A neve keretes szerkezetbe foglalja a Zeneakadémia felújítását – ön adta az utolsó koncertet, és ön vezényel az első nyilvános koncerten is október 25-én. Mit jelent önnek az intézmény?

Számomra mindig is a Zeneakadémia marad a zene szent csarnoka. Amikor először beléptem az aulába, úgy hétéves koromban, azt éreztem, hogy már akkor többet tudok, mint egy perccel azelőtt. Csodáltam a jugendstil díszítményeket, a gyönyörű ablakokat! Járt a szemem, mint az asztalfiók. Emlékszem, édesapám vitt el több koncertre is még kissrác koromban: Fischer Annie-t akkor hallottam először – Mozart Esz-dúr (K. 482) és C-dúr zongoraversenyét (K. 467) játszotta.

Igaz, hogy belesült a felvételijébe?

Igen, Bach f-moll prelúdium és fúgájába. Három sor után memóriazavarom támadt, de kezdtem elölről. Ott ült velem szemben a bizottság: Kadosa Pál, Hernádi Lajos, Wehner Tibor, Bächer Mihály, Szegedi Ernő, Solymos Péter, Antal István, Nemes Kati néni és Zempléni Kornél. Nagyon nehéz felvételi anyagot vittem, és máig emlékszem a nyomasztó érzésre, ahogy megálltam a Kisterem színpadán a tanári kar előtt. Amikor láttam, hogy barátságosak, mosolyognak, kicsit felengedtem.

A Zeneakadémia már említett, nagyközönség előtt is nyilvános hangversenyén a hetvenéves Jeney Zoltánt, a magyar avantgárd zene vezéregyéniségét ünneplik majd.

A szerzői esten én leszek az egyik dirigens, örömmel vállaltam a felkérést, már csak azért is, mert a Halotti szertartást, ami Jeney legmonumentálisabb darabja, én mutattam be először teljes egészében. Ez egy összefoglaló jellegű mű, gyűjtőmedence, amelyben Jeney élményeinek megszámlálhatatlanul sok rétege összegződik, az egyetemes zenetörténet több száz éve.

A felújítás előtti zárókoncert szintén grandiózus vállalkozás volt.

Igen, Beethoven összes szimfóniája egyetlen délutánon. Többről található is felvétel az interneten – a negyedik és a hatodik például kifejezetten jól sikerült.

Miért, a többivel nem volt elégedett?

Az ember állandóan rágja magát, mit is szúrt el, mit kellett volna másképp csinálnia, optimális volt-e az a diszpozíció, amivel hozzáállt az adott előadáshoz. Én általában elégedetlen vagyok a koncertekkel. Körülbelül olyan érzés, mint amikor egy csattanós válasz csak másnap jut eszébe az embernek.

Volt már, hogy azt érezte: ez így volt jó, és nem tudná jobban?

Másodpercekre, de teljes produkció esetében nem emlékszem ilyenre. Olyan viszont volt, hogy nemcsak azt éreztem, hogy ott helyben írja a darab saját magát, hanem tudtam, hogy nem fogok hibázni, mert valami megmagyarázhatatlan módon egy fölöttem álló hatalom vezeti a kezemet, médium vagyok.

A darabra emlékszik?

Schubert B-dúr szonátája volt. Sajnos mindenki számára elérhető nyoma ennek nincs – ezek általában olyan koncerteken történnek, amelyeket nem rögzítenek. Az a tudat már egy olyan pluszt jelent a hozzáállásban, ami nem feltétlenül kedvező a darabbal való azonosulás szempontjából.

Szokta visszanézni a felvételeket? Mármint, hogy hallgatni hallgatja, az természetes, de nézni nézi-e magát?

Nem vagyok olyan akkurátus, mint Krystian Zimerman, aki – ha jól vagyok informálva – több kamerát is elhelyezett a zeneszobájában, hogy különböző szögekből visszanézve utólag kontrollálja a saját játékát. De végig szoktam nézni a felvételeimet, és bizony meg is állapítom, mit és mikor kellett volna máshogy csinálnom.

Néhány hete Zimerman nem örült ennyire a felvételnek, amikor az esseni Ruhr Zongorafesztiválon észrevette, hogy az egyik páholyból valaki videózza a telefonjával. Abbahagyta a játékot, és felállt. Ami a félbeszakítást illeti: arra tavaly önnek is igen nyomós oka akadt.

Bartók I. zongoraversenyét játszottam szeptember 13-án, Pécsett, a Pannon Filharmonikusokkal. A harmadik tételben, a fortissimo téma végén olyan erőt adtam egy akkordba, hogy hosszabb ideig nem kaptam levegőt. Várjon csak, azt hiszem, ez volt az. (Lejátssza a teremben lévő zongorán.)

A gyilkos akkord. Parádés filmcím lenne. Abbahagyta a játékot?

Dehogy, senki nem vett észre semmit belőle. Ám a koncert utáni vacsorán részt vett egy aneszteziológus is, akinek gyanús lett a viselkedésem, szólt, hogy vizsgáltassam ki magam. Azon a héten még autót vezettem, próbáltam, voltam interjún a Klubrádióban – ott már többen jelezték, hogy valami furcsaság volt jelen a beszédemben. A röntgen, a szívultrahang, az MRI és az EKG semmit se mutatott, végül egy mellkasi CT-felvételen látták meg, hogy aortarepedésem van, és igen nagy a baj. Az érfal három rétege közül nálam már a külsőt, az utolsót feszítette a vér.

Konkrétan napjai voltak hátra.

Szeptember 20-án operáltak GOKI-ban (Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet – a szerző), ha ezt nem teszik meg, másnap meghaltam volna. Jó eséllyel egy próba kellős közepén.

Maga a műtét se volt épp kockázatmentes.

A halálozási arány ennél a típusú beavatkozásnál hatvan százalék.

Emlékszik, milyen volt, amikor magához tért utána?

Pontosan tudtam, hol vagyok, az emeletet, az osztályt, mindent. De azt, hogy katéter van bennem, két nap után vettem észre, annyira nem az volt a fontos, hanem hogy nem sérült-e mozgásszervem. Amúgy megsérült, de túl vagyok rajta.

Kéz?

Jobb kéz.

Nem pánikolt, hogy mi lesz?

Ekkor jött a „vezényelni még tudok” című fejezet. De most már a zongorázás is megy, ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt. Nagyjából ennyit a halálomról.

Egyszer azt mondta, önnek a fejében állandóan megy a zene. Emlékszik, mi volt műsoron, amikor tolták be a műtőbe?

Akkor épp valószínűleg semmi, altatásból ébresztettek egy pillanatra, így nem emlékszem. A műtéthez egyébként 27 fokosra hűtötték a testemet, mire az aorta még tovább repedt. Huszonöt centiméteres érszakaszt cseréltek műanyag csőre.

Bocsánat – mekkorát?!

Igen, jól értette: huszonöt centit. Ne ijedjen meg, azóta már szervült, minden a legnagyobb rendben. December elejéig feküdtem.

December 12-én meg már koncertezett.

Persze, aztán karácsonykor meg a Diótörőt vezényeltem. Ott zajlott le ez a párbeszéd az NFZ főigazgatója és egy kardiológus között: – Doktor úr, mit kell csinálni, ha Zoltán előadás közben megtántorodik? – Akkor már semmit.

Nem félt újra színpadra lépni?

Nem. A munkabírásom a régi, de háromszor intubáltak, azért ilyen a hangom. A bal hangszálamat Hacki Tamás professzor – aki külföldön is elismert gégespecialista (az 1962-es Ki mit tud? füttyművész győztese – a szerző) fogja stabilizálni egy speciális módszerrel.

Van, ami a hangján kívül megváltozott a műtét óta?

A hajam – nézze csak: a göndörsége elszállt. Teljesen kiegyenesedett. Gondolom, valamelyik gyógyszer mellékhatása.

Mit csinál, ha nem zenél? Van egyáltalán olyan?

Van. Imádom a focit. Javíthatatlan fradista vagyok, ebből már senki sem fog kigyógyítani. Pedig nem is vagyok ferencvárosi, a Nyugati környékén, utcagyerekként nőttem fel. Viszont ott voltam a stadionban, amikor Karába azt a legendás gólt lőtte a Manchester United ellen. Nem hiányozhattam a Sampdoria elleni 6:0-ás győzelemről sem, ami szerintem Albert legnagyobb meccse volt. A Honvéd elleni 2:7 és a visszavágón elért 7:1 is mélyen emlékezetembe vésődött. Persze Puskást is ismertem, az öreg Buzánszky pedig ott van minden gyermekmentős koncertemen. Munkahelyem lokációjából (a Művészetek Palotája – a szerző) kifolyólag naponta figyelhettem a stadionunk lebontását. Ami a többi hobbimat illeti: szeretek főzni és fát vágni.

A főzést még értem is, na de fát vágni? Ezekkel a kezekkel?

Persze, miért is ne? Perényi Miklós gordonkaművész második fia is imád fát vágni, ez valamiféle sport nekünk. Meg szeretek bemotorcsónakozni a Balaton közepére, és ott fürödni. Én nem bírom ezt a tocsogást a déli parton. Aztán nagyon szeretem a szabadtüzet: bográcsozást, sütögetést, rengeteg saját receptem is van.

Van specialitása?

A gulyásleves. Csak a feleségemet nagyon nehezen tudom rávenni, hogy csipetkét csináljon hozzá, pedig azzal az igazi.

Meg tudom érteni.

No, igen, a csipetke még a nokedlinél is utálatosabb.

Négy gyereke van, a kisebbik kettő zenész. Milyen érzés szülőként figyelni, ahogy a fia leül pötyögni a zongora elé, és kihallani belőle a tehetséget?

Ilyenkor azért mindig ott van a szülői elfogultság kérdése, de amikor a gyerek rávágja egy, mit tudom én, ilyen hangra (leüti a zongorán), hogy disz, akkor tudom, hogy legalább a hallása már megvan. Onnan már el lehet indulni.

Pont ma reggel nézegettem régi felvételeit az interneten – sötét hajú gyerek a zongora előtt. De bizonyos gesztusok nem változtak.

No, akkor mutatok magának egy ritkaságot. Nézze:

Gondolom, korom alapján nem ítél el, ha azt mondom, nemigen találkoztam a tévében ezzel a bejátszással.

Dehogy, viszont elmesélem a történetét. A nyolcvanas években Magyarország kis híján belekeveredett egy kubai–amerikai ellentétből kiinduló, szakértők szerint reálisnak látszó háborúba. Kormányzati parancsra a budai Alagút – állítólag atombiztos – páncélkamrájába menekítettek az MTV archívumából néhány száz, lövésem sincs, kik által javasolt, ám pótolhatatlannak minősített tekercset, hogy túlélje a feltételezett atomcsapást. Annyira túlélte, hogy valamikor a kilencvenes évek közepén, ismételt sürgetésemre, őrületes volumenű keresés nyomán tudták csak kibányászni a különben 2 colos, akkor már régen nem használt formátumú tekercseket, amelyeket aztán az archívum egyik munkatársával restauráltattam.

Ma már elég nehezen tudom elképzelni, hogy valakit beültetnek egy hasonló díszlet mögé, hogy Zolikám, játsszál, majd leadjuk két valóságshow között.

Persze, változott a világ. A felvételen egyébként három bejátszás készült. Az első rosszul sikerült, de megtartották. A második csodálatosan indult, de valahol a harmadik perc környékén egy iszonyatos, fültépő robbanással kimúlt az egyik tízezres égő (akkor még ún. "meleg" lámpákat használtak a királyi tévében). És ez a Vocalise a harmadik, ez lett az örök darab. Az eredeti 2 colost még láttam egy műsorom kapcsán '85-ben, aztán egyszer csak átírták, és valószínűleg kidobták az eredetit. Magának van kedvenc zongoradarabja?

Van, Janáček: Ködben.

A Janáček-affinitást nagyon is megértem. téeszelnök-kinézet, kiáltó ellentét a fizikai megjelenés és a szellemiség közt, hihetetlenül egyéni hang (idősebb volt Mahlernél és mennyivel modernebb!), rövid motívumok egymás mellé rakása, egészen sajátságos architektónia.

Három éve, a brnói Janáček-fesztiválon megdöbbentem, mekkora kultusza van szülővárosában. Ráadásul Murakami Haruki miatt most világszerte tombol a Szimfonietta-láz.

A Szimfoniettát én is dirigáltam az oroszlánbarlangban. Az Egy eltűnt naplója című dalciklust én mutattam be Gulyás Dénessel Magyarországon, most pedig azon vagyok, hogy az Operában elővegyék a Makropulos-ügyet.

Ha innentől élete végéig minden este ugyanazt a darabot kellene vezényelnie, melyik lenne az?

Isteni a kérdés! Jobb, mint bármely válasz, amit adhatok rá. Azon a bizonyos lakatlan szigetes kérdésen én is gondolkodtam már, hogy mit vinnék magammal. Volt olyan időszak, amikor azt mondtam volna – és ezért lehet, hogy sokan megköveznek –, hogy Mahler nyolcadik szimfóniáját választom. Abban megvan minden – éppúgy, ahogy Goethe Faustja lenne az az irodalmi mű, amit magammal vinnék. Na, de vezényelni? Egyetlen egyet? Hát, biztos nem Beethoven kilencedik szimfóniáját.

Pedig nagy összeget tettem volna rá, hogy Beethovent mondja.

Ezt a dolgot én inkább úgy közelítem meg, hogy elég idős vagyok már, volt időm leszűrni, mi az, amihez sohasem nyúlnék. Bizonyos stílusokhoz például. Sohasem vezényelnék olasz operát – van, aki nálam azt ezerszer jobban csinálja. Egyébként, a kérdésre visszatérve, lehet, hogy mégiscsak egy Beethovent választanék. Vele kapcsolatban képes lennék a zenei értelemben vett monogámiára. Őseredeti, stilárisan feddhetetlen, ráadásul – bár számtalan darabjában vannak konkrét Haydn- vagy Mozart-utalások – valahogy (ellentétben az előbbi két szerzővel) minden műve különbözik a többitől. A legnemesebb értelemben vett zenei individuum Beethovennel kezdődik, bár sokak szerint épp, hogy ő rontotta el a zenét. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy azért, mert Beethoven nem a kialakult világstílusok jól bevált csapásain haladt, hanem kimerészkedett „az ősvadonba”, ő a zeneművészet legnagyobb hőse.

Ha egyikről örökre le kéne mondania, melyik lenne az? A zongorázás vagy a vezénylés?

A kérdés azért abszurd, mert számomra nagyon is összefügg a kettő. Ezért is hangoztatom, hogy elsősorban zenész vagyok. De nem akarom megkerülni a kérdést: a zongorázásról lemondani nem lehet.