A koncertkritika vagy micsoda, -beszámoló műfaja halott. Minek beszámolni, amikor mindenki ott volt, aki akart, aki meg lemaradt esetleg, megnézheti YouTube-on, letöltheti valahonnan, vagy elmegy a következőre, a rockzene már nem egyszeri és megismételhetetlen produkciók sorozata, hanem igazi népzene, minden pillanatban mindenütt jelen van, mi szükség lenne itt még közvetítőre, aki elmagyarázza, hogy?

Ez az utolsó koncertbeszámolóm. (Vagy micsodám.) Se kép, se hang, nevetséges.

A Suicidal Tendencies magyarországi kultuszát nem könnyű megérteni. Nem mintha Mike Muir énekes nem lenne elég szimpatikus fiú, már azért érdemes szeretni, mert olyan nagyon frappánsan küldte a picsába a köcsög, álszent kommunista Rage Against The Machine-t.

Meg hát vannak zenekarok, amelyek Magyarországon megmagyarázhatatlanul népszerűbbek, mint bárhol másutt a világon. Ilyen a Depeche Mode, amely itthon annyiszor csinál teltházat, ahányszor csak akar, ilyen a Down, aminek még a prágai koncertjén is több volt a magyar, mint a cseh, ilyen az Exploited, hogy közelítsünk műfajilag, amelyik Magyarországra jár föltöltődni. És ilyen a Suicidal is, ezek szerint, megmagyarázhatatlan módon, mert annyira kaliforniai zenekar, hogy még a keleti parton sem érthető igazán, hogy mit is akar. De a Kárpát-medencében bejön: izom, nagy has, tetkó, gyúrás, behajtás. Két évtizede hordják a Suicidal 13 feliratú kosarasmezt és hozzá a kék-fehér fejkendőt (bandanát) hazai hardcore punkok, egy egész kis mozgalom kiindulópontja lett. Persze Tizedes (Tizedes meg a többiek, Bandanas) tehet az egészről, az ő meglehetősen karizmatikus és békétlen figurája köré csoportosult a magyar ST-gang.

Suicidal végre Magyarországon, konkrétan a West Balkánban, miszerint Skála Metro, és bármennyire szeretném, nem tudom megkerülni az esemény veterántalálkozó-jellegét. Tizenöt-húsz év után kissé (nagyon) meghízott, szétesett figurák ölelkeznek egymásba, te még élsz, persze, és ez itt nem olyan rutinkérdés, hanem valódi rácsodálkozás, mert jellemzően sok a halott, a hazai keménydrogos szubkultúra is ebből a közegből nőtt ki, és termelte az utánpótlást a  temetőkbe. Nem megyek ebbe bele.

Csihar Attila rockvilágsztár, Eki Korog-gitáros, Kisbarkács AMD-dobos, Vécsy Korai-énekes, Viniczai Mangod-dobos, Szikszai volt Neurotrend- és Csigafröccs-dobos, Barcs Flash-énekes, Eszenyi Warpigs-énekes, Jancsics Leukémia-basszgitáros, Csizi AMD-énekes, Tizedes, Pretty (Bandanas) csak az én VIP-listámon, meg mit tudom én még kicsoda, köszöngetek ide-oda fogalom nélkül, a söröspulthoz eljutni tíz métert egy órába telik, húsz ismerős jön oda..

Tök teltház, a jegyek elfogytak. Sosem gondoltam volna, hogy összejön erre kétezer ember, és sorok kígyóznak a Skála Metro előtt, a ‘84-es nyitás után újra, és egy gigantikus Fejős Éva (Hogy szoptam le valakit a Távol-Keleten) poszter alatt gyűlik a magyar punk harminc éve.

A You Can't Bring Me Downnal kezd a Suicidal, Best of program, persze, hátul kicsit halk, de aztán előre törünk a sűrűjébe, és igen, érthetővé válik minden, hogy micsoda a rock and roll, három méter magasnak érzed magad, és kettéharapnád Chuck Norrist helyben, ugrálsz, lökdösődsz, mint körülötted a másik nyolcszáz.

Muir 48 évesen bombaformában, indiánszökdelésekkel közlekedik föl és alá, kezével hol láthatatlan kosárlabdát pattogtat fej fölé (kosárlabdaszakmailag kifogásolható módon), hol láthatatlan befőttes üvegeket rakosgat sebesen egy szemmagasságban elhelyezett láthatatlan polcra, esetleg csirkeként verdes a könyökével. Hiperaktív, hiperagresszív, a hangja süvít, ahogy mindig. A zenekar pedig profi, több mint profi,  Steve Brunner, a százötven kilós fekete dobos akár cirkuszban is fölléphetne a dobverőforgatós szólójával.

Szakmai vélemények a koncert után:

Dobszakmailag Szikszai volt Csigafröccs- és Neurotrend-dobos: “Isten volt, a mesterem!”

Szintén dobszakmailag Kisbarkács (AMD): “Nagyon jó.”

Frontemberszakmailag, Barcs Miklós, énekes, Flash együttes: “Jó volt. Hardcore, baszod.”

Gitárszakmailag Tizedes (Bandanas, Tizedes meg a többiek): “Pleasants nagyon jó volt, olyan jó, mint Rocky George, de ritmusgitáron Clark béna, sokat hibázott. A basszus kicsit lassú volt.”

Basszgitárszakmailag Jancsics Dávid, a Kárpát-medence legtetováltabb szociológusa, a Leukémia basszusgitárosa: “Elég szarul szólt, korrekt hakni volt.”

Frontemberszakmailag még egyszer Eszenyi Péter (Warpigs-énekes): “Jó volt, olyan a csávó, mint egy óriási vakond.”

A végére elfogyott a pultokból a sör.

(EDIT: Steve Brunner valójában a ST basszusgitárosa, nem dobosa. A százötven kilós dobos neve: Eric Moore. A zenekarnak volt egy Brunner nevű dobosa 2002 és 2008 között, de ő Ron volt, Steve testvére. Brunner Zsolt viszont nem tagja a családnak. Elnézést, hajnalban már nem voltam egészen észnél. Azt is kifelejtettem, hogy a Suicidal először játszott Magyarországon.)