Képtelenség elmenni amellett, hogy a zenekar neve Junkies. Attila a Junkies Nagy Mesekönyvében említi a nagyon korai Pokoli Éjjel című dal kapcsán, hogy akkoriban még nem drogoztatok. Mi történt utána?

Barbaró Attila: Ez csak úgy adódott. Kíváncsiak voltunk, aztán kipróbáltuk. Ahogy beindult a szekér, mi is beindultunk a bulizás terén. Nagyon ki szerettük volna használni ezt az egészet, mert nem gondoltuk, hogy ez akár húsz évig is működhet. Én azzal számoltam, hogy legjobb esetben is lesz két-három jó évünk, aztán ennyi. Úgyhogy ki is használtuk, ami aztán egy jókora válsághoz vezetett a zenekar történetében. Akkor beláttuk, hogy ezt talán jobb lenne abbahagyni.

Mennyire volt önbeteljesítő jóslat ez a név?

Riki Church: Mi egyáltalán nem akartunk a drogokkal semmit! A junkie, ugye, utalás a függőségre, mi pedig csak azt próbáltuk meg üzenni a névvel, hogy rock'n'roll-junkiek vagyunk, akik elsősorban a zenefüggőségükön keresztül akarják jól érezni magukat. Szóval bárki, aki a drogokkal köti össze a zenekart, az felejtse el, mert nekünk csak a rock'n'roll számít!

B.A.: Egyébként amikor indultunk, nagyon gyorsan kellett nevet választanunk, és ez akkor tök jól hangzott. De én például sokáig nem is tudtam, hogy mit jelent.

Ha most fölöslegesen szeretnék jópofáskodni, egész biztosan azt mondanám, hogy a húsz még gombócból is sok, nemhogy évekből a rockbizniszben. Milyen érzésekkel tekintetek vissza az elmúlt két évtizedre?

Szekeres András: Nagyon-nagyon gyorsan elment, talán ez a legfontosabb. Valamiért a zenekar megalakulására és az első évekre sokkal élénkebben emlékszem, mint a későbbiekre. Utána annyira felgyorsult minden, hogy már nem is nagyon tudom, mi mikor történt.

R.Ch.: A szar élmények alatt általában lassan telik az idő, amikor meg jó dolgok történnek, az mindig gyorsan megy el.

Ennyi idő alatt nyilván kudarcokból és sikerekből sem volt hiány. Mikre vagytok a legbüszkébbek?

Sz.A.: Talán arra, hogy még húsz év után is együtt tudunk dolgozni és életben tudjuk tartani a zenekart. Hogy nyilván ért egy csomó csapás bennünket – meg persze jó dolgok is történtek –, de mi mindezeken túl is tudunk még létezni és előre haladni.

Mik voltak ezek a mélypontok, és minek voltak köszönhetőek?

B.A.: Hát, figyelj, minden zenekar életében – főleg amelyik ilyen hosszú időn keresztül működik – vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ez kivédhetetlen, ezeket át kell vészelni. Nekünk is voltak olyan korszakaink, amikor kevésbé volt ránk kíváncsi a közönség, vagy épp négy évet is ki kellett hagyni lemez nélkül, különböző belső gondok miatt.

Sz.A.: Szerintem az elfásulás és a kiégés minden zenekar legnagyobb ellensége. Nekünk mindkettőből jutott bőven a húsz év alatt. Csomószor annyira reménytelennek éreztem a helyzetünket, hogy legszívesebben hagytam volna az egészet a fenébe, de amikor leálltunk kicsit, mindig nagyon korán visszatért a zenekar iránti igényem.

Az első éveitekben gyakran hivatkoztak rátok a Tankcsapda kistestvéreként, aztán tavaly mégis sikerült elnyernetek előlük a Fonogram-díjat.

Sz.A.: Annyira nem számítottunk arra a díjra, hogy a fél társaság kint cigizett miközben kiosztották nekünk. Én is csak véletlenül voltam benn, és végül a producert kellett felrángatni a színpadra, hogy mégse legyünk már olyan kevesen az átvételnél. Az a baj egyébként, hogy a Junkies sosem volt egy legitim zenekar, hiába jártak ránk sokan, mégsem akartak minket játszani a rádiók például.

R.Ch: A hülye név miatt, az egészet ott basztuk el!

Mennyire fáj egyébként, hogy végül nem ti lettetek a Nemzet Rockzenekara?

R.Ch: Igazából nem fáj, mert így legalább egyfajta Ramones-jellegű underground sikert élvezhetünk. Az éppen két évvel ezelőtti visszatérésünkkor is azt láttuk a közönségen, hogy érdemes folytatnunk, van még jövőnk.

Sz.A.: Furcsa volt egyébként ez a közel egy éves kihagyás, nagyon benne volt az is, hogy ezután a közönség többé már nem akar bennünket. De szerencsére nem így történt, és bár egy művész soha nem lehet elégedett, én most, azt hiszem, mégis az vagyok, és jól érzem magam.

A Tankcsapda egyébként épp idén ünnepelte a huszonötödik születésnapját, nagyszabású koncertekkel és saját sörrel. Hogy érzitek, öt év múlva lesz Junkies-sör is?

Sz.A.: Már most lesz Junkies-sör! Egy pilisvörösvári sörfőző barátunk készíti majd, akit egészen a kezdetektől ismerünk, és voltaképpen egy rajongóból lett barát. De fontos, hogy kézműves sörről beszélünk, szóval biztosan finomabb lesz, mint a Tankcsapdáé!

Meddig terveztek még? Terveztek még egyáltalán így húsz év felett?

Sz.A.: Az igazat megvallva nekünk most már minden nap ajándék. Amíg élvezzük a koncertezést, addig csináljuk, de én úgy érzem, már a turnézás is egyre fárasztóbb. Annak idején aludtunk két órát, megráztuk magunkat, és mentünk tovább. Azóta viszont mégiscsak eltelt húsz év. Én például a stúdiómunkát már kicsit jobban élvezem, mint a turnékat. Most például épp egy kreatív időszakunkat éljük, nagyon jól esik dalokat írni, és még idén meg is jelenik egy új lemezünk. Amíg tehát egyenes derékkal tudunk a közönség elé állni, és mutatnak is érdeklődést az irányunkba, addig lesz Junkies. Ha akarjuk, akár újabb húsz év múlva is.

Jódli, te épp a nagysikerű Nihil című lemez után hagytad el a zenekart. Miért pont akkor váltak el az útjaitok?

Somogyi József: Valószínűleg akkor ittunk és drogoztunk a legtöbbet, meg voltak olyanok is, akik annak örültek volna, ha ez a zenekar egy kicsit szétmegy. Ez egy olyan időszak volt, amikor a zenekarban mindenki veszekedett mindenkivel, aztán volt egy éjszaka, ami különösen rosszul sült el, és a többiek meghozták a döntést, hogy nekem mennem kell. Az azért fontos, hogy akkoriban a zenekaron belül én intéztem mindent, és ez a változás mindenki számára nagyon furcsa volt, aki kicsit közelebbről ismerte az akkori Junkiest. Később egyébként még többször is szóba került, hogy visszatérjek a zenekarba, de ez aztán sosem valósult meg.

Viszonylag keveset hallani arról, hogyan alakult az életed a Junkies után.

S.J.: Eleinte nem zenéltem, hiszen civil életet kellett kezdeni, és meg is kellett élni valamiből. Később próbálkoztam egy Jedi Army nevű zenekarral, de ez közel sem tudott olyan sikeres lenni, mint amilyen a Junkies volt. Aztán hat-hét évvel ezelőtt döntöttünk úgy a családdal, hogy kiköltözünk Olaszországba. Jelenleg egy Le Grazie nevű meseszép faluban élünk, én pedig egy halneveldében dolgozom a tengeren. Azt is mondhatnám, hogy szinte teljes életem van ott kint, mégis gyakran jövök Magyarországra, mert egyszerűen azt érzem, hogy nekem haza kell mennem.

Jódli távozásával sem oldódott meg minden: még jópár tagcsere következett a zenekar életében. Talán a dobosokkal volt a legtöbb problémátok.

Sz.A.: Mi igazából akkoriban csak szédelegtünk és tántorogtunk, nem találtuk a megfelelő embert a Jódli helyére. Jópár dobost elfogyasztottunk – volt, akivel emberileg nem jöttünk ki, meg olyan is, aki egészségügyi probléma miatt morzsolódott le. A mostani felállás viszont szerintem a maga öt évével stabilnak mondható.

András, te egyébként nemrég jelentettél meg egy szólólemezt a negyvenedik születésnapod alkalmából. Hogyhogy nem Stereomilk név alatt? És mennyire szól ez magadnak, illetve mennyire mondjuk a Junkies közönségének?

Sz.A.: A Stereomilket Almási Endrével közösen csináltuk, vele azonban elváltak az útjaink. Azzal hogy a saját nevem alatt jelent meg azt szerettem volna jelezni, hogy kicsit más felé fordultam, és hogy ez tényleg csak az enyém. Elsősorban magamnak is készítettem, tulajdonképpen saját magamnak volt egy születésnapi meglepetés.

A többiek mit szólnak ehhez az anyaghoz?

Sz.A.: Attilának tetszik, azt tudom, mert amikor beültem a kocsijába, azt hallgatta.

R.Ch.: Nekem is tetszik! Mondjuk én már a Stereomilket is szerettem. Jók a zenék és jók a szövegek is, meg én különben is bírom ezt az alternatív vonalat, míg például a bajszos metál nálam szóba sem jöhet. Persze tudjuk jól, hogy egy zenekarban nem lehet mindenki ugyanolyan, mindenki más egy kicsit, de szerintem egy csapatnak csak kifejezetten kedvez ez a sokszínűség. Minket egyáltalán nem zavar András britpop és Beatles iránti vonzalma, hiszen ebben a zenekarban mindenkinek megvan a saját kis stílusa.

S.J.: Én még nem hallottam, de majd jól letöltöm valahonnan!

És mire lehet majd számítani a koncerten? Hány év után álltok ezzel a felállással ismét színpadra?

R.Ch.: A Káros az egészségre és a Nihil című albumokról játszunk majd nagy Junkies-klasszikusokat.

S.J.: Káros a nihil! Ha jól számoltuk, és az emlékeink sem csalnak, akkor kilenc éve játszottunk együtt utoljára. Én kábé két éve nem igazán fogtam dobverőt, és egy hónapja még az ujjam is el volt törve, mégis nagyon jót próbáltunk, szerintem sokkal jobban játszottunk, mint annak idején. Azt érzem, mintha mostanra egy kicsit megérettünk volna.

Az eredeti felállású Junkies csütörtök este játszik majd a Rákóczi híd budai hídfőjénél található Barba Negra Trackben. Kapunyitás héttől, előzenekar az Explicit.