Nem könnyű meghatározni Yung Lean zenéjét. A 17 éves svéd rappert 2013 közepén kapta fel az internet: köszönhetően az átlagember számára teljesen értelmezhetetlen zenéjének és klipjeinek.

Déli szövegelési stílusú, trapes hiphop, szomorú szintikkel videojátékokról, japán rajzfilmekről és ice teáról, egy 17 éves fehér svéd gyerektől, aki imád halászsapkát hordani.

Ez lenne Yung Lean és a Sad Boys, akik hétfő este a budapesti Toldi moziban léptek fel.

A fellépő zenéjét ismerve viszonylag egyszerűen meg lehet jósolni, hogy milyen típusú emberek mennek el a koncertre . Na, hétfő este konkrétan halvány fingom sem volt arról, hogy mégis kik lesznek kíváncsiak erre a már-már dadaista produkcióra. Pedig gondolhattam volna arra, hogy egy műfaji stigmákat teljesen eltörlő tinédzser zenéjét - meglepő módon - főleg tinédzserek hallgatják.

A késői kezdés és a hétfő este ellenére a Toldit ellepték a 15-17 éves kamaszok, akik Yung Lean védjegyévé váló halászsapkában és/vagy Pokémon-pólóban készültek a nagy eseményre. Yung Lean ugyanis kisebb sztárnak számít az internet azon sarkában, ahová a szülők még véletlenül sem jutnak el, de ha mégis sikerülne, akkor sem értenének belőle semmit. Ha ezeket a sorokat mégis olvassa egy érdeklődő családapa, aki furcsa szemmel nézi, hogy a gyereke mesehősös pulóverben gengszterrapet hallgat, annak kicsit segítünk megérteni a jelenséget.

1996-ban születtem és főleg Cartoon Networkön és orosz rajzfilmeken nőttem fel, majd persze jöttek a japán mesék, mint a Yu-Gi-Oh! vagy a Pokémon illetve a videojátékok. Stockholmban élek, ott is nőttem fel, de Svédországban egy dögunalom. A hiphop megragadt a '90-es évek szintjén, de ha akarnék is ilyen bulikra járni, akkor sem tudnék, mert 18 év alatt nem engednek be. Ezért nincsenek otthon szinte egyáltalán fellépéseim.

Kicsit tartottam is az interjútól, mert a szervezők vigyorgó fejjel mondták, hogy most szépen beraknak kilenc tinédzser hülyegyerek közé, sok sikert.  Yung Lean és a Sad Boys sleppje sem különbözik a menő amerikai rapperek kíséretétől, csak itt tényleg vigyorgó tinikről van szó, akik szerintem imádják, hogy gimi helyett körbeutazzák Európát és kiszolgálják őket alkohollal. Yung Leanről azonban az első mondat után kiderül, hogy a mémszerű, poszt-ironikus imidzs valójában egy nagyon tudatos alkotóművészt takar.

A svéd rapperek konkrétan gyűlölnek, legszívesebben leköpnének, amiért valami egészen mást csinálok. Nincs semmi képzelőerejük. Nem én tehetek róla, hogy én már az internetes korszakba nőttem bele és nem ugyanazt a 15 előadót kellett hallgatnom kamaszként, hanem saját magam kutakodhattam érdekes zenék után. Persze, én is hallgattam Gangstarrt és De La Soult, de annyira nem köt már le a tradicionális boom bap hiphop.

Az elején semmi más célt nem szolgált a zenéje, csak a haverjaival akarták elütni az időt. Bementek a középiskolájuk stúdiójába, és házilag barkácsolt alapokra rappeltek a kedvenc dolgaikról, mint a

• Pokémon
• ice tea
• obskúrus rapperek
• Oreo
• SuperMario
• kábítószerek

Kicsit panaszkodik arról, hogy minden újságíró arról kérdezi, hogy milyen érzés ilyen fiatalon hírnevet szerezni és mit szólnak ehhez a szülei. Persze örül, hogy a turné alatt nem kell iskolába járnia és nem is tervezi, hogy befejezi a gimnáziumot. A svéd sajtóból is elege lett, hogy csak a lájkok és a videói milliós nézettsége miatt foglalkoznak vele, miközben zeneileg nemzetközi szinten is egyedit alkotott. Gondoltam akkor itt most felteszem azt a kérdést, amit valószínűleg soha a büdös életben nem fogok senki másnak feltenni.

Ha egy Pokémon és egy Digimon rapcsatázna egymással, melyik nyerne?

A minden normális esetben azonnali máglyahalállal járó kérdésre azonban az interjú leghosszabb válaszát kaptam, részletesen kifejtve, hogy a pokémonok csak a saját nevüket tudják mondani, a digimonok viszont már beszélni is tudnak.  Viszont a pokémon nyerne, mert mindössze egy szót használva kreatívabban lehet rappelni.

Lean tisztában van vele, hogy ő már egy olyan generáció a tagja, ami szinte kizárólag a popkultúrán és az interneten szocializálódott. Ezért is van akkora szakadék köztük és a szüleik között, ezért nem lehet a zenéjét sem elhelyezni semmilyen szubkultúrába.

Az én zeném maga az internet

- mondja, és utána még percekig beszélünk az Assassin's Creed-videojátékokról és a Nu pogodi! mesékről. Imádja az internetet, de a turnékon kikapcsolja a telefonját és próbál rendes személyes kapcsolatokat kialakítani. Szerinte a korosztályának az a legnagyobb problémája, hogy az okostelefonok és az internet miatt romlik az emberi kapcsolatok minősége és a beszélgetések izgalma.

A koncertben azonban semmi formabontó nem volt. Mint egy nagy rapbuliban, elől állt Yung Lean, mellette két másik rapper, mögöttük pedig két srác a keverőnél, hogy aztán ugyanazokat a hiphopos színpadi manírokat nyomják, mint ami a műfajban megszokott. A közönség első három-négy sora pedig imádta, amit lát, egészen elképesztő módon éltek együtt Yung Leannel és a Sad Boysszal, hangosan üvöltve a nem éppen hétköznapi szövegeket.

Még csak 25 éves vagyok, de ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ez már az a generáció, amihez nekem már csak alig-alig van közöm. Internetes iróniára alapuló öltözködés, a Tumblr és a Youtube eldugott zugaiban fellelhető öngerjesztő online mozgalmak hatása és a teljes kulturális keveredés jellemzi azokat a tinédzsereket, akik 100 százalékban képesek azonosulni Yung Leannel és a zenéjével.

Márpedig ki ne akarna egy olyan kialakuló netes színtérnek a részese lenni, amit nemhogy a szüleidnek, de még az idősebb bratyónak sem tudsz pontosan elmagyarázni, hogy miért annyira jó. Apám mindig csak legyintett, amikor zenéket mutogattam neki, hogy mi ebben a nagy szám, ő is ezt hallgatta fiatalon, csak azokat a Led Zeppelinnek és Sex Pistolsnak hívták. Yung Lean esetében azonban csak vakarná a kopasz fejét és sajnálóan megjegyezné, hogy valószínűleg hiba volt kiskoromban annyit tévézni hagyni és vadul kábítószert kezdene keresni a szobámban.