Nincsenek különösen szép vagy megható karácsonyi emlékeim. Talán éppen azért, mert gyerekkoromban minden karácsonyunk szépen zajlott, ahogyan kell. Aztán eszembe jut egy nagy, fekete kutya. Bundinak hívták. Láncon tartottuk, pontosabban apai nagyanyámék tartották láncon, én meg sajnáltam őt, és sokszor elengedtem, hadd szaladgáljon. Nagy testű, busa fejű, erős állat volt, a kerítés előtt járók Mackónak hívták. Ha elengedtem, nem szaladgált, nem ugrabugrált, egykedvűen leheveredett a konyhai ajtó előtt a széles küszöbre. Ha viszont úgy gondolta, hogy most éppen dolga van, akkor eltépte a láncát, és a fejmagasságú kerítésen át elszökött.
Emlékszem egy nagy télre, az is lehet, hogy több ilyen tél mosódik egybe az emlékezetemben, mert régen, amikor gyerek voltam, minden tél nagy tél volt, vagyis igazi tél,
novembertől márciusig tartó hóval, sűrű havazásokkal, négy hónapon át fehér takaró borította a tájat, de azért emlékszem rá, hogy akkor is voltak különösen nagy havak. Emlékszem, ahogy egy ilyen havas télen rongyokat keresgélek a fészerben meg a padlásfeljáró alatt, öreg zsákokat meg rongyos pokrócokat, amiket aztán behuzigálok, begyűrök, beigazgatok a kutyaól padlójára. Emlékszem, ahogy Bundi érdeklődve figyel. Emlékszem az elkeseredésemre is, amit akkor érzek, amikor befejezem, és lesem az eredményt, a hatást, a kutya pedig nekiesik, és pillanatok alatt kiráncigálja a pokrócokat és rongyokat, én pedig könnyezek dühömben, mert hó van, sziporkázó, csikorgó hó, és azt szeretném, hogy ne fázzon, és nem értem, miért olyan buta, hogy ahelyett hogy örülne, kicibálja az óljából a rongyokat.
Szerettem azt a nagy mackó kutyát, sajnáltam a lánc miatt, és nem csak én sajnáltam, hanem apai nagyapám nővére is. Borbála kereken hatvan évvel volt idősebb nálam, és hetvenévesen úgy szaladgált velem az erdőben, velem meg a kutyával, mint egy kamasz lány. Minden vasárnap délelőtt felszállt a hévre, és kizötyögött a nála egy évvel fiatalabb öccséhez, a nagyapámhoz, vasárnapi ebédre. Látom őket. A családom. Ott ülnek a hatalmas, vén körtefa alatt az udvaron, a terített asztal körül. Ha esik, vagy tél van, akkor bent, a szobában. Nagyapám az asztalfőn, nagyanyám nem tudom, melyik széken, lám, erre nem emlékszem, talán mert ő főz, hordozza az ételeket a konyhából, a hatalmas, ovális leveses tálat, aztán a húsokat, a krumplipürét, a kompótot és savanyúságot, a süteményeket, talán soha nem is ül le, azért nem emlékszem a helyére. Apám és anyám meg Borbála nagy-nagynéném és persze én magam. Ez a szűkebb család, akik szinte minden vasárnap összegyűlünk apai nagyszüleimnél ebédre. Nem tudom, nagyanyám hogy jött ki nagyapám nővérével, nem emlékszem rá, hogy valaha szót váltottak volna, ami képtelenség, és mégsem emlékszem. Nagyanyám okos nő volt, valaha parasztlány, aki egész életében dolgozott. Borbála nagy-nagynéném előbb hozzáment egy gazdag zsidó gyároshoz, aki elkártyázta és elkaszinózta a Bentley-t, a siófoki nyaralót, és mire a család kitiltatta Európa minden játékterméből, addigra
Borbála is megunta a bizonytalanságot, és anélkül, hogy elvált volna, faképnél hagyta – Triesztben hajóra szállt, és hastáncosnő lett Egyiptomban.
Ez valamikor az 1930-as évek derekán történt, és „Barbara” szép karriert futott be Alexandriában, Kairóban és Kartúmban, ahol Szudán angol katonai parancsnokát is az ujja köré csavarta. Nagynéném szerint mindent elsöprő szerelem volt az övék, ám kitört a világháború, Johnnyt visszavezényelték Indiába, majd amikor 1941-ben Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak, nagyapám nővérét, mint ellenséges ország állampolgárát, kitoloncolták Egyiptomból és Szudánból. Amikor születtem, ő már igazi budai vénkisasszony volt, aki a szocialista káderek gyerekeit tanította angolra. Óráit télen a Ma Chérie presszóban, nyáron a Gellért Szálló kávézójának teraszán tartotta, ahol minden vasárnap délelőtt becsomagoltatott egy franciakrémest, aztán kizötyögött hévvel a nagyanyámékhoz ebédre. A krémest a kutyának vitte.
Borbála nagynéném belevaló csaj lehetett a maga idején, az ő szájából hallottam életemben először azt a képtelen állítást, amivel gyerekként maradéktalanul egyetértettem: „Az embert nem tudom sajnálni. A kutyákat sajnálom, mert nem tehetnek semmiről.”
Bundi valóban nem tehetett semmiről, lelkes, jó házőrző volt. A kutyaólja a diófa alatt állt, és feltehetően szerette a diót, mert ősszel, ha bebújt a házába, csak úgy csörömpölt odabent a sok begyűjtött dió.
Teltek az évek, anyám állására szemet vetett a megyei főorvos egyik protezsáltja, elbocsátották őt a kórházból: szüleimmel beköltöztünk a faluból a közeli fővárosba. Bundi öregedett, nem tudom, akkoriban is észrevettem-e, észrevette-e bárki a családból, vagy csak most konstatálom, hogy egyszer aztán többé nem tépte el a láncát. Nagyanyám télen meleg vizet adott neki, és ha farkasordító hideg volt, lecsatolta a nyakörvét, és éjszakára beengedte a vén ház külső és belső ajtaja közti, széles küszöbre. Apai nagyanyám nagylelkű asszony volt, a házuknak, annak a falusi háznak az utcafront felőli első szobáit gyakran évekre átengedte frissen házasodott rokonnak vagy apám széles baráti köréből az éppen leginkább rászorulónak. Akkoriban, amikor elköltöztünk a faluból, a család egyik fekete báránya, apám nővérének fotóművész fia lakott ott a nála tíz évvel fiatalabb, tizenhét éves feleségével és egy frissen született babával.
A vasárnapi közös ebédek előbb megritkultak, aztán abbamaradtak. Nagyapám meghalt, nagyanyám sokat betegeskedett, anyám Budáról Rákospalotára járt munkába, a tüdőgondozóba, apám hajnalig püfölte az írógépét a cigarettafüstben úszó dolgozószobában, én érettségire meg felvételikre készültem, aztán behívtak katonának.
Tél volt, december vagy január, egy-két napra hazaengedtek eltávozásra. Apám szobájában ültünk kettesben. Délelőtt volt. Cigarettáztunk.
Jól emlékszem: ragyogó napsütés volt, a szemközti háztetőkön sziporkázott a hó, a kezünkben pálinkáspohár. Amikor megemlítettem, hogy kiszaladok a faluba, apám arca elkomorult. Megijedtem, hogy nagyanyámmal van baj, megint elesett vagy kórházba került, aztán apám elmesélte, hogy néhány nappal korábban ő maga is járt kint. Amikor kinyitotta a kaput, nyomban észrevette, hogy az udvar végében, a nagy diófa alatt fekszik a kutya. Ott, ahol szokott, az óljától messze, amennyire a lánc engedi a ház bejárati ajtaja felé. Nem mozdult, nem állt fel, nem üdvözölte a szokásos lelkesedéssel. Azt hittem, halott, mondta apám. Odamentem hozzá, letérdeltem. Élt. A bundája csatakos volt, feje a havas földön, a szeme nyitva, hörögve vette a levegőt. Haldoklott. Apám lecsatolta a láncot, kerített valami pokrócot, ráemelte az öreg kutyát, felnyalábolta, bevitte a padlásfeljáró alá, a fészerbe, aztán rögtön indult az állatorvosért. Három napja így fekszik, felelte apám kérdésére az unokabátyám. Apám nem szólt semmit. Ha meg tudtam volna szólalni, mondta, talán le is ütöm.
Nem tudom, így van-e, nem emlékszem, hogy megkérdeztem-e, s ha igen, apám mit válaszolt, hogy ezt válaszolta-e, de valamiért úgy gondolom, úgy szeretném tudni, hogy apám Bundit a nagy körtefa alá temette el, oda, ahol a föld még talán őrzi azoknak a régi, vasárnapi családi ebédeknek az emlékét.
A szerző József Attila-díjas, Prima-díjas író.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
Kiss Noémi: A temetőben várnak
Vámos Miklós: Teendők halálom előtt
Sereg András: Újabb kétperces történetek
Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról
Petőcz András: A filodendron karácsonyfa
Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt
(Borítókép: Krizsán Csaba / MTI )