fender Bassman erősítőn keresztül.

A jó öreg nagybőgő még a rock and roll őrületében is tartotta magát. Bill Black, Elvis bőgőse volt a rockabilly játék atyja. A következő videón Paul McCartney avat be a titokba.

Aztán Presley számaiban megduplázódott a basszus szólam, s a bőgővel együtt tolta a basszgitár. Persze hogy P-Bass. És persze hogy Bill Black vitt a stúdióba elsőként basszusgitárt rock and roll felvételre. Fender Precisionnal nyomta a Jailhouse Rockot 1957-ben.

A Beach Boys 1961 novemberén írta első slágerét, a Surfin't, és az esztendő szilveszterén már gázsiért lépett fel. A három Wilson fivér közül Brian basszusozott, apjától a debüt buli előtt három nappal kapott egy P-Basst. Elképesztő zenei zsenije nem pusztán a villámgyors hangszerjáték elsajátításban ragyogott ki, ő írta a zenekar majd’ minden remekét.

Brian Wilson könnyen jutott Fender basszushoz Amerikában, ami már nehezebben ment Angliában. A Cliff Richard kísérőzenekar basszgitárosa, Terence „Jet” Harris Framus gitárja tönkrement, s helyette egy Precisiont nyomtak a kezébe. Az említett zenekar a Shadows. A lenti klip elején Jet cigizik, nyakában a Fenderrel.

Hogy mennyire fehérholló-számba ment a P-Bass Britanniában, arról árulkodik a későbbi Who későbbi muzsikusa, John Entwistle sztorija, aki tizenöt évesen, 1959-ben fényképek alapján megépítette a maga Precisionjét. „Szerettem volna egy Fendert, de egyszerűen nem lehetett kapni. Szerintem Jet Harris volt az egyetlen, akinek akkor volt ilyenje” – mesélte a Guitar Player magazinnak Entwistle.

A jolly joker 

Annyira joker a Fender P-Bass, hogy minden műfajban megtalálni. Jöjjön egy felsorolás, kiknek első számú hangszere a fentebb már említetteken kívül: Roger Waters (Pink Floyd), Dee Dee Ramone (Ramones), Sting (Police), Paul Simonon (Clash), Steve Harris (Iron Maiden), Duff McKagan (Guns N' Roses), Mike Dirnt (Green Day), Nate Mendel (Foo Fighters), Geez Butler (Black Sabbath), John Paul Jones (Led Zeppelin), John Deacon (Queen), Phil Lynott (Thin Lizzy), Flea (Red Hot Chili Peppers), Roger Glover (Deep Purple), Dusty Hill (ZZ Top), Jean-Jacques Burnel (Stranglers). Magyarországon: Frenreisz Károly, Németh Lojzi, Póka Egon, Szörényi Szabolcs, Mihály Tamás, Csorba Lóci, Kékesi Bajnok László, Lovasi András, Zselencz László, Zsoldos Tamás.

E hihetetlen népszerűség titka – szerintem – a gitár faékegyszerűségében rejlik, lévén mindössze egyetlen, szimpla tekercses hangszedőjéhez egy hangerő, illetve egy hangszínszabályzó tartozik. Ehhez mérten elképesztően gazdag hangzást lehet előcsalni a húrokból.

Jöjjön néhány példa.

Így szól a Tower of Powerben,

így a Sex Pistolsban,

így a Police-ban,

így az Iron Maidenben,

így az RHCP-ben:

Történt 1979. szeptember 21-én, hogy a Clash amerikai turnéján Paul Simonon kiakadt, mert a rendezők agresszíven léptek fel a közönséggel szemben, ezért a New York-i Palladiumban széttörte hangszerét buli közben.

Pennie Smith angol fényképész jó időben volt jó helyen, így legendás felvételét tették a banda London Calling lemezének borítójára, amint Simonon éppen aprítja a Fendert. A képet a Q Magazine 2002-ben minden idők legjobb rockfotójának ítélte.

Személyes kedvencem a következő Stranglers-szám, aminek főszereplője a Precision.

A P-Basson nem fog az idő 

Közel hetvenöt esztendő alatt, egy 1957-es fazonigazítást leszámítva a Fender Precision változatlan. S változatlanul ott szól a dzsesszben, a popban, a rockban, a punkban, a funkyban, a crossoverben, a fúziós zenében. Hiába jönnek új stílusok, új muzsikusok, a P-Bass nélkülözhetetlen. Nem is nélkülözik a basszisták, mert mindenki a neki tetsző hangzást hozhatja ki a hangszerből, miközben az megőrzi nyers, erőteljes hangját.