Lénának megvan az újévi fogadalma. Meg fogja találni az igazi férfit. Úgy, ahogy mondom, nem csalás, és nem ámítás. Épp elegendő évet elvesztegetett az életéből nyafka fiúkra, hisztis ifjoncokra, akik plüssmacival alusznak, nem ismerik a mosógéphez vezető utat, ahol hősi próbatételek várnak rájuk, és képtelenek reggelizni, ha meg nem keni valaki májassal a kenyerüket. Azért közben egoisták, a hasuk meg a söreik körül forognak, országukat egy focimeccsért, öntisztulásban reménykednek a zoknijaikat illetően, és menthetetlenül belepösölnek a fürdőkádba.
Viszlát, srácok, ennyi volt. Szórakozzatok mással, mondjuk az öreganyátokkal!
Léna belép egy edzőterembe, és rögtön megakad majd a tekintete egy vágott arcú macsón, aki éppen egy másik pasast püföl kegyetlenül a ringben. Osztja is, kapja is. Nesze, nesze! Fel van repedve a szemöldöke, és a vér a szemébe csorog. Nem úgy tűnik, mint aki ettől túlságosan megilletődött. Zavarja persze, alkarjával néha letörli, de közben egyre fürkészi az ellenfelet, lesi a gyenge pontot, próbálja tetten érni a szándékot egy-egy szemvillanásból. Na igen, ez férfi. Nem mintha Léna szeretné a párkapcsolati kegyetlenkedést. Az olyan pasas, aki a kedvesét bántalmazza, egy marék takony, ki kell csapni az útfélre. Milyen ember már az, aki kiszolgáltatottakon éli ki magát? Kössön bele valami kopasz nagydarabba, ha emberkedhetnéke támad… Nem, Léna olyat keres, aki képes dönteni, akinek van egyensúlya, aki biztonságot ad, aki nem menekül ki a karcos helyzetekből. Aki nem bűzgörény ugyan, és nem csak sátoros ünnepen fürdik, de azért képes megizzadni a céljai érdekében, nem derogál neki egy szöget beverni, kedvesét könnyedén felkapni, mint a pelyhet, mielőtt össze-vissza csókolgatná. És hosszú, nyugodt estéken részletekbe menően elmeséli azt a kegyetlenül szomorú múltat, melyből felegyenesedve odáig jutott, hogy immár a maga ura.
Léna majdnem lekési a vonatot, szerencsére a kalauz, ez a bajszos, mackótermetű, deres halántékú fickó még nem engedi útjára a szerelvényt, kivárja, míg a nő lélekszakadva felpréselődik a bőröndjével, s csak aztán jelez a masinisztának. A kupéban a fickó udvariasan megkérdi, leülhet-e egy pillanatra, pálinkával kínálja a nagy ijedségre, majd átbeszélgetik a hosszú vonatutat. Romba dőlt párkapcsolat áll a férfi mögött, de nem tagadja a felelősségét ebben.
Az asszony félrelépett, de a helyében alighanem ő is megcsalta volna önmagát, ezt az önző és figyelmetlen alakot, akinek kellett egy méretes pofon, hogy észre térjen.
Most ki nem hagyna egyetlen láthatást sem, megkönnyez minden találkozást kislányával, kisfiával, jobb lett volna értékelni őket, míg ott szaladgáltak körülötte, neki pedig másfelé járt az esze. Hümmögve hallgatja végig Léna fordulatos szerelmi életének tömörített fogatókönyvét, sóhajt, bólogat, fejét rázza. Nem nyomul, nem tolakszik, nem akarja őt rögtön visszajelölni Instán, hogy kicsi szíveket küldjön meg vicces GIF-eket. Kell ez a dióbarna mélabú a megszenvedett férfitekintetben, egy olyan ember megfontoltsága, aki társasjátékklubban tölti el értelmesen életét, amikor nem egy mozgó járgányon terpeszállásban, mosolyogva kezeli a jegyeket.
Léna ébredezik egy rutinműtét másnapján, és elbeszélget a szimpatikus ügyeletes dokival. Szóba kerül a szülők ápolása, és hamarosan nyakig merülnek a témába. Léna rengeteget viaskodott az anyukájával annak utolsó hónapjaiban, heteiben. Goromba nő volt, azt meg kell hagyni, a gyerekkori gondoskodásában sem sok köszönet volt. Léna mégis úgy érezte, tartozik neki az életért, ez amolyan meg nem indokolható kötelesség. Hiszen felnevelte, táplálta, minden gazdasági észszerűség ellenére egy vagyont költött rá. Bár nyögvenyelősen tette, mint akinek a fogát húzzák, mégiscsak az általános önzés ellenében cselekedett. Léna sokat elemezte már a helyzetet egyedül, barátnőkkel, szakemberrel, és valahogy arra jutott, nemzedékről nemzedékre öröklődik ez a ridegség. Az anyák nem akarják elkapatni gyermekeiket, ezért csuklóztatják őket, hátha úgy életképesebbek lesznek. Igaz, ami igaz, Léna szívós alkat, sosem adja fel, hatásos volt a kiképzés, jóllehet sok sebet szaggatott benne. És bár többnyire naponta látogatta anyukáját, mégis akkor veszítette el, mikor egy hosszú hétvége erejéig elutazott. Hétfőn találta meg a gyorsan oszlásnak indult testet, úgy kellett feltakarítani utána, sosem fogja elfelejteni a szagokat, a látványt. Ki érthetné ezt meg jobban, mint éppen egy doki, és a hapsi őszintének látszó együttérzéssel faggatja, közbeszőve saját apatörténeteit. No, aki a Föld nevű bolygón él, annak jócskán pakoltak a batyujába a cifránál cifrább családi esetekből.
Léna összebarátkozik a véres kötényű, szelíd hentessel, akinek mindig van valami kóstoltatnivalója, éjjelente látni az üzlet széles üvegtábláin keresztül, ahogy a kenőmájasát fűszerezi és keveri, ahogy süti a császárt vagy abálja a szalonnát. Olyan, mint egy borász, aki a különböző cuvée-elegyítésekkel machinál, azzal is álmodik, azon ábrándozik, nem nyugszik, míg ki nem próbál egy újfajta borskeveréket, egy csepp hozzáadagolt különleges olajat, egy másik termelőtől származó köményőrletet. A fejében ízváltozatok végtelen skálája, úgy érzékeli őket, mintha egy szimfonikus zenekar borzongó hangszerei lennének. Hentesnek álcázott karmester, aki az élet ezeregy árnyalatára is érzékeny, aki feltúrja a padlást nagymamája receptkönyve után, aki anyukája szoknyája mellett leste el a főzés mozdulatait, és pontosan tudja, mit jelent az, hogy érzésre, vagy hogy amennyit a tészta felvesz, vagy hogy gondolomformán. És azt is tudja, hogy ezek változó mennyiségek, hogy a recept folyamatosan mozgásban van, mondhatni, egy skálán táncol a szélsőértékek között. Él és lélegzik, idén kicsit töményebb lett, tavaly csöppet levegősebb, néha omlós, máskor nedves. Az ételek lelke ebben a változandóságban rejlik, bólogat Léna a mozgó hentespultban állva, vérmaszatos kötényben, termoszos forró kávét szürcsölgetve, míg a piacon lassan hullni kezd a hó.
A most kezdődő évben, egy jótékonysági futás jótékony fáradságával tagjaikban ballagnak majd ketten hazafelé, ő és a csillagász.
A srác hazakíséri őt, arról dadog, hogy képtelen megszólítani másokat, főként nőneműeket, most mégsem tehetett mást, muszáj volt. Ő amúgy csupa távoli és hideg és magányos dolgokkal foglalkozik, melyekkel sosem találkozhat, de ezek közben sokszor rettentő forróak is egyben. Némelyik lángbolygó sitty-sutty, minden szerves létezőt elégetne, és rejtély, miféle végtelen energia táplálja izzását, a kémiai összetevőket persze tudjuk, mégis van az egészben nagy adag titokzatosság. Egymástól végtelenül messzi, hatalmas tömegek, melyek vonzzák egymást, és befolyással vannak egymás pályájára. Sajnos általában az emberekre is csak efféle távoli rálátása van, nem tudja, hogy megy ez közelről, mik a szokások, mit mondhat és mit nem, hogyan nézzen, mosolyogjon, milyen arcot vágjon. Egyszer egy lány odavágta neki, hogy olyan a feje, mint aki épp a fogorvosra vár, pedig ő közben éppen igyekezett a lehető legempatikusabb, legábrándosabb, egyben legférfiasabb mosolyát villantani. Most viszont egy élete, egy halála, belevágott, és megszólította a kedves futólányt, akit többször is észrevett a nap folyamán, és mindig előtört belőle annak a távoli vonzásnak az érzése, mely a csillagokat is egymás felé lódítja, ovális pályára állítja. Neki nincsenek csajozós dumái, még társasági paneljei sem. Planetáriumokban szokott vezetéseket tartani, de ott mindannyian a mennyezetre bámulnak, nincs szemkontaktus, az égről beszélni pedig megnyugtató és egyértelmű. Lehet, hogy most is ezt próbálná meg, egyszerűen mennének az utcán egymás mellett, az égre néznének mind a ketten, persze úgy, hogy azért hasra ne essenek, és ő mesélne a csillagokról, meg közben azért saját magáról is. Vajon jó lesz-e így?
Léna tudja, hogy ebben az évben valahogy így fogja kezdeni.
A szerző Déry Tibor- és József Attila-díjas író, költő, műfordító.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
Kiss Noémi: A temetőben várnak
Vámos Miklós: Teendők halálom előtt
Sereg András: Újabb kétperces történetek
Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról
Petőcz András: A filodendron karácsonyfa
Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt
Száraz Miklós György: Kutyasors
Kovács Krisztián: A törődés hiánya
Szendi Nóra: Túlélő
Király Farkas: Szemüvegek a vonaton
Mezey Katalin: Szilveszter a Kálváriadombon