Vonattal indulok riportot készíteni. Egyrészt azért, mert vonatozás közben a tollforgató mindenféle útitárssal találkozik és beszélget, s így számtalan információra tesz szert, amit később a legkülönbözőbb módokon használhat fel. Nem utolsósorban pedig azért, mert a kocsim a szerelőnél pihen, ugyanis néhány napja felfőzi a hűtőfolyadékot. Persze meglehet, hogy a jóember nem is szerelő, csak bütyköli a kocsikat: gondolom ezt azért, mert féltengelyek meg hasonlók cseréjét helyezte kilátásba, aminek szerintem kevés köze van a hűtőközeg felforrásához. Vagy csak hibádzik valamennyi pénze az ünnepek közti családi síelésükhöz?

Úgyis rég utaztam vonaton. Ráadásul át kell szállnom két helyen, így alkalmam lesz elbeszélgetni nemcsak az utazókkal, de a helyi emberekkel is, ami mindig érdekes. Közben pedig eladhatok néhány napfogyatkozás-szemüveget. 

Igen. A napfogyatkozásról készülök riportot írni. A főnököm ügyes ember, értékeli a képességeimet. Érzi, hogy egy év (vagy kettő?) múlva átlépünk a 21. századba. Hogy kétezer után minden más lesz. De addig sem szabad veszni hagyni a lehetőségeket egy efféle vidéki lapnál. Hiszen ki tudja, hol leszünk tíz év múlva. Vagy húsz. Vagy harminc. Amikor megbeszéltük a kiszállást, felajánlotta, hogy ad egy zsák sötétszemüveget, árulgassam el, és majd tíz százalék az enyém lesz a bevételből. Természetesen nem fogadtam el, módfelett etikátlannak tartom. Inkább felhívtam Gomba Tibit, aki boldogan lepakolt háromszáz szemüveget azzal, hogy az eladás után kapok harminc százalékot, s ami megmarad, azt visszaveszi. Na ez már etikusabb!

*

Tempósan halad a vonat. Kevés, alig negyven perc késése volt, amikor felszálltam, nem lehet egy rossz szavam sem, elvégre tél van vagy mi, ne legyünk telhetetlenek. A kalauz szerint a késésből még vissza is szerezhet valamennyit, mert üres a pálya, odaléphet a mozdonyvezető, mondja. Nem is tudtam, hogy a mozdonyban van gázpedál. 

Elmondta, hogy ő csak Sz-ig lesz, de szól a következő jegykezelőnek, hogy mi a helyzet, készítsek elő két szemcsit annak is, és minden rendben lesz. Meg hogy Sz. után nem sokkal lesz egy ötperces technikai pihenő, ne idegeskedjek. 

*

Sz. után nem sokkal tényleg megáll a vonat. A fülke ablakából nézem, hogy a mozdonyból kiszáll egy férfi, és karjaiban egy dobozzal elindul a mezőn. Előveszem a fényképezőt, decens teleobjektív van rajta. Azon keresztül láthatom, hogy a doboz díszes pántlikával van átkötve, és nagy masni is van rajta. A férfi a mező közepén magányosan álló házhoz tart. Majdnem odaér, amikor az épület ajtaja kivágódik, és kirajzik egy kisebb társaság: menyasszony, vőlegény és még vagy tíz elegáns úr és hölgy. A férfi átadja a dobozt, a férfiak barátságosan megveregetik a vállát, a hölgyektől puszikat kap. Előkerül egy fonott demizson, többen meghúzzák, a férfi is, legalább háromszor. Valóban nem kell idegeskednem, a technikai pihenő alig negyedórát vesz igénybe. Sípol a vasparipa, indul a vonat. Remélem, hogy a mozdonyt egy másik férfi vezeti.

*

T-ben nagyjából kiürül a vonat, bár néhányan a vagonokban maradnak, sőt egy-két felszállót is észreveszek – a pihenő szerelvény sokféle titkolni való tevékenységnek adhat otthont. A következő vonatig van egy bő órám. Az állomás mellett egy nem is annyira kicsi kocsma várja a megszomjazottakat. Beveszem magam a cégérén 8×4 feliratot viselő kocsmába. Hamar összebarátkozom az egyik asztal mellett álló két overallos úrral. T-ben, mint tudjuk, cementgyár működik. Ennélfogva a városban három lépés után tök fehér lesz az afrikai turista is. Ha a két úr leülne, a szék lapjából sosem lehetne kipucolni a fehér port. De nem ülnek le. Nincs szék. A két úr vizelési szüneten van. Kijönnek, bedobnak egy-két sört, amitől aztán vizelniük kell. Ennyitől nem áll le a gyár. Fehérek mint a molnár, és nem is köhögnek túl sokat. Fáj a köhögés, mondják, ezért inkább mellőzik.

– Tudja – kezd mesélni az egyik –, most már nem olyan rossz. Amióta felszerelték a japánok a szűrőket, itt kint nincs akkora mocsok.

Hogy milyen volt azelőtt? Naponta összesepertek az udvaron egy zsáknyi cementet, aztán mikor kinek kellett, vitte. De a japánok hoztak szűrőket. Azokkal szűrik ki a kéménybe kerülő füstegyvelegből a legfinomabb cementport. Állítólag fogászati célokra használják.

– Ez megdobta a gyár életét? – érdeklődöm.

Furcsán néznek rám. 

– Nem igazán – mondja az öregebb. – Amióta feltették a szűrőket, pontosabban nem is fel, hanem a kémények tövébe, eltelt egy év. Most már csak azért gyártjuk a rossz cementet, hogy a mellékterméket elvigyék a japánok. A cementünk senkinek sem kell, túl drága, a legdrágább a piacon.

Szakmai ártalom: szeretnék erről beszélni valakivel a gyár vezetőségéből. Hiába, világosítanak fel újdonsült ismerőseim, a gyárba nem engednek be idegent. Jaj, újságírót meg pláne nem. De megpróbálhatom itt szemben, a Dallas nevű vendéglőben, ilyenkor ott vannak a főnökök vizelési szüneten.

(valójában a családom idősebb nőtagjait emlegetik), hozzátéve: az első vonattal tűnjek el a városból, ha nem akarom, hogy a mentő vigyen el.

Eleddig semmi váratlan. Besétálok a központba K-hoz, felveszem a néhány hónapja hozott öngyújtók után járó pénzt. Hagyok nála ötven szemüveget. Meg még kettőt ajándékba. 

Visszatérek az állomás vendéglőjébe. Eladok egy tucat szemüveget. Szeretem a munkámat.

*

T-ből C-be rövid lesz az út, egy óránál alig több. Sok az utas, köszönnek, köszönök, a fülke megtelik, a csomag is sok. Legalább nem érezzük annyira a fűtés hiányát. Beszélgetünk. Ki honnan jön. S, hogy ott ismeri-e a Hogyhívjákot. Mert a Hogyhívják az ő munkatársa unokatestvérének a menyével volt továbbképzésen négy évvel korábban. Vagy öttel? Nem, néggyel. Egyikük, a spontánul kiválasztódott fülkefőnök (mindig van ilyen) röntgensugárszerű tekintettel felmér. Kilógok a társaságból, hátizsákom van, cekkerem egy sem, ráadásul az általam lapozgatott könyv címe – Useless paradises. Unique karstic phenomena in the Balcans – is bizalmatlanságra ad okot. Mégis átmegyek a szűrőn. Onnan tudom, hogy megkérdezi, honnan jövök. Mondom. De a környékről, vagy pont onnan? Pont onnan. Akkor biztosan ismerem Izécskét. Hogyne ismerném, egy ilyen vörös hajú, negyvenesforma, ugye? Ööö, nem. Hát akkor nem ismerem, bocsi. Inkább olvasok. Itt nem fogok megtudni semmi érdekeset. 

*

C-ben csak egy fél órát kell várnom a következő vonatra. C. ugyanolyan mint bármelyik iparosított mezőváros. Annyiban különbözik T-től, hogy itt nem fehérek a házak, az utak, az emberek és az állatok, hanem feketék. C-ben ugyanis a koromgyár adja a couleur locale-t. A peronon fiatal lány toporzékol. Senki nem mondta el neki, hogy ne fehér ruhában utazzon, ha C-ben kell átszállnia. Kisvártatva pepita lesz. 

Behúzódom a közeli vendéglátóipari egységbe. Mire elkészül a kávém, újabb vendégek érkeznek. Két férfi. Nem kormosak. Viszont nincs foguk. Sört kérnek. Az ólomgyárban dolgoznak, mondják. Később újabb tíz sört rendelnek, szép sorjában beletöltik egy alig használt reklámszatyorba. – A kollégáknak? – kérdezem. Nekik. Jóban vannak a portással? – Szerinted érdekel ez bárkit is? – kapom a választ.

Nem. Nem érdekel senkit.

*

V-ben ülök a motelszobában, kettesben egy Bartender’s rummal. Fele az üvegben, fele már bennem. Remek a hangulatom. A nap tényleg elfogyott, aztán visszanőtt. Fura ez a Nap–Hold-játék. Valóban páratlan élmény. A kutyák megbolondultak, a madarak elfelejtettek repülni, később rettentő szélvihar kerekedett. Jó riport lesz, még a polgival is sikerült beszélnem. Tetszett neki, hogy erdélyi bozgor újságíró is megjelent szerény városában. Ő mondta így: szerény városában. Én meg minek tiltakozzak. A szemüvegeket elkapkodták, hozhattam volna többet is. 

Küldök egy SMS-t a főnöknek, aztán alszom egy jót. „A riport meglesz, majdnem kész. A szemüvegeket ellopták.”

*

Kirúgtak. A riport jó lett, elfogadták. De a főnök nem nyelte le, hogy nem az ő szemüvegeit árultam. Soha többé nem írok SMS-t. Állítólag hamarosan mindenki számára hozzáférhető lesz valami csoda, amit e-mailként emlegetnek…

A szerző József Attila-díjas, Bella István-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő.

Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:

Jassó Judit: Crystal Pepsi

Kiss Noémi: A temetőben várnak

Vámos Miklós: Teendők halálom előtt

Sereg András: Újabb kétperces történetek

Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról

Petőcz András: A filodendron karácsonyfa

Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt

Száraz Miklós György: Kutyasors

Kovács Krisztián: A törődés hiánya

Szendi Nóra: Túlélő

(Borítókép: A kép illusztáció. Fotó: Sean Gallup / Getty Images Hungary)