Mielőtt belekezdünk az interjúba, fontos tisztázni, hogy pontosan hogyan is ejtjük a zeneszerző nevét. Mi magyarok leginkább a {rejh} formát szoktuk meg, és általában mindenki így használja, de mint az a budapesti koncert előtt kiderült, ő maga egész másként használja a saját nevét. Ön jól ejti azt, hogy Steve Reich? Szavazzon, majd hallgassa meg az alábbi videóban a helyes változatot!

Mennyire gyakori, hogy részt is vesz azokon a koncerteken, ahol a műveit adják elő? 

Kilencvenkilenc százalékban otthon vagyok, és dolgozom. Régen a saját együtesemmel (a Steve Reich and Musicians nevű Grammy-díjas csapat - a szerk.) persze folyton mindenfelé jártunk, de 2006-ban leálltunk, és így a legtöbb Steve Reich-előadás a világban már nélkülem történik, kivéve, ha külön fel vagyok tüntetve.

A Zeneakadémia koncertjére hogyhogy mégis eljött?

Hát először is, ki vagyok fizetve. És mert olyan emberek játszanak, akiket már régóta ismerek, és egy szép, nagyszabású koncertről van szó. Kisebb zeneiskolai koncertekre például nem utazom el. De az Amadindát már nagyon régóta ismerem, nagyon nagyra tartom őket, sokat dolgoztunk együtt, Rácz Zoltánt, az Amadinda vezetőjét (a budapesti koncert művészeti vezetőjét) is régóta ismerem, tegnap este például nála vacsoráztam.

Hányadszorra jár Budapesten?

1977-es első budapesti látogatásomkor találkoztam Jeney Zoltánnal és zenészeivel, és megmutattam nekik, hogyan kell játszani a Clapping Music-ot meg a Music for Pieces of Woodot. (A linkekre kattintva mindkét darabot meg tudja hallgatni) Ez, azt hiszem, akkoriban elég nagy hatással volt az egész magyarországi minimalista irányzatra. A nyolcas években pedig volt a 180-as Csoport Szemző Tiborral, ők is több darabomat játszották, sőt, volt, amit felvettek a Hungarotonnál. Ennek a felvételnek a próbáin is ott voltam és együtt dolgoztunk. Felvettük a Piano Phase-t, az Octetet, és a talán a Vermont Counterpointot, hiszen Szemző fuvolista.

Aztán a saját együttesem egyik ütőhangszerese, Bob Becker, aki az egyik legjobb ma élő ütőhangszeres, tanított a Hágai konzervatóriumban. Oda rengeteg diák érkezik szerte Európából, például az Amadindából is többen ott tanultak. Ott kapták az ötletet az Amadindás srácok is Bob Becker csapatától, a minden ütőhangszeres csapat atyjának számító Nexus csoporttól, hogy milyen irányokból építsék fel a repertoárjukat: afrikai zenékből, az én darabjaimból, George Hamilton Green xylophone darabjaiból, és szabad improvizációból. És valóban, az Amadinda pontosan ezekkel indult, aztán szép lassan bővítették a repertoárjukat Ligetivel és más hasonlóan csodás zeneszerzőkkel. És amikor a Nexussal koncerteztünk, a fiatal Amadindások néha ott is felbukkantak kvázi grupikként, én meg kérdeztem, hogy "Ti meg mit csináltok itt, hát nem Budapesten vagyunk?!". Szóval az Amadindával való barátságunk sok-sok év alatt fejlődött ki. És aztán jöttem direkt hozzájuk is, Budapestre.

És mostmár külön darabot is írt nekik, a 25. évfordulójukra 2009-ben született Mallet Quartetet. 

Ezt nemcsak az Amadindának írtam, hanem az Amadindának, a kanadai Nexusnak, a New York-i So Percussionnak és az ausztrál Synergy Percussionnak. A világpremierje viszont valóban az Amadinda 25 éves születésnapi koncertjén volt, a Művészetek Palotájában. 

Szokott komponálni az utazásokkor, visz ilyenkor magával zenét?

Igen, a laptopom és a fülesem nálam van, és ha akar energiám, gyakran írok zenét utazások alatt is. Nem is kell ehhez, hogy az eszközök fenszik legyenek, csak az, hogy ez a belső eszköz (a fejére mutat) az legyen. De a mostani program egy kicsit sűrű, ezért most nem fogok, de azért nálam van minden eszköz hozzá, hogy ha mégis szeretném, bármikor tudjam csinálni.

Dobosként kezdte, aztán váltott.

Tizennégy éves koromig nem is hallottam olyan zenét, ami 1750 előtt, vagy Wagner után íródott volna. Akkor viszont életemben először hallottam a Tavasz ébredését (Sztravinszkij), Bach 5. Brandenburgi versenyét és felfedeztem a bebopot: Charlie Parkert, Miles Davist és a többieket. És akkor azt mondtam: na ez zene, ez fantasztikus. És rögtön elkezdtem ütőhangszert tanulni Roland Kohlaffal, aki aztán a New York-i Filharmonikusok timpanisa lett. Alapítottunk egy zenekart, és elkezdtem mindent hallgatni, amit Sztravinszkijtől vagy Miles Davistől találtam, aztán mindent Bachtól, aztán elkezdtem korai zenéket hallgatni, a 12. századból. Szóval előtte is létezett zene az életemben, de csak innentől kezdve tudtam: nekem a zene lesz az életem.

Sosem voltam igazi dobos, a főiskola alatt kezdtem, de aztán Juilliard alatt már átváltottam billentyűre, mert ugye a zeneszerzőknek azt kell tanulnia. 1958 és 61 között jártam a Juilliardra, utána ki akartam lépni egy picit a New Yorkból, ezért nyugaton, a Mills College-ban végeztem a mesterképzést. Ez nagy szerencse volt, mert épp azokban az években tanított ott Luciano Berio, és így ő lett az egyik tanárom. Pár év után pedig visszamentem New Yorkba és megalapítottam a saját zenekaromat (Steve Reich Ensemble). Hárman kezdtük, de pár évvel később beszállt Philip Glass, aztán egyre több ütős is, pl. Bob Becker, én pedig elkezdtem írni a Drumming darabjaimat.

Néhány kortársával együtt hozták létre a minimalizmust. Miért érzett késztetést arra, hogy a meglévő utak helyett valami teljesen más, addig nem létező irányba induljon el? 

Hát ha valaki az 50-es, 60-as években járt zeneiskolába, akkor egyetlen zeneszerzői irány volt elfogadott: Pierre Boulez, Stockhausen és John Cage. Se ritmus, se harmónia, se dallam. És ha te mégis az utóbbiakkal próbálkoztál, az emberek kinevettek. De tényleg, kinevettek. De én nem miattuk lettem zeneszerző, hanem mert imádtam Sztravinszkijt, Bachot és a bebopot. Később pedig még John Coltrane-t, aki nagyon nagy hatással volt rám.

Szóval úgy álltam Stockhausenékhez, hogy oké, értem, hogy most épp ez történik a zenében, és ez intellektuálisan nagyon érdekes, csak épp nem bírom hallgatni. És az életemet inkább nem tölteném ilyen zenék komponálásával, hanem akkor már inkább elmennék teherautó-sofőrnek, még az is sokkal érdekesebb nekem, mint hallgatni az ilyen szemeteket. Egyébként voltam is taxisofőr, meg virágkézbesítő. Komolyan mondom, ma is szívesebben csinálnám azt, minthogy Stockhausen-féle zenéket írjak.

Ezért elkezdtem magnó loopokkal kísérletezni, amit akkor már sok más ember is csinált. Kezembe  került egy könyv a kora amerikai jazztörténetről, amiben a jazz eredetéhez kapcsolódva volt egy kotta a nyugat-afrikai dobosok zenéjéről. Ez az ősi zene is pont magnóloop-szerű mintát adott ki, 6, 4 és 3 negyedes patternekből felépülve, amik elcsúsztak egymáshoz képest. Na ez olyan volt, mintha egy másik bolygó zenéjét fedeztem volna fel, óriási nagy hatást tett rám. Felfedeztem egy másik könyvet is, Bali zenéjéről. Amiben szintén ismétlődő patternek voltak, különböző tempókkal. El is utaztam Ghánába, hogy tanulmányozzam az afrikai zenét, majd a gamelán zenét is, de azt már Amerikában, mert Afrikából maláriásan jöttem vissza, és ezért inkább könyvtár védett zugát választottam.

John Coltrane pedig 1961-ben adta ki African Brass című albumát, ami egy lenyűgöző lemez, mert a címadó dal végig E-ben van, a nagybőgő 16-17 percen keresztül a mély E hangot játssza. Hogyhogy mégis működik? Hát úgy, hogy Coltrane közben vagy gyönyörű dallamokat játszik, vagy épp ordít a szaxofonba, a kürt pedig glissandózik, mintha épp elefántok jönnének veled szembe a dzsungelben. És közben Elvin Jones úgy dobol, mintha 2-3 dobos játszana egyszerre.

Tehát a tanulság, hogy változatos hangszínekkel és komplex ritmikával 16 percig maradhatsz egy E hangon, és a közönség imádni fogja. Ez nekem óriási lecke volt.

Szerintem nem is beszélhetnénk az amerikai minimalista zenéről John Coltrane nélkül, hiszen ő bőven megelőzött engem, Terry Rileyt és mindenkit.

Szóval Coltrane, a magnó loopok, és az afrikai zene így együtt megtették a hatásukat rám. Régen zongorával, szintetizátorral és soksávos magnóval dolgoztam, egyenként felvéve a sávokat. Ezt viszont mára felváltotta a számítógép, a midi: van egy MacBook Pro-m, azon Sibelius és Reason, és ha akár a repülőgépen ülök, ott is egyből hallom a fülesemben, hogy épp mit írok. 

Egyre több szálon kötődik a popzenéhez. Mennyire természetes ez egy kortárs zeneszerzőtől?

A pop mindig is nagyon közel állt hozzám. Amikor 14 évesen felfedeztem a bebopot, akkor folyton a Birdlandbe jártam (New York legendás jazzklubja), itt játszott Miles Davis, Charlie Parker, Bud Powell, én meg csak a gyerek részre ülhettem be, ahol nem szolgáltak fel alkoholt. 

Na, de ugorjunk a mai popzenére! 74-ben saját bandámmal játszottam a londoni Queen Elisabeth Hallban, amikor a koncert után odajött hozzám egy hosszúhajú, kifestett arcú srác, és azt mondja: „Szép jó napot, nevem Brian Eno”. Na mondom… Ez a költői igazságszolgáltatás: gyerekként én ültem a Birdlandben Miles Davist, Charlie Parkert, Kenny Clarkot hallgatva, most meg Brian Eno ül, és hallgat engem. Két évvel később, amikor Berlinben bemutattuk a Music for 18 Musicianst, akkor is ott ült. És egyszer azt nyilatkozta, ami nagyon megtisztelő, hogy azért indult el ezen a pályán, mert hallotta az It’s Gonna Rain darabomat. Kölcsönösen nagyon tiszteljük egymást. (Az It's Gonna Rain című darabban végig a címadó mondat van loopolva, a Family Guy című animációs sorozat alkotóit is megihlette, az ő remixüket itt lehet meghallgatni)

92-ben pedig egy londoni riporter kérdezte, hogy mi a véleményem a The Orb-ról. Én meg visszakérdeztem, hogy “The Orb, az micsoda?”. A riporter meg mondta, hogy már csak azért is tudom kéne, mert az egyik számukban, a felhasználnak 30 másodpercet az Electric Counterpointból (Reich darabja 12 gitárra, amit elsőként a kor legendás jazzgitárosával, Pat Methenyvel rögzített, a Little Fluffy Clouds című The Orb számot itt lehet meghallgatni). Tehát itt már nem csak hatást gyakoroltam, hanem hangmintaként használták fel a darabomat. Nem pereltem be őket. 

1996-ben pedig megjelent a Reich Remixed album, amelyen olyan DJ-k dolgozzák fel a darabjait, mint a Coldcut, Howie B, Dj Spooky, Ken Ishii. Ön választotta ki, hogy ki remixelje a darabokat?

Egy csapat választotta ki, aminek én is tagja voltam.

És hogy tetszik az eredmény? Szokta hallgatni?

Nem, sosem hallgatom. De egyébként nagyon tetszett, főleg az első 3-4 dal. (Azaz: Music for 18 Musicians (Coldcut remix), Tight Lines (Howie B remix), The Four Sections (Andrea Parker remix), Megamix (Tranquility Bass remix))

Szombaton mutatják be New Yorkban azt a darabot (Radio Rewrite), amit Radiohead számok alapján írt. Miért pont Radioheadet dolgozott fel?

Teljesen véletlenül. Két éve meghívtak a krakkói Sacrum Profanum fesztiválra, ahol Jonny Greenwood (a Radiohead gitárosa) az Electric Counterpointot játszotta. Az egy tizenkét gitáros darab, Greenwood pedig élőben játszotta az egyik gitár szólamot, a többi 11-et pedig előre feljátszotta, egyenként. Ami nagyon nagy munka, úgyhogy azt gondoltam, wow, ez a srác elég komoly. Utána nagyon jót beszélgettünk, de hazaértem és rájöttem, hogy a Radioheadet viszont egyáltalán nem is ismerem. Felmentem a weboldalukra, és volt két szám, ami nagyon megfogott: az Everything in its right place és a Jigsaw fallin into place.

Miért pont ez a két dal?

Ezek egyszerűen különlegesen megfogtak. De nem feldolgozom őket, csak fogtam néhány akkordot, basszus menetet és dallamot belőlök, amit aztán a saját módszereimmel gyúrtam tovább egy darabbá. A new yorki bemutató most szombaton lesz a Metben, de az ősbemutató már megvolt Londonban, még januárban.

Mennyire követi a popkultúrát? 

Nem követem, csak akkor hallgatom, ha ajánlanak nekem valamit. Most szeretem például a Dutch Uncles-t, ez egy fiatal brit banda, akik szintén feldolgozták az Electric Counterpointot. De valójában

nincs is olyan, hogy klasszikus zene és popzene, hanem kottával megírt zene van, és kotta nélkül született zene.

Készültünk egy pár névvel. Hallotta például Sufjan Stevensről (indie pop ikon, aki Reichet tartja legfőbb inspirációjának)? Vagy Nils Frahmról?

Hallottam már Sufjan Stevens nevét, de zenét még nem hallottam tőle. Nils Frahm kicsoda? Őt nem is ismerem. A Daft Punkot viszont a fiam mutatta, és az új albumuk szenzációs. Többször is meghallgattam, és van egy szám rajta, a Doin’ it Right, ami a kedvencem. Ahogy a vocoderes hangokból felépítik a ritmust, na az brilliáns. Nagyon kifinomult zenészek lehetnek. Tudom, hogy nagyon populáris a zenéjük, de nagyok nagyon jók.

Lehet, hogy egyszer Daft Punkot is feldolgoz majd?

Nem hiszem. Már megcsináltam a 2X5-öt, ez a rockdarabom. Törekszem rá, hogy ne ismételjem magam.

Bartókot gyakran megemlíti az interjúiban. Miben volt hatással Önre? Van egy konkrét darabja, amiben érezhető a hatása?

Abszolút hatott, de főleg a 4. vonósnégyes utolsó tétele. Amiatt írtam meg a Triple Quartetet. Diákkoromban Bartók is nagyon nagy hatással volt rám. Sztravinszkij is, de Bartók személyisége önmagában is nagyon izgalmas volt. Sztravinszkij egy sztár volt, Bartóknak viszont nehezebb élete volt. És amikor a Mallet Quartet világpremierjét pont a Bartók Béláról elnevezett hangversenytermükben tartottuk a Művészetek Palotájában, az nagyon jó érzés volt.

Többször is megemlíti az interjúiban, hogy az Amadinda Music for 18 Musicians koncertlemeze nagyon különleges a számára. Miért van ez?

Először is, mert az egy nagyon jó előadás. A másik pedig, hogy amikor az Amadinda felvette a darabot,  akkor az még le se volt rendesen kottázva. Én csak jegyzeteket írtam a füzetembe, meg néhány személyes instrukciót a saját zenészeimnek, úgy vettük fel. Ezek alapján lehetetlen lett volna eljátszani a darabot. Ezért Rácz Zoltán az ECM-es kiadást hallgatva elképesztő munkával megfejtette a legapróbb részleteit is, és az alapján írta le a zenészeinek. Felvették, és elküldték nekem, én meg teljesen le voltam nyűgözve.

Azt gondoltam: ez a srác fantasztikus, és valamiféle „magyar tűz” van ezekben a fiúkban. Létezik olyan, hogy „magyar tűz” egyébként! A nagyanyám is valahol Budapest közelében született, de nem tudom, hogy pontosan hol. Általában egyébként nem vagyok oda a koncertfelvételekért, mert az olyasmi, mintha a pillanatfelvételeket a műtermi fotókkal hasonlítanánk össze. De amit Zoltán csinált, az egészen kivételes volt. 

A Music for 18 Musicians, és a többi repetitív minimalista darabjai olyan emberek körében is nagyon népszerűek, akik egyébként nem hallgatnak klasszikus zenét, nem járnak hangversenytermekbe. Ezért akár egy sokkal szélesebb közönséghez is eljuthatnának, ha egy kicsit lazább körítésben (például nem komoly koncerttermekben) adnák elő. Mi a véleménye erről? 

Más országokban nemcsak hangversenytermekben, de bárokban is gyakran játszunk! Sőt, az 18 Musicianst a megjelenésekor pont egy New York-i kávézóban, a Bottom Line Café-ban adtuk elő. Abszolút nyitottak vagyunk, nincs megkötés arra, hogy hol játszunk, bárhova megyünk, ahol az emberek kiváncsiak rá, és ahol kifizetik.