Tömegeket vonzó, igazi művészeti szenzációnak számító nagyszabású kiállítások követik egymást a fővárosban, elég a Magyar Nemzeti Galériában a Gulácsy Lajos életművét bemutató vagy a Szépművészeti Múzeum népszerű Csontváry 150 című kiállítására, esetleg a korábbi, Vaszary János lappangó remekműveit bemutató tárlatra gondolni. Szinte minden esetben olvasható a programok leírásában, hogy a műalkotásokat múzeumok és magángyűjtők kölcsönzött darabjaiból állították össze. Mit jelent ez a valóságban, milyen szerepet játszanak a folyamatban az aukciósházak, és hogyan tudják megőrizni anonimitásukat a gyűjtők?

Mindennek az alapja a bizalom

Amikor a kurátorok összeállítják egy-egy kiállítás programját, listát írnak, hogy mely festményeket szeretnék bemutatni. A műalkotások egy része múzeumoknál van – idehaza vagy külföldön –, egy részük azonban gyűjtők tulajdonában. A szervezőknek gyakran több tucat tulajdonossal kell megállapodniuk, ha szeretnék kölcsönkérni az alkotásokat a kiállítás időtartamára. 

A magyar gyűjtők nagyon diszkrétek

A kurátorok az anonimitás miatt sok esetben nem tudják, hogy ki vásárolta meg az áhított képet, csupán azt, hogy melyik aukciósház árverésén szerepelt legutóbb, és ott milyen áron kelt el. Ekkor jövünk a képbe mi. A Virág Judit Galériát is gyakran keresik meg a legnevesebb múzeumok, hogy segítsünk nekik felvenni a kapcsolatot a kép tulajdonosával. Ilyen helyzetekben mi értesítjük a gyűjtőt, aki eldönti, hogy kölcsönadja-e a képet, és ha igen, akkor nyíltan vagy a névtelensége megőrzése mellett teszi.  A túlnyomó többség igen mond a kölcsönadásra, azonban megőrzi inkognitóját. A magyar gyűjtők nagyon diszkrétek.

Egy-egy kérés kapcsán a gyűjtők gyakran kíváncsiak a mi szakmai véleményünkre, hogy kinek milyen képet adjanak kölcsön. Ilyenkor szívesen adunk tanácsot, összességében elmondható, hogy a festmények presztízsének „jót tesz”, ha nívós intézmények kiállításain szerepelnek, benne maradnak a körforgásban, monográfiákban, dokumentációkban tűnnek fel, a nagyközönség és a szakma is megismeri őket. Mindezen tényezők növelhetik a képek értékét. A gazdasági okok mellett azonban legalább ennyire fontos a tulajdonos személyes motivációja is. A névtelenségüket megőrző gyűjtők is felelősségteljesek, fontos számukra, hogy a tulajdonukban lévő műtárgyakat a szakma és a közönség számára is elérhetővé tegyék, ha erre alkalom nyílik.

Ritkán, de olykor az is előfordul, hogy egy gyűjtő nemet mond, mert nem szeretné hónapokra nélkülözni a műalkotását, vagy egyszerűen csak félti azt. Ez is érthető, hiszen az 50-es években például Gerlóczy Gedeon építész, műgyűjtő, a Csontváry-hagyaték megmentője több évig hadakozott, hogy visszakapja a Párizsba kölcsönadott festményeket. 1915-ben pedig San Franciscóban ragadt sajnos több tucat magyar műtárgy, amelyek nagy része máig nem került elő.  Ma már teljesen más világot élünk, sokat változtak a feltételek és a körülmények, ilyen eset szerencsére nem fordulhatna elő újra.

Senki sem sejtette, a tulajdonos mögöttük áll

Amennyiben a gyűjtő a névtelenség és a kölcsönadás mellett dönt, mi megyünk el a képért. Szakembereink veszik le a falról a festményt, szakszerűen becsomagolják, gondosan fotókat készítenek róla, dokumentálják, milyen állapotban kapták meg a képet. Ezekben az esetekben úgynevezett „szögtől szögig” biztosítást köt a kiállítás szervezője a műalkotásokra, melyek költsége több tízmillió forintra rúg. 

A szervezési költségeket tehát fedezik a múzeumok, és a katalógusból is minden alkalommal jár nekik tiszteletpéldány, sőt számos alkalommal láttam, hogy a gyűjtő a háttérben állva büszkén figyelte, ahogyan a közönség az ő festményében gyönyörködik. Senki sem sejtette, hogy a tulajdonos mögöttük áll.